Shakespeare annak idején Londonban valóban világot jelentő deszkákra lépett, színészként kisebb szerepekben, szerzőként messzi századokat, sok-sok nációt megigézve. Szereplői fogalomszámba mennek, sőt tojásfeje is eltéveszthetetlen számunkra, lángelméje mégis izgató rejtély marad. Tengernyit összeírtak róla, minden nemzedék hozzáfűzte a magáét. Ebben a tömör kalauzban Sir Frank Kermode kiváló angol irodalomkritikus összegzi, ma hol tartunk, mennyit tudunk róla ténylegesen. A legendát visszanyesve vázolja a hús-vér ember környezetét, kapcsolatait, pályafutásának olykor titokzatos állomásait. Ráébreszt, Shakespeare ugyan túlragyog minden kortárs szerzőt, de azok között is van nem egy óriás, s a színvonal meredek felfutása a fantasztikus adottságú színészeknek, a korántsem feltétlenül úri, de annál fogékonyabb közönségnek is érdeme. Olyan elevenen idézi meg a színházi szakma bölcsőhelyét, hogy képzeletben szinte a korabeli nézők közé vegyülhetünk, tanúsítva, az angol dráma nagy virágkora úgy, ahogy volt, csoda.
Ruszt József kiemelkedő rendező, iskolateremtő művész, társulatalapító és -megtartó személyiség, nagyszerű
pedagógus. És ellentmondásos ember. Életét időről időre újrakezdi, de szavai szerint mindig ugyanazt a képet festi.
Írásommal ennek az örökké ugyanolyan előadásnak a lényegét szeretném feltárni, de arra is keresem a választ,
hogy ez a színház mitől rituális, kegyetlen, politikai vagy pszichologizáló, hogy színészeit Grotowski- vagy
Sztanyiszlavszkij-"metódus" szerint neveli-e, hogy tiszteli-e az írót vagy sem, amikor "a legradikálisabban húzó
magyar rendezőként" kialakítja előadásainak szövegkönyvét – a titkait igyekszem kifürkészni.
Tisztelegve és tanulságul. (Nánay István)
Ruszt József gondolataiból
A „legkonzervatívabb újító ” – ez a minősítés nincs ellenemre.
Nem sorolom magam semmilyen irányzathoz, ami tetszik, azt átveszem, gátlástalanul.
Hogy mit szeretek legjobban a világon? A színházat. S a színházban? A próbát. És a próbákon? A szünetet.
Én a szünetben csinálom a színházat.
Engem a folytonos újrakezdés éltet.
A rendező pedagógus is egyben.
Nem az érdekel, hogyan kell rendezni, hanem az, hogyan kell játszani.
Nem a szerepet nehéz „megrendezni”, hanem a színészt.
A színházat csakis a színész újíthatja meg, mert ő találkozik közvetlenül a nézővel.
A néző játszótárs, a feladatunk, hogy együtt-játszásra ösztökéljük.
A fütty is jobb, mint a közöny.
Szakmánk lényege voltaképpen egyfajta kézművesség.
A rendező magától tanulja a legtöbbet. Magányos a szakmája. Abban a pillanatban válik rendezővé,
amikor megtagadja mesterét.
Másképp kell komponálni, ha freskót és másképp, ha portrét akarok festeni. A kegyetlen színház mindig portré.
A nagy színház pedig freskó.
„Egyetlen titkát ismerem csak annak, hogyan lehet megóvni az embert a rosszá válástól: fel kell vértezni szívét
a gyengeségek ellen. E hatás nagy részét a színháztól várjuk – írta Schiller 1800-ban, A színház mint morális intézmény
című tanulmányában. "A színház tart tükröt a balgák népes osztálya felé, s szégyeníti meg a balgaság ezer formáját.”
Ez a színház „társadalmi szerződése”. Klasszikust játszani – van, aki azt mondja, hogy ez gyávaság, pótcselekvés – aligha
jelent mást, mint hogy a mai magyar színház keresi azt a nyelvet, ami saját drámairodalmi és színháztörténeti tradícióihoz
köti, és azt, amelyen a nézővel szót érthet.
