A modern magyar színjátszás kezdetét azok az előadások jelzik, amelyeket a Thália Társaság fiatal rendezője, Hevesi Sándor tartott 1904 és 1908 között színészeinek. Tanításait Az előadás művészete és A színjátszás művészete címmel 1908-ban megjelent művei tartalmazzák, amelyeknek új kiadását kapja itt kezébe az olvasó, továbbá Hevesi Sándornak a színpadi rendezésről szóló cikkeit. A színpadi gyakorlat és elmélet ragyogó ötvözetét találjuk meg Hevesi Sándornak ebben a kötetében, amelyet Staud Géza állított össze és Kazimir Károly írt hozzá bevezetőt.

Galántai Csaba színháztörténész e hiánypótló munkában a magyar színháztörténet méltatlanul elfeledett alakját mutatja be. Márkus László (1881–1948) a 20. század első felének nagyformátumú művészegyénisége: kritikus, művészeti szakíró, drámaíró, díszlet- és jelmeztervező, filmrendező, színházi rendező, színigazgató és főiskolai tanár.  A megszülető színpadművészetnek, mint önálló művészetnek az egyik megfogalmazója és reprezentánsa. 1923-tól főrendezője, 1935 és 1944 között igazgatója az Operaháznak, mely ezen időszakban világszínvonalon teljesít. Egy évig a Nemzeti Színház munkáját is irányította. Számos ősbemutató köthető a nevéhez, így az ő rendezésében került először színpadra Kodály Zoltán Háry Jánosa és Székelyfonója. Művészetének igazi értéke következetességében rejlik. Négy évtizeden keresztül konzekvensen és európai színvonalon képviselte az irodalmon alapuló, az előadás fő szervezőelveinek a képszerűséget és a zeneiséget tekintő színházi ideált. Művészetkritikái, tanulmányai korának jelentős színházi teoretikusai közé emelik. Szerteágazó tevékenységeiben egyedülálló jelenség a magyar színháztörténetben.

A kötet a 20. századi magyar színháztörténet alakulásával foglalkozik, a múlt megírásának lehetőségeivel.

A szövegek szerzői fiatal dramaturgok, színháztörténészek, kutatók, akik az elmúlt hat évtized (kulturális)

eseményeit nem élték át, az előadásokat nem látták, így az azonnali, élményszerű tapasztalat megléte nélkül

rekonstruálják a színházi alkotásokat.

Enyedi Sándor évtizedek óta kutatja a határon túli magyar színjátszás történetét. Ez a kislexikon az 1999-ben megjelent Rivalda nélkül című könyvében megkezdett munkát folytatja. A magyar színházművészet eddig alig feltárt területeit tárja az olvasó elé a nyugat-európai és latin-amerikai magyar színjátszás történetétől kezdve a Kolozsvári Állami Magyar Opera művészeinek bemutatásáig.

"Halász Péter színháza nem „Literaturtheater". Komplex színház, amely minden lehetséges teátrális

eszközzel él, s ezeket egységbe fogja. Kezdetben ez – egy alapvetően drámacentrikus, interpretáló

színházkultúrában – nagy újdonság volt, ma már nem az; elvégre három évtized alatt sokat

változott a magyar színház. Mégis van döntően megkülönböztető sajátossága: makacsul emberi

alaphelyzetek, s ezekben emberi alapállapotok körül forog. Mégpedig gyakran olyan technikával,

amilyet a "normál" magyar színházak – jó okkal – nem mernének megkockáztatni. Nincsen bevett

magyar kifejezés erre a technikára, németül van rá pontos szó: "Zeitlupe". A szótár szerint a

filmmel kapcsolatban lassító kamerát, időnagyítót, időlassítót jelent. Halász színházával kapcsolatban

– a mesterséges lassítás triviális képzetét elkerülendő – az időnagyító szót találom a legközelebbinek.

