Kérchy Vera könyve bemutatja a három elméleti modellt (tropológiai, performatív, materiális), a fejezetek végén

példaelemzésekkel.

A kötet tanulmányai abból a szociológiai előfeltevésből indulnak ki, hogy nem csak azt érdemes vizsgálni, hogyan hat

a színházra a valóság, hanem azt is, hogy hogyan használja a "való élet" a színházi hatásokat. Azért is van szükség a

performativitás fogalmának e tágabb értelmezésére, mert az utóbbi bő évtized során a színházi kínálat jelentős bővülésének

lehettünk tanúi világszerte. Nagyszámú új működési forma, megközelítés, téma és funkció került be a színházi érdeklődés

látókörébe. A dokumentarista színház, a részvételi színház, a társadalmi dráma, az immerzív színház térhódítása bizonyítja,

hogy nem túlzás a színházi kontextusban is egyfajta társadalmi fordulatról beszélni, mely számos új lehetőséget, formát és

problémát hozott felszínre. Emellett a múltfeldolgozás a közép-európai régióban is önálló paradigmává vált, az égető társa-

dalmi és közéleti kérdéseket érzékenyen feldolgozó színházi nevelés is egyre nagyobb teret nyert mind a független, mind a

kőszínházi területen. Ezért a kötetben olvasható, a közösségek és közönségek reprezentációját vizsgáló esettanulmányok

a színházszociológia, a művészet és valóság kapcsolatának új lehetőségeit keresik, illetve ezek elemzésére tesznek javasla-

tot. A kortárs magyar színház és a magyar színháztörténet mellett Moldova, Lengyelország, Hollandia, Anglia, Észtország

és az Egyesült Államok színházi előadásai és drámái szerepelnek a 2008-2018 között keletkezett tanulmányokban.

Szabó Attila színháztörténész, tanár. 2009 óta az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársa, 2014 óta

igazgatóhelyettese, a digitális fejlesztések koordinátora.

Bécsy Tamás rendkívüli következetességgel építi fel tudományos életművét, melyben a dráma és a színjáték eddig még a

nemzetközi szakirodalomban sem kellőképpen elemzett alapvető elméleti, filozófiai, esztétikai, dramaturgiai kérdéseit

tárgyalja. Ez a kötete, A színjáték lételméletéről írott mű mintegy kerete és szintézise eddigi munkásságának. A színjáték-

elmélet mindmáig nem tudott megszabadulni a napi színházkritika értékszemléletének maradványaitól, s Bécsy elsőként

törte át ezt a már-már mágikusnak érzett korlátot.

A kötet a huszadik-huszonegyedik századi színház- és drámatörténet kiemelkedő művészeinek, alkotásainak példáján

keresztül a következő kérdésekre keres válaszokat: kinek, minek a (színházi) jelenlétéről van szó? Mit jelent, ha valakinek

„van jelenléte”, milyen értelemben „nincs jelenléte”? Hogyan van jelen, akinek jelenléte van? Mennyiben tér el a színész

jelenléte a többi színpadi elem jelenlététől? Hogyan próbálják ezt megragadni az elméletírók és a színházzal gyakorlatban

foglalkozók? Milyen különbségek vannak a megfogalmazási kísérletekben? Tanítható? Hogyan? Ha nem lehetséges a csend

akusztikus értelemben (Cage), akkor nem marad más lehetőség, mint minimalizált, ám mindig jelen lévő zajszintként

definiálni a csendet? Hogyan lehet/kell/érdemes csendben lenni a színházban? Milyen csendmegközelítést rejthet egy

adott dráma színrevitele? Hogyan lehetséges – ha lehetséges – a csend olyan színházi események során, amelyek eseté-

ben nincs dramatikus „alapanyag”? Milyen esetekben befolyásolja a csend a színész jelenlétét, vagy éppen a színész

jelenléte a csendet?

Rosner Krisztina (1977) a PTE BTK Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszékének adjunktusa,

színházi gyakorlatot, színház- és drámatörténetet oktat. Ír, olvas, néz, játszik, rendez – színházat kutat.

„A Kegyetlen Színháznak az a rendeltetése, hogy egy szenvedélyes és lüktető élet szükségletét ébressze fel a színházban. A kegyetlenségben, amelyre támaszkodni kíván, ezt a fajta szilaj következetességet, a színpadi elemeknek ezt a végletes sűrítését kell látni. Ez a kegyetlenség véres lesz, ha kell, de nem feltétlenül és nem mindig; olyanfajta csontszáraz erkölcsi tisztaságot jelent, amely nem fél megfizetni az élet árát.” (Részlet A Kegyetlen Színház második kiáltványából)