A szerző, Hermann Zoltán (1967) irodalomtörténész, színikritikus. Színházi írásai 2011 óta jelennek meg a SZÍNHÁZ
magazinban.
A tanulmány B. Brecht elméleti munkásságában igazít el. Fogalmak eredetének szegődik nyomába: honnan származik
az epikus színház, az elidegenítés kifejezése, milyen filozófiai és irodalmi források táplálják a Galilei élete vagy a Kurázsi
mama eszméit. E könyv a források nyomozásának izgalmas jegyzőkönyve. Vallatóra fogja a felvilágosodás, a német
filozófiai múlt alkotóit éppúgy, mint ahogy tájékoztat a harmincas évek nagy nemzetközi vitáiról is. Hagyomány és újítás
pörében is bizonyítékokat gyűjt a Brecht születésének nyolcvanadik évfordulójára megjelenő könyv, amely egy színházi
forradalom történetét idézi vissza.
A Reuss Gabriella által írt Shakespeare Londonban és Pest-Budán. Színházi előadások emlékezete megkerülhetetlen
jelentőségű monográfia három okból is. Először is, mert olyan témát dolgoz fel, amely érdeklődésre tarthat számot
színháztörténészek, Shakespeare-kutatók és a szélesebb érdeklődő olvasóközönség számára is, hiszen azt a para-
digmatikus változást tárja fel, ahogy – talán meglepő módon – a színházban a 19. század elején Angliában elkezdtek
visszatérni az „eredeti” shakespeare-i szöveghez, illetve ugyanekkor Magyarországon is megjelent az igény, hogy
angolból kezdjék fordítani Shakespeare-t a színházi előadásokhoz. Hiánypótló a könyv azért is, mert a színházi szöveget
illető paradigmaváltást két színészóriás tevékenységének párhuzamba állításával elemzi, azaz a könyv figyelmének
központjában William Charles Macready és Egressy Gábor tevékenysége áll. Harmadrészt pedig azért megkerülhetetlen,
mert elemzései során egy Magyarországon bár nyomaiban jelen lévő, mégis elméletében nem kidolgozott praxist emel
kutatási rangra, amely azzal foglalkozik, hogy a fennmaradt színházi rendezői-súgó példányokat (prompt books) teszi
meg a tudományos érdeklődése tárgyául. Ahogy Reuss fogalmaz „a könnyen elszálló színpadi szó megőrzéséről, megőr-
zésének fontosságáról és lehetőségeiről lesz szó, az angol gyakorlatról, magyar párhuzamokkal”.
Almási Zsolt Magyar Tudomány 2019/3.
A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Angol-Amerikai Intézetének adjunktusa, tudományos publikációi a
Shakespeare-kultusszal valamint a súgópéldányok, előadásszövegek kultúrában betöltött szerepével kapcsolatosak.
Egyetemi oktatóként szívesen tanít Shakespeare-műveket és kultusztörténetet kortárs brit drámákon keresztül.
Munkájában igyekszik összekapcsolni a filológiát, a színháztudományt, a színházi gyakorlatot valamint a közönség
tanulmányozását. Oxfordi kutatásán alapuló első monográfiája, Shakespeare Londonban és Pest-Budán egy évtizeddel
korábban is megszülethetett volna, ám három lánya megelőzték a kötetet. Azóta családjával jár színházba.
Götz Eszter, a Színház-néző kitűnő szerzője e könyvében évtizedes színházi tapasztalataira támaszkodva megmutatja a színházat az olvasónak. Megmutatja, hogy hogyan működik a színház, beszél legendás nagy előadásokról, remek színészekről, de bemutatja a díszlet, a világítás jelentőségét is. E könyv, bár eredendően gyermekeknek készült, de stílusa és nem utolsó sorban a szerző elfogult színházszeretete, és az ebből adódó gazdag ismeretanyaga miatt felnőtteknek is érdekes, izgalmas, olykor nosztalgikus olvasmány.
