Shakespeare idejében magától értetődő volt, hogy a színdarabok előadásra születtek. Nem is írtak róluk
irodalmárok. Évszázadokkal később azonban Shakespeare drámái tananyaggá váltak az egyetemeken, és a
legkülönfélébb módokon elemezték őket bölcsész diákok, kutatók, professzorok. Mellettük pedig zajlott a
színháztörténet. A hetvenes évektől kezdve azonban az irodalmárok kezdték újra felfedezni, hogy Shakes-
peare voltaképpen színházi szerző. A francia, angol és amerikai egyetemeken sorra alakultak a színháztudo-
mányi karok – a bölcsészet és a színház újra egymásra talált.
A magyar Shakespeare-kutatásban mintegy két évtizede van jelen egyre markánsabban a színházközpontú
gondolkodás. Mindezidáig azonban még nem született meg a találkozás az elméleti és a gyakorlati szakemberek
között. Ez a kötet ennek a találkozásnak a manifesztuma. Hídverés. Kísérlet. Megtudhatjuk belőle, milyen a
bölcsész színházi ember és a színházról író bölcsész. Nagyon más. A közös nevező: a színpadi Shakespeare.
A kötet a 18. század magyar színházát mutatja be társadalom- és kultúrtörténeti kontextusba ágyazva.
Tárgyalja a magyar nyelvű hivatásos színjátszás kialakulásának előzményeit, felvázolja a színházról való gondolkodás alapvonalait, a színház és az iskolarendszer összefüggéseit.
mindez az elméleti jellegű szövegek értelemzése mellett drámainterpretációk és előadás-elemzések révén valósul meg.
A második világháborút követően a magyar színjátszás súlyos válságba jutott. Máig sem történt meg
e korszak tudományos, minden szubjektivitást mellőző elemzése. Hogyan sikerült megvalósítani a műsor-
politikai váltást, a hatalmas kultúrszomjat vajon kielégítették-e a színházak, s úrrá lettek-e a pénzügyi nehéz-
ségeken. A Színház és politika című kötetben válaszokat kapunk a legfontosabb kérdésekre, s az írások
további kutatásra is ösztönöznek. A levéltárakban nyugvó aktákra alapozott tanulmányok egymásnak
felelgetnek, rávilágítanak homályos pontokra, egyúttal leszámolnak az elbeszélt színháztörténet legendáival.
Honti Katalin dramaturg, esszéista, műfordító, alternatív drámapedagógus. Színház című könyve a színház történetének legfontosabb állomásait mutatja be a görögöktől az abszurd színházig, hangsúlyozottan a színház, és nem a drámaírás szempontjából. A rövid, világos és áttekinthető mű célja, hogy egy-egy korszak színházát élményszerűen jelenítse meg.
Lapjain korabeli dokumentumok alapján elevenedik meg a színtér, a színészek, a közönség. Megjelennek az egyes korszakok legfontosabb drámaírói és színdarabjai, megjeleníti a színház egész létformáját. A szerző biztos kézzel válogat. Nem törekszik teljességre és nem engedi, hogy a hatalmas anyag nyomást gyakoroljon az olvasóra: könnyed hangon mesél, és mégis minden alapfogalmat világosan megmagyaráz.
És mint a színház maga, a könyv is az élet legfontosabb dolgairól szól.
Sztanyiszlavszkij, Brecht, Artaud, Brook – néhány ismerősen csengő név a múlt századi európai színháztörténet területére kalandozóknak. De valóban ismerjük e művészek máig ható munkásságát, amely oly meghatározónak bizonyult? Kékesi Kun Árpád monográfiája a rendezői színház legfontosabb jelenségeinek áttekintésére vállalkozik. Nem pályaképeket rajzol meg, hanem a rendezésnek azokat a formációit emeli ki, amelyek a hatástörténet szempontjából megkerülhetetlen színházi alkotókhoz kapcsolódnak. Részletes leírását adja az egy-egy művész nevéhez köthető törekvéseknek a történelmi, társadalmi és lélektani irányultságú realista színháztól az epikus és a szegény színházon át a képek színházáig, a meiningeniektől Grotowskin át Wilsonig, de kitér az egyes korszakokat meghatározó színházi tendenciákra, erővonalakra is. A könyv "hátrébb lép egyet" a színháztörténeti és -elméleti írások zöméhez képest: nem általánosságban, nem csak egyes teljesítményeket kiragadva szól a rendezők tevékenységéről, hanem a belső összefüggések feltárásának igényével. S közben sajátos módon újraírja másfél évszázad európai színháztörténetét. Ezért bízvást tarthat igényt minden, a színház mint önálló művészeti ág iránt érdeklődő figyelmére.
Tadeusz Kantor az avantgardisták családjának utolsó igazán nagy művésze, „a XX. századot lezáró művész” volt,
ahogy egy róla szóló francia mű szerzője nevezi. Azon kevesek egyike, akiknek a lengyel kultúra európaisága
köszönhető – a történelem logikája ellenére, s néha saját akaratuk ellenére. A New York Times újságírója, Frank Rich
mondta róla: „ Valószínüleg nem volt könnyű Kantornak, aki azt az áldott, mégis áldozott adományt kapta a
sorstól, hogy végigálmodhatta századunk rémálmait.”