Összeállította és a bevezető tanulmányt írta: Major Tamás.
Az előszót írta és a jegyzeteket készítette Werner Hecht.
A kislexikon mintegy 3300 címszóban tárgyalja a színházi alapfogalmakat, a jelentősebb
intézményeket, az ismert hazai és nevesebb külföldi színészek, rendezők, dramaturgok,
díszlet- és jelmeztervezők, szcenikusok, színházi kritikusok és színházi kutatók rövid életrajzát
és tevékenységét. A függelékben a színházi szempontból fontos országok színháztörténetéről
rövid kronológia és bibliográfia tájékoztatja az olvasót.
A magyar színházban különleges helyet foglal el Csehov. Darabjai közül mindmáig talán a Három nővér a legnépszerűbb, amelyből legendás előadások sora született a magyar színpadokon. A kötet ezekből az előadásokból idéz fel jónéhányat.
Horvai István nevezetes vígszínházi rendezése mellett feleleveníti Ascher Tamás legendássá vált előadását, amelyet a budapesti Katona József Színházban készített 1985-ben. Részletesen foglalkozik a 90-es években, illetve az ezredforduló után született Három nővérekkel. A bemutatott előadások közt szerepel Verebes István nyíregyházi, Telihay Péter szegedi, Radoslav Milenkovic egri, Alföldi Róbert új színházbeli, Rusznyák Gábor kaposvári rendezése és Vidnyánszky Attilának a beregszászi társulattal készített előadása. Külön elemzés olvasható a darab mozgásszínházi változatáról, amelyet Uray Péter készített.
A kötet utolsó harmada egy nemzetközi rangú, román származású, de Amerikában élő rendező, Andrei Serban előadását mutatja be. A kötetet beszélgetés zárja, amelyben a Csehov drámáival való régi és új találkozásaikról vallanak a Nemzeti Színház színészei.
Az ember tragédiája a színpadon eredetileg Németh Antal 1933-ban megjelent tanulmánykötetének címe volt. Koltai Tamás átvette a címet (a két dátumhatárral mint alcímmel: 1933-1968), ezzel is jelezve: nélkülözhetetlenül fontosnak véli a monografikus földolgozás folytatását. "Nem titkolom, hogy Az ember tragédiája "színpadi regényét" akartam megírni, s nem csupán filológusoknak, hanem a színház és a valóság iránt egyaránt érzékeny olvasónak."
A Peterdi Nagy László által 1981-ben összeállított kötet mindmáig a legteljesebb forrás- és dokumentumgyűjtemény magyarul V. Mejerhold életének és munkásságának megismeréséhez.
E kötet – az előadásairól szóló kritikák és elemzések segítségével – Harag Györgyöt, a nagyszerű embert,
a felejthetetlen színészpedagógust, az egyedülálló rendezőművészt szeretné megidézni. Húsz-harminc évvel
ezelőtt született írások olvashatók e válogatásban szatmárnémeti és kolozsvári, marosvásárhelyi és bukaresti,
szabadkai és újvidéki, budapesti és győri produkciókról. Írások, amelyek – keresve a művészi megjelenítés
titkait-érzékletesen és hitelesen igyekeznek rögzíteni egy –egy előadást, összességükben pedig a rendező ars
poétikájáról, munkamódszeréről, gondolkodásmódjáról tudósítanak. Azok az Olvasók, akik még emlékeznek
Harag György rendezéseire, e kötete írásait böngészve ismét felidézhetik és újraélhetik a hajdani előadásokat,
akik pedig most ismerkednek e kivételes alkotóval, a közvetett módszerrel megrajzolt portréból képet kaphat-
nak egy kisebbségi sorsában is Európa-hírű rendező sok-sok belső küzdelemmel teli pályájáról, példaértékű
emberi és művészi tartásáról.
