A 20. század elejének magyar színháztörténetét és a magyar színháztudomány történetét nem lehet tanulmányozni
a korszak jelentős színházi alkotóinak ismerete nélkül. A modern színpad című összeállítás régi adósságot törlesztve
összegyűjti és közzéteszi az alapvető drámaelméleti és színházelmélet műveket.
A kötet kísérletet tesz arra is, hogy feldolgozza a századelő színházi forradalmát, amelyet eddig a Thália Társaság
működésére igyekeztek egyszerűsíteni. Ezért a 20. századi magyar színházelméleti irodalom jeles alkotóinak – Hevesi
Sándor, Bárdos Artúr, Márkus László, Balázs Béla, Balassa Imre, Bálint Lajos, Ferenczi Frigyes, Kéméndy Jenő, Ivánfi Jenő –
műveit Gajdó Tamásnak a századelő színházi kísérleteit bemutató tanulmányai kísérik.
Ebben az új könyvében Lengyel György folytatja a magyar színházművészet jeles szereplőinek bemutatását,
azoknak a kiválóságoknak pályafutását, munkásságát, akik megújították, megalapozták, tehetségük révén
sikerre vitték hazai színjátszásunk ügyét a XX. század kezdeti évtizedeitől napjainkig.
Hevesi Sándor törekvései az első világháború utáni években egy elavult felfogással szemben, ha akadozva
is, de végül eredményre jutva a Nemzeti Színház korszerűsítésében, Németh Antal évekkel későbbi rendezői,
igazgatói működése az ország első színháza élén, az ötvenes, hatvanas években pedig Gellért Endre ugyan-
csak a Nemzetiben megszenvedett kálváriája, tragikus sorsa nem csupán e kiemelkedő tehetségű rendezők
alapos ismeretekkel megrajzolt portréi, de miként e könyvben található többi kortárs megjelenítése is, a
regény izgalmával olvasható írások.
Az az empátia, amivel a szerző megközelíti Horvai István múltbéli politikai szereplésével együtt rendezői
érdemeit, Hubay Miklós zsenialitását és ugyanakkor a hazai színházakban szerzői megpróbáltatásait, a feled-
hetetlen Márkus László színészi habitusát, Pártos Gézának, a Madách Színházban, majd Angliában és Izrael-
ben megélt rendezői hányattatását, a szép Tolnay Klári színésznőségét, a nagyszerű barát és kolléga Vámos
László különleges tehetségét, az együttműködést Németh Lászlóval, ahogy megemlékezik a sokra hivatott
Makai Péterről, vagy ahogy elmeséli kapcsolatát a kor egyik legnagyobb tehetségével, egykoron Móricz
Zsigmond kedvelt színésznőjével, Somogyi Erzsivel, Bogyóval, olyan magával ragadó, annyira lebilincselő,
hogy illik rá a mondás: ezt a könyvet nem lehet letenni. Lengyel leírja látogatásait a színésznőnél, a magá-
nyos, elvonult asszonynál, aki szűk kis lakásában tüskésen ellenkezik, majd végül mégis elvállalja a Múlt
nyáron hirtelen című Tennessee Williams darab főszerepét. Aztán még egy rádió szerepet is, de többet nem.
A nagyszerű művésznő politikai meghurcolása, félreállítása egyike az ötvenes, hatvanas években oly sok
színházi embert ért megpróbáltatásnak, amibe némelyek bele is haltak. Ez a megrázó történet, akár más
részletek is jelentik azokat a szépirodalmi erényeket, amelyek a lenyűgözően bőséges ismeretanyaggal
együtt érdekfeszítő olvasmánnyá teszik a könyvet.
Tanulságos pályák, a XX. századi Magyarország színházművészetének képe bontakozik ki a Kortársuk voltam
lapjain, mert Lengyel György nemcsak pályatárs, de sorstársként tanú is ebben a világban. (Szakonyi Károly)
A gondosan tervezett keményborítójú kis kötet az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet szcenikai
gyűjteményének rejtett kincseiből mutat be egy csokorra valót.
A 19. században elfogadott volt, hogy a szerződtetett színésznő saját színpadi ruhatárral – viselettel, kiegészí-
tőkkel – rendelkezzen, amit a műsortervnek megfelelően alakított ki. Mára a jelmez az egyéniség, a karakter
megformálásának, ábrázolásának megkerülhetetlen eszközévé vált. Tervezői iskolák, elismert jelmeztervezők
alakítják a színpadi látványt.
Az OSZMI jelmeztörténeti gyűjteménye négy évtizede gyűjti, dolgozza fel tudományos alapossággal és mutatja
be időről időre különböző tematikus tárlatokon a magyar színházi viseleteket. Ez a kötet ennek a gyűjtőmunká-
nak a legjavát mutatja be a színház iránt érdeklődő nagyközönségnek.
A második világháborút követően a magyar színjátszás súlyos válságba jutott. Máig sem történt meg
e korszak tudományos, minden szubjektivitást mellőző elemzése. Hogyan sikerült megvalósítani a műsor-
politikai váltást, a hatalmas kultúrszomjat vajon kielégítették-e a színházak, s úrrá lettek-e a pénzügyi nehéz-
ségeken. A Színház és politika című kötetben válaszokat kapunk a legfontosabb kérdésekre, s az írások
további kutatásra is ösztönöznek. A levéltárakban nyugvó aktákra alapozott tanulmányok egymásnak
felelgetnek, rávilágítanak homályos pontokra, egyúttal leszámolnak az elbeszélt színháztörténet legendáival.
