Beszélgetések Törőcsik Marival és Törőcsik Mariról: Básti Juli, Eszenyi Enikő, Nagy-Kálózy Eszter, Makk Károly,

Janisch Attila, Jirí Menzel, Milos Forman, Zsámbéki Gábor, Závada Pál, Spiró György, Alföldi Róbert,

Cserhalmi György és még sokan mások vallanak a művészről az emberről.

Ajánlom könyvemet hivatásos és amatőr színházi szakembereknek, tanároknak és diákoknak, mindazoknak,

akik szeretik a színházat, érdeklődnek a színjáték törvényszerűségei és a színész munkája iránt.

Munkám két fő részre tagozódik: Az első rész kommunikációelméleti és szemiotikai aspektusú színházesztétika,

amely a – drámán mint irodalmi műalkotáson felépülő – színjáték sajátosságait vizsgálja.

A második rész a színészi munka elvi alapjait kutatja Sztanyiszlavszkij rendszerében. A XX. század meghatározó

színészpedagógusának, rendezőjének neve a személyi kultusz tévesztései, félremagyarázásai, szemléletének

dogmatikus és kötelező érvényű elfogadtatása miatt még ma is sokakat elborzaszt.

Munkám célja, hogy összegezze Sztanyiszlavszkijnak a színészi munkáról alkotott elképzeléseit, s olyan útjelző

sort alakítson ki, amely segítségével a "mester" metódusa iránt érdeklődők elindulhassanak; hogy felhívja a figyelmet

azokra a módszerekre, amelyek kiindulópontul szolgáltak az ezredvég egyik legkiválóbb színházi rendezőjének és

teoretikusának, Jerzy Grotowskinak világhírű színháza létrehozásában; hogy Sztanyiszlavszkij munkássága megfelelő

helyet kapjon színházi értékrendünkben.

25 színész portréja képekben és szavakban: Alföldi Róbert, Bálint András, Börcsök Enikő, Csákányi Eszter, Csomós Mari, Eszenyi Enikő, Fullajtár Andrea, Garas Dezső, Gazsó György, Haumann Péter, Hegedűs D. Géza, Jordán Tamás, Kelen Péter, Király Levente, Kovács Lajos, Kulka János, Lázár Kati, Magyar Attila, Mácsai Pál, Máté Gábor, Molnár Piroska, Schell Judit, Tóth Ildikó, Törőcsik Mari, Udvaros Dorottya

Fotók: Koncz Zsuzsa

Szöveg: Koltai Tamás

"Végvári Tamás 2010 májusában halt meg. Lukács Zsolt, aki ismerte és szerette őt, elhatározta, hogy meg-

szólaltat néhány pályatársat, meséljék el, miért és mire emlékeznek Tamással kapcsolatban. Az interjúk

2011–2012-ben készültek. A hangzó anyag 2016 tavaszán került hozzám. Egyetlen kivétellel az interjúkból

monológokká szerkesztettem a szöveget. Ez a bizonyos kivétel a könyv legvégén található, és levél-formában

íródott, nem véletlenül.

Az emlékezések sorrendje többé-kevésbé időrendben próbálja nyomon követni Végvári életét. Vannak motívu-

mok, melyek többször ismétlődnek, más-más megvilágításba helyezve a főhős személyiségét. És nem mindenki

emlékszik ugyanarra ugyanúgy. De éppen ezért érdekesek ezek a történetek.

Lukács Zsolt válogatta a fotókat, és ő állította össze Végvári Tamás színpadi és filmszerepeinek jegyzékét is."
(Bíró Kriszta)

A kötetben megszólaló pályatársak:

Gálvölgyi János, Verebes István, Bálint András, Jordán Tamás, Kulka János, Juhász Anna, Varsányi Anikó,

Újlaki Dénes, Sinkó László, Benedek Miklós, Szacsvay László, Hollósi Frigyes, Tóth Judit, Takátsy Péter,

Máté Gábor, Debreczeny Csaba, Bíró Kriszta, Csuja Imre, Gálffi László, Kerekes Éva, Mácsai Pál, Almási Éva,

Győry Franciska

Mensáros László pályaképét mutatja be a könyv az indulástól az utolsó szerepig. Számtalan fotó és dokumentum, naplórészlet és kritika kíséri végig a színházi és filmszerepeit. Külön fejezet foglalkozik a legendás XX. század című előadóestjével. Felemelő és megrendítő a pályatársak és barátok emlékezése.

