" Többek között ... a Nemzeti Színház – és a nemzeti színház – újabb kori történetét is fel kellene vázolni annak, aki Major Tamásról szólni merészel. Nekünk azonban – objektív, de szubjektív okokból is – sok mindenről le kell mondanunk. Amire vállalkozhatunk, amiről ... olvashatnak, az inkább csak néhány képsor felvillantása – gyakran egymással feleselő, korabeli szövegek segítségével – Major Tamás életének és pályájának színpadáról." (Antal Gábor)

A Veszedelmes polgár című munka Bárdos Artúr pályájának 1939 utáni időszakát dolgozza fel, s olyan fontos

kérdésekre is kitér, melyek azóta is aktuálisak maradtak. Ilyen a politika és színház viszonya, az 1945 és 1949

közötti koalíciós korszak művelődéspolitikája, s az amerikai magyar emigráció élete.

Az összefoglalás két évtizedes kutatómunka lezárása; felhasználja a szóbeli emlékezés, az oral history leleteit

csakúgy, mint Bárdos Artúr szétszóródott hagyatékának forrásait.

"Bárdos Artúr a legnehezebb megpróbáltatások idején is egyenes gerincű, humánus, a bántásokon is felül-

emelkedni tudó ember maradt – erről tanúskodik ez a kötet, amelyben különösen az emigrációsban töltött

évtizedek feltárása forrásértékű, hiszen ezt a korszakot más még nem dolgozta fel olyan mélységben, mint

amiként azt Gajdó Tamás tette.

A kötet tipográfiája és tördelése – beleértve a lábjegyzetek és a képek elhelyezését – mintaszerű, mindez

Kőfaragó Gyula munkáját dicséri." Nánay István: Olvasónapló I.

Léner Péter rendező, a József Attila Színház volt igazgatója új könyvében ismét tanúbizonyságát adja, hogy

alaptulajdonsága a ritka erény, a pályatársak, a kollégák, a ,,másik ember" iránti figyelem. Három pályaképet

rajzol meg a XX. század második felének magyar színháztörténetéből: Egri István, Marton Endre és Kazimir

Károly életét és munkásságát foglalja össze és menti meg a méltatlan feledéstől. A mesternek, kollégának és

atyai barátnak tekintett három jelentős rendező, a kor viharaiban, a kor szorításában és sokszor a kor ellené-

ben megszülető életművét árnyaltan, szépítés nélkül és nagy empátiával mutatja fel. Nemcsak azokhoz az

olvasókhoz szól, akik ismerték és szerették a három mester munkáit, hanem azokhoz is, akik egy múló korszak

színháztörténetéről, a színházban eltöltött életek kudarcairól és sikereiről, a színházi pálya értelméről és

szépségéről szeretnének többet tudni.

Ebben a kötetben színházról szóló írásokat talál az Olvasó. Estéim egy részét a nézőtéren töltöm, és leírom

a véleményemet arról, amit látok. Az itt közölt színikritikák túlnyomó többsége az Élet és Irodalombéin, kisebb

hányada a Színház című folyóiratban jelent meg 2004-ben és 2005-ben. Drámai és zenés előadásokról egy-

aránt szó esik, az utóbbiak között vannak musicalek és operák, amelyek világszerte erőteljes színházi műfajok.

Az opera fellegvárai, Salzburg és Bayreuth külön fejezetet foglalnak el. A színház működése, a társadalomban

elfoglalt helye, szerkezetének és közönségének változása gyakori viták tárgya. Amit ezekről a kérdésekről az

utóbbi két évben írtam – az említett lapokon kívül a Népszabadságban és a Jelenkorban –, szintén összegyűj-

töttem, azzal a szándékkal, hogy kiegészítsék a kritikákat. Rész és egész egymást tükrözi. Nem az számít,

hogy igazam legyen – a művészet megítélése szubjektív –, hanem hogy az olvasó ellenőrizhesse, van-e követ-

kezetesség, vannak-e esztétikai, etikai és szakmai elvek a kritikai tevékenység folyamatában. És főleg, hogy

akár egyetért az írásokkal, akár vitatkozik velük, talál-e bennük élvezetet – ami minden olvasmány célja. (Koltai Tamás)