A Lenygyel György által szerkesztett kötet magyar és külföldi szerzők világviszonylatban is egyedülálló
tanulmánygyűjtemény különféle korok, országok, földrészek diktatúráinak és a diktatúrák béklyójában működő
színházak viszonyáról.
Egyedülálló mű a színházi irodalomban, amely adatok és tények impozáns tömegével vizsgálja a diktatúra
és a színház birkózását, szűkebben a színház életben maradásért folytatott harcát.
„A bábművészet egyik legismertebb külföldi kézikönyve tizenegy művészt nevez meg, akinek fontos szerepe
volt valahol a világon a 20. századi modern bábszínház megteremtésében. Közöttük a magyar Blattner Géza
az egyetlen, aki ma nem közismert, aminek az is az oka, hogy mindeddig nem jelent meg róla átfogó feldol-
gozás. Sem Magyarországon, ahol 1919 és 1925 között Balázs Béla vagy Kosztolányi Dezső is alkottak dara-
bokat színpada számára. De Franciaországban sem, ahol később megteremtette három évtizedig működő
Arc-en-Ciel (Szivárvány) színházát, sok neves, főként magyar munkatárssal közösen. Újszerű produkcióikért
már a kezdetekkor lelkesedett a montparnasse-i közönség, az egyik vezető műkritikus például úgy vélte,
„a bábszínház teljes megújulásának vagyunk tanúi. Először láthatjuk, hogy a bábok nemcsak az életet utá-
nozzák, hanem létrehozhatják a saját művészetüket.”
A könyv a 2014-es monográfia második, javított kiadása.
A bőrönd tartalma: papírbáb készletek, bábtechnikai kisokos, mesegyűjtemény.
Róna Viktor (1936–1994) a magyar tánctörténet rendkívüli egyénisége, a ténylegesen világhírű hazai előadóművészek szűk körének egyik legizgalmasabb, legszínesebb alakja volt. Életéről, roppant önfegyelemmel épített pályájáról soha korábban nem született kiállítás, személyét, munkásságát összegző igényű kiadvány nem tárgyalta, részletes életrajzát sem írta meg senki a halála óta eltelt bő negyed század során. A Bajor Gizi Múzeum Herceg a vasfüggöny mögül című kiállításának megnyitása alkalmából megjelent, azonos címet viselő kötet gerincét a kurátor, Halász Tamás jegyezte részletes életrajz adja. A tárlat grafikai terveit is készítő Czeizel Balázs tervezte könyv kilenc fejezetben mutatja be a XX. századi magyar táncművészet egyik legnagyobb alakját. Gara Márk tánctörténész esszéje Róna személyét térben és időben elhelyezve hozza közel művészi énjét az olvasóhoz. A kiállítás főmunkatársa, Bánóczy-Varga Andrea által szerkesztett kötetben idézetek, vallomás-töredékek és közel ötszáz illusztráció, fotók és sokrétű dokumentum-anyag kerül bemutatásra.
Negyedszázaddal a színésznő halála után elérkezett az ideje annak, hogy színháztörténeti források segítségével megrajzoljuk Karády Katalin félbetört pályaképét, és rekonstruáljuk életrajzát. Nem kezdtünk újabb oknyomozásba s elméleti fejtegetésbe – ehelyett a rendelkezésre álló ismeretanyagot összegeztük. A gazdagon illusztrált kiadvány különlegessége, hogy QR-kód segítségével a díva máig kiadatlan felvételeit is letöltheti az olvasó.
A báb kialakulásának és a bábjáték megszületésének indítékairól annyi mindenesetre megállapítható, hogy a többi művészeti ággal együtt a fantázia, a korlátokat nem ismerő teremtő erő spontán megnyilvánulása, s mint ilyen inkább még a képzőművészeti alkotások közé tartozik. Létrejöttében közrejátszik a homunculus vágya, és az, ha nem is különbözteti meg a drámai művészetek többi fajtájától, de mindenképpen azok legeredetibb formái közé sorolja. Ezzel a spontán emberi és művészi törekvéssel messze megelőzi a középkor alkimistáit, hiszen játékos formában kelt életre élettelen anyagból gyúrt emberképmásokat.
Tadeusz Kantor az avantgardisták családjának utolsó igazán nagy művésze, „a XX. századot lezáró művész” volt,
ahogy egy róla szóló francia mű szerzője nevezi. Azon kevesek egyike, akiknek a lengyel kultúra európaisága
köszönhető – a történelem logikája ellenére, s néha saját akaratuk ellenére. A New York Times újságírója, Frank Rich
mondta róla: „ Valószínüleg nem volt könnyű Kantornak, aki azt az áldott, mégis áldozott adományt kapta a
sorstól, hogy végigálmodhatta századunk rémálmait.”
Orosz színházelméletek a XX. század elején
Színháztörténeti és módszertani tanulmányok
Magyar bábművészeti antológia