Az oktatási segédanyagként született kötet a hivatásos, kőszínházi rendező munkáját alapul véve nyújt átfogó képet a rendező munkájáról. Nánay István könyve összefoglalja mindazt, amit a rendezőművészet kialakulásáról, történetéről és a rendező munkájáról fontos lehet. A szubjektív nézőpontú összefoglalást szöveggyűjtemény egészíti ki, amely Sztanyiszlavszkijtól A. Vasziljevig válogat a legjelentősebb színházi alkotók gondolataiból.

Tartalom:

Bevezető

Rendező, rendezés

Rendezéstörténet

A rendező munkája

Felkészülés

Elemzés

Dramaturgiai munka

Zene és dramaturgia

Darabok gyerekeknek

Térszervezés, színpadformák, szcenika

Makett

Rendezőpéldány

Előadás improvizációk alapján

Próbamunka

Próbafázisok

Próbavezetés

Idő, tempó, ritmus

Mozgásszínház

A rendező = rendteremtő

Szöveggyűjtemény

Sztanyiszlavszkij: A színész és a rendező művészetéről

Hevesi Sándor: A színpadi rendezés

Max Reinhardt: A rendezőpéldány

V. Mejerhold: A rendező művészete

B. Brecht: Hogyan kell próbát vezetni induktív eljárással?

Bárdos Artur: A féltehetségek tehetsége

A lélek idomár

A színész magánügye?

Léon Moussinac: Próbaszakaszok

G. Tovsztogonov: Az ötlettől a megvalósításig

Almási Miklós: A feszültség

P. Brook: Az üres tér

J. Grotowski: A szegény színház

Válasz Sztanyiszlavszkijnak

Latinovits Zoltán: A dráma sugarainak gyűjtőlencséje

A. Efrosz: Szerelmem, a próba

Mestersége: rendező

Harag György: Darab és rendező

Keresem a színház titkát

Jan Kott: A nem-nyelvi jelek rendszere és funkciója a színházban

Tompa Gábor: A hűtlen színház

A. Vasziljev: Volterra

"Már régóta szeretnék összezavarni, megsemmisíteni és elfelejteni mindent, amit tudok"

Válogatott bibliográfia

A kötetben, amely mintegy ikerkönyve A Nemzeti Színház története a két világháború között című monográ-

fiájának, Magyar Bálint századunk egyik legjelentősebb magyar színházának történetét beszéli el. A Vígszínház

1896. május 1-jén nyitotta meg kapuit Jókai Mór a Barangok, vagy a peoniai vajda című szatírájával – ettől a

pillanattól követi nyomon Magyar Bálint a színház sikereit és bukásait, ismerteti vezető művészeinek pályáját,

jellemzi a legfontosabb előadásokat, a vígszínházi stílus alakulását, egyszersmind feltárja tevékenységének

hátterét, a művelődéspolitikai és gazdasági meghatározókat.

Magyar Bálint személyes élmények alapján, emlékiratokra, egykori kritikákra, levelekre építve, de igen gazdag

kiadatlan anyagból, a színház szerencsére teljes egészében megmaradt irattárából is merítve írja meg az

1896–1949 közti évek történetét az alapítástól az államosításig. A Vígszínház története a szakembereknek

elsőrendű fontosságú forrásmunka, az érdeklődő olvasónak pedig betekintést enged abba a műhelybe, amely-

ben – hogy csak néhány nevet említsek – Jókai Mór és Varsányi Irén, Bródy Sándor és Ditrói Mór, Hegedüs

Gyula és Molnár Ferenc, Szomory Dezső és Csortos Gyula, Rajnai Gábor és Szerémy Zoltán, Hunyady Sándor,

a Góth házaspár, Gombaszögi Frida, Kabos Gyula, Somlay Artúr, Mezey Mária, Ajtay Andor dolgozott.

