Ebben a változatos kötetben, néhány XX. századi amerikai darab mellett, zömében kortárs amerikai és ausztrál

egyfelvonásos drámák szerepelnek, melyeket Maior Enikő és Somló Ágnes vezetésével, műhelymunka keretében

ültettek át magyar nyelvre. A kötet rendezőelvét az emberi kapcsolatok különféle típusai adták. Az első részbe a nők

egymáshoz és önmagukhoz való viszonyát boncolgató darabok kerültek, a másodikba a férfi és nő közötti szálakat és

kötelékeket vizsgálók, a harmadik rész különféle, de nem szigorúan nemekhez kötődő emberi kapcsolatokkal foglalkozik,

míg az utolsóban elvontabb viszonyok kerülnek előtérbe.

Szicília partjainál elsüllyed egy rozoga hajó, fedélzetén több száz ázsiai menekülttel – majdnem mind odavesznek.

Hat évvel később konferenciát szerveznek a legközelebbi faluban a történtek miatti, összeurópai rossz közérzet

feltérképezésére. De valóban rossz-e a közérzetünk? És ha igen, ez az oka? A helyszínre érkező újságírók, egy kurátor,

egy temetkezési vállalkozó és egy karrierválságban lévő társadalomtudós egyaránt hasznot akar húzni a még víz alatt

hánykolódó hullákból. De ez Margareth Obexer darabjában sem olyan egyszerű.

Míg A kísértethajó utasai Európába mint az ígéret földjére menekülnének, addig Ulrike Syha főhőse egy magába

belefáradt kultúrából szeretne kitörni. Meg egy önemésztő nagycsaládból, amelyben a törékeny, magányos nőnek kellene

támogatnia a súlyos semmiségektől szenvedő többieket. A China Shipping végén az élete már egy rossz teherhajón

úszik Kína és egy új állás felé. Kérdés, hogy utánamegy-e?

Margereth Obexer 1970-ben született a dél-tiroli Brixenben, Olaszországban. Jelenleg Berlinben él. Drámákat, rádió-

játékokat, elbeszéléseket és kritikákat ír, olasz nyelvből fordít. A WDR dramaturgja, a Freitag irodalmi szerkesztője.

2005-ben Solitude-ösztöndíjasként három hónapot töltött Budapesten. Ulrike Syha 1976-ban született Wiesbadenben.

Lipcsében tanult dramaturgiát, majd rendezőasszisztensként dolgozott ugyanitt. Műveit bemutatták többek között

Lipcsében, Hamburgban, Bécsben és Stuttgartban. Drámákat fordít, mások mellett Lars von Triertől és Alan Ayckbourntól.

2008-ban Solitude-ösztöndíjasként három hónapot töltött Budapesten.

Miről szólnak ezek a darabok?

A csalásról és a csalódásokról.

Híres színésznő tekint vissza a múltjára: elrontotta-e az életét?

Gyereklány énekesnőt ver a sors, de megküzd vele, nehogy úgy járjon, mint alig idősebb pályatársa, aki elvesztette

énjét a modern médiában.

A minden politikai váltást kiszolgáló képzőművész magára marad élethazugságai lelepleződése után.

Egy színészt egy otthontalan lány tanít meg igazán szeretni.

Egy szerelmi háromszög hazudozói érzelmeik csapdáiban vergődve szenvednek.

A kötet címadó drámája pedig bosszútörténet: a megtépázott ártatlanság ítéletvégrehajtóvá válik a minden erkölcsiségből

kiszakadt férfiak fölött

Fordította: Kozma András

Szergej Medvegyev orosz drámaíró, újságíró 1960. szeptember 2-án született Rosztov-na-Donu városában. Diplomáját

a Rosztovi Egyetem fizikatudományi karán szerezte, ezt követően egy műszergyárban helyezkedett el, ahol eljutott

a főmérnöki beosztásig. Civil foglalkozása mellett már korán bekapcsolódott a helyi kulturális-művészeti életbe: számos

dalszöveget írt a 12 Volt és a N.E.T nevű zenekarok számára, valamint színpadi szövegeket írt több színházi produkció-

hoz. 1995 elején született első önálló darabja Korunk hősei címmel Italo Calvino Báró a fán című regényének motívumai

alapján, Jurij Melnyickij rosztovi rendező felkérésére.