"Amikor arra vállalkoztam, hogy értekezést írjak a rendezésről, előzőleg gondosan lerögzítettem témám határait, és pontosan meghatároztam célomat. Szeretném tehát, ha ez az írás nem támasztana félreértést köztem és olvasóm között.
Mindenekelőtt leszögezem: ennek az értekezésnek nincs olyan igénye, hogy pusztán a kifejtett módszer vagy eljárások hatékonysága révén rendezőt faragjon abból, aki rendező szeretne lenni. Arról sincs szó, hogy egyszerű elolvasása beavatná az olvasót mindazokba az ismeretekbe, amelyeket a színházművészet megkövetel. Célja csupán az, hogy Franciaországban először – vagy majdnem először – bemutasson néhány általános elvi és gyakorlati fogalmat, amelyek nélkülözhetetlenek és alkalmasak rá, hogy előmozdítsák az egyéni felfedezéseket ki-ki számára azon az ösvényen, amelyet elhivatottságának megfelelően kiválasztott magának. A színházművészet – kétségkívül sokkal inkább, mint bármely más művészet – attól, aki birodalmában igazi eredményeket akar elérni, igen nagy intelligenciát, műveltséget, akaraterőt, türelmet és rátermettséget követel. Így hát azt szeretném, ha ez az értekezés hasznos lenne." (L. Moussinac)

A színháztörténet modernitást lezáró műve, amely a színházat még Isten-kérdésnek fogja fel, minden bizonnyal Samuel

Beckett Godot-ra várva című drámája, amely A játszma vége tökéletessé csiszolt metafizikai sakkjátékszínházban telje-

sedik be. A drámairodalom Beckett után szakít ugyan a több évezredes metafizikai genealógiával, de nem a színház; több

olyan alkotót ismerünk ugyanis – Jeles András, Silviu Purcãrete, Romeo Castellucci –, akik a theatrum theologicum bűv-

körében alkotnak: számukra a színházi előadás a létezés kozmikus kérdéseinek a közösségi rítusa. Amennyiben a színház

az ember testi tapasztalatainak a tárháza (régebbi kifejezéssel: élettár), a theatrum theologicum nem egyéb, mint az

Isten-gondolatok és Isten-vesztések, a megváltás és a saját életünkkel való kiengesztelődés, valamint a történelem fog-

ságába zuhant kozmosz fölvetésének a közösségi tere. Könyvünk nem a theatrum theologicum monografikus kifejtése,

hanem a fogalom megnyitása. Nyilvános, de semmiképpen sem magányos útkeresés.

Az amatőr színjátszó mozgalom az 50-es évek második felében és a 60-as években alakította ki a pódiumi színjátékok

műfajait, típusait. Ezek csakhamar elterjedtek. Népszerűségük a 70-es években tetőzött, a diákszínpadok és gyermek-

csoportok kedvelt színjátékformája lett. A felnőtt együttesek egy része pódiumjátékokkal már csak akkor kerültek

kapcsolatba, ha alkalmi műsort készítettek ünnepekre, klubösszejövetelekre, vagy ha játszóterük eleve a pódium volt.

A Debreczeni Tibor által írt oktatási segédanyag dramaturgiai rendszerezése egy korábbi tanulmánykötet (Debreczeni Tibor–

Rencz Antal: A pódiumi színjátéktípusok dramaturgiája. NPI 1971) továbbfejlesztése, kiegészítése és finomítása.

"Rendszerező munkánk alapja a színi gyakorlat: nem az írott irodalmi anyag, hanem a színi előadás, a színjáték, azaz

a színi élmény. Elemzésünk a színjáték sajátosságait igyekszik mindenekelőtt feltárni, éppen ezért az irodalmi anyagot,

a műfajt is csak a színi gyakorlat alapján tesszük vizsgálat tárgyává. Dolgozatunk tehát a színjáték dramaturgiájára, azaz

a színi dramaturgiára épül." Az 1971-es kötetből vett idézet erre az összefoglalóra is érvényes. Mivel a pódiumjáték- és

a többi színjáték-fogalom jegyei 70-es években véglegesre csiszolódtak, e színjátékok játékmódjával kapcsolatos isme-

reteket már a definiálás szándékával rögzítette a szerző.

Tartalom:

Bevezető

A pódiumi színjátékok a színi dramaturgiában

A színjáték létrejöttének feltételei

A pódiumi színjátékok létrejöttének körülményei

A pódiumi körülmények hatása a színjátékra (a játékmódra és a cselekményre)

Az amatőr mozgalomban ismert színjátéktípusok táblázata

Kiegészítő megjegyzések a táblázathoz

Az oratórikus színjátéktípus játékmódja

Hangokra bontás

A képteremtés eszközei

Szertartáselemek az oratóriumban

Szerepszerűség az oratóriumban

A mimetikus színjátéktípus játékmódja

A zene, a tánc és a báb a pódiumjátékban

Rendezésdramaturgiai fogalmak

Verselemzés - versrendezés

Szavalókórus

Színjáték szerkesztése

Színjátékok meghatározása

Lírai oratórium

Epikus oratórium

Drámai oratórium

Szerkesztett játék

Applikált játék

Összekapcsolt játék

Pódiumjáték

Drámai játék

Nagy Imola a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem adjunktusa. Filozófiai tanulmányait alap- és mesterképzésen a Babeş–