Shakespeare idejében magától értetődő volt, hogy a színdarabok előadásra születtek. Nem is írtak róluk

irodalmárok. Évszázadokkal később azonban Shakespeare drámái tananyaggá váltak az egyetemeken, és a

legkülönfélébb módokon elemezték őket bölcsész diákok, kutatók, professzorok. Mellettük pedig zajlott a

színháztörténet. A hetvenes évektől kezdve azonban az irodalmárok kezdték újra felfedezni, hogy Shakes-

peare voltaképpen színházi szerző. A francia, angol és amerikai egyetemeken sorra alakultak a színháztudo-

mányi karok – a bölcsészet és a színház újra egymásra talált.

A magyar Shakespeare-kutatásban mintegy két évtizede van jelen egyre markánsabban a színházközpontú

gondolkodás. Mindezidáig azonban még nem született meg a találkozás az elméleti és a gyakorlati szakemberek

között. Ez a kötet ennek a találkozásnak a manifesztuma. Hídverés. Kísérlet. Megtudhatjuk belőle, milyen a

bölcsész színházi ember és a színházról író bölcsész. Nagyon más. A közös nevező: a színpadi Shakespeare.

A kötet tanulmányai a színházművészet, színháztudomány, drámaesztétika késő 20. századi és 21. századi alakulását, művészi és tudományos kihívásait elemzik, nemzetközi horizontú, naprakész ismereteket nyújtva ezekről a területekről a magyar humántudományok széles köre számára. A három fejezetre tagolt munka első részében (Térfoglalás) színháztörténeti és színházelméleti elemzések vizsgálják a színházi, performatív tér (át)alakulásának kortárs jelenségeit, a közhellyé rögzült színházelméleti nézetek némelyikét. Ebben a fejezetben kapnak helyet azok az írások, amelyek a térfoglalásnak a vendégléttel, az önkényuralmi célú hatalommegragadással kapcsolatos drámai eseteit, illetve a csend és a hallgatás performatív sajátosságait elemzik. A könyv második részében (Dramatikus és szcenikus terek) a színházművészet és a drámairodalom néhány radikális megújítója áll a középpontban, Adolphe Appiától Tom Stoppardig és Jeles Andrásig, akik a művészeti ág modernizálásában és általános gyakorlatának, szemléletének megkérdőjelezésében meghatározó szerepet játszottak. A harmadik fejezet (Játékterek) színházi előadásokat elemez, az aktuális színpadi megvalósításon túl azok színháztörténeti és recepciótörténeti horizontját is játékba hozva, rámutatva a színtérnek mint emlékezeti helynek a szerepére és jelentőségére.

Ruszt József kiemelkedő rendező, iskolateremtő művész, társulatalapító és -megtartó személyiség, nagyszerű

pedagógus. És ellentmondásos ember. Életét időről időre újrakezdi, de szavai szerint mindig ugyanazt a képet festi.

Írásommal ennek az örökké ugyanolyan előadásnak a lényegét szeretném feltárni, de arra is keresem a választ,

hogy ez a színház mitől rituális, kegyetlen, politikai vagy pszichologizáló, hogy színészeit Grotowski- vagy

Sztanyiszlavszkij-"metódus" szerint neveli-e, hogy tiszteli-e az írót vagy sem, amikor "a legradikálisabban húzó

magyar rendezőként" kialakítja előadásainak szövegkönyvét – a titkait igyekszem kifürkészni.

Tisztelegve és tanulságul. (Nánay István)

Ruszt József gondolataiból

A „legkonzervatívabb újító ” – ez a minősítés nincs ellenemre.

Nem sorolom magam semmilyen irányzathoz, ami tetszik, azt átveszem, gátlástalanul.

