Ennek a könyvnek az írója, ha minden rokonsági kapcsolatot figyelembe veszünk, egyidős a magyar színészettel. Egyik déd-dédnagybátyja, Kempelen Farkas alakította át Várszínházzá II. József császár rendeletére a karmeliták elkobzott templomát 1784-ben – kétszáz évvel ezelőtt. Egy másik, Fáy András nemcsak takarékpénztárat alapított, de egy ideig ugyanennek a Várszínháznak az igazgatója volt. Dédapja, Szemere Bertalan, mielőtt mélyebben merült volna a politikába (mint miniszterelnök uralkodóházat detronizált, a magyar koronát ásta el Orsován, majd borkereskedő lett párizsi emigrációjában), díszletekért utazott Bécsbe a miskolci színház számára. A vásárolt díszletek listája ma is megvan. Egy mostoha dédanyja a Nemzeti Színház százhúsz év előtti zsebkönyvében mint mosónő szerepel, egy mostoha dédapja viszont színjátszásunk és egyben drámairodalmunk egyik büszkeségének számít. Nagyapja, Kürthy Emil alispáni jövővel kecsegtető pályáról mondott le, hogy küszködő újságíró legyen Budapesten. Blaha Lujza, Jászai Mari, Pálmay Ilka, sőt Sarah Bernhard körében, Mikszáth Kálmán és Reviczky Gyula újságíró-kollégájaként, Csiky Gergely barátjaként. Nagybátyja, Kürthy György negyven évig volt a Nemzeti Színház tagja… és nem lenne nehéz még néhány hasonló példát felsorolni.
Ő maga színháztörténeti doktorátust szerzett a budapesti egyetemen, majd az állástalanság hároméves purgatóriuma után tisztviselő-gyakornok lett a Nemzeti Színházban 1934-ben. A második világháború alatt az Opera titkára, 1945-től tíz évig a Nemzeti Színház főtitkára. Később a Vígszínház igazgatója… Ebben az állásban – érzése szerint – a kelleténél jóval rövidebb ideig maradhatott csak meg, de hiszen mindenki sérelmezi, ha leváltják pozíciójából. Pláne elismerés nélkül.
Azóta tizenegy színház- és filmtörténeti tárgyú könyvet írt. (Magyar Bálint, 1989)
Ebben a könyvben 1981 decemberében megnyílik egy régi-új színház, a Katona József Színház, amelyről akkor még nem tudni, hogy a 80-as évek legfontosabb kulturális helyszíne lesz – a Katona. Ebben a könyvben Kádár János végigsétál Budapest belvárosában, s közben felidéződik, hogy milyen volt ez a város a 80-as évek elején. Miközben a Katonába átkerült előadások, a Budapest Orfeum és a Frontátvonulás őszinte tükröt tartanak a kornak és a történelemnek, a szocialista ünnepeken elhangzó beszédek rendületlenül gyűjtik csokorba a kor összes virulens hazugságát. Ebben a könyvben Aczél György és Pozsgay Imre kultúrharca kiterjed a színházra is: sokan sokféle szellemben támadják azt a munkát, amit Székely Gábor és Zsámbéki Gábor a Nemzeti Színház élén végez, de ez alkalmat teremt a két rendezőnek, hogy megfogalmazzák művészi eszményeiket. Közben a Katona nyitóelőadása, a Thália szekerén is azt kérdezi: van-e kiút a folyton jogait követelő provincializmusból. Ebben a könyvben betiltják majd engedélyezik Mrozeket, és a Nemzeti a Játékszínben bemutatja az Emigránsokat. Két kelet-európai beszélget szabadságról és reménytelenségről, s miközben újra és újra ugyanazokat a játszmákat játsszák, Lengyelországban megalakul a Szolidaritás, majd egy év múlva kihirdetik a szükségállapotot. És megint minden ugyanolyan szürke és reménytelen lesz, mint addig. Ebben a könyvben egy jó szemű dramaturg rávesz egy válságban lévő írót, hogy darabot írjon a Nemzetinek. Kornis Mihály Hallelujája az álló idő egyetlen pillanatába sűríti az egész Kádár-kor enciklopédiáját. Az előadás sikere a Nemzeti vezetőinek bukását jelenti. De a politikai játszmák megint kiszámíthatatlanok: Székely és Zsámbéki önálló társulat alapítására kap lehetőséget.