Bolyai Tudományegyetemen végezte. Egy ideig az Egyesült Államokban élt, majd tanulmányait a Marosvásárhelyi Művé-

szeti Egyetem Doktori Iskolájában folytatta. Egyetemi oktatói pályáját Béres András egyetemi professzor esztétika- és

színházesztétika-kurzusainak asszisztálásával kezdte, jelenleg is tanít a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen.

Nézővé válni című munkája egyetemi tankönyvként is használható tudományos kiadvány, a szerző doktori dolgozatának

szerkesztett változata. Kortárs színházbeli észlelési folyamatok képezik a kiadvány kutatási területét, illetve olyan színházi

tapasztalatok feltérképezése, amelyek különösképpen a kortárs színházra érvényesek. A nézőség színházelméleti tema-

tizálása után a nézés, atmoszféraészlelés, hangzóság, szelf-képződés és nézői szubjektiváció folyamatait kísérelte meg

a lehető legkomplexebb módon körbejárni és leírni.

Sztanyiszlavszkij, Brecht, Artaud, Brook – néhány ismerősen csengő név a múlt századi európai színháztörténet területére kalandozóknak. De valóban ismerjük e művészek máig ható munkásságát, amely oly meghatározónak bizonyult? Kékesi Kun Árpád monográfiája a rendezői színház legfontosabb jelenségeinek áttekintésére vállalkozik. Nem pályaképeket rajzol meg, hanem a rendezésnek azokat a formációit emeli ki, amelyek a hatástörténet szempontjából megkerülhetetlen színházi alkotókhoz kapcsolódnak. Részletes leírását adja az egy-egy művész nevéhez köthető törekvéseknek a történelmi, társadalmi és lélektani irányultságú realista színháztól az epikus és a szegény színházon át a képek színházáig, a meiningeniektől Grotowskin át Wilsonig, de kitér az egyes korszakokat meghatározó színházi tendenciákra, erővonalakra is. A könyv "hátrébb lép egyet" a színháztörténeti és -elméleti írások zöméhez képest: nem általánosságban, nem csak egyes teljesítményeket kiragadva szól a rendezők tevékenységéről, hanem a belső összefüggések feltárásának igényével. S közben sajátos módon újraírja másfél évszázad európai színháztörténetét. Ezért bízvást tarthat igényt minden, a színház mint önálló művészeti ág iránt érdeklődő figyelmére.

A Thália árnyék(á)ban című értekezés témája a posztmodernizmus, illetve a dráma és a színház közötti kapcsolat, szűkebben a dramatikus és teátrális posztmodernség legfontosabb jellegzetességei. A könyv első fejezete számos, a hatvanas években indult és különböző formában ma is továbbélő színházi tendenciát elemez néhány jellegzetes probléma mentén, s arra a következtetésre jut, hogy a performansz-színháznak nevezett jelenség esetében lehet a leginkább jogosult a "posztmodern" jelző használata. A második fejezet egy szubsztanciális alapokat nélkülöző, a "használat" változatos módjait és eredményeit figyelembe vevő dráma- és színházpoétika rövid körvonalazására vállalkozik, amely előtt az újragondolásra érdemes nézetek, valamint Lukács György, Peter Szondi és Bécsy Tamás egyes munkáinak kritikai elemzése található. A harmadik fejezet tizenkét dramatikus szöveg olvasatát tartalmazza, s fő célja a dráma, illetve a posztmodern kapcsolatának analízise négy olyan problémakör mentén, amelyek a nyelvhasználat, a reprezentáció és a világhoz való viszony módjának, illetve a jellem felfogásának a változását érintik.

"Nem lehet eléggé hangsúlyozni Kékesi Kun Árpád értekezésének témaválasztásában, módszerében és szemléletében is megnyilvánuló megújító szerepét. A munka elsőként tesz kísérletet arra, hogy napjaink színháztudományi szakirodalmát feldolgozva bemutassa és gyakorolja azt a beszéd- és írásmódot, amellyel a kortárs színházi jelenségek, folyamatok, trendek tudományos igénnyel leírhatók és elemezhetők. A dolgozat tehát egyfelől megismertet a diszciplína mai, up to date állapotával, másfelől alkotó módon alkalmazza azt az elmúlt évtizedek drámai és színházi jelenségeinek a posztmodernhez kapcsolható körére."
(P. Müller Péter)

