A kötet olyan 19. és 20. századi hazai együttesek, csoportok, közösségek, színházak tevékenységét tárja fel,

amelyeket rendhagyó, szokatlan, amatőr, avantgárd vagy alternatív stb. jellegük miatt gyakorlatilag sem a

közélet, sem a kritika, sem a színháztörténet nem fogadott be, annak ellenére, hogy ezek az események vissza-

vonhatatlan változást indítottak vagy indíthattak volna el a hazai színjátszásban. Azokat a pillanatokat értel-

mezi tehát, amikor a magyar színház hagyományainak átírására és megváltoztatására történt kísérlet.

Egyúttal a kötet ezen a – részben öröklött, részben újrakonstruált – korpuszon belül keresi a színháztörténet-

írás alternatíváit: a pozitivista színháztörténet-írás módszertani és metodológiai alapfeltevéseinek újraértel-

mezését, valamint az irodalomelméletben, a szociológiában, a művelődéstörténetben, az antropológiában és

más tudományágakban mára meghonosodott elméleti iskolák módszereinek a színháztörténet-írásban való

alkalmazását.

Ez a könyv minél több nézőt és olvasót szeretne meggyőzni arról, hogy lehetséges áthidalni a kortárs drámák

és a mai rendezések sokszor idegenszerű atmoszférája, illetve a bevált receptek alapján működő sikerdarabok,

népszínművek, a keringő, a  csárdás és a kánkán dallamára síró-nevető primadonnák és bonvivánok világa

közötti távolságot.

A kötet valamennyi példánya elfogyott, de a szerkesztők teljes terjedelmében olvashatóvá

és letölthetővé tették a következő helyeken:

Lapozható változat elérhető ITT.

Letölthető változat elérhető INNEN.

Székely Gábor első, színházrendezői életműve ismert. Arról viszont kevesebben tudnak, hogy színházi pályájához

szorosan kötődve, azzal összefonódva, majd azt folytatva huszonöt éve a magyar színházi rendezőképzés vezető

tanára a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Négy rendezőosztály felelős osztályfőnökeként pedagógiai

koncepciója döntő hatást gyakorolt több színházi alkotónemzedékre...

Székely Gábor második életműve színházpedagógiai alkotás.

A kötet mesterek és tanítványok nemzedékeken átívelő megértési folyamatát rekonstruálja, ezért a szerkesztők,

Jákfalvi Magdolna, Nánay István és Sipos Balázs felkérték Székely Gábor tanítványait, hogy ezt foglalják írásba.

Akik vállalták a feladatot: Bodó Viktor, Sipos Balázs, Bagossy László, Dömötör András, Forgács Péter, Göttinger Pál,

Hargitai Iván, Harsányi Sulyom László, Novák Eszter, Réthly Attila, Rusznyák Gábor, Schilling Árpád és Simon Balázs.

A színház varázsa, mitológiája és látványvilága létező fogalom és életérzés. Van benne valami mágikus,

valami szertartásszerű, ami nap mint nap magával ragadja a nézőt. Nemcsak a színházi előadásokban

létrejövő látvány által, de a monumentális koncertszínpadokon, a képzőművészeti tárlatokon is megmutatja

erejét. Ezek a terek csak egy kis ideig léteznek, olyan vizuális valóságok, melyeket emlékezetünk-

ben élnek tovább. de vannak olyan gyűjtemények, amelyek őrzik a térteremtő vagy térmíves művé-

szek különleges kísérleteit, az általuk felfedezett és újragondolt terek, előadások makettjeit és terveit.

A látvány általában elvész, ha az előadás lekerül a repertoárról. A szaksajtó is ritkán elemzi a tér

vizuális dramaturgiáját, a rendezőt és a színészeket méltató kritikák végén általában pár sort kap a tervező

és a látványvilág.

A történeti és elsődlegesen kortárs szcenikai gyűjtemények bemutatásával, teremtett világuk képi doku-

mentumainak megjelentetésével olyan utazásra invitálja a szerző, Turnai Tímea az olvasókat, ahol a díszleté,

az építményé, a térteremtőké a főszerep.

Ez a könyv a színház történetét mutatja be a kezdetektől napjainkig, hét jól áttekinthető, kronologikusan elbeszélt

fejezetben. Hová vezetnek a színház eredettörténetei? Volt-e színházi vákuum 530 és 930 között, s ennek

következtében fel kellett-e fedezni újra a színházat a késő középkorban és a reneszánsz idején? Mit nevezünk a polgári

színháznak és hogyan működik? Hogyan viszonyul egymáshoz színház és média? A szerző szuverén színháztudományi

koncepció jegyében teszi fel és válaszolja meg ezeket a kérdéseket, miközben a színházhistoriográfia problémáira is

reflektálva megteremti az európai színház történetének esettanulmányokra épített izgalmas narratíváját.

Adolphe Appia 1899-ben megjelent könyve óriási hatást gyakorolt az avantgárd tendenciákra, kezdeményezései

pedig beépültek a 20. századi színházi gyakorlatba. A Zene és rendezés most jelenik meg először teljes terjedelmében

magyarul, Jákfalvi Magdolna fordításában.