A 20. század elejének magyar színháztörténetét és a magyar színháztudomány történetét nem lehet tanulmányozni
a korszak jelentős színházi alkotóinak ismerete nélkül. A modern színpad című összeállítás régi adósságot törlesztve
összegyűjti és közzéteszi az alapvető drámaelméleti és színházelmélet műveket.
A kötet kísérletet tesz arra is, hogy feldolgozza a századelő színházi forradalmát, amelyet eddig a Thália Társaság
működésére igyekeztek egyszerűsíteni. Ezért a 20. századi magyar színházelméleti irodalom jeles alkotóinak – Hevesi
Sándor, Bárdos Artúr, Márkus László, Balázs Béla, Balassa Imre, Bálint Lajos, Ferenczi Frigyes, Kéméndy Jenő, Ivánfi Jenő –
műveit Gajdó Tamásnak a századelő színházi kísérleteit bemutató tanulmányai kísérik.
Koltai Tamás könyve végigkíséri Brook meghökkentő fordulatokat sem nélkülöző pályáját — huszonegy évesen aratott
első kiugró sikerétől korai operarendezésein, világszerte megcsodált Shakespeare-produkcióin, iráni és afrikai útján át
egészen a hetvenes évek közepéig, amikor párizsi kísérleti csoportjával, önmagát is számtalanszor megújítva a színházi
kifejezés teljesebb formáit kereste.
Ebben az új könyvében Lengyel György folytatja a magyar színházművészet jeles szereplőinek bemutatását,
azoknak a kiválóságoknak pályafutását, munkásságát, akik megújították, megalapozták, tehetségük révén
sikerre vitték hazai színjátszásunk ügyét a XX. század kezdeti évtizedeitől napjainkig.
Hevesi Sándor törekvései az első világháború utáni években egy elavult felfogással szemben, ha akadozva
is, de végül eredményre jutva a Nemzeti Színház korszerűsítésében, Németh Antal évekkel későbbi rendezői,
igazgatói működése az ország első színháza élén, az ötvenes, hatvanas években pedig Gellért Endre ugyan-
csak a Nemzetiben megszenvedett kálváriája, tragikus sorsa nem csupán e kiemelkedő tehetségű rendezők
alapos ismeretekkel megrajzolt portréi, de miként e könyvben található többi kortárs megjelenítése is, a
regény izgalmával olvasható írások.
Az az empátia, amivel a szerző megközelíti Horvai István múltbéli politikai szereplésével együtt rendezői
érdemeit, Hubay Miklós zsenialitását és ugyanakkor a hazai színházakban szerzői megpróbáltatásait, a feled-
hetetlen Márkus László színészi habitusát, Pártos Gézának, a Madách Színházban, majd Angliában és Izrael-
ben megélt rendezői hányattatását, a szép Tolnay Klári színésznőségét, a nagyszerű barát és kolléga Vámos
László különleges tehetségét, az együttműködést Németh Lászlóval, ahogy megemlékezik a sokra hivatott
Makai Péterről, vagy ahogy elmeséli kapcsolatát a kor egyik legnagyobb tehetségével, egykoron Móricz
Zsigmond kedvelt színésznőjével, Somogyi Erzsivel, Bogyóval, olyan magával ragadó, annyira lebilincselő,
hogy illik rá a mondás: ezt a könyvet nem lehet letenni. Lengyel leírja látogatásait a színésznőnél, a magá-
nyos, elvonult asszonynál, aki szűk kis lakásában tüskésen ellenkezik, majd végül mégis elvállalja a Múlt
nyáron hirtelen című Tennessee Williams darab főszerepét. Aztán még egy rádió szerepet is, de többet nem.
A nagyszerű művésznő politikai meghurcolása, félreállítása egyike az ötvenes, hatvanas években oly sok
színházi embert ért megpróbáltatásnak, amibe némelyek bele is haltak. Ez a megrázó történet, akár más
részletek is jelentik azokat a szépirodalmi erényeket, amelyek a lenyűgözően bőséges ismeretanyaggal
együtt érdekfeszítő olvasmánnyá teszik a könyvet.