Miért a rendezés vált a 20. századi színház(tudomány) történetének fő kategóriájává, s hogyan alakítja alkotók és befogadók színházi tapasztalatát? Milyen mértékben feltételezi egymást alkotás és befogadás a színház mint autonóm művészeti ág esetében, az ember kultúrateremtő tevékenységének részeként? Mi adja a színházi emlékezet speciális karakterét? A kötet többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ, a címben jelzett három hívószó mentén, az egyre meghatározóbbá váló kultúratudományi összefüggések figyelembevételével közelítve meg a jelenkori színház és teatrológia néhány fontos problémáját. Nem monografikus áttekintést adva róluk, inkább őket boncolgató tanulmányok során keresztül, számos példa megvilágítása révén szemléltetve őket. Kellő mértéktartással vezetve be olvasóját a kortárs színháztudomány szövevényes világába, s nem kevésbé gyalogosan engedve ki onnan.

Az 1970-es évektől kezdve a nyugati színházkultúrákban egyre inkább háttérbe szorul a színház irodalmi szerepe és meghatározóvá válik esemény jellege. A szöveg egyenrangúvá lesz a tér, a mozgás, a hangok, a világítás elemeivel. A színház egyre több érintkezési pontot alakít ki a társművészetekkel, a performansszal, a képzőművészettel, az operával és a tánccal. Ezt a folyamatot foglalja össze Lehmann "posztdramatikus" elnevezés alatt.

„Amint szólni kezd az ember valamiről, rögtön beleütközik az azonosítás problémájába. A beszéd mintha a világ

felosztását is magába foglalná – már az első szóban. Persze az isteni parancsok kora már leáldozott. Mégis, az a mód,

ahogy beszélünk valamiről, a gondolkodás újra és újra felülvizsgálandó tárgyát alkotja. A Látvány/színház-kötet több

tanulmánya is efféle szándékkal íródott.”

A szerzők elsősorban tudománytörténeti kérdésekre keresik a válaszokat, miközben a szöveg, a látvány és a színház-

történet kulcsszavai köré csoportosítják reflexióikat. Az itt olvasható előadások különböző művészeti ágak kutatásával

foglalkozó, eltérő tudományos iskolákból és nem azonos metodikával dolgozó tanárok és fiatal kutatók szerkesztett

szövegei. Egy olyan interdiszciplináris diskurzus kialakítására tettünk kísérletet, amely mind a kortárs művészetek

gyakorlatával, mind a külföldi művészetfilozófiai gondolkodás legmeghatározóbb elméleteivel lépést tart. A tanulmányok

általában azzal a problémával foglalkoznak, hogy vajon a művészetek rendszerét valóban meg lehet-e szüntetni, és hogy

az egyes műfajok mibenlétét pusztán tudományos szövegek határozzák-e meg.

Darida Veronika legutóbbi színházi tárgyú írásait tartalmazza a kötet.

Bécsy ​Tamás könyve az írott drámai művek kérdéskörét abban a viszonyrendszerben vizsgálja, amely a Művész, a Mű és a Befogadó között jön létre, s amelyet alapvetően meghatároz a Művésznek és a Befogadónak a valósághoz való viszonya. Ebből az ontológiai nézőpontból igen lényegessé válnak a műnemi, s ezen belül a műfaji törvényszerűségek. Elméletének e részében felhasználja és továbbépíti A drámamodellek és a mai dráma című könyvének megállapításait. További fejezeteiben a drámai művekben megjelenő alakok, majd a cselekmény, illetve a tér és az idő legfontosabb ontológiai kérdéseivel foglalkozik. Végül vizsgálja az írott dráma és a színjáték viszonyát is. Bécsy Tamás munkája úttörő vállalkozás, mivel az általános esztétikák az irodalmi, de főként a drámai művek létezésének kérdéseit csak mint részproblémát tárgyalták. A szerző többek között felhasználja Ingarden és Hartmann nézeteit; alapvetően azonban Lukács György A társadalmi lét ontológiájáról című művének megállapításaira épít. A munkát gazdag jegyzetanyag egészíti ki, amelyben az olvasó a kérdéskör további részleteire vonatkozóan is tájékozódhat.

Megfelelően működő színházkultúra kialakításához szükség van mind gyakorlatra, mind elméletre, mind pedig történetre.

Pontosan arra, hogy elmélet, történet és gyakorlat egymást feltételezve, egymást nem kizárva, hanem egymással

folyamatos párbeszédben állva működjön. Arra, hogy a (hazai) színház az elmélet, a történet és a gyakorlat területén

egymással folyamatos dialógusban létezve állítódjon színpadra. Remélhetőleg a kötetben szereplő tanulmányok is hozzá-

járulnak ahhoz, hogy a hazai viszonyokon eltöprengjünk – érzékelhető diskurzus-szabályok mentén s a történő megértés

reményében.