Ezt követően (1995-től) a Komszomolszkaja Pravda-Rosztov és az Expressz-Riporter című lapoknál dolgozott, majd

1998-tól 2007-ig a Provincia kiadóháznál állt alkalmazásban – tudósítóként, különtudósítóként Rosztovban, Moszkvában,

végül – 2003-tól 2007-ig a Gazeta Dona c. újság szerkesztőjeként. 2009-től a rosztovi Ktoglavnij (Ki a legfőbb) folyó-

irat főszerkesztője. 2006-tól úgy dönt, hogy alkotói tevékenységének középpontjába a drámaírást helyezi. Megírja a

Brat-3 (Testvér-3) című darabot Ionesco Különórájának ihletésére, és ettől kezdve évente több drámát publikál. Többek

között a díjakkal is kitüntetett Fodrásznőt, az Elképzelések a szerelemről és a Varangy című darabokat.

Szergej Medvegyev Fodrásznő c. darabjának magyarországi ősbemutatója 2009. május 9-én zajlott a debreceni

Csokonai Színház Víg Kamaraszínházában, amit a színház felkérésére Viktor Rizsakov, a moszkvai MHAT (Művész

Színház) európai hírű rendező-színészpedagógusa rendezett Szűcs Nelli, Trill Zsolt, Tóth László és Kristán Attila szerep-

lésével. Az előadás nagy sikerrel szerepelt a budapesti Rivalda Fesztiválon, és meghívást kapott a Pécsi Országos

Színházi Találkozó 2010-es versenyprogramjába is.

A kötet a képi fordulat különféle művészeti ágakban és a tudományban is megfigyelhető jelenségével, valamint a fogalmi

metafora elméleti keretével kívánja bevezetni és összefogni két nagy témáját: a francia költészet és a színház reprezen-

tációhoz fűződő, szerteágazó kérdésfeltevéseit. A könyv első fejezeteiben két olyan kortárs francia költészeti irányzatot

taglalunk, melynek viszonya a képhez különböző módon, de meghatározó (Yves Bonnefoy és Lorand Gaspar, valamint

Jean-Michel Maulpoix). A kötet második felében néhány olyan színházi gyakorlatot választottunk ki, amelyek az emberi

képmás, az emberi "bálvány" lerombolására és újbóli összerakására tesznek kísérletet (Grotowski, Kantor, Barba,

Novarina), s ebben a folyamatban a költészet eszközeit is használják. Ezeknek a színházi gyakorlatoknak, melyek közül

Valére Novarina életművét emeljük ki, közös nevezője, hogy nemcsak a dramaturgiájukban ismétlik az önmegüresítés

folyamatát, hanem a színészvezetésben is alapvető helyet adnak neki. A második rész tehát, nem tagadva a színházi

gyakorlatok egyéb inspirációs forrásait, a Novarina életműve szempontjából központi jelentőségűnek tekinthető teológiai

kenózis-fogalom színházi, színháztudományi alkalmazására tesz kísérletet, s ebben különösen támaszkodik H. U. von

Balthasar teológiai esztétikájára, Xavier Tilliette munkáira, Simone Weil színház- és kenózis-koncepciójára, továbbá Kálvin,

Karl Barth, Paul Tillich és Kazoh Kitamori műveire. A tárgyalt alkotók vonatkozásában elsőnek tekinthető magyar nyelvű

monográfia mellékletében közölt, Túl a szakrálison című Valére Novarina-esszé magyar fordításban most jelenik meg

először.

Sepsi Enikő 2003-ban szerzett doktorátust a Sorbonne-on, és 2010 óta a Károli Gáspár Református Egyetem

Bölcsészettudományi Karát vezeti. Yves Bonnefoy, Valere Novarina és Jean-Michel Maulpoix műveinek fordítója,

kutatási területe a modern és kortárs francia költészet és színház, valamint a kortárs misztika.

