Az Új Néző társadalmi színházi program 2010 augusztusában valósult meg két Borsod megyei faluban, Ároktőn és

Szomolyán. Az Új Néző az első olyan kísérlet volt Magyarországon, amely a színház eszközeit használva hozott létre

nyilvános teret lokális társadalmi kérdések, köztük az etnikai feszültségek kollektív megfogalmazására és megtárgyalására.

A program középpontjában a közönség részvételén alapuló színházi akciók álltak, amelyek témáit minden esetben a helyi

viszonyok adták. A performatív társadalmi beavatkozáshoz egy társadalomtudományi akciókutatás is kapcsolódott, ennek

eredményeit tartalmazza a kötet.

A kötet a huszadik-huszonegyedik századi színház- és drámatörténet kiemelkedő művészeinek, alkotásainak példáján

keresztül a következő kérdésekre keres válaszokat: kinek, minek a (színházi) jelenlétéről van szó? Mit jelent, ha valakinek

„van jelenléte”, milyen értelemben „nincs jelenléte”? Hogyan van jelen, akinek jelenléte van? Mennyiben tér el a színész

jelenléte a többi színpadi elem jelenlététől? Hogyan próbálják ezt megragadni az elméletírók és a színházzal gyakorlatban

foglalkozók? Milyen különbségek vannak a megfogalmazási kísérletekben? Tanítható? Hogyan? Ha nem lehetséges a csend

akusztikus értelemben (Cage), akkor nem marad más lehetőség, mint minimalizált, ám mindig jelen lévő zajszintként

definiálni a csendet? Hogyan lehet/kell/érdemes csendben lenni a színházban? Milyen csendmegközelítést rejthet egy

adott dráma színrevitele? Hogyan lehetséges – ha lehetséges – a csend olyan színházi események során, amelyek eseté-

ben nincs dramatikus „alapanyag”? Milyen esetekben befolyásolja a csend a színész jelenlétét, vagy éppen a színész

jelenléte a csendet?

Rosner Krisztina (1977) a PTE BTK Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszékének adjunktusa,

színházi gyakorlatot, színház- és drámatörténetet oktat. Ír, olvas, néz, játszik, rendez – színházat kutat.

"A jegyzet jelen állapotában alkalmas arra, hogy az érvényes mintatanterv alapján a drámapedagógus-képzés alaptankönyve legyen a Károli Egyetemen, s akár más pedagógusképzési kurzusokon is jól használható, jól eligazít a hazai drámapedagógia terminológiájában, alapfogalmai között, értelmezhető leírást ad az egyes módszerekről" - írja Trencsényi László, a könyv lektora. A könyv első része bevezetés a drámapedagógiába, mely a teljesség igénye nélkül, rövid elméleti áttekintést kíván adni a drámapedagógia pedagógiai, pszichológiai gyökereiről, forrásairól, irányzatairól, korszakairól, képviselőiről, magyarországi elterjedéséről, némi kitekintéssel a drámapedagógia külföldi – elsősorban angolszász – képviselőinek munkásságára. A második rész a drámapedagógia gyakorlati részével foglalkozik, ebben dramatikus gyakorlatok, szabályjátékok ismertetése, csoportosítása, valamint ezek használatához fűzött megjegyzések találhatók. Külön foglalkozunk az ún. globális szimuláció és a falujáték ismertetésével, bemutatva ezek típusait, illetve alkalmazásuk lehetőségeit, előnyeit és nehézségeit. A jegyzet mindenekelőtt a drámapedagógiai foglalkozások rendjébe illeszthető játékok gazdag gyűjteménye, kiegészítve a szerző tapasztalataival. Reméljük, az érdeklődő hallgatók és kollégák haszonnal forgatják majd ezt a jegyzetet a mindennapi munkájuk során. 