Tanulságos pályák, a XX. századi Magyarország színházművészetének képe bontakozik ki a Kortársuk voltam
lapjain, mert Lengyel György nemcsak pályatárs, de sorstársként tanú is ebben a világban. (Szakonyi Károly)
"Jeles András szkeptikusan bölcs művész, a Füzetek c. műve mégis azt bizonyítja a figyelmes olvasó számára,
hogy mindemellett szenvedélyes és sokfelé figyelő ember, aki képes folyamatosan felülvizsgálni nézeteit, így
önmagát is. A Füzetek arról tanúskodik, hogy Jeles András műveit ezentúl nemcsak nézni, hanem olvasni is
kell: ugyanaz a jelentős személyiség beszél."
Ambrus Zoltán "a modern magyar színikritika atyja".
"Kritikái olyan érdekesek, mint egy törvényszéki tárgyalás. Kérdés, kérdés, kérdés..." (Illés Endre)
"Merte nem szeretni a klasszikusokat, és merte nem szeretni a divatosokat. És merte megbírálni a közönség
kedvenceinek egy-egy alakítását. Akár jászai Mariét is! Semmi nem befolyásolhatta. ..."
A kötet olyan 19. és 20. századi hazai együttesek, csoportok, közösségek, színházak tevékenységét tárja fel,
amelyeket rendhagyó, szokatlan, amatőr, avantgárd vagy alternatív stb. jellegük miatt gyakorlatilag sem a
közélet, sem a kritika, sem a színháztörténet nem fogadott be, annak ellenére, hogy ezek az események vissza-
vonhatatlan változást indítottak vagy indíthattak volna el a hazai színjátszásban. Azokat a pillanatokat értel-
mezi tehát, amikor a magyar színház hagyományainak átírására és megváltoztatására történt kísérlet.
Egyúttal a kötet ezen a – részben öröklött, részben újrakonstruált – korpuszon belül keresi a színháztörténet-
írás alternatíváit: a pozitivista színháztörténet-írás módszertani és metodológiai alapfeltevéseinek újraértel-
mezését, valamint az irodalomelméletben, a szociológiában, a művelődéstörténetben, az antropológiában és
más tudományágakban mára meghonosodott elméleti iskolák módszereinek a színháztörténet-írásban való
alkalmazását.
A kötet valamennyi példánya elfogyott, de a szerkesztők teljes terjedelmében olvashatóvá
és letölthetővé tették a következő helyeken:
Lapozható változat elérhető ITT.
Letölthető változat elérhető INNEN.
Székely Gábor első, színházrendezői életműve ismert. Arról viszont kevesebben tudnak, hogy színházi pályájához
szorosan kötődve, azzal összefonódva, majd azt folytatva huszonöt éve a magyar színházi rendezőképzés vezető
tanára a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Négy rendezőosztály felelős osztályfőnökeként pedagógiai
koncepciója döntő hatást gyakorolt több színházi alkotónemzedékre...
Székely Gábor második életműve színházpedagógiai alkotás.
A kötet mesterek és tanítványok nemzedékeken átívelő megértési folyamatát rekonstruálja, ezért a szerkesztők,
Jákfalvi Magdolna, Nánay István és Sipos Balázs felkérték Székely Gábor tanítványait, hogy ezt foglalják írásba.
Akik vállalták a feladatot: Bodó Viktor, Sipos Balázs, Bagossy László, Dömötör András, Forgács Péter, Göttinger Pál,
Hargitai Iván, Harsányi Sulyom László, Novák Eszter, Réthly Attila, Rusznyák Gábor, Schilling Árpád és Simon Balázs.
Az Állami Bábszínház és folytatója-jogutódja, a Budapest Bábszínház 60 esztendős históriájában Balogh Géza a magyarországi bábjátszás távolabbi és közelebbi múltjáról is képet ad. A bábszínház egykori és mai (s tán jövendőbeli) közönsége, illetve a színháztörténet iránt érdeklődő megtalálhatja e kötetben mindazt, amit a Bábszínházról tudni szeretne.