Ebben a könyvben, mint cseppben a tenger, benne van az egész magyar színháztörténet, sőt az elmúlt 120 év magyar történelme is. Pedig nem szól másról, csak egy színház, egy társulat, egy szellemiség születéséről.
Az alakuló Katona József Színházról és koráról.
Mire ’68 harckocsis lovagjai Prágából hazaértek, más világ fogadta már őket Moszkvában is. Először a pojácák kezdtek el
szemtelenkedni. Mi, az Orosz szépség és egyéb széptani művek szerzőjével, Viktor Jerofejevvel, a Világirodalmi Intézet
aspiránsai voltunk. Ő Gogolról írt könyvet, én Csehovról. De még inkább a tegnapi egyetemistákról, akik, amíg az új művek
meg nem jelenhettek, a klasszikusokat olvasták és nézték, játszották és rendezték. A nemzetközi helyzet azonban,
egyre csak „fokozódott”. A Komszomol Színház farmernadrágban és tornacipőben mutatta be Csehov Sirályát. Efrosz,
a rendező, ez után kapott először infarktust. A harmadik már a Tagankán érte utol. „Művészeti problémákra használja
kámfor injekcióinkat!” – adta fel ekkor a Lityeraturnaja Gazetában nagy feltűnést kiváltó apróhirdetését a tudományos
vezetőm, aki az unalmasabb konferenciákon Rajkinnak írt kuplékat. Ki is zárták mindjárt a pártból. Engem meg szépen
hazaküldtek. Csakhogy visszaszöktem, albérlőnek. Szobácskám a konyhából nyílott, ahol késő éjszakáig folytak a
megbeszélések. Az asztal végére húzódva igyekeztem megérteni a sistergő viták lényegét. A legfontosabb gondolatokat
a szomszédnőm szemöldökceruzájával jegyezgettem fel egy papírzsebkendőre. Nagy hiánycikk volt ott ez akkor. Annál
az asztalnál azonban mindenki vakon hitte még, hogy nem a Pénz, hanem a Szellem válthatja csak meg a Világot.
Ez a könyv is ebben a hitben íródott.
2018. augusztus 18-án Csíksomlyón monumentális szabadtéri előadásként mutatták be Vidnyánszky Attila rendezésében a Csíksomlyói passiót. A bemutató a Nemzeti Színház és a Magyar Nemzeti Táncegyüttes közös produkciója volt, de sokkal több, mint egy színházi előadás szabadtéri feldolgozása. Az MMA Kiadó gondozásában megjelenő szép kiállítású album többféle aspektusból idézi meg a monumentális vállalkozást. Az erdélyi ünnepi előadásból vett szemelvények mellett olvashatunk majd tanulmányt a ferences iskoladrámákról, és természetesen megszólalnak az előadás főbb alkotói is. Vidnyánszky Attila rendező és Zsuráfszky Zoltán művészeti vezető, koreográfus vall arról, miért jelent mérföldkövet a pályájukon ez a grandiózus előadás. Olvashatunk interjúkat a szereplő színészekkel, élményszerű beszámolókat a székelyföldi táncosokkal.
Fotók: Benkő Imre, Eöri Szabó Zsolt.
Galántai Csaba színháztörténész e hiánypótló munkában a magyar színháztörténet méltatlanul elfeledett alakját mutatja
be. Márkus László (1881–1948) a 20. század első felének nagyformátumú művészegyénisége: kritikus, művészeti
szakíró, drámaíró, díszlet- és jelmeztervező, filmrendező, színházi rendező, színigazgató és főiskolai tanár. A megszülető
színpadművészetnek, mint önálló művészetnek az egyik megfogalmazója és reprezentánsa. 1923-tól főrendezője, 1935
és 1944 között igazgatója az Operaháznak, mely ezen időszakban világszínvonalon teljesít. Egy évig a Nemzeti Színház
munkáját is irányította. Számos ősbemutató köthető a nevéhez, így az ő rendezésében került először színpadra Kodály
Zoltán Háry Jánosa és Székelyfonója. Művészetének igazi értéke következetességében rejlik. Négy évtizeden keresztül
konzekvensen és európai színvonalon képviselte az irodalmon alapuló, az előadás fő szervezőelveinek a képszerűséget
és a zeneiséget tekintő színházi ideált. Művészetkritikái, tanulmányai korának jelentős színházi teoretikusai közé emelik.