A kötetben olvasható színdarabok:

A maffiózó és a túsz

Egy különös asszony

Százéves táncosnő

A Százéves táncosnő Berkovits György második drámakötete. Az első, öt színdarabból álló Abreál 2002-ben jelent meg.

Átírta két színdarabját, az Abreált, szigorúbb szerkezetbe ágyazva, Százéves táncosnő, címmel, és az előző változatnál

sokkal kiemeltebben hangsúlyozva azt a két motívumot, amelyre a darab épült, miszerint a százéves táncosnő

élve temette el férjét, amely persze semmi más, mint a zsidó sors metaforája; és szintén jobban hangsúlyozva, hogy

a szintén táncosnő, nyolcvanéves lánya politikai parancsra, felsőbb utasításra vált el a férjétől, mert ha nem teszi, akkor

mindent kockára tesz, az életét is.

Az Egy különös asszony Évája emlékeztet az Életvesztesek című dráma főhősére, életének, út -és társkereséseinek

stációira; az értelmiségi Gyárfásra, az elkapatott fotós, Pálra, az erőszakos rendezőre, Gézára.

Átírta a Gabes és Gy. Bencét is, színpadszerűbbé téve, Maffiózó és a túsz címen, és sokkal kiemeltebben rámutatva,

hogy a többszörös gyilkos maffiózó, aki háborítatlanul éli a milliárdosok életét, egyszerűen fogva tartja, túszként, a

valaha neki tanácsokat adó értelmiségit, és gúnyosan kifejezi, hogy tulajdonképpen egy panoptikumba zárta, mert

manapság egy értelmiségi csak panoptikumba való.

Berkovits György szívesen hangoztatta, hogy darabjai a képtelenség stílusteremtő erejéből fakadnak, de ez a képtelen-

ség szerinte a realitásé, az életé, ha úgy tetszik az élet képtelen stílusa, amelyből, szerinte, színjátékainak szellemisége

fakad. Azonban kesernyés fanyalgás helyett választékos szellemességgel beszél minderről.

Az ugrósdallamok típusainak áttekintésén keresztül történeti összefüggésben mutatja be a szerző a tánc és kísérő

zenéjének viszonyát. Ez a kapcsolat ősi, keleti dallamokat segített megőrizni és életben tartani, sőt további típusok

sarjadását is előhozta a zenei anyanyelvből, pl. a reneszánsz proporciós gyakorlat, az ún. „páva-dallam”-ok esetében,

vagy a 18. századi tánczenei divat, a „sirató”-dallamokat illetően. A környező népek és a felsőbb társadalmi osztályok

közvetítésével középkori és kora újkori dallamok is beépültek az ugrós tánczenei repertoárba. A népies műdalok és

az új stílusú dalok már a csárdás 19. századi tánczenei világához tartoznak, kisebb körzetekben azonban még

ezekre is táncoltak ugróst. Kétszáznál is több vokális és hangszeres dallam kottája szolgál bőséges példaanyagul,

közülük jó néhány darab meghallgatható a könyvhöz tartozó CD-n táncdialektusok szerinti csoportosításban.

A kiadványt számos, főként a zenészekről készült archív fénykép illusztrálja.