Hogy mit szeretek legjobban a világon? A színházat. S a színházban? A próbát. És a próbákon? A szünetet.

Én a szünetben csinálom a színházat.

Engem a folytonos újrakezdés éltet.

A rendező pedagógus is egyben.

Nem az érdekel, hogyan kell rendezni, hanem az, hogyan kell játszani.

Nem a szerepet nehéz „megrendezni”, hanem a színészt.

A színházat csakis a színész újíthatja meg, mert ő találkozik közvetlenül a nézővel.

A néző játszótárs, a feladatunk, hogy együtt-játszásra ösztökéljük.

A fütty is jobb, mint a közöny.

Szakmánk lényege voltaképpen egyfajta kézművesség.

A rendező magától tanulja a legtöbbet. Magányos a szakmája. Abban a pillanatban válik rendezővé,

amikor megtagadja mesterét.

Másképp kell komponálni, ha freskót és másképp, ha portrét akarok festeni. A kegyetlen színház mindig portré.

A nagy színház pedig freskó.

„Egyetlen titkát ismerem csak annak, hogyan lehet megóvni az embert a rosszá válástól: fel kell vértezni szívét

a gyengeségek ellen. E hatás nagy részét a színháztól várjuk – írta Schiller 1800-ban, A színház mint morális intézmény

című tanulmányában. "A színház tart tükröt a balgák népes osztálya felé, s szégyeníti meg a balgaság ezer formáját.”

Ez a színház „társadalmi szerződése”. Klasszikust játszani – van, aki azt mondja, hogy ez gyávaság, pótcselekvés – aligha

jelent mást, mint hogy a mai magyar színház keresi azt a nyelvet, ami saját drámairodalmi és színháztörténeti tradícióihoz

köti, és azt, amelyen a nézővel szót érthet.

A szerző, Hermann Zoltán (1967) irodalomtörténész, színikritikus. Színházi írásai 2011 óta jelennek meg a SZÍNHÁZ

magazinban.

A tanulmány B. Brecht elméleti munkásságában igazít el. Fogalmak eredetének szegődik nyomába: honnan származik

az epikus színház, az elidegenítés kifejezése, milyen filozófiai és irodalmi források táplálják a Galilei élete vagy a Kurázsi

mama eszméit. E könyv a források nyomozásának izgalmas jegyzőkönyve. Vallatóra fogja a felvilágosodás, a német

filozófiai múlt alkotóit éppúgy, mint ahogy tájékoztat a harmincas évek nagy nemzetközi vitáiról is. Hagyomány és újítás

pörében is bizonyítékokat gyűjt a Brecht születésének nyolcvanadik évfordulójára megjelenő könyv, amely egy színházi

forradalom történetét idézi vissza.

Pilinszky János életművében az 1970-es években bekövetkező változás Franciaországhoz kötődik annak a három

területnek köszönhetően, amelyet Pilinszky Franciaországban fedez fel: Simone Weil munkássága, a színházfelfogása

számára modellként szolgáló liturgia megújulása, valamint Robert Wilson színháza. Az én meghaladásának vagy

visszateremtésének (dekreáció) fogalma köré felvonultatott szellemi hagyomány Simone Weil mesterénél, Alainnél,

s annak mesterénél, Jules Lagneaunál is fellelhető. Az én meghaladásának színrevitele a Gondolat színháza a mallarméi

értelemben, egyfajta „papírszínház”, Pilinszky János szavaival élve. A könyv tanúsága szerint Pilinszky 1971-ben

Robert Wilson A süket pillantása című előadásában saját – az írnok alakjának visszateremtettségéhez illő – mozdulatlan

poétikáját fedezi fel, valamint a hozzá tartozó figyelem természetes állapotának fontos alkotóelemét jelentő tartam

képekbe öntését.