A sisakkészítő gyönyörű felesége című darabban van két jelenet. Az egyik: „Nagymama átbotorkál

a fotelhez. Lehuppan, hálóingét elrendezi, térdét betakarja, mert ugye az mégiscsak illetlen dolog,

fedetlen térdekkel, még akkor is, ha egyedül van a szobában. Igazgatja a kispárnát a feneke alatt

– vég nélkül. A párna az egyik karfáról a másikra vándorol, a derekánál van, a hátánál van, az ölében

van. Valahol van. Végre kényelmesen ül." A másik: „Nagymama az ebédlőasztalhoz biceg, a szoba

közepére húzza a tölgyfa asztalt. Korát, képességeit és állapotát meghazudtoló rettenetes erő-

feszítéssel felrámolja a székeket az asztal tetejére." (Fodor Géza)

A kötetben olvasható darabok:

A sisakkészítő gyönyörű felesége

Nosferatu ORG. 1998.

A lejtő alján

"Egy őrült naplója" avagy Az aknaszedő feljegyzései

Gyerekünk

Az elmúlt évszázad legendás színházcsinálója, Várkonyi Zoltán születésének 100. évfordulójára jelent meg

a Vígszínházzal összefogva ez a tanulmánykötet.

Az írások az emlékezést segítik mindazoknak, akik ismerték Várkonyit, s a megértést a fiatalabbaknak, akik

a színházi múltat kérdezik.

Valamikor ​a IX. században kerültek a katolikus szertartások, a mise liturgikus rendjébe olyan párbeszédes, cselekményes, tehát eljátszható elemek, amelyekből a középkori színjáték kialakult. A folyamat a templomban kezdődött, aztán fokozatosan a templomon kívülre került, mindinkább elvilágiasodott, kivált a hagyományos liturgiából, s kerülő utakon ugyan, mégis következetesen vezetett el a reneszánsz színjáték kialakulásáig. Vagyis a misztériumjátékok, mirákulumok, moralitások nélkül talán Shakespeare sem az lenne, vagy legalábbis más lenne, mint akinek ismerjük. A misztériumjátékok bibliai történetek egyre művészibb, egyre leleményesebb és egyre földközelibb költői illusztrációi. A mirákulumokban szentek életnek példázatát tárták a korabeli nézők elé a névtelen vagy ismert szerzők. A legmodernebb színjátéktípusban, a moralitásban a középkor szigorú erkölcsi rendjének tükrében vizsgálja magát az egyre evilágibb ember, a mindenségben elfoglalt helyét, élete értelmét veszi szemügyre a halál, a lehetséges kárhozat vagy üdvösség árnyékában.

Válogatta: Szenczi Miklós

Az utószót írta: Benedek András

A kötet tartalma:

Az Ádám-játék (Rónay György)

Jean Bodel: A Szent Miklós-játék (Jékely Zoltán)

Rutebeuf: Teofil csodája (Jékely Zoltán)

Jacopone da Todi: A szűzanya siralmai (Kálnoky László)

Feo Belcari: Játék Ábrahámról és Izsákról

Castellano de Castellani: Játék a tékozló fiúról (Tandori Dezső)

Auto a háromkirályokról (Tótfalusi István)

Haláltánc (Orbán Ottó)

Gómez Manrique: A Mi Urunk születésének színjátéka (Tótfalusi István)

Gil Vincente: Auto Kasszandra szibilláról (Tótfalusi István)

Az inssbrucki húsvéti játék (Hajnal Gábor)

Nóénak víz-özönnye (Bányay Geyza)

A pásztorok második, úgyszintén wakefieldinek is mondott színjátéka (Orbán Ottó)

Akárki (Tellér Gyula)

Nimwégai Márika (Mészöly Dezső)

Benedek András: Misztérium, mirákulum, moralitás – és a mai színjáték

Összeállította és a bevezető tanulmányt írta: Major Tamás.

Az előszót írta és a jegyzeteket készítette Werner Hecht.

A kislexikon mintegy 3300 címszóban tárgyalja a színházi alapfogalmakat, a jelentősebb

intézményeket, az ismert hazai és nevesebb külföldi színészek, rendezők, dramaturgok,

díszlet- és jelmeztervezők, szcenikusok, színházi kritikusok és színházi kutatók rövid életrajzát

és tevékenységét. A függelékben a színházi szempontból fontos országok színháztörténetéről

rövid kronológia és bibliográfia tájékoztatja az olvasót.