A színháztörténet modernitást lezáró műve, amely a színházat még Isten-kérdésnek fogja fel, minden bizonnyal Samuel

Beckett Godot-ra várva című drámája, amely A játszma vége tökéletessé csiszolt metafizikai sakkjátékszínházban telje-

sedik be. A drámairodalom Beckett után szakít ugyan a több évezredes metafizikai genealógiával, de nem a színház; több

olyan alkotót ismerünk ugyanis – Jeles András, Silviu Purcãrete, Romeo Castellucci –, akik a theatrum theologicum bűv-

körében alkotnak: számukra a színházi előadás a létezés kozmikus kérdéseinek a közösségi rítusa. Amennyiben a színház

az ember testi tapasztalatainak a tárháza (régebbi kifejezéssel: élettár), a theatrum theologicum nem egyéb, mint az

Isten-gondolatok és Isten-vesztések, a megváltás és a saját életünkkel való kiengesztelődés, valamint a történelem fog-

ságába zuhant kozmosz fölvetésének a közösségi tere. Könyvünk nem a theatrum theologicum monografikus kifejtése,

hanem a fogalom megnyitása. Nyilvános, de semmiképpen sem magányos útkeresés.

Az Anblokk Egyesület és a Káva Kulturális Műhely által kiadott tanulmánykötetben a különböző drámás/színházi műfajok

és eljárások mint kutatási tevékenységek kapnak új értelmet. Ez azt jelenti, hogy a közönség részvételén alapuló drámás

formák (társadalmi-színházi előadások, közösségi performanszok, drámapedagógiai foglalkozások) nemcsak a kutatás

tárgyát képezik, hanem a kutatás módszerének, reprezentációs lehetőségének, sőt modelljének tekintjük őket. A dráma

tehát a kutatás számára a társadalmi kapcsolatok és összefüggések megjelenítésének,újrafogalmazásának, értelmezé-

sének és megváltoztatásának a terepét jelenti. Vagyis ebben a megközelítésben a dráma a társadalmi jelentésekkel való

munka egy kitüntetett területe, a kutatás pedig egy résztvevő, aktív és változás-orientált tevékenység. A "társadalmi

jelentések megváltoztatásának lehetősége" az a közös metszet, amelyben elmosódik a határ a dráma és színház világa,

valamint a kutatás között.

Kísérletek a színház és a közönség viszonyának újragondolására

Az európai hagyományok szerint a színház épületében a néző rendszerint a megvilágított színpadtól elkülönítve, az

elsötétített nézőtéren foglal helyet, és onnan nézi az előadást. Csendben marad, jelenlétét és tetszését csak a megfelelő

pillanatokban és a megfelelő módokon nyilvánítja ki. A konvenciók tiszteletben tartása és követése kényelmessé, kiszámít-

hatóvá és biztonságossá teszi a színészek és a közönség találkozását mindkét oldal számára. Ugyanakkor ezzel kölcsö-

nösen le is mondanak az egymással folytatható interakció számos lehetséges módjáról. A fennálló hagyomány megváltoz-

tatására jelenleg több elméleti és gyakorlati törekvés is irányul. Közülük is jelentős (immár Magyarországon is) a dráma-

pedagógusoké, akik szakmai felfogásában és működésében a közönség az általános színházi gyakorlattól eltérően mindig

aktív résztvevői szerepet kap. Módszereik, illetve tapasztalataik a közönség bevonása és a vele folytatott interakció fenn-

tartása terén egyre több olyan színházi szakember érdeklődését is felkeltik, akik ugyanezzel a kihívással a színházi munka

során szembesültek. Első közösen végzett kísérleteik kezdeti tapasztalatairól beszélgettünk a Káva Kulturális Műhely

színész-drámatanáraival, Schilling Árpád rendezővel, Kárpáti Péter drámaíróval és Terhes Sándor színésszel.

Beszélgetések Zygmunt Molikkal

A beszélgetéseket készítette és a könyvet szerkesztette: Giuliano Campo.