Georges Banu Párizsban élő, román származású színházteoretikus, kritikus, esszéíró, a kortárs francia színházi
élet meghatározó egyénisége Színházunk, a Cseresznyéskert című könyvében számba veszi a színpadainkon
is gyakran játszott Csehov-mű legjelentősebb európai előadásait, az utilitarista szemlélet által halálra ítélt
és kivágott ligetet a színház metaforájának értelmezve, valamennyi előadásban. A színház az az összmű-
vészeti tér, ahol alkotók és befogadók a teljesség mértéke szerint egymásra találhatnak, és részesülhetnek
az emberi mivolt végletes törékenységének a mindegyre elhalványuló ismeretében.
Mensáros László pályaképét mutatja be a könyv az indulástól az utolsó szerepig. Számtalan fotó és dokumentum, naplórészlet és kritika kíséri végig a színházi és filmszerepeit. Külön fejezet foglalkozik a legendás XX. század című előadóestjével. Felemelő és megrendítő a pályatársak és barátok emlékezése.
A társadalomtudományok területén bekövetkezett „fordulatok” között a téri vagy topográfiai fordulat ösztönző hatást gyakorolt a kultúratudományokra és a színháztudományra is. A fordulat ezeken a területeken módszertani és fogalmi változásokat eredményezett. A jelen kötetben szereplő tanulmányok – egyebek mellett – a színházi/színpadi tér elméleti kérdéseivel, a statikus és dinamikus terek történeti és kortárs sajátosságaival foglalkoznak. Több szerző elemzi a vizuális médiumoknak a színházi előadásban és annak térkezelésében játszott szerepét. A tér és a hely megkülönböztetése kapcsán a kulturális másság, a természeti katasztrófa kiváltotta helyszín elhagyás, a nem színpadi térben szcenírozott előadás is szóba kerül. Külön fejezet foglalkozik a dramatikus szövegekben megkonstruált terek sajátosságaival, ezek dramaturgiai, műfaji, technikai aspektusaival. A zárófejezet a színházi nevelésben alkalmazott térkezelés kérdését vonja be a vizsgálat körébe.
Szerkesztette: P. Müller Péter, Balassa Zsófia, Görcsi Péter, Neichl Nóra
Jelen kötet központi témája mind a drámatörténetben, mind a színházi előadásban izgalmas kérdést állít
előtérbe. A hiány, csonkítás, kihúzás, elhallgatás érinti a drámák esetében a szöveg megrövidítését, aminek
lehetnek gyakorlati okai (az előadás hossza), de épp így szerepet játszhat benne a cenzúra, vagy a rendezői
koncepció. A színpadi hiányhoz sorolható például a néma szereplők jelenléte (a megszólalás hiánya) vagy a
testcsonkítás színrevitelének megoldásai, de épp így a kulturális átírások során bekövetkező csonkítások,
kihagyások, az eredeti műben szereplő sajátosságok megváltoztatásai.
Kötetünk – alapvetően időrendileg tagolt fejezetekbe rendezett – tanulmányai egyszerre rajzolnak meg egy
történeti ívet az antik görög drámától a közelmúlt magyar irodalmáig, és ugyanakkor a hiány drámai és
színházi témájának szerteágazó voltát is reprezentálják. Teszik ezt azzal, hogy beemelik az elemzésbe a jel-
elméletnek a színházi reprezentációra vonatkoztatható nézeteit, vizsgálják a színházi súgópéldányok szöveg-
változatait, nyomon követik az adaptációk során az eredeti színpadi műhöz képest végrehajtott változtatá-
sokat, feltárják az instrukció (illetve annak értelmezése) és a színházi gyakorlat között feszülő feszültséget,
megmutatják a hiánynak a tradícióképzésben betöltött szerepét, vagy rávilágítanak a néma gyásznak, a
kommunikáció hiányának az egyszerre teátrális és felforgató erejére.