Fordította: Rideg Zsófia

"A színház azon helyek egyike, ahol a mai napig megőrződött a test tudása, amelyet elfeledtünk. Itt minden intelligencia mintha alulról jönne: a színész testének mélyéből, a nyelv anyagiságából, az együtt megélt idő szövetéből." Valère Novarina a mai francia színház meghatározó egyénisége. Enigmatikus alkotásai rendkívül izgalmas kérdésfeltevésekről, végtelen hosszú névlistán feltüntetett furcsa nevű alakok jövés-menéséből, kitalált tárgyakból és meglepő akciókból állnak. Folyamatosan az emberi létezés misztériumára kérdez rá. Az ürességre és a csendre, amelynek nekiütközünk, ennek az űrnek a "kinyilatkoztatásával" válaszol – egy forrásvízként áradó, vibrálóan játékos nyelven. Novarina művei költői alkotások, amelyek a színpadot és a színházi esszét is új fogalmakkal gazdagítják. Figyelmének középpontjában a színész áll, aki testében égeti el a szavakat, aki estéről estére meghozza áldozatát, a nyelv felmutatását... Reményeink szerint Novarina gondolatai tapintható közelségbe hozzák a magyar olvasóhoz is ezt a misztériumot – a színházat új fényben láttatják, a test fényeivel világítják meg.

A kötet műfajok szerint veszi sorra az olasz színházi élet legizgalmasabb és legtehetségesebb képviselőit. Ír a narratív

színházról, melyet Pierpaolo Palladino képvisel, a politikai színházról, s említést tesz olyan európai viszonylatban ismert

rendezőkről, mint Emma Dante. Mélyebb elemzésekkel és a darabokról írott rövid szinopszisokkal könnyíti a színházi

emberek munkáját, akik darabválasztáshoz is kiválóan használhatják majd a kötetet. Komoly tanulmányt szentel

Pier Paolo Pasolininek, mivel színházi munkásságát alig ismerik Magyarországon, bár kortársai szerint mindenki az ő

köpönyegéből bújt elő. A drámaírók portréjából kirajzolódik a mai Olaszország, alapvető problémáival, árnyoldalával

és derűjével.

Falussy Lilla 2004-ben debütált drámaíróként a Debreceni Csokonai Színházban Metadolce című színdarabjával, mely

elnyerte a Komédium Színház drámaírói díját, valamint részt vett a Pécsi Országos Színházi Találkozó keretében meg-

rendezett Nyílt Fórumon. Az olasz színházi és irodalmi életben is bemutatkozott. 2007-ben részt vett az Autori di Roma

elnevezésű fesztiválon, ahol olasz nyelven írt egyfelvonásosát a Teatro Eliseóban olvasták fel. Regénye, A nemek éve,

romantikus utazás a ma Itáliájában.

Ebben a 16. századi németalföldi történetben a hagyományos Mária-mirákulum motívumai a Faustus-monda elemeivel

vegyülnek. Az árva Márikát pap nagybátyja neveli. Egy napon igaztalan vádak érik, s a rázúduló szitkok hallatán

elkeseredésében testestül-lelkestül az ördögé lesz. Évekig abban a meggyőződésben él, hogy el fog kárhozni, de egy

különös vásári játék láttán megérti, hogy van még esélye Isten bocsánatára.

Az olla vogala / minden madár sorozat a régi németalföldi irodalom értékes darabjaiból szemelget. A cím az egyik első

fennmaradt holland nyelvű írásos emlékből származik, amelyben mintha egyik népdalunkat hallanánk: "Hebban olla vogala

nestas hagunnan hinase hic enda thu wat unbidan we nu" - "Minden madárfészket rak már, csak te és én nem, hát mire

várunk?" A kiválasztott művek a magyar fordításokban remélhetőleg méltó társaikra találnak.

Fordította: Molnár Zsófia

Koffi Kwahulé 1956-ban született Elefántcsontparton, a '70-es évek második fele óta él Franciaországban.

Több tucat dráma szerzője, második regénye 2010-ben jelent meg a párizsi Gallimard Kiadónál.

A kötetben szereplő három színdarabban nem érdemes Afrika számunkra egzotikusnak tűnő tájait keresni.

Kwahulé finoman pulzáló szövegei sokkal egyetemesebb kérdéseket feszegetnek. A Sörfőzde akár politikai

pamfletnek is beillene, a Big Shoot súrolja az abszurd határait, a Barbárok melankóliája pedig igazi tragédia,

amelynek mozgatórugói a hagyomány- és tekintélytisztelet megtagadása, valamint a féltékenység.

