Shakespeare idejében magától értetődő volt, hogy a színdarabok előadásra születtek. Nem is írtak róluk
irodalmárok. Évszázadokkal később azonban Shakespeare drámái tananyaggá váltak az egyetemeken, és a
legkülönfélébb módokon elemezték őket bölcsész diákok, kutatók, professzorok. Mellettük pedig zajlott a
színháztörténet. A hetvenes évektől kezdve azonban az irodalmárok kezdték újra felfedezni, hogy Shakes-
peare voltaképpen színházi szerző. A francia, angol és amerikai egyetemeken sorra alakultak a színháztudo-
mányi karok – a bölcsészet és a színház újra egymásra talált.
A magyar Shakespeare-kutatásban mintegy két évtizede van jelen egyre markánsabban a színházközpontú
gondolkodás. Mindezidáig azonban még nem született meg a találkozás az elméleti és a gyakorlati szakemberek
között. Ez a kötet ennek a találkozásnak a manifesztuma. Hídverés. Kísérlet. Megtudhatjuk belőle, milyen a
bölcsész színházi ember és a színházról író bölcsész. Nagyon más. A közös nevező: a színpadi Shakespeare.
"Jeles András szkeptikusan bölcs művész, a Füzetek c. műve mégis azt bizonyítja a figyelmes olvasó számára,
hogy mindemellett szenvedélyes és sokfelé figyelő ember, aki képes folyamatosan felülvizsgálni nézeteit, így
önmagát is. A Füzetek arról tanúskodik, hogy Jeles András műveit ezentúl nemcsak nézni, hanem olvasni is
kell: ugyanaz a jelentős személyiség beszél."
Sztanyiszlavszkij, Brecht, Artaud, Brook – néhány ismerősen csengő név a múlt századi európai színháztörténet területére kalandozóknak. De valóban ismerjük e művészek máig ható munkásságát, amely oly meghatározónak bizonyult? Kékesi Kun Árpád monográfiája a rendezői színház legfontosabb jelenségeinek áttekintésére vállalkozik. Nem pályaképeket rajzol meg, hanem a rendezésnek azokat a formációit emeli ki, amelyek a hatástörténet szempontjából megkerülhetetlen színházi alkotókhoz kapcsolódnak. Részletes leírását adja az egy-egy művész nevéhez köthető törekvéseknek a történelmi, társadalmi és lélektani irányultságú realista színháztól az epikus és a szegény színházon át a képek színházáig, a meiningeniektől Grotowskin át Wilsonig, de kitér az egyes korszakokat meghatározó színházi tendenciákra, erővonalakra is. A könyv "hátrébb lép egyet" a színháztörténeti és -elméleti írások zöméhez képest: nem általánosságban, nem csak egyes teljesítményeket kiragadva szól a rendezők tevékenységéről, hanem a belső összefüggések feltárásának igényével. S közben sajátos módon újraírja másfél évszázad európai színháztörténetét. Ezért bízvást tarthat igényt minden, a színház mint önálló művészeti ág iránt érdeklődő figyelmére.
Tadeusz Kantor az avantgardisták családjának utolsó igazán nagy művésze, „a XX. századot lezáró művész” volt,
ahogy egy róla szóló francia mű szerzője nevezi. Azon kevesek egyike, akiknek a lengyel kultúra európaisága
köszönhető – a történelem logikája ellenére, s néha saját akaratuk ellenére. A New York Times újságírója, Frank Rich
mondta róla: „ Valószínüleg nem volt könnyű Kantornak, aki azt az áldott, mégis áldozott adományt kapta a
sorstól, hogy végigálmodhatta századunk rémálmait.”