Pilinszky színházi szövegei sokat merítettek saját költeményeinek egyedi technikájából. Inkább színházi poétikát

dolgozott ki, mintsem teatrológiát. Elemzéseink szerint dramaturgiája Simone Weilből, némileg Grotowskiból és

főleg a fiatal Robert Wilsonból táplálkozik. A könyv ebben a gondolatkörben eddig kiadatlan forrásokat is feldolgoz.

Sepsi Enikő 2003-ban szerzett doktorátust a Sorbonne-on, és 2010 óta a Károli Gáspár Református Egyetem

Bölcsészettudományi Karát vezeti. Yves Bonnefoy, Valère Novarina és Jean-Michel Maulpoix műveinek fordítója,

kutatási területei a modern és kortárs francia költészet, a színház és a vallástudomány, ezen belül a modern és

kortárs misztika. 2010-ben a rangos francia állami kitüntetést, az Akadémiai Pálmák Rendjének Lovagi fokozatát

vehette át a francia kultúra, az oktatás és tudomány területén végzett munkájáért.

Az újonnan alapított Olasz Királyi Akadémia, az olasz fasizmus legfontosabb kulturális és tudományos intézménye

1934-ben a prózai színházról rendezte meg negyedik nemzetközi „Volta” konferenciáját, mely az intézmény céljához

híven, az olasz kultúra új korszakát volt hivatott reprezentálni belföldön és külföldön egyaránt. A konferencia fontosságát

jelzi, hogy Mussolini, a „Főnök”, később „Őexcellenciája, a kormányfő” személyesen, illetve a sajtóirodáját vezető vején,

Galeazzo Cianón keresztül kísérte figyelemmel a szervezést, majd a rendezvényt. 

Sok éves kutatása eredményeképpen Fried Ilona italianista, színház- és kultúrtörténész az emblematikus eseményt

felidézve betekintést enged kultúra és politika színfalai mögé, a hatalom és olyan kiemelkedő értelmiségiek, mint Pirandello,

Marinetti, D’Annunzio kapcsolatába. A külföldi meghívottak, Walter Gropius, Gordon Craig, Sztanyiszlavszkij, Mejerhold,

Stefan Zweig, Molnár Ferenc, Herczeg Ferenc, Németh Antal és a többiek jelenléte, illetve távolmaradása már érzékelteti,

hogy Olaszország és Európa tragédia felé tart.

"A rendezők és a nézők is tapasztalhatják, hogy milyen más hatása van ugyanannak a színjátéknak a színpadon, pódiumon, klubban vagy szabadtéren. ... Mi a következőkben a dramaturgiai indíttatású, játékmódokat figyelembe vevő rendezői térszervezés néhány tapasztalatát szeretnénk átadni az olvasónak. Szeretnénk ezt úgy tenni, hogy mindvégig felhívjuk a figyelmét a stílus és a színpad összefüggéseire, a színpadi mozgás dramaturgiai funkciójának megalapozottságára, játékmód és dramaturgia összefüggéseinek szcenikai vetületére." (Máté Lajos)

Németh Antal (1903–1968) a magyar színháztörténet egyik legmostohább időszakában, 1935 és 1944 között igazgatta

a „nemzet színházát”.

Mindenkor az egyetemes emberi értékek mellett kiálló – saját magát önéletírásaiban következesen így nevesítő – Németh

dr. egyetlen politikai rendszernek sem volt kiszolgálója, így mindegyik ellenséget látott benne.

A korában némaságra kárhoztatott Németh Antalt Kávási Klára könyve szólaltatja meg levelezésének, rendezői hitvallásá-

nak, elméleti munkáinak legizgalmasabb szövegeiből válogatva.