Fordította: Szalay Mátyás

A Bariona Jean-Paul Sartre első drámája, és nem igazán illeszkedik a későbbiek sorába. Nemcsak témája miatt, amely a

Megváltó betlehemi születésének története, hanem az ateizmusát átható remény miatt sem, amely itt az emberiség

egészére rávetül.

Bariona, a város elöljárója már minden hitét elveszítette népének jövőjével kapcsolatban, és ő maga ítéli saját háza népét

pusztulásra, mikor felesége közli vele, hogy gyermeket vár. Ebben a reményvesztett helyzetben érkezik el hozzá a jó hír

egy angyal révén. Ez a remény hatja át mindannyiukat, és minden akadály, olykor a józan ész ellenére is képessé válnak

az előrelépésre, hogy saját maguk is szülővé válhassanak.

Sartre ezt a drámát 1940 karácsonyán, egy náci hadifogolytáborban, fogolytársai számára írta.

Pajkos bohózat, fanyar társadalmi vígjáték, sikamlós vagy éppen érzelmes operettszöveg, verses mesejáték,

szimbolizmusba hajló egyfelvonásos – már a műfajokat, de a stílust, a figurákat, a szituációkat és a nyelvet tekintve

is lenyűgöző az a sokszínűség, ami Heltai Jenő drámai életművét jellemzi. Merész vállalkozás ezt a hat évtized annyi

leleményét és tapasztalatát magába foglaló gazdagságot felmérni. Győrei Zsolt, több Heltai-kötet szerkesztőjeként

(A masamód – Elfelejtett drámák; Heltai Jenő Breviárium I–II.; Száztíz év – összegyűjtött versek) szorgalmasan és

szellemesen felelt meg e kihívásnak is. Könyve hiánypótló és megkerülhetetlen szakirodalom a huszadik századi magyar

drámatörténettel foglalkozók számára – ugyanakkor könnyed, érdekcsigázó esszé, színes korrajz, minden sorában

meglepő és megkapó. Jó olvasni. S ha elsőre talán hüledezünk is a merszen, amellyel kíváncsiságát reánk ragasztja,

utóbb bizonyára Heltai-kötetekért nyúlunk a polcra, rábólintva erre a szelíd erőszakra.

Mire ’68 harckocsis lovagjai Prágából hazaértek, más világ fogadta már őket Moszkvában is. Először a pojácák kezdtek el

szemtelenkedni. Mi, az Orosz szépség és egyéb széptani művek szerzőjével, Viktor Jerofejevvel, a Világirodalmi Intézet

aspiránsai voltunk. Ő Gogolról írt könyvet, én Csehovról. De még inkább a tegnapi egyetemistákról, akik, amíg az új művek

meg nem jelenhettek, a klasszikusokat olvasták és nézték, játszották és rendezték. A nemzetközi helyzet azonban,

egyre csak „fokozódott”. A Komszomol Színház farmernadrágban és tornacipőben mutatta be Csehov Sirályát. Efrosz,

a rendező, ez után kapott először infarktust. A harmadik már a Tagankán érte utol. „Művészeti problémákra használja

kámfor injekcióinkat!” – adta fel ekkor a Lityeraturnaja Gazetában nagy feltűnést kiváltó apróhirdetését a tudományos

vezetőm, aki az unalmasabb konferenciákon Rajkinnak írt kuplékat. Ki is zárták mindjárt a pártból. Engem meg szépen

hazaküldtek. Csakhogy visszaszöktem, albérlőnek. Szobácskám a konyhából nyílott, ahol késő éjszakáig folytak a

megbeszélések. Az asztal végére húzódva igyekeztem megérteni a sistergő viták lényegét. A legfontosabb gondolatokat

a szomszédnőm szemöldökceruzájával jegyezgettem fel egy papírzsebkendőre. Nagy hiánycikk volt ott ez akkor. Annál

az asztalnál azonban mindenki vakon hitte még, hogy nem a Pénz, hanem a Szellem válthatja csak meg a Világot.

Ez a könyv is ebben a hitben íródott.