Főszerkesztő: Székely György

Szakszerkesztők: Alpár Ágnes, Balázs Arth Valéria, Fuchs Lívia, Gajdó Tamás, Kaizinger Rita, Molnár Klára, Nobilis Kornél, Páll Árpád, Rajnai Edit, Sirató Ildikó, Vajda Ferenc

Egykötetes, ráadásul egyetemes színházi lexikon több is megjelent az elmúlt évtizedekben, de igazán tudományos alapozású, a magyar színházművészet egészét szakszerűen felölelő munka először és utoljára 1929-1931-ben látott napvilágot (Schöpflin Aladár szerkesztésében). A mostani összeállítás mindenképp szenzáció, több évtizedes kutatómunka, a legjobb hazai szakemberek kollektív munkájának eredménye. A Magyar színházművészeti lexikon felöleli a történeti Magyarország területének teljes színháztörténetét a kezdetektől napjainkig, a színházépítészet és vándorszínészség kérdéseitől a színházesztétikai fogalmakig, az ismert színészek és rendezők, sőt zeneszerzők és dramaturgok, színházesztéták életrajzaitól a különböző volt és jelen társulatokig, szövetségekig, színházi intézményekig. A nagyszabású, valóban hézagpótló és évtizedekig nélkülözött kézikönyv ugyanakkor nem szűkebb értelemben vett szakmai kiadvány. A szó legszélesebb értelmében vett nagyközönség igényeit is kielégíti, kézreálló, könnyen kezelhető tájékoztató minden magyar színházi kérdésben, elsősorban persze a leginkább keresett személyi vonatkozásokban. Igen gazdagon illusztrált kiadvány, szinte mindenkiről (akiről egyáltalán lehetséges) közöl fekete-fehér fotót, a legtöbb szócikkhez kitűenően válogatott bibliográfia is járul, persze elsősorban a monografikus anyagot ölelve fel (vagyis nem találhatók meg az egyes színészek produkcióit méltató színikritikák).

A modern magyar színjátszás kezdetét azok az előadások jelzik, amelyeket a Thália Társaság fiatal rendezője, Hevesi Sándor tartott 1904 és 1908 között színészeinek. Tanításait Az előadás művészete és A színjátszás művészete címmel 1908-ban megjelent művei tartalmazzák, amelyeknek új kiadását kapja itt kezébe az olvasó, továbbá Hevesi Sándornak a színpadi rendezésről szóló cikkeit. A színpadi gyakorlat és elmélet ragyogó ötvözetét találjuk meg Hevesi Sándornak ebben a kötetében, amelyet Staud Géza állított össze és Kazimir Károly írt hozzá bevezetőt.

A kötet a 20. századi magyar színháztörténet alakulásával foglalkozik, a múlt megírásának lehetőségeivel.

A szövegek szerzői fiatal dramaturgok, színháztörténészek, kutatók, akik az elmúlt hat évtized (kulturális)

eseményeit nem élték át, az előadásokat nem látták, így az azonnali, élményszerű tapasztalat megléte nélkül

rekonstruálják a színházi alkotásokat.

A tanulmány Zsámbéki Gábor három előadását elemzi a 70-80-as évekből. Ekkora távlatból nemcsak az előadás

alkotóelemeinek leírása, hanem a korabeli befogadó közeg reakciója is az elemzés tárgyául szolgált a szerzőnek.

Az elmúlt évszázad legendás színházcsinálója, Várkonyi Zoltán születésének 100. évfordulójára jelent meg

a Vígszínházzal összefogva ez a tanulmánykötet.

Az írások az emlékezést segítik mindazoknak, akik ismerték Várkonyit, s a megértést a fiatalabbaknak, akik

a színházi múltat kérdezik.

Tadeusz Kantor az avantgardisták családjának utolsó igazán nagy művésze, „a XX. századot lezáró művész” volt,

ahogy egy róla szóló francia mű szerzője nevezi. Azon kevesek egyike, akiknek a lengyel kultúra európaisága

köszönhető – a történelem logikája ellenére, s néha saját akaratuk ellenére. A New York Times újságírója, Frank Rich

mondta róla: „ Valószínüleg nem volt könnyű Kantornak, aki azt az áldott, mégis áldozott adományt kapta a

sorstól, hogy végigálmodhatta századunk rémálmait.”