Szerteágazó tevékenységeiben egyedülálló jelenség a magyar színháztörténetben.
Összeállította és a bevezető tanulmányt írta: Major Tamás.
Az előszót írta és a jegyzeteket készítette Werner Hecht.
A kislexikon mintegy 3300 címszóban tárgyalja a színházi alapfogalmakat, a jelentősebb
intézményeket, az ismert hazai és nevesebb külföldi színészek, rendezők, dramaturgok,
díszlet- és jelmeztervezők, szcenikusok, színházi kritikusok és színházi kutatók rövid életrajzát
és tevékenységét. A függelékben a színházi szempontból fontos országok színháztörténetéről
rövid kronológia és bibliográfia tájékoztatja az olvasót.
Peterdi Nagy László a drámák esztétikai és a jelentős Csehov-előadások színháztörténeti elemzésével,
változatos anyagon mutatja be, miképp szűkítették különféle koncepciók és konvenciók már az első
előadások óta a drámák értelmezési tartományát.
Magyar Bálint közel másfél évtizedig volt a Nemzeti Színház tagja. A társulat történetét először 1937-ben, a színház százéves jubileumára foglalta össze, majd kandidátusi disszertációjában dolgozta fel a két világháború közti időszak történetét. A kötet ennek a munkának az átdolgozott változata.
Gobbi Hilda önéletrajzi írása családról, kocsmákról emberekről, otthonokról – és mindezek mellett, mögött a Színházról, ami az igazi, az egyetlen tere Gobbi Hilda életének.
A Peterdi Nagy László által 1981-ben összeállított kötet mindmáig a legteljesebb forrás- és dokumentumgyűjtemény magyarul V. Mejerhold életének és munkásságának megismeréséhez.
Experimental theatre in Central Europe 1950-2010
The three-year project Theatre Architecture in Central Europe (TACE), an international project supported by the European Commission, was created by five central European theatre institutions from Czech Republic, Slovenia, Slovakia, Poland and Hungary. As part of the project, a symposium was held between 27 and 29 October 2009 in Ljubljana, dedicated to the experimental theatres, or rather the "occupying" of non-theatrical spaces, thus urbanising and socialising them. Contributors from all five participating countries took part. The papers in this publication are based on those read at the symposium.
Évkönyv a Nemzeti Színház öt évének bemutatóiról, alkotóiról, színészeiről.
A kötet valamennyi példánya elfogyott, de a szerkesztők teljes terjedelmében olvashatóvá
és letölthetővé tették a következő helyeken:
Lapozható változat elérhető ITT.
Letölthető változat elérhető INNEN.
Székely Gábor első, színházrendezői életműve ismert. Arról viszont kevesebben tudnak, hogy színházi pályájához
szorosan kötődve, azzal összefonódva, majd azt folytatva huszonöt éve a magyar színházi rendezőképzés vezető
tanára a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Négy rendezőosztály felelős osztályfőnökeként pedagógiai
koncepciója döntő hatást gyakorolt több színházi alkotónemzedékre...
Székely Gábor második életműve színházpedagógiai alkotás.
A kötet mesterek és tanítványok nemzedékeken átívelő megértési folyamatát rekonstruálja, ezért a szerkesztők,
Jákfalvi Magdolna, Nánay István és Sipos Balázs felkérték Székely Gábor tanítványait, hogy ezt foglalják írásba.
Akik vállalták a feladatot: Bodó Viktor, Sipos Balázs, Bagossy László, Dömötör András, Forgács Péter, Göttinger Pál,
Hargitai Iván, Harsányi Sulyom László, Novák Eszter, Réthly Attila, Rusznyák Gábor, Schilling Árpád és Simon Balázs.
