A modern magyar színjátszás kezdetét azok az előadások jelzik, amelyeket a Thália Társaság fiatal rendezője, Hevesi Sándor tartott 1904 és 1908 között színészeinek. Tanításait Az előadás művészete és A színjátszás művészete címmel 1908-ban megjelent művei tartalmazzák, amelyeknek új kiadását kapja itt kezébe az olvasó, továbbá Hevesi Sándornak a színpadi rendezésről szóló cikkeit. A színpadi gyakorlat és elmélet ragyogó ötvözetét találjuk meg Hevesi Sándornak ebben a kötetében, amelyet Staud Géza állított össze és Kazimir Károly írt hozzá bevezetőt.

A kötet a 20. századi magyar színháztörténet alakulásával foglalkozik, a múlt megírásának lehetőségeivel.

A szövegek szerzői fiatal dramaturgok, színháztörténészek, kutatók, akik az elmúlt hat évtized (kulturális)

eseményeit nem élték át, az előadásokat nem látták, így az azonnali, élményszerű tapasztalat megléte nélkül

rekonstruálják a színházi alkotásokat.

Enyedi Sándor évtizedek óta kutatja a határon túli magyar színjátszás történetét. Ez a kislexikon az 1999-ben megjelent Rivalda nélkül című könyvében megkezdett munkát folytatja. A magyar színházművészet eddig alig feltárt területeit tárja az olvasó elé a nyugat-európai és latin-amerikai magyar színjátszás történetétől kezdve a Kolozsvári Állami Magyar Opera művészeinek bemutatásáig.

"Halász Péter színháza nem „Literaturtheater". Komplex színház, amely minden lehetséges teátrális

eszközzel él, s ezeket egységbe fogja. Kezdetben ez – egy alapvetően drámacentrikus, interpretáló

színházkultúrában – nagy újdonság volt, ma már nem az; elvégre három évtized alatt sokat

változott a magyar színház. Mégis van döntően megkülönböztető sajátossága: makacsul emberi

alaphelyzetek, s ezekben emberi alapállapotok körül forog. Mégpedig gyakran olyan technikával,

amilyet a "normál" magyar színházak – jó okkal – nem mernének megkockáztatni. Nincsen bevett

magyar kifejezés erre a technikára, németül van rá pontos szó: "Zeitlupe". A szótár szerint a

filmmel kapcsolatban lassító kamerát, időnagyítót, időlassítót jelent. Halász színházával kapcsolatban

– a mesterséges lassítás triviális képzetét elkerülendő – az időnagyító szót találom a legközelebbinek.

A sisakkészítő gyönyörű felesége című darabban van két jelenet. Az egyik: „Nagymama átbotorkál

a fotelhez. Lehuppan, hálóingét elrendezi, térdét betakarja, mert ugye az mégiscsak illetlen dolog,

fedetlen térdekkel, még akkor is, ha egyedül van a szobában. Igazgatja a kispárnát a feneke alatt

– vég nélkül. A párna az egyik karfáról a másikra vándorol, a derekánál van, a hátánál van, az ölében

van. Valahol van. Végre kényelmesen ül." A másik: „Nagymama az ebédlőasztalhoz biceg, a szoba

közepére húzza a tölgyfa asztalt. Korát, képességeit és állapotát meghazudtoló rettenetes erő-

feszítéssel felrámolja a székeket az asztal tetejére." (Fodor Géza)

A kötetben olvasható darabok:

A sisakkészítő gyönyörű felesége

Nosferatu ORG. 1998.

A lejtő alján

"Egy őrült naplója" avagy Az aknaszedő feljegyzései

Gyerekünk

Az elmúlt évszázad legendás színházcsinálója, Várkonyi Zoltán születésének 100. évfordulójára jelent meg

a Vígszínházzal összefogva ez a tanulmánykötet.

Az írások az emlékezést segítik mindazoknak, akik ismerték Várkonyit, s a megértést a fiatalabbaknak, akik

a színházi múltat kérdezik.

Valamikor ​a IX. században kerültek a katolikus szertartások, a mise liturgikus rendjébe olyan párbeszédes, cselekményes, tehát eljátszható elemek, amelyekből a középkori színjáték kialakult. A folyamat a templomban kezdődött, aztán fokozatosan a templomon kívülre került, mindinkább elvilágiasodott, kivált a hagyományos liturgiából, s kerülő utakon ugyan, mégis következetesen vezetett el a reneszánsz színjáték kialakulásáig. Vagyis a misztériumjátékok, mirákulumok, moralitások nélkül talán Shakespeare sem az lenne, vagy legalábbis más lenne, mint akinek ismerjük. A misztériumjátékok bibliai történetek egyre művészibb, egyre leleményesebb és egyre földközelibb költői illusztrációi. A mirákulumokban szentek életnek példázatát tárták a korabeli nézők elé a névtelen vagy ismert szerzők. A legmodernebb színjátéktípusban, a moralitásban a középkor szigorú erkölcsi rendjének tükrében vizsgálja magát az egyre evilágibb ember, a mindenségben elfoglalt helyét, élete értelmét veszi szemügyre a halál, a lehetséges kárhozat vagy üdvösség árnyékában.

Válogatta: Szenczi Miklós

Az utószót írta: Benedek András

A kötet tartalma:

Az Ádám-játék (Rónay György)

Jean Bodel: A Szent Miklós-játék (Jékely Zoltán)

Rutebeuf: Teofil csodája (Jékely Zoltán)

Jacopone da Todi: A szűzanya siralmai (Kálnoky László)

Feo Belcari: Játék Ábrahámról és Izsákról

Castellano de Castellani: Játék a tékozló fiúról (Tandori Dezső)

Auto a háromkirályokról (Tótfalusi István)

Haláltánc (Orbán Ottó)

Gómez Manrique: A Mi Urunk születésének színjátéka (Tótfalusi István)

Gil Vincente: Auto Kasszandra szibilláról (Tótfalusi István)

Az inssbrucki húsvéti játék (Hajnal Gábor)

Nóénak víz-özönnye (Bányay Geyza)

A pásztorok második, úgyszintén wakefieldinek is mondott színjátéka (Orbán Ottó)

Akárki (Tellér Gyula)

Nimwégai Márika (Mészöly Dezső)

Benedek András: Misztérium, mirákulum, moralitás – és a mai színjáték

"Átfogni egy emberi életet, megmagyarázni kis rezdüléseket és szeszélyeket. Indokolni látszólagos értelmet-

lenségeket, ezernyi apró benyomásból összeállítani az egészet. Megmutatni és megérteni a színésznőt, aki

az életben s a színpadon egyaránt nagy szerepeket játszott, s az embert, aki két világháborút, legközvetle-

nebb múltunkat élte át. Felidézni nagy Játékait: Júliát, Nórát, Kleopátrát, Lady Milfordot... És a mindennapok-

ban: akadozó kedvét, bátorságát, segítőkészségét. Megfejteni csodálatos művészetének és máig sem felej-

tett sikereinek titkát.." - ez Galsai Pongrác kötetének célja.

"Ez a kis könyv arról a hosszú útról kíván futó képet adni, amelyet a versenyzés megtett a kultusztól a

versenyzők, sportolók, színészek vagy költők öncélú csillogásáig. (...)

Részletesebben igyekszünk bemutatni a költői, vagy görög terminussal:múzsai, illetőleg a sportversenyek

egy-egy kiemelkedő példáját, az athéni nagy Dionysos-ünnep drámai versenyeités az olympiai játékokat,

ezekhez kapcsolódva a sportolás mindennapi formáját és a versenyzőkéletmódját...

Arra törekedtünk, hogy lehetőleg magyarul még nem, vagy csak nehezen hozzáférhető szövegeket

közöljünk."(Ritoók Zsigmond)

Magyar Bálint a számtalanszor nevet váltott színház történetét írta meg ebben a kötetben az alapítástól (1897) kezdve 1951-ig,

a Magyar Színház megszűnéséig. 

Tadeusz Kantor az avantgardisták családjának utolsó igazán nagy művésze, „a XX. századot lezáró művész” volt,

ahogy egy róla szóló francia mű szerzője nevezi. Azon kevesek egyike, akiknek a lengyel kultúra európaisága

köszönhető – a történelem logikája ellenére, s néha saját akaratuk ellenére. A New York Times újságírója, Frank Rich

mondta róla: „ Valószínüleg nem volt könnyű Kantornak, aki azt az áldott, mégis áldozott adományt kapta a

sorstól, hogy végigálmodhatta századunk rémálmait.”

Színháztörténeti és módszertani tanulmányok

Magyar bábművészeti antológia

Nagyajtay Teréz a Nemzeti Színház „jellemtervezője”, a nemzeti viselet megújítója, aki Erdélyből indulva, zalatnai,

majd nagyajtai tanulmányok után iparművésznek tanult. Fél évet töltött Párizsban, a Comédie-Française jelmeztárának

tanulmányozásával. Majd Budapesten az Operaházban dolgozott, ahol először varrónőként, szabászként alkalmazták.

21 évesen már iparművészeti műhelyt, műtermet nyitott három társával gobelin és iparművészeti tárgyak készítésére.

Egyedi látványvilága tükröződik Bajor Gizinek, Honthy Hannának, Tőkés Annának, Neményi Lilinek tervezett jelmezein,

fellépő- és koncertruháin.

Bajor Gizi Kleopátra-jelmeze

A revü angyala 1907-ben született Budapesten, Vogel Imre néven. Az Eric művésznevet Kálmán Imrétől kapta Bécsben,

tanuló évei alatt. Tervezői névjegye: „eric”, szinte minden rajzán, festményén megtalálható. Díszlet- és jelmeztervező,

grafikus, festőművész volt, vagy ahogyan a pesti éjszakában ismertté vált, az élet, a női szépség illusztrátora, a magyar

Toulouse Lautrec.

A színpadi látvány nagyasszonyának ezernyi színpadi titkát ismerhetjük meg a képes albumon keresztül. A Szcenika

második kötete a díszlet- és jelmeztervek, látványtervek reprezentálásánál elsősorban az Országos Színháztörténeti

Múzeum és Intézet gazdag szcenikai gyűjteményeire támaszkodva mutatja be az önálló alkotóművészetté váló színpadi

tervezés irányvonalait. Együttműködve Vágó Nelly örököseivel, tanítványaival és tervező kollégáival a teljes életmű

fordulópontjainak bemutatásához a gyűjteményükben őrzött képzőművészeti anyagokból is láthat válogatást az olvasó.

"A színház területén az elmélet igazságai csak nagyon viszonylagos és nagyon szubjektiv igazságok. Minden annak az egyénisége szerint alakul, mindent annak az egyénisége tölt meg tartalommal, aki a színházat csinálja. Nincsenek ezen a területen mindenre és mindenkire érvényes elvek és tételek, már csak azért sem, mert nincsenek általánosan érvényes megoldások sem. A színpadon minden feladat új problémát vet fel és új megoldást követel. ...

Mégis ... talán nem egészen haszontalan dolog szempontokat adni a nézőnek és a szakembernek is a színház szemléletéhez. Hiszen akármennyien járnak is a színházba - néha sokan, néha csak kevesen -, de a színházról mindig és mindenki szeret beszélni."

Mi volt a Huszonötödik Színház titka? Miért szerette a korszerűen gondolkodó értelmiség, elsősorban a fiatalok, s miért nem szerették a színházi szakma hangadói? Profik voltak vagy amatőrök? Mi ellen és mi mellett protestált ez a színház? Miért és hogyan született, hogyan szűnt meg? A könyv a gazdag dokumentum-anyag, a korabeli kritikák, az interjúk, a levelezések és a koronatanúk mai visszaemlékezései alapján válaszol ezekre a kérdésekre. Az emlékkönyv nemcsak a színházbarátok érdeklődésére tarthat számot, hanem mindazokéra akik alaposabban kívánják megismerni az elmúlt évtizedek társadalmát, szellemi-művészeti életét, kultúrpolitikáját.