Az újonnan alapított Olasz Királyi Akadémia, az olasz fasizmus legfontosabb kulturális és tudományos intézménye
1934-ben a prózai színházról rendezte meg negyedik nemzetközi „Volta” konferenciáját, mely az intézmény céljához
híven, az olasz kultúra új korszakát volt hivatott reprezentálni belföldön és külföldön egyaránt. A konferencia fontosságát
jelzi, hogy Mussolini, a „Főnök”, később „Őexcellenciája, a kormányfő” személyesen, illetve a sajtóirodáját vezető vején,
Galeazzo Cianón keresztül kísérte figyelemmel a szervezést, majd a rendezvényt.
Sok éves kutatása eredményeképpen Fried Ilona italianista, színház- és kultúrtörténész az emblematikus eseményt
felidézve betekintést enged kultúra és politika színfalai mögé, a hatalom és olyan kiemelkedő értelmiségiek, mint Pirandello,
Marinetti, D’Annunzio kapcsolatába. A külföldi meghívottak, Walter Gropius, Gordon Craig, Sztanyiszlavszkij, Mejerhold,
Stefan Zweig, Molnár Ferenc, Herczeg Ferenc, Németh Antal és a többiek jelenléte, illetve távolmaradása már érzékelteti,
hogy Olaszország és Európa tragédia felé tart.
A kötet Cs. Szabó Lászlónak, a magyar esszéirodalom koronázatlan királyának színházi témájú írásait gyűjtötte
egy csokorba. Bár a hangsúly – természetesen – Shakespeare-en van, a nagy görög tragédiáktól a romantikán át
a 20. századig tart a képzeletbeli színházi kalandozás.
Carlo Goldoni a XVIII. század egyik legjelentősebb komédiaszerzője és színházreformere. Harmincéves velencei színházi működése során a commedia dell'arte és a költői-realista darabok között hatalmas utat jár be. Színházi működése elválaszthatatlan a korabeli Velencétől és annak pezsgő színházi életétől, a velencei színházak és színházi szerzők közötti kíméletlen rivalizálástól. Goldoni ízig-vérig színházi ember volt: darabjai megírása után részt vett azok színpadra állításában, három társulattal is együttműködött háziszerzőként, pontosan ismerte a társulatok működési mechanizmusait, a színészek képességeit, lehetséges munkamódszereit és személyiségét. A könyv a velencei színházi környezettel való folyamatos kölcsönhatást végigkísérve értelmezi Goldoni színházi reformját, és a függelékben található szinopszisgyűjteménnyel további segítséget kíván nyújtani a Goldoni-életműben való eligazodáshoz.
Méltatlanul keveset emlegetett Mensáros László 1956-os debreceni Hamlet-alakítása, pedig annak idején a fővárosból és az ország más részeiről is zarándokoltak a nézők, hogy láthassák a fiatal tehetséget a drámairodalom egyik legfontosabb szerepében. A Téri Árpád vezette Csokonai Színház nagy pillanata volt ez, amihez hozzájárult a kötetben is megszólaló Örkényi Éva Ophélia megformálásával, valamint a később világhírre szert tett Kurtág György is az általa szerzett zenei kommentárral. Ám a dicsőséges mozzanat nem tarthatott sokáig: a forradalom vérbe fojtása után egy ideig még színpadon volt ugyan a darab, ám a társulat szétszéledt, a különös színháztörténeti csillagóra emléke pedig az azt követő évtizedekben megkopott. A könyv azzal a szándékkal született meg, hogy emléket állítson e legendás alakításnak, mely Mensáros László életművében is kiemelkedő jelentőséggel bírt. A kötet melléklete egy színháztörténeti kuriózum: az 1956-os debreceni Hamlet-előadás egyetlen fennmaradt felvétele – javított és tisztított formában.
Németh Antal (1903–1968) a magyar színháztörténet egyik legmostohább időszakában, 1935 és 1944 között igazgatta
a „nemzet színházát”.
Mindenkor az egyetemes emberi értékek mellett kiálló – saját magát önéletírásaiban következesen így nevesítő – Németh
dr. egyetlen politikai rendszernek sem volt kiszolgálója, így mindegyik ellenséget látott benne.
A korában némaságra kárhoztatott Németh Antalt Kávási Klára könyve szólaltatja meg levelezésének, rendezői hitvallásá-
nak, elméleti munkáinak legizgalmasabb szövegeiből válogatva.