Zygmunt Molik (1930–2010) lengyel színész, rendező, színészpedagógus, a legendás Jerzy Grotowski által irányított, ma már az UNESCO kulturális világöröksége részeként számon tartott opolei, majd wrocławi székhelyű Laboratórium Színház alapító tagja és meghatározó művésze, illetve trénere volt huszonöt éven át, egészen annak 1984-es feloszlásáig. A később intézetté vált munkacsoport szinte minden egyes meghatározó előadásában (vagy valamely felújításában) fontos szerepet játszott, emellett Grotowski a kezdetektől fogva rábízta a társulati tagok számára tartott hangképzéstréningeket.

Ahogy Grotowskinak, úgy Moliknak is természetes tézis volt, hogy a hang a test meghosszabbítása, hasonló fizikai valóság – ezért a testtel és hanggal végzett gyakorlatokat nem elkülönítve, hanem egységben kezelte, illetve alakította ki. Tréningjeit a hetvenes évek ún. „parateátrális korszakában”, a világ minden tájáról érkezett professzionális vagy amatőr színészek és érdeklődők számára többnapos műhellyé formálta; színészi workshopjait pedig egészen haláláig tartotta szerte az egész világon. Bár nem akart egységes módszertant képezni az általa kidolgozott gyakorlatokból, színészi nevelő munkássága és életműve – Grotowski korai színházelméletének precíz és praktikus szemléltetéseként – mára olyan klasszikusok mellett említhető, mint Sztanyiszlavszkij, Vahtangov, Mihail Csehov vagy Lee Strasberg és Stella Adler. Az életét és színészettel kapcsolatos elméletét feldolgozó beszélgetőkönyvben partnere az olasz származású kiváló angol irodalom és színháztörténész, Giuliano Campo.

„Duncan kisasszony…akinél szebben senki se táncolt ezen a világon…, nos, igen, Duncan kisasszony úgy gondolkodik, hogy a tánc mint művészet a test művészete, melyben a főszerep az izmoknak, a húsnak jut. ...Társa a zene. A kettő együtt valami pazarul emberi, művészi élvezetet szolgáltat. Pazarul emberi! Különlegesen emberi!... Megtiltották Duncan kisasszonynak, hogy a saját lelke szerint való emberi művészetet űzzön: megtiltották, hogy amikor az izom és a hús az ő művészi anyaga, izommal és hússal dogozzon. Ezzel agyonütötte a berlini spíszbürgerizmus Duncan táncművészetét; azaz agyonütötte volna, ha lehetne.” (Csáth Géza, 1906)

„…viszontláttam táncában szobor-ismerőseimet megelevenedve. Tudom, hogy azok a pompeji nimfák, miknek képei bennem élnek, csak így mozdulhatnak meg, mint ez a táncköltő. Ugyanis a mozgás logikája szerint. Mert valamint egy építőművész egy ledőlt oszlopból meg képes konstruálni egy templomot, úgy ez a bámulatos műveltségű leány, a látott fix mozdulatokból építi föl logikus törvény szerint táncait…” (Jászai Mari, 1902)

„Amint szólni kezd az ember valamiről, rögtön beleütközik az azonosítás problémájába. A beszéd mintha a világ

felosztását is magába foglalná – már az első szóban. Persze az isteni parancsok kora már leáldozott. Mégis, az a mód,

ahogy beszélünk valamiről, a gondolkodás újra és újra felülvizsgálandó tárgyát alkotja. A Látvány/színház-kötet több

tanulmánya is efféle szándékkal íródott.”

A szerzők elsősorban tudománytörténeti kérdésekre keresik a válaszokat, miközben a szöveg, a látvány és a színház-

történet kulcsszavai köré csoportosítják reflexióikat. Az itt olvasható előadások különböző művészeti ágak kutatásával

foglalkozó, eltérő tudományos iskolákból és nem azonos metodikával dolgozó tanárok és fiatal kutatók szerkesztett

szövegei. Egy olyan interdiszciplináris diskurzus kialakítására tettünk kísérletet, amely mind a kortárs művészetek

gyakorlatával, mind a külföldi művészetfilozófiai gondolkodás legmeghatározóbb elméleteivel lépést tart. A tanulmányok

általában azzal a problémával foglalkoznak, hogy vajon a művészetek rendszerét valóban meg lehet-e szüntetni, és hogy

az egyes műfajok mibenlétét pusztán tudományos szövegek határozzák-e meg.