"Ha elfogadjuk, hogy létezik a bennünket körülvevő, úgynevezett külső világ – amely a többi emberrel

való kapcsolatainkra, a munkára, a szabadidős tevékenységekre épül –, és létezik egy másik, titkos,

láthatatlan és nyomon követhetetlen világ – a mi legbensőbb életünk –, akkor nyugodtan állíthatjuk,

hogy a színházi kísérletezés afféle visszhangként, köztes világként működik a kettő között, és

lehetőséget nyújt arra, hogy kipróbáljuk: vajon a bennünk lévő értékrendet – amelynek alapján

elutasítjuk, vagy elfogadjuk a dolgokat – csak a bennünket körülvevő világ sugalmazza-e, vagy

valóban hitünk és meggyőződésünk szerves alkotóelemei.

A színház általában az ismert és látható világot fejezi ki, de úgy, hogy a láthatatlant és ismeretlent

is megpróbálja felmutatni. A színésznek – aki az emberi élet hajszálfinom árnyalatait is képes

kifejezésre juttatni – alkotó, felelős szerepvállalás jut ebben a közvetítésben, vagyis, a művészi

alkotás létrehozásában. Az alkotás folyamán, pillanatról pillanatra, egyre sűrűbb és átláthatatlanabb,

egyre több oldalról megközelíthető igazság tárul elénk, amely ráadásul állandóan változik, hiszen

szüntelenül keresi önmagát. Ezt a folyamatot, a művészi igazság keresésének ezt a feltartóztathatatlan

folyamatát próbáltam ebben a könyvben vizsgálódás tárgyává tenni, és rá kellett jönnöm, hogy

a sokféle lehetőség körüljárása, a más lehetőségeket is elfogadó várakozás, az örömteli kételkedés

az egyetlen út, amely segít közelebb kerülni hozzá.

Mivel a színház területén az elmélet igazságai csak nagyon viszonylagos és szubjektív igazságok,

hiszen minden annak az egyénisége szerint alakul, mindent annak az egyénisége tölt meg tartalommal,

aki a színházban alkotóként dolgozik, nincsenek ezen a területen mindenre és mindenkire érvényes

igazságok, mert nincsenek általánosan érvényes megoldások sem." (Farkas Ibolya)

A színház-jelenség folyamatosan kiterjed innen a címbéli kiterjedés a társadalmi lét majd minden területére.

A magyar művelődés történetének egyik-másik szakaszában egy egész anyanyelvi kultúrát reprezentálhatott a színház.

Jelentősége kiterjedt: közösség-teremtő, megtartó szerepe lehetett a legvadabb nacionalista diktatúra körülményei

közepette is. A színház ugyanakkor egyetemesen értelmezhető összefüggésekben is máig, folyamatosan kiterjed: az egy

évszázaddal ezelőtt a történelem színpadára lépett filmművészet számára szállított (szállít) ihlető késztetést, rendezőt,

színészt, filmesíthető darabot, tapasztalatot.

A sokoldalú Gáspárik Attila kötete a lehető legtöbbet képes elmondani a színház világáról: közérdekűen, érthetően,

érdekesen, bennfenteskedés nélkül. Összefüggéseket elemez: irodalom, társadalom, színikritika, színészképzés, rendezés,

nemzedéki hitvallások között; feltárja, miként hatnak, mit súgnak a nagy elődök az utókornak; és a besúgásról is mellé-

beszélés nélküli mintát kínál az olvasónak. Gáspárik Attila könyve a kortárs színház (és közönség!) kiterjedő elemzése

során a legfontosabb, legalapvetőbb morális kérdésekkel szembesít.

Gáspárik Attila könyvsorozatának második kötete, a Teátrális világunk tovább finomítja az előző könyvben

(A színház kiterjedése) oly kitűnően vizsgázott – több nézőpontú – elemző viszonyulást.

A szerző itt is a színház belső, szakmai világának olyan részleteit mutatja be, amelyeknek igazi dimenzióiról keveset

tudhat az olvasó. Ugyanakkor állandóan meglepnek, sokszor szinte sokkolnak Gáspárik merész KITEKINTÉSEI:

a társadalom egészére (történeti, politikai dimenziókra). E két pólus között ingázó könyvet jellemzi: egyrészt a szakmai

hozzáértés, tájékozottság és innováció, másrészt pedig a történelmi-közéleti beágyazottság, függőség és ennek

(művészeti!) következményei.

Ezt a fajta sokszoros összetettséget érezzük Gáspárik Attila könyvének minden lapján: beszéljen társulaton belüli

erőtérről, a jó főiskola és jó színház összefüggéseiről, színházról és "lóvéról" (finomabban: finanszírozásról), a hiányzó

európai (és regionális) kultúra koncepcióról... – végig egy minőségi színház képe dereng fel Teátrális világunkban.