Ablonczy László színháztörténész, kritikus esszékötete a kezdetektől, vagyis 1790-től követi nyomon a magyarországi Hamlet-előadások történetét egészen a sorsfordító 1956-os esztendőig. Problémaérzékeny, részletgazdag kutatómunkája izgalmas szellemi kalandokat kínál nemcsak a magyar színjátszás története iránt érdeklődők, hanem a kultúrpolitika, a nemzeti hagyomány és emlékezet kérdései iránt nyitott olvasók számára is.
Shakespeare személye és zseniális tehetsége igazi rejtély. Miként válhatott egy tanulatlan, vidéki mesterember fia alig
néhány év alatt korának oly ünnepelt színházi szerzőjévé, hogy végül társaival magának a királynak lettek színjátszó
emberei? Honnan merített anyagot oly sok mesésen szőtt történetéhez? Milyen élettapasztalatok révén juthatott olyan
emberismerethez, melyből lélektanilag összetett drámai hőseit formálhatta? És milyen volt a pályatársak művészi közege,
melyből az "avoni hattyú" oly diadalmasan felszállt? Peter Ackroyd ragyogó könyve életszerű betekintést nyújt Shakespeare
világába – láttatja a korabeli Angliát, a kor formálódó világvárosát, Londont, a felvirágzó-kibontakozó angol színjátszást;
és egyúttal reflektorfénybe állítja Shakespeare-t, az embert. A szerző bensőséges viszonya tárgyával úgy jeleníti meg
számunkra a nagy angol Bárdot, mintha kortársunk lenne – vagy mintha mi csöppennénk vissza a reneszánsz Angliába,
hogy végigkísérjük Shakespeare-t életútján.
Gondolhatnánk, hogy Shakespeare elsősorban a "szellem" embere, aki mécsese fényénél vagy színháza, a Globe deszkáin
szavalva egész életében színdarabjainak világát álmodja. Ackroyd életrajzában azonban egy sokkal valóságosabb, igazi
hús-vér ember bontakozik ki előttünk, aki benne él a gondokkal és örömökkel teli anyagi világban: családja van, örül és
szomorkodik, tervezi életét és éli végzetét, mint más földi halandók. S mindeközben nála van Prospero varázspálcája…
A válogatásban Molnár Ferenc színházi és színházhoz köthető írásait a korszak társadalmi viszonyait boncolgató tárcák
egészítik ki. Majd három évtizedes ívről beszélhetünk, amely szorosan összefonódik a sorozat korábbi, A meg nem értett
nők - Színművek I. kötet darabjaival. Azt a mintegy harminc színházi darabot most inkább tematikus írások követik, és
igen nagy a merítés a Molnárt érintő színházi sikertörténetek reprezentációjából – ami nem csupán a honi sikerekről adott
beszámolók, anekdoták, tárcák közlésére korlátozódik, hanem az európai és amerikai tudósításokra is. A két kötet együtt
ad ki egy teljességközeli spektrumot Molnár Ferenc világszínvonalú színházi tevékenységéről.
"Ez a könyv a modern tragédia elméletéről szól. Szigorúan teoretikus munka, melyet azonban a színházi gyakorlat érlelt. ... Javarészt formaproblémákat vizsgáltam; az irodalomtörténet eszközei helyett a szerkezet és drámaépítő elemek analízisével." (A szerző – a munkájáról)
A fiatal irodalomtörténész, Kovács Flóra kötete a közösséghez, a csoporthoz kapcsolódó beszédmódot elemzi az erdélyi színházi nyelvben. Az elméleti pillérek – Cs. Gyímesi Eva, Egyed Péter, Arnold van Gennep, Mihai Maniutiu, Victor Turner tézisei – mellett a fejezetek alapvetően három szerző munkáival lépnek párbeszédbe: Láng Zsolt, Selyem Zsuzsa és Visky András esszéivel, drámáival. A kötet előfeltevése szerint a szépírói-színházi szövegek erőteljesen reflektálnak a közösség, a közösségképzés, a közösségből való ki- és belépés, a kizárás kérdéseire. A szépirodalmi és elméleti vonatkozásban is komparatív elemzések visszatérő motívumai a választás és az átmenetiség formái.