Az 1970-es évektől kezdve a nyugati színházkultúrákban egyre inkább háttérbe szorul a színház irodalmi szerepe és meghatározóvá válik esemény jellege. A szöveg egyenrangúvá lesz a tér, a mozgás, a hangok, a világítás elemeivel. A színház egyre több érintkezési pontot alakít ki a társművészetekkel, a performansszal, a képzőművészettel, az operával és a tánccal. Ezt a folyamatot foglalja össze Lehmann "posztdramatikus" elnevezés alatt.

A kötet az olasz reneszánsz komédia történetét vizsgálja a XV-XIV. században. 

Nyerges László a komédia két alapvető létformájának, a drámai szövegnek és színpadi sorsának egyaránt

figyelmet szentel. A szövegről szólva elsősorban a teátrális jellemzőket mutatja be, a színpadi megjelenéssel

kapcsolatban a játékosságot tartja szem előtt.

A színház alapításának huszadik évfordulójára készült fotóalbum „előszavában” szerzői, nézői, pártolói köszöntik néhány mondattal az ünnepeltet. Esterházy Péter ekképpen:

„A klasszikus szerzői utasítás szerint színész jobbról bejő, és jókat mond; így kéne nekem is most viselkednem. Nem minden pillanatban ez volt a legjobb színház, de mindig az első volt. Eltekintve attól, hogy nem tudom, mi ma egy »nemzeti színház«, s ha tudnám, kell-e, mintha az elmúlt húsz évben a Katona lett volna a Nemzeti. Ebben van jó, rossz. Egy másik színész jobbról jővén nem okoskodna ennyit, csak pihegve sorolná a színésznék neveit. Meg aztán a színészékét. Meg a rendezőkét. Meg mindenkiét. Nevek, vagyis személyek. Személyes színház. Aztán ha még egy színész is lehetne (be), az csak hallgatna. Vigyorogna konstruktívan, majd megemelné a kalapját, és majd a balfenéken el.” A következő száz oldalon a legemlékezetesebb előadásokat több mint 250 kép idézi fel. Az albumot az évadonkénti társulati névsorok, valamint a bemutatók és a vendégjátékok adatait tartalmazó listák egészítik ki.

Bár néhány évtizede mind a filozófiában és a társadalomtudományokban, mind a színháztudományban jelen-

tősebb érdeklődés mutatkozik egyfelől a test, másfelől a teatralitás iránt, a kettő közötti kapcsolat mibenlété-

nek, sajátosságainak, folytonosan átalakuló viszonyának vizsgálata ez idáig nem kapott kellő figyelmet.

A könyv szemléletének és szerkezetének alapja az, hogy az egyes részek a test felől értelmezik a teatralitást,

és a teatralitás összefüggésében vizsgálják a testet.

A kötet a 20. századi magyar színháztörténet alakulásával foglalkozik, a múlt megírásának lehetőségeivel.

A szövegek szerzői fiatal dramaturgok, színháztörténészek, kutatók, akik az elmúlt hat évtized (kulturális)

eseményeit nem élték át, az előadásokat nem látták, így az azonnali, élményszerű tapasztalat megléte nélkül

rekonstruálják a színházi alkotásokat.

A tanulmány Zsámbéki Gábor három előadását elemzi a 70-80-as évekből. Ekkora távlatból nemcsak az előadás

alkotóelemeinek leírása, hanem a korabeli befogadó közeg reakciója is az elemzés tárgyául szolgált a szerzőnek.

Enyedi Sándor évtizedek óta kutatja a határon túli magyar színjátszás történetét. Ez a kislexikon az 1999-ben megjelent Rivalda nélkül című könyvében megkezdett munkát folytatja. A magyar színházművészet eddig alig feltárt területeit tárja az olvasó elé a nyugat-európai és latin-amerikai magyar színjátszás történetétől kezdve a Kolozsvári Állami Magyar Opera művészeinek bemutatásáig.

A szöveggyűjtemény a performance-művészet elméleti megközelítését nyújtja.

Bánffy Miklós darabjainak legteljesebb gyűjteménye.

Az elmúlt évszázad legendás színházcsinálója, Várkonyi Zoltán születésének 100. évfordulójára jelent meg

a Vígszínházzal összefogva ez a tanulmánykötet.

Az írások az emlékezést segítik mindazoknak, akik ismerték Várkonyit, s a megértést a fiatalabbaknak, akik

a színházi múltat kérdezik.

Brecht ezen a művén 1939-ben kezdett el dolgozni, és haláláig kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan írt

hozzá, de végül befejezetlenül maradt.

Ez a kis kötet az 1939-1941 közt keletkezett szövegeket tartalmazza, melyek A sárgarézvásár-szövegek közel felét

teszik ki. Boronkay Soma fordítása az 1993-as német kritikai kiadást alapján készült, mely a hagyatékban megtalált

cetliket mindenféle rekonstrukció nélkül közölte.