Válogatta és az összekötő szövegeket írta: Csepeli György

Szerkesztette: Gabnai Katalin

Felelős szerkesztő: Debreczeni Tibor

A középfokú rendezőképzés oktatási segédanyaga.

E válogatás szemelvényeket tartalmaz Ervin Goffman magyarul megjelent műveiből. Olyan lapokat emeltünk ki a szerző gazdagon áradó szövegeiből, amelyek segítséget nyújthatnak az interakció és a dramaturgia kapcsolata iránt érdeklődőnek. Azoknak szántuk a válogatást, akik gesztusaikat, pillantásaikat, érintéseiket, ki nem mondott, sugallt közléseiket – az interakció „szavait” – nem egyszerűen az anyanyelvhasználat természetességével, hanem a bemutatás, a láttatás szándékával, mint tudatos konstrukció anyagát szeretnék mások, közönség előtt újraalkotni, interakciós „mondatokba” illeszteni.

Brecht, a nagy drámaíró, Brecht, a kiváló teoretikus: a drámák írójának és az elméletek alkotójának hírneve mindmáig

elhomályosítja a rendező Brecht tevékenységét. Claudio Meldolesi és Laura Olivi könyve ezt az ismeretlen, homályba

burkolózó alakot fedi fel. Azt a színházi szakembert, aki a színpad művészetének gyakorlatát, a színjátszás elevenségét

kutatja, aki művészetének és elméletének minden komponensét képes egységbe gyűrni. Brecht, a Berliner Ensemble

rendezője, a költő, a dramaturg, a militáns, a szociológus, az orientalista, a moralista eleddig csak olaszul megjelentetett

dokumentumok és egy színháztörténeti tanulmány segítségével kel életre.

A kötet a 20.századi magyar színháztörténet két nagyformátumú művészegyéniségének, a száz éve született Bessenyei Ferencnek és Gábor Miklósnak állít emléket. Több mint fél évszázados pályájuk során mindketten hivatásnak és szenvedélynek tekintették a színjátszást. Mesterségbeli tudásuk birtokában szinte eggyé váltak szerepeikkel. Bessenyei Ferenc Bánk bán, Othello és Tevje alakításával, Gábor Miklós pedig Hamlet, Tanner John és Lucifer figurájának életre keltésével hosszú időre hagyományt teremtett. Az album megörökíti a két színészlegenda ikonikus szerepeit, és bemutatja páratlanul gazdag és sokszínű pályafutásukat. A fotókat Bessenyei Ferenc és Gábor Miklós gondolatai kísérik, de kortársaik is szóhoz jutnak. A sokszólamú elbeszélésből kirajzolódik a színházi műhelymunka gyötrelme, a szerepformálás öröme és nehézsége, a közönség ízlésének változása és a két művész magánélete. A kötethez Máté Gábor színművész, rendező, a Katona József Színház igazgatója írt előszót: "Úgy sejtem, Bessenyei Ferenc és Gábor Miklós tűz és víz, ég és föld lehettek. Két tudatos művész, akiből az egyik mindig ösztönösnek látszott, a másik kivédhetetlenül intellektuálisnak. Közös időt töltöttek itt a földön, és mindketten megkerülhetetlen, egyedi példányai voltak a szakmánknak."

Eugenio Barba színházrendező és teoretikus, az Odin Teatret alapítója, korunk színházművészetének egyik legfontosabb hivatkozási pontja. Ebben a könyvben saját színházi tapasztalatait ötvözi a különféle európai és ázsiai színházi hagyományokkal, olyan transzkulturális alapelvek után kutatva, amelyek összekötik a különböző téridőkben létező színházi jelenségeket. A színész „kitágított teste", színpadi jelenléte, rejtélyes és titokzatos tudása áll a szerző által szorgalmazott színházi antropológia homlokterében. A színpadon megjelenő és a kifejezés előtt már jelentéssel telített test titkai után kutatva a Papírkenu valódi utazóvá avathatja az olvasót. Olyan utazás részesévé teheti, amely évszázadokon és távoli kontinenseken keresztül vezet, amely során tanúja lehet annak a párbeszédnek, amit a szerző az ázsiai színházak mestereivel és a XX. század legnagyobb színházi embereivel, Sztanyiszlavszkijjal, Mejerholddal, Craiggel, Copeau-val, Artaud-val, Brechttel, Decroux-val, Grotowskival folytat.

