Carlo Goldoni a XVIII. század egyik legjelentősebb komédiaszerzője és színházreformere. Harmincéves velencei színházi működése során a commedia dell'arte és a költői-realista darabok között hatalmas utat jár be. Színházi működése elválaszthatatlan a korabeli Velencétől és annak pezsgő színházi életétől, a velencei színházak és színházi szerzők közötti kíméletlen rivalizálástól. Goldoni ízig-vérig színházi ember volt: darabjai megírása után részt vett azok színpadra állításában, három társulattal is együttműködött háziszerzőként, pontosan ismerte a társulatok működési mechanizmusait, a színészek képességeit, lehetséges munkamódszereit és személyiségét. A könyv a velencei színházi környezettel való folyamatos kölcsönhatást végigkísérve értelmezi Goldoni színházi reformját, és a függelékben található szinopszisgyűjteménnyel további segítséget kíván nyújtani a Goldoni-életműben való eligazodáshoz.

A válogatásban Molnár Ferenc színházi és színházhoz köthető írásait a korszak társadalmi viszonyait boncolgató tárcák

egészítik ki. Majd három évtizedes ívről beszélhetünk, amely szorosan összefonódik a sorozat korábbi, A meg nem értett

nők - Színművek I. kötet darabjaival. Azt a mintegy harminc színházi darabot most inkább tematikus írások követik, és

igen nagy a merítés a Molnárt érintő színházi sikertörténetek reprezentációjából – ami nem csupán a honi sikerekről adott

beszámolók, anekdoták, tárcák közlésére korlátozódik, hanem az európai és amerikai tudósításokra is. A két kötet együtt

ad ki egy teljességközeli spektrumot Molnár Ferenc világszínvonalú színházi tevékenységéről.

"Ez a könyv a modern tragédia elméletéről szól. Szigorