Az oktatási segédanyagként született kötet a hivatásos, kőszínházi rendező munkáját alapul véve nyújt átfogó képet a rendező munkájáról. Nánay István könyve összefoglalja mindazt, amit a rendezőművészet kialakulásáról, történetéről és a rendező munkájáról fontos lehet. A szubjektív nézőpontú összefoglalást szöveggyűjtemény egészíti ki, amely Sztanyiszlavszkijtól A. Vasziljevig válogat a legjelentősebb színházi alkotók gondolataiból.

Tartalom:

Bevezető

Rendező, rendezés

Rendezéstörténet

A rendező munkája

Felkészülés

Elemzés

Dramaturgiai munka

Zene és dramaturgia

Darabok gyerekeknek

Térszervezés, színpadformák, szcenika

Makett

Rendezőpéldány

Előadás improvizációk alapján

Próbamunka

Próbafázisok

Próbavezetés

Idő, tempó, ritmus

Mozgásszínház

A rendező = rendteremtő

Szöveggyűjtemény

Sztanyiszlavszkij: A színész és a rendező művészetéről

Hevesi Sándor: A színpadi rendezés

Max Reinhardt: A rendezőpéldány

V. Mejerhold: A rendező művészete

B. Brecht: Hogyan kell próbát vezetni induktív eljárással?

Bárdos Artur: A féltehetségek tehetsége

A lélek idomár

A színész magánügye?

Léon Moussinac: Próbaszakaszok

G. Tovsztogonov: Az ötlettől a megvalósításig

Almási Miklós: A feszültség

P. Brook: Az üres tér

J. Grotowski: A szegény színház

Válasz Sztanyiszlavszkijnak

Latinovits Zoltán: A dráma sugarainak gyűjtőlencséje

A. Efrosz: Szerelmem, a próba

Mestersége: rendező

Harag György: Darab és rendező

Keresem a színház titkát

Jan Kott: A nem-nyelvi jelek rendszere és funkciója a színházban

Tompa Gábor: A hűtlen színház

A. Vasziljev: Volterra

"Már régóta szeretnék összezavarni, megsemmisíteni és elfelejteni mindent, amit tudok"

Válogatott bibliográfia

Bár néhány évtizede mind a filozófiában és a társadalomtudományokban, mind a színháztudományban jelen-

tősebb érdeklődés mutatkozik egyfelől a test, másfelől a teatralitás iránt, a kettő közötti kapcsolat mibenlété-

nek, sajátosságainak, folytonosan átalakuló viszonyának vizsgálata ez idáig nem kapott kellő figyelmet.

A könyv szemléletének és szerkezetének alapja az, hogy az egyes részek a test felől értelmezik a teatralitást,

és a teatralitás összefüggésében vizsgálják a testet.

Bálint Lajos részt vett a Thália Társaság munkájában, majd Otto Brahm mellett dolgozott a Deutsches Theaterben. Hazatérte után a Nemzeti Színház dramaturg titkára volt. Ebben a kötetben azok az elméleti igényű, részben csak kéziratban fennmaradt tanulmányai olvashatók, amelyekben a színház-, a tánc- és az artistaművészetre vonatkozólag fogalmazott meg nagyrészt máig érvényes esztétikai megállapításokat.

A kötetben, amely mintegy ikerkönyve A Nemzeti Színház története a két világháború között című monográ-

fiájának, Magyar Bálint századunk egyik legjelentősebb magyar színházának történetét beszéli el. A Vígszínház

1896. május 1-jén nyitotta meg kapuit Jókai Mór a Barangok, vagy a peoniai vajda című szatírájával – ettől a

pillanattól követi nyomon Magyar Bálint a színház sikereit és bukásait, ismerteti vezető művészeinek pályáját,

jellemzi a legfontosabb előadásokat, a vígszínházi stílus alakulását, egyszersmind feltárja tevékenységének

hátterét, a művelődéspolitikai és gazdasági meghatározókat.

Magyar Bálint személyes élmények alapján, emlékiratokra, egykori kritikákra, levelekre építve, de igen gazdag

kiadatlan anyagból, a színház szerencsére teljes egészében megmaradt irattárából is merítve írja meg az

1896–1949 közti évek történetét az alapítástól az államosításig. A Vígszínház története a szakembereknek

elsőrendű fontosságú forrásmunka, az érdeklődő olvasónak pedig betekintést enged abba a műhelybe, amely-

ben – hogy csak néhány nevet említsek – Jókai Mór és Varsányi Irén, Bródy Sándor és Ditrói Mór, Hegedüs

Gyula és Molnár Ferenc, Szomory Dezső és Csortos Gyula, Rajnai Gábor és Szerémy Zoltán, Hunyady Sándor,

a Góth házaspár, Gombaszögi Frida, Kabos Gyula, Somlay Artúr, Mezey Mária, Ajtay Andor dolgozott.

Benedek András könyve megpróbálja áttekinthető rendszerbe foglalni a drámára vonatkozó színházi tapasztalatokat. Ettől azonban ez a könyv még nem lesz irodalmi receptkönyv, inkább egy kalauz a színházbajáró számára, hogy pontosabban meg tudja fogalmazni a színházi élményt, miért is tetszett vagy sem az, amit látott.