„A kaposvári színház kétségkívül rendkívüli jelenség, egyedülálló képződmény a maga nemében. Mi a titka ennek a színháznak, ennek a társulatnak? Csak jobb színházat csinálnak, színvonalasabbat, mint a többiek? Vagy pedig másfajta színházat? Nézetem szerint a kaposvári színház valóban másfajta színház. Valóban egyedülálló, rendhagyó jelensége szellemi életünknek. Könyvem ezt kívánja dokumentálni, bizonyítani. A rendhagyó színházhoz illően rendhagyó módon.” (Mihályi Gábor)

Bécsy Tamás rendkívüli következetességgel építi fel tudományos életművét, melyben a dráma és a színjáték eddig még a

nemzetközi szakirodalomban sem kellőképpen elemzett alapvető elméleti, filozófiai, esztétikai, dramaturgiai kérdéseit

tárgyalja. Ez a kötete, A színjáték lételméletéről írott mű mintegy kerete és szintézise eddigi munkásságának. A színjáték-

elmélet mindmáig nem tudott megszabadulni a napi színházkritika értékszemléletének maradványaitól, s Bécsy elsőként

törte át ezt a már-már mágikusnak érzett korlátot.

"Az ember eleven, változó sokarcúságának megjelenítő ábrázolása a színész művészete, S ebben a művészetben

maga az alkotóművész formálódik, alakul át a legszemélyesebb életmegnyilvánulásaiban, hogy az ábrázolandó alakot

befogadni, önmagában megformálni és kifejezni tudja." (Ruszt József)

David ​Zinder Test - hang - képzelet című művében egy komplex színészképzési módszert ír le, hosszú és eredményes

színészpedagógusi tapasztalatai alapján, Mihail Csehov elméletére építve. Az elméleti felvezetés után gyakorlatok

sorozataiban ismerteti a színészi kifejezőeszközök és a színészi kreativitás fejlesztésének lehetőségeit. Minden gyakorlat

részletes leírása után saját tapasztalatainak tanulságait is megosztja az olvasóval. Az elmélet és gyakorlat folyamatosan

összefonódik a leírásokban, Zinder ugyanis megkísérli a színészi felkészülés fontos fogalmainak azonosítását és megneve-

zését. Egyik alapelve, hogy a tudatosítás a képzésnek nagyon fontos eleme. Módszerének egyik kulcsfogalma a testtudat

és az általa javasolt képzés alapja a színész fizikai eszköztára, hangja és képzelete közötti összhang.

David Zinder nemzetközileg elismert izraeli színészpedagógus és rendező, együttműködése a kolozsvári színházzal olyan

értékes előadásokat eredményezett, mint az UNITER díjra jelölt Dybbuk. Fehér láng, fekete láng (2002). Jelenleg is

kapcsolatban van az erdélyi magyar színjátszással. A magyar fordításhoz külön előszót szándékszik írni. A fordító Hatházi

András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház többszörösen díjazott színésze, gyakorló színésztanár, aki David Zinder mód-

szerét saját tanítási gyakorlatában használja. A Test - hang - képzelet többszörösen is hiánypótló mű. Elsősorban könnyen

alkalmazható tankönyv lehet a színészképzésben. Gyakorlati hasznán túlmutatva azonban ez a könyv az első lépések

egyike egy magyar színészképzési fogalomtár és szaknyelv felé, termékeny viták és újabb elméletek, vagy éppen más

gyakorlati módszerek elindítója lehet.

A kötet a huszadik-huszonegyedik századi színház- és drámatörténet kiemelkedő művészeinek, alkotásainak példáján

keresztül a következő kérdésekre keres válaszokat: kinek, minek a (színházi) jelenlétéről van szó? Mit jelent, ha valakinek

„van jelenléte”, milyen értelemben „nincs jelenléte”? Hogyan van jelen, akinek jelenléte van? Mennyiben tér el a színész

jelenléte a többi színpadi elem jelenlététől? Hogyan próbálják ezt megragadni az elméletírók és a színházzal gyakorlatban

foglalkozók? Milyen különbségek vannak a megfogalmazási kísérletekben? Tanítható? Hogyan? Ha nem lehetséges a csend

akusztikus értelemben (Cage), akkor nem marad más lehetőség, mint minimalizált, ám mindig jelen lévő zajszintként

definiálni a csendet? Hogyan lehet/kell/érdemes csendben lenni a színházban? Milyen csendmegközelítést rejthet egy

adott dráma színrevitele? Hogyan lehetséges – ha lehetséges – a csend olyan színházi események során, amelyek eseté-

ben nincs dramatikus „alapanyag”? Milyen esetekben befolyásolja a csend a színész jelenlétét, vagy éppen a színész

jelenléte a csendet?

Rosner Krisztina (1977) a PTE BTK Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszékének adjunktusa,

színházi gyakorlatot, színház- és drámatörténetet oktat. Ír, olvas, néz, játszik, rendez – színházat kutat.