"A színház területén az elmélet igazságai csak nagyon viszonylagos és nagyon szubjektiv igazságok. Minden annak az egyénisége szerint alakul, mindent annak az egyénisége tölt meg tartalommal, aki a színházat csinálja. Nincsenek ezen a területen mindenre és mindenkire érvényes elvek és tételek, már csak azért sem, mert nincsenek általánosan érvényes megoldások sem. A színpadon minden feladat új problémát vet fel és új megoldást követel. ...

Mégis ... talán nem egészen haszontalan dolog szempontokat adni a nézőnek és a szakembernek is a színház szemléletéhez. Hiszen akármennyien járnak is a színházba - néha sokan, néha csak kevesen -, de a színházról mindig és mindenki szeret beszélni."

A Criticai Lapok Könyvek kiadásában 2005-ben jelent meg Máté Lajos naplója, a Samesz voltam a Művész Színházban. Máté Lajos hosszú éveken át dolgozott a Magyar Művelődési Intézetben (és jogelődjeiben), amatőr rendezők generációja nőtt ki a keze alól, nemzetközi fesztiválokon emlegetik ma is szeretettel. Életének egy szakaszában Várkonyi Zoltán híres Művész Színházban "sameszkedett"... ezekről a tapasztalatokról, élményekkel

szól – naplószerűen a könyv.

E kötet az 1985-ben hatvanévesen elhunyt kiváló romániai magyar rendező, Harag György művészi és emberi portréját igyekszik megrajzolni a saját és az őt (és előadásait) méltatók írásai alapján.

A kötet anyagát összegyűjtötte, válogatta és szerkesztette, a bevezetőt, az összekötő szöveget és a jegyzeteket írta Nánay István.

"Itt van tehát a „Tanár úr”, nagy idők tanúja és részese, színész és rendező, társadalmi aktivista és pedagógus,

színház- és társadalomcsináló, aki 1930 óta nemcsak átélte, hanem létrehozta a változásokat a Nemzeti Színházban

– előbb ösztöndíjasként, aztán lázadóként, később igazgatóként, végül „csak” rendezőként –, és még soha

nem kértük meg, hogy mesélje el az életét." Koltai Tamás megtette – így született meg a Mester monológja.

Ötven éve van jelen írásaival a magyar színházi életben Koltai Tamás. Az ötven év terméséből válogatott

szövegeinek olvasása közben a színház iránt érdeklődő olvasó nehezen tudja eldönteni, mi gyönyörködteti

jobban: az írások tárgyát képező művek, alkotók, előadások értő és érzékletes megjelenítése vagy a mögöt-

tük felsejlő színházi eszmény kirajzolódása, a megvalósult műalkotás éles szemű megfigyelése vagy a szembe-

sítés a jó színház eszményével. A kritikus maga kalauzolja végig olvasóját az életmű legfontosabb írásainak

sűrű közegében, és mai szemmel megfogalmazott kísérő kommentárjai regényszerűen izgalmas, összefüggő

elbeszéléssé teszik a könyvet, visszamenőleg megmutatva azt is, mi volt – és mi van – a színházi, a kritikusi,

az írói kulisszák mögött.

A színházi eszközök alkalmazásának lehetősége színházon kívüli-túli területeken meglehetősen tágas.

Irányulhat szenvedélybetegek rehabilitációjának segítésére, pedagógiai kihívások alternatív megoldására,

politikai kérdések megfogalmazására és előtérbe állítására, társadalmi konfliktusok kezelésére, megtörtént

események dramatikus eszközökkel történő feldolgozására, és így tovább.

Szerkesztette: Balassa Zsófia, P. Müller Péter, Rosner Krisztina

A kötet a 25 éves a színházi képzés a Pécsi Tudományegyetemen: A magyar színháztudomány kortárs irányai

címmel 2012. március 23–24-én Pécsett megrendezett konferencián elhangzott előadások válogatott, szer-

kesztett változatait tartalmazzák. A konferencián a kortárs színháztudomány magyar képviselői tekintették

át a szakterület időszerű kérdéseit. Az előadók egyik része a hazai színháztudomány meghatározó kutatóinak

köréből került ki, az előadók másik csoportját pedig a színháztudománnyal foglalkozó doktori iskolai hallgatók

adták.