"Átfogni egy emberi életet, megmagyarázni kis rezdüléseket és szeszélyeket. Indokolni látszólagos értelmet-

lenségeket, ezernyi apró benyomásból összeállítani az egészet. Megmutatni és megérteni a színésznőt, aki

az életben s a színpadon egyaránt nagy szerepeket játszott, s az embert, aki két világháborút, legközvetle-

nebb múltunkat élte át. Felidézni nagy Játékait: Júliát, Nórát, Kleopátrát, Lady Milfordot... És a mindennapok-

ban: akadozó kedvét, bátorságát, segítőkészségét. Megfejteni csodálatos művészetének és máig sem felej-

tett sikereinek titkát.." - ez Galsai Pongrác kötetének célja.

"Ez a kis könyv arról a hosszú útról kíván futó képet adni, amelyet a versenyzés megtett a kultusztól a

versenyzők, sportolók, színészek vagy költők öncélú csillogásáig. (...)

Részletesebben igyekszünk bemutatni a költői, vagy görög terminussal:múzsai, illetőleg a sportversenyek

egy-egy kiemelkedő példáját, az athéni nagy Dionysos-ünnep drámai versenyeités az olympiai játékokat,

ezekhez kapcsolódva a sportolás mindennapi formáját és a versenyzőkéletmódját...

Arra törekedtünk, hogy lehetőleg magyarul még nem, vagy csak nehezen hozzáférhető szövegeket

közöljünk."(Ritoók Zsigmond)

Rédey Tivadar részletesen ismerteti a Nemzeti Színház történetét annak születésétől kezdve a szabadságharc, az abszolutizmus és

a kiegyezés évtizedein át egészen 1884-ig, amikor kiválik belőle az Operaház.

"Rédey nagyon érdekesen, minden felkutatható adat felhasználásával mondja el ezeknek a küzdelmes időknek a történetét. Pozitív

módszer szerint dolgozik, a tényeket sorolja fel élénk előadásban. A színháztörténetnek sokkal nagyobb nehézségei vannak, mint

az irodalom- vagy művészettörténetének. Ezek alkotásai megvannak, rendelkezésre állnak. Amit a színész alkotott, elillan, s csak

halvány emlék-foszlányai maradnak meg kortársak kritikáiban vagy emlékezéseiben. S ezek sem mindig teljesen megbízhatók: akik

feljegyezték, maguk is bennük éltek a kor áramlataiban. A történetíró föltevésekre és kombinációkra volna utalva, s Rédey pozitív

módszere ezeket kizárja." (Huszadik Század)

Magyar Bálint közel másfél évtizedig volt a Nemzeti Színház tagja. A társulat történetét először 1937-ben, a színház százéves jubileumára foglalta össze, majd kandidátusi disszertációjában dolgozta fel a két világháború közti időszak történetét. A kötet ennek a munkának az átdolgozott változata.

Magyar Bálint a számtalanszor nevet váltott színház történetét írta meg ebben a kötetben az alapítástól (1897) kezdve 1951-ig,

a Magyar Színház megszűnéséig. 

1965 áprilisában robbantották fel a Nemzeti Színház Blaha Lujza téri épületét.

Ebben az évben jelent meg ez a kötet, amely 1837-től kezdve összefoglalja a színház történetét egészen az emblematikussá vált épületből való kiköltözésig.

A könyv fotókkal gazdagon illusztrált, és közli a színház bemutatóinak listáját 1837 és 1964 között.

Tadeusz Kantor az avantgardisták családjának utolsó igazán nagy művésze, „a XX. századot lezáró művész” volt,

ahogy egy róla szóló francia mű szerzője nevezi. Azon kevesek egyike, akiknek a lengyel kultúra európaisága

köszönhető – a történelem logikája ellenére, s néha saját akaratuk ellenére. A New York Times újságírója, Frank Rich

mondta róla: „ Valószínüleg nem volt könnyű Kantornak, aki azt az áldott, mégis áldozott adományt kapta a

sorstól, hogy végigálmodhatta századunk rémálmait.”

A Peterdi Nagy László által 1981-ben összeállított kötet mindmáig a legteljesebb forrás- és dokumentumgyűjtemény magyarul V. Mejerhold életének és munkásságának megismeréséhez.