Ebben a könyvben 1981 decemberében megnyílik egy régi-új színház, a Katona József Színház, amelyről akkor még nem tudni, hogy a 80-as évek legfontosabb kulturális helyszíne lesz – a Katona. Ebben a könyvben Kádár János végigsétál Budapest belvárosában, s közben felidéződik, hogy milyen volt ez a város a 80-as évek elején. Miközben a Katonába átkerült előadások, a Budapest Orfeum és a Frontátvonulás őszinte tükröt tartanak a kornak és a történelemnek, a szocialista ünnepeken elhangzó beszédek rendületlenül gyűjtik csokorba a kor összes virulens hazugságát. Ebben a könyvben Aczél György és Pozsgay Imre kultúrharca kiterjed a színházra is: sokan sokféle szellemben támadják azt a munkát, amit Székely Gábor és Zsámbéki Gábor a Nemzeti Színház élén végez, de ez alkalmat teremt a két rendezőnek, hogy megfogalmazzák művészi eszményeiket. Közben a Katona nyitóelőadása, a Thália szekerén is azt kérdezi: van-e kiút a folyton jogait követelő provincializmusból. Ebben a könyvben betiltják majd engedélyezik Mrozeket, és a Nemzeti a Játékszínben bemutatja az Emigránsokat. Két kelet-európai beszélget szabadságról és reménytelenségről, s miközben újra és újra ugyanazokat a játszmákat játsszák, Lengyelországban megalakul a Szolidaritás, majd egy év múlva kihirdetik a szükségállapotot. És megint minden ugyanolyan szürke és reménytelen lesz, mint addig. Ebben a könyvben egy jó szemű dramaturg rávesz egy válságban lévő írót, hogy darabot írjon a Nemzetinek. Kornis Mihály Hallelujája az álló idő egyetlen pillanatába sűríti az egész Kádár-kor enciklopédiáját. Az előadás sikere a Nemzeti vezetőinek bukását jelenti. De a politikai játszmák megint kiszámíthatatlanok: Székely és Zsámbéki önálló társulat alapítására kap lehetőséget.

Ebben a könyvben, mint cseppben a tenger, benne van az egész magyar színháztörténet, sőt az elmúlt 120 év magyar történelme is. Pedig nem szól másról, csak egy színház, egy társulat, egy szellemiség születéséről.

Az alakuló Katona József Színházról és koráról.

Galántai Csaba színháztörténész e hiánypótló munkában a magyar színháztörténet méltatlanul elfeledett alakját mutatja

be. Márkus László (1881–1948) a 20. század első felének nagyformátumú művészegyénisége: kritikus, művészeti

szakíró, drámaíró, díszlet- és jelmeztervező, filmrendező, színházi rendező, színigazgató és főiskolai tanár.  A megszülető

színpadművészetnek, mint önálló művészetnek az egyik megfogalmazója és reprezentánsa. 1923-tól főrendezője, 1935

és 1944 között igazgatója az Operaháznak, mely ezen időszakban világszínvonalon teljesít. Egy évig a Nemzeti Színház

munkáját is irányította. Számos ősbemutató köthető a nevéhez, így az ő rendezésében került először színpadra Kodály

Zoltán Háry Jánosa és Székelyfonója. Művészetének igazi értéke következetességében rejlik. Négy évtizeden keresztül

konzekvensen és európai színvonalon képviselte az irodalmon alapuló, az előadás fő szervezőelveinek a képszerűséget

és a zeneiséget tekintő színházi ideált. Művészetkritikái, tanulmányai korának jelentős színházi teoretikusai közé emelik.

Szerteágazó tevékenységeiben egyedülálló jelenség a magyar színháztörténetben.

A tanulmány Kovalik Balázs öt operaházi rendezését elemzi a 2004 és 2010 közti időszakból.

A beszélgetés anyaga eredetileg az Oral History Archívum számára készült, ám a kérdező Kozák Gyula és a Balassi Kiadó  úgy látta, hogy "amit Szinetár Miklós magnóra mond, azt mind tartalmából következően, mind stílusa, mind szarkasztikus, sem önmagát, sem másokat nem kímélő humora okán érdemes a szélesebb közönség elé tárni".

A kötetet Szinetár Miklós osztályainak és rendezéseinek (1953-2003) listája és fotómelléklet egészíti ki.