Főszerkesztő: Székely György

Szakszerkesztők: Alpár Ágnes, Balázs Arth Valéria, Fuchs Lívia, Gajdó Tamás, Kaizinger Rita, Molnár Klára, Nobilis Kornél, Páll Árpád, Rajnai Edit, Sirató Ildikó, Vajda Ferenc

Egykötetes, ráadásul egyetemes színházi lexikon több is megjelent az elmúlt évtizedekben, de igazán tudományos alapozású, a magyar színházművészet egészét szakszerűen felölelő munka először és utoljára 1929-1931-ben látott napvilágot (Schöpflin Aladár szerkesztésében). A mostani összeállítás mindenképp szenzáció, több évtizedes kutatómunka, a legjobb hazai szakemberek kollektív munkájának eredménye. A Magyar színházművészeti lexikon felöleli a történeti Magyarország területének teljes színháztörténetét a kezdetektől napjainkig, a színházépítészet és vándorszínészség kérdéseitől a színházesztétikai fogalmakig, az ismert színészek és rendezők, sőt zeneszerzők és dramaturgok, színházesztéták életrajzaitól a különböző volt és jelen társulatokig, szövetségekig, színházi intézményekig. A nagyszabású, valóban hézagpótló és évtizedekig nélkülözött kézikönyv ugyanakkor nem szűkebb értelemben vett szakmai kiadvány. A szó legszélesebb értelmében vett nagyközönség igényeit is kielégíti, kézreálló, könnyen kezelhető tájékoztató minden magyar színházi kérdésben, elsősorban persze a leginkább keresett személyi vonatkozásokban. Igen gazdagon illusztrált kiadvány, szinte mindenkiről (akiről egyáltalán lehetséges) közöl fekete-fehér fotót, a legtöbb szócikkhez kitűenően válogatott bibliográfia is járul, persze elsősorban a monografikus anyagot ölelve fel (vagyis nem találhatók meg az egyes színészek produkcióit méltató színikritikák).

A modern magyar színjátszás kezdetét azok az előadások jelzik, amelyeket a Thália Társaság fiatal rendezője, Hevesi Sándor tartott 1904 és 1908 között színészeinek. Tanításait Az előadás művészete és A színjátszás művészete címmel 1908-ban megjelent művei tartalmazzák, amelyeknek új kiadását kapja itt kezébe az olvasó, továbbá Hevesi Sándornak a színpadi rendezésről szóló cikkeit. A színpadi gyakorlat és elmélet ragyogó ötvözetét találjuk meg Hevesi Sándornak ebben a kötetében, amelyet Staud Géza állított össze és Kazimir Károly írt hozzá bevezetőt.

A szöveggyűjtemény a performance-művészet elméleti megközelítését nyújtja.

Várszegi Tibor az előadó-művészet eredetének feltárására tesz kísérletet: a mozgásművészeten keresztül

fokozatosan a gyakorlat felé haladva szemlélteti azt, amire ma már oly kevés dolog emlékeztet: "az ember

lényege a színpadi igazságesemény közegében is a csönd, a részvétel miatti köszönet és a létesemény okozta

öröm történése az Ég és a Föld közötti játszó-téren".

Orosz színházelméletek a XX. század elején

"A színház területén az elmélet igazságai csak nagyon viszonylagos és nagyon szubjektiv igazságok. Minden annak az egyénisége szerint alakul, mindent annak az egyénisége tölt meg tartalommal, aki a színházat csinálja. Nincsenek ezen a területen mindenre és mindenkire érvényes elvek és tételek, már csak azért sem, mert nincsenek általánosan érvényes megoldások sem. A színpadon minden feladat új problémát vet fel és új megoldást követel. ...

Mégis ... talán nem egészen haszontalan dolog szempontokat adni a nézőnek és a szakembernek is a színház szemléletéhez. Hiszen akármennyien járnak is a színházba - néha sokan, néha csak kevesen -, de a színházról mindig és mindenki szeret beszélni."

A színházi eszközök alkalmazásának lehetősége színházon kívüli-túli területeken meglehetősen tágas.

Irányulhat szenvedélybetegek rehabilitációjának segítésére, pedagógiai kihívások alternatív megoldására,

politikai kérdések megfogalmazására és előtérbe állítására, társadalmi konfliktusok kezelésére, megtörtént

események dramatikus eszközökkel történő feldolgozására, és így tovább.

Szerkesztette: Balassa Zsófia, P. Müller Péter, Rosner Krisztina

A kötet a 25 éves a színházi képzés a Pécsi Tudományegyetemen: A magyar színháztudomány kortárs irányai

címmel 2012. március 23–24-én Pécsett megrendezett konferencián elhangzott előadások válogatott, szer-

kesztett változatait tartalmazzák. A konferencián a kortárs színháztudomány magyar képviselői tekintették

át a szakterület időszerű kérdéseit. Az előadók egyik része a hazai színháztudomány meghatározó kutatóinak

köréből került ki, az előadók másik csoportját pedig a színháztudománnyal foglalkozó doktori iskolai hallgatók

adták.

A kortárs műalkotások megragadásához a 60-as évek óta elégtelennek bizonyultak a hagyományos esztétika

fogalmai. Művek helyett olyan események születnek, amelyek nemcsak a művészt, hanem a látogatót, a hallga-

tót, a nézőt is bevonják. Ennek feltérképezésére, megvizsgálására és értelmezésére, egy új esztétika, a perfor-

mativitás esztétikájának kidolgozására vállalkozik Erika Fischer-Lichte munkája.