Az Állami Bábszínház és folytatója-jogutódja, a Budapest Bábszínház 60 esztendős históriájában Balogh Géza a magyarországi bábjátszás távolabbi és közelebbi múltjáról is képet ad. A bábszínház egykori és mai (s tán jövendőbeli) közönsége, illetve a színháztörténet iránt érdeklődő megtalálhatja e kötetben mindazt, amit a Bábszínházról tudni szeretne.
A Visszapillantó több szempontból is rendhagyó színházi memoár, valódi unikum. Írója nagytekintélyű színházi
szakember, a nagyközönség mégsem ismeri. Már 93 éves, de csak most jelenik meg páratlan memóriával
megírt első könyve. Elismert háttérembere a színházak gazdasági és pénzügyi világának, és mégis szinte
ugyanannyit tud a kulisszák előtt zajló vonzó világ eseményeiről, közismert szereplőiről is, mint a számok és
szabályok szigorú törvényszerűségeiről.
Lázár Egon remek stílusban, elegáns humorral és sokszor öniróniával megírt könyvének minden sorából árad
a színház komplex ismerete, izgalmas tényekkel, történetekkel, anekdotákkal, a nagyközönség számára
élvezetes kulisszatitkokkal. Érdekességük, hogy – hol a háttérben, hol az előtérben – jól felismerhető bennük
elmúlt évtizedeink vérzivataros történelme is, de úgy, hogy az írások középpontjában mégis mindig a színház
áll a maga sokszínű, varázslatos és konkrét valóságával. Szóljanak ezek az emlékek az elképesztő körülmények
között megszülető hadifogoly-előadásokról, az ötvenes évek heroikus és néha félelmetes epizódjairól, a Városi
Színházból Erkel Színházra átkeresztelt épület első előadásairól, az Opera aranykoráról, a Vidám Színpad
fénykoráról, de legfőképp a Vígszínház nagy korszakairól és még nagyobb személyiségeiről.
Lázár Egonról valóban elmondható, ahogy Almási Miklós írja bevezetőjében: ,,Mindent tud a színházról".
Beszélgetések Törőcsik Marival és Törőcsik Mariról: Básti Juli, Eszenyi Enikő, Nagy-Kálózy Eszter, Makk Károly,
Janisch Attila, Jirí Menzel, Milos Forman, Zsámbéki Gábor, Závada Pál, Spiró György, Alföldi Róbert,
Cserhalmi György és még sokan mások vallanak a művészről az emberről.
A tanulmánykötetben színháztörténészek elemzik a színművészet és a színjátszás-történet különböző aspektusait. Az első tanulmányban a színjátszás értelmezéséről (teremtő vagy utánzó művészet), valamint a színházi kultúra változásairól – a színházak lokális jellegének fokozatos elveszítéséről s egyre inkább nemzetközi kontextusba kerüléséről – olvashatunk. Ezt Imre Zoltán három tanulmánya követi. Az elsőben a nemzettudat és a színházi kultúra történelmi összefonódásairól (nemzeti színházak), a másodikban az e témához kötődő 1928-as ún. Bánk bán-vitáról (a színházi előadás politikai állásfoglalássá válása) szerezhetünk ismereteket. Harmadik tanulmányában a kommunista diktatúra teatralitását és a Nemzeti Színházhoz való viszonyát elemzi. A negyedik tanulmányból az avantgárd színjátszás rejtelmeibe (a test mint szimbólum) nyerhetünk bepillantást.
A kötet második részében található Nagy Gabriella Ágnes három tanulmánya. Az elsőben a magyar színházi élet 1945 utáni állapotait (A hiány színháza) mutatja be, a másodikban a transzkulturális Shakespeare-interpretációk Peter Brook-i és szovjet változatait elemzi. Harmadik írásában Molnár Ferenc színműveinek külföldi sikereit és ennek okait vizsgálja. Az utolsó tanulmány témája a modern előadáselemzés problematikája.