Az 1989–90-es rendszerváltozás Magyarországon a színházi struktúrát nem változtatta meg, a könyvkiadás szerkezete

azonban jelentősen átalakult. A kortárs dráma fórumai, a színház és a könyvkiadás eltérő feltételrendszerek közé kerültek.

A szűk drámapublikációs lehetőségek ellenére a magyar színház mégsem nélkülözte a kortárs magyar drámát. Az ezred-

forduló körüli évtizedekben évadonként mintegy húsz-huszonöt – irodalmi szempontból számottevő – új magyar dráma

került színre. A könyv ebből a drámatermésből merít, a bevezető fejezetben áttekintést adva a korszak fontosabb színpadi

szerzőiről és főbb műveikről, az utána következő tizennégy drámaíróportrén keresztül pedig – anélkül, hogy extenzív

seregszemlére törekedne – bemutatja az elmúlt két és fél évtized kortárs magyar drámairodalmának legjelentősebb,

legszínvonalasabb rétegét, ismertetve és elemezve mintegy száz színdarabot. A szerző egy korábbi munkájában az előző

korszak, az 1960-as,’70-es,’80-as évek magyar drámairodalmát vizsgálta. A jelen kötet az említett mű, a Drámaforma és

nyilvánosság. A magyar dráma alakulása Örkény Istvántól Nádas Péterig (1997) című könyv folytatásának is tekinthető.

A kötet szerzői: José Maria Vieira Mendes, Jacinto Lucas Pires, Miguel Castro Caldas, Patrícia Portela, Tiago Rodrigues

Fordították: Király Szabolcs, Székely Szabolcs, Varsányi Kata, Végh Anna, Bata Péter, Nagy Dóra Judit, Borbáth Péter,

Urbán Bálint, Kristóf Borbála

A „portugál dráma” szókapcsolat hallatán mostanában elsősorban gazdasági, pénzügyi válsághírekre asszociálunk,

ezúttal azonban a világ legszomorúbb népének irodalmi terméséről van szó. Pessoáról vagy Saramagóról mindenki

hallott. Ezen kötet fiatal szerzőiről nem feltétlenül. Pedig posztdramatikus építkezéstechnikájukkal máris figyelemreméltó

erővel jelenítik meg a periférikusság problémáit. Jelentőségük egyelőre nem vetekedik az említettekével, vagy egyéb

emblematikus portugál hírességével, ugyanakkor Vasco de Gama és José Mourinho vére ott lüktet bennük, a soraikban,

ott a lefedett bú, a hiány, az örök elveszettség, bármennyire dolgoznak ellene és viselkedik felül ezek a sóvárgó, furcsa,

világvégi lelkű, nagy szívű emberek, akár irodalmárok, akár hajósók, akár futballedzők. (Egressy Zoltán)

Végh Attila munkája sajátos műfajú könyv: esszészótár. A költő-filozófus szerző kötete a fontosabb görög drámaelméleti

fogalmakat ráérősebben, "alanyibb" módon tárgyalja. Ez a szótár valóban kísérlet: az európai kultúra történetét döntően,

máig meghatározó fogalmak megvilágítási kísérlete. A szöveg a költői és a filológusi beszély határvonalán egyensúlyoz.

