Bécsy Tamás életművéről
„Azt hiszem, az írásaimon is abszolút látszik, hogy engem két dolog lökött el igazán: a fenomenológia és az ontológia.
Érdekes, hogy amikor elkezdtem lételmélettel foglalkozni, álomképszerűen beúszott gyerekkoromból az a fogalom, hogy
ontológia. Valószínűleg még apám valamelyik könyvében olvastam, vagy olyan szövegben, amit pénzért bemagoltam.
Aztán nagyon sokat tanulmányoztam Arisztotelész Metafizikáját, ami voltaképp fogalommagyarázat. Végső soron nagyon
hiszek abban, hogy az ontológia, ez az objektumos-objektívebb felfogás nemsokára újra előtérbe fog kerülni. Az én
ontológiám ugyanis alulról jön, mint a preszókratikusoké.”Bécsy Tamás életműve a hazai színháztudomány inspirálója, összetartó teoretikus kerete, mely rendszerszerűségre
és vitára egyaránt késztet. A kötetben olvasható írásokban tanítványok, kollégák viszik tovább Bécsy Tamás gondolatait,
s ezzel felrajzolják a kortárs teatrológia magyar palettáját.
Színháztörténeti és módszertani tanulmányok
"A magunkfajta bölcsész általában szkeptikus akkor, amikor a „korszerű technológia" hatásáról van szó
a tudomány fejlődésére, mert végül is egész felnövekedése, szellemi legitimációja eredt egykor annak
a felsőbbrendűségnek a paradox öntudatából, hogy ez a kettő aligha „kompatibilis". És ha időközben
mind otthonosabb is a technológia labirintusában, nemigen hajlamos annak emancipálására, amit eddig
mégiscsak eszközének, legfeljebb famulusának tekinthetett, a mind nélkülözhetetlenebb technikának.
Akár: technológiának. Vagy éppen: informatikának - pedig még ez sem a legalkalmasabb szinonima arra,
aminek persze a jelentését is csak most tanuljuk. Most, amikor történetet írunk …"
Dr. Székely György a hazai színháztudomány meghatározó személyisége. A színjátéktípus fogalmának bevezetésével
az 1960-as években bebizonyította, hogy a színjáték nem azonos a drámával, s azt, hogy nemcsak a leírt szö-
veg lehet a színházi előadás alapja. Székely Győrgy angol-német-esztétika szakon végzett a budapesti tudo-
mányegyetemen. Pályáját 1941-ben a Nemzeti Színházban dramaturgként és rendezőként kezdte. 1943-1948
között megszakításokkal a Pécsi Nemzeti Színházat igazgatta. Ezt követően a szolnoki és a békéscsabai társu-
latnak; 1952-19 között a Fővárosi Operettszínháznak volt a főrendezője. 1957-től a Színáztudományi Intézet
illetve a Magyar Színházi Intézet munkatársa, 1960- 1980-ig az intézmény igazgatóhelyettese volt.
Megfelelően működő színházkultúra kialakításához szükség van mind gyakorlatra, mind elméletre, mind pedig történetre.
Pontosan arra, hogy elmélet, történet és gyakorlat egymást feltételezve, egymást nem kizárva, hanem egymással
folyamatos párbeszédben állva működjön. Arra, hogy a (hazai) színház az elmélet, a történet és a gyakorlat területén
egymással folyamatos dialógusban létezve állítódjon színpadra. Remélhetőleg a kötetben szereplő tanulmányok is hozzá-
járulnak ahhoz, hogy a hazai viszonyokon eltöprengjünk – érzékelhető diskurzus-szabályok mentén s a történő megértés
reményében.