A kötetben olvasható színdarabok:

Bankrablás Stockholmban

A pettyes nyakkendő

A-moll szonáta

Tragédiák és komédiák zajlanak a környező világban, drámák, konfliktusok az emberben ott, amit a közmegegyezés

léleknek nevez. A kül- és a belvilág földrengései némelykor egészen hasonlónak tűnnek, máskor pedig úgy látszik, mintha

semmi közük se volna egymáshoz. Minden dráma, minden lélek reng a maga földjén… Hendi Péter kora gyermeke, de hát

ki nem az? Göteborgban és Genfben írt drámáiban a hatvanas és hetvenes évek világa jelenik meg. Ekkor hódít Európában,

és hamarosan Magyarországon is, Dürrenmatt, Anouilh, Beckett, az amerikai Williams vagy Miller új tartalmú és új formájú

drámabirodalma. Hendi ismeri, érezhetően kedveli ezt az új hangvételt, miközben a maga, magyar földben gyökerező

élményanyagával sajátos módon képes színezni. Olvasmánynak szórakoztató, felzaklató és letehetetlen. Az ember nem

tudja, hogy örömében vagy haragjában nevet-e a párbeszédeken – esetleg bánatában. Ugyan milyen volna színpadon,

egy pincei kamaraszínházban például?

Fordította: Székely Melinda

„A színházi szöveget csak akkor tekintjük értékesnek, ha váratlan és – szó szerint – játszhatatlan. A színmű rejtély,

amelyet a színháznak meg kell fejtenie. Ebbe néha sok időt fektet. Az elején senki sem tudta, hogyan játssza Claudelt

vagy Csehovot, de a színházat, a színészi játékot éppen az változtatja meg, ha a lehetetlent kell eljátszania; a szín-

művészet határozott változásai tehát a drámaköltővel kezdődnek; magányossága, tapasztalatlansága, még a felelőt-

lensége is fölöttébb becses nekünk. Mi dolgunk az avatott szerzővel, aki előírja a fényeffekteket és a színpad lejtését?

A költő viszont nem tud semmit, nem ír elő semmit, az eljátszás a művészek dolga. Így lesz a homályosnak hitt Claudel

idővel érthető, a lagymatagnak tartott Csehov eleven és tömör. A színművészet fordítás kérdése: a modell nehézsége,

homályossága a fordítótól nyelvi, a színésztől testi és hangi leleményességet követel.” (Antoine Vitez: L’Art du théâtre, 1985)

„Bennünket, kik az örökös kommunikálástól némává lettünk, a színház emlékeztet rá, hogy beszélni dráma; bennünket,

kik nem leljük többé örömünket nyelvünkben, a színház emlékeztet rá, hogy a gondolat testet ölt; nekünk, akik a

mechanikus történelem álmának vagyunk foglyai, megmutatja, hogy az emlékezet lélegzik, az idő pedig folytonosan

újjászületik.”  (Valère Novarina)

Kik a nemzetközi kortárs táncélet kulcsfigurái? Honnan indultak, mi inspirálja őket, milyen újabb irányokban haladnak,

és melyek a legjelentősebb műveik? Minderre választ ad, ráadásul az adatok és tények mögötti összefüggésekre is

rávilágít ez a különleges tánckalauz, amely harmincegy szerző ötven rövid tanulmányát adja közre. A tömör pályarajzokat

és a művek elemző értékelését a koreográfusok műveinek időrendbe szedett listája és válogatott bibliográfia egészíti ki.

A kézikönyvként használható kötet több Magyarországon korábban már bemutatkozott alkotó – többek között Armitage,

Bausch, Brown, Bruce, Carlson, Forsythe, De Keersmaeker, Jones, Monk, Newson, Ohno és Paxton – pályafutásáról ad

átfogó elemzést. Az esszékből azonban olyan koreográfusok életművéről is plasztikus kép bontakozik ki, akik ugyan

ismeretlenek Magyarországon, de munkásságuk révén a sokarcú kortárs tánc legjelentősebb alkotói közé tartoznak.