A történet egy fiktív iskolában játszódik, melynek tanári karát színészdrámatanárok, diákjait pedig a játékban részt vevő osztály tanulói alakítják. A játék során az osztály egy sikeres pályázaton azt a lehetőséget nyeri, hogy az iskola egy központi falára képet festhet a szabadság témájában. A résztvevők tehát egy "szabadság projekt" megvalósításán dolgoznak. A szabadság közös megfestése iskolai keretek között zajlik, a projektet és saját szerepüket is különbözően értelmező tanárok vezetésével. Kérdés, hogy a kialakuló konfliktusok és viták, a hosszadalmas egyezkedések és a meghozott áldozatok eltántorítják-e a diákokat, vagy pedig kiállnak a szabadság-kép megfestésének szándéka mellett? Illetve hogy milyen dinamikáknak nyit teret az egyes közösségekben a szabadságról szóló kép megvalósításának víziója? Hogyan reagál a közösség az autoriter vezetési módszerek megjelenésére, illetve mit tud kezdeni a liberálisabb tanári hozzáállás teremtette önállósággal? Ezekre a kérdésekre minden osztály megadta a maga, a játékban kifejezett válaszát. Társadalomkutatóként az érdekelt bennünket, hogy mit jelentenek ezek a válaszok: milyen tapasztalatokat fogalmaznak meg a diákok a dráma médiumán keresztül az iskoláról, mint számukra alapvető társadalmi intézményről?

Samuel ​Beckett, Harold Pinter és Tom Stoppard művészetének színház-, és drámatörténeti újításai a 20. század második

felétől napjainkig éreztetik hatásukat a színpadon világszerte. Műveik komplexitása, részletgazdagsága, a szövegek

rétegzettsége olykor nagy kihívás elé állítja a színházba járó közönséget és az olvasót. Nekik nyújt segítséget ez a könyv.

Nyusztay Iván könyve bemutatja az abszurd keletkezéstörténetét, és kitér fontosabb jelentésváltozásaira. A dráma-

történeti és műfajelméleti megközelítés mellett a szerzőre jellemző módon nagy szerep jut a filozófiai kitekintésnek is,

amelynek köszönhetően betekintést kapunk dráma és filozófia termékeny kapcsolatába. Az önazonosság jelenségének

és alakváltozásainak vizsgálata olyan nézőpontként szolgál, amely felől kirajzolódhatnak a tárgyalt drámaírók közötti

alapvető különbségek és átfedések. A könyv emellett kísérletet tesz az abszurd határainak körvonalazására, és precíz

műelemzések során nyomon követi a kiutat az abszurdból a modern tragikomédia világába.

Nyusztay Iván 1967-ben született. 2000-ben, a Leuveni Katolikus Egyetemen szerzett doktori fokozatot angol

irodalomtudományból. Jelenleg angol irodalmi, elsősorban drámatörténeti és drámaelméleti kurzusokat vezet egyetemi

oktatóként. Szűkebb szakterülete, a Shakespeare-dráma mellett az utóbbi években az abszurd dráma került érdeklődése

középpontjába. Sokéves kutatómunkája eredményeként a 2002-ben megjelent angol nyelvű Shakespeare-könyv után

ismét fontos, hiánypótló mű született.

A Károli Gáspár Református Egyetem Szeleczky Zita Kutatócsoportja ebben a kötetben Szeleczky Zita 1946-tól 1959-ig keletkezett, eddig feldolgozatlan, válogatott magánlevelezését teszi közzé (a forrásanyag a Károli Gáspár Református Egyetem Bod Péter Könyvtárában, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben, valamint az Országos Széchényi Könyvtárban érhető el). Az első négy fejezetben a témában eddig megjelent szakirodalom és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában található peranyag segítségével a családtörténet és életrajz fontosabb állomásait rekonstruálták a szerzők, Lips Adrián, Mátravölgyi Dorottya, Sepsi Enikő és Sztruhár Bettina. A magyarországi és az emigrációs időszak színházi és filmes szerepeit, előadóestjeit táblázatos formában közlik. A kötet végén két interjú olvasható, Péli Lajosnéval, a művész legnagyobb hazai magángyűjteményének kialakítójával és Jávor Zoltánnal, Szeleczky Zita keresztfiával, aki a magánlevelezést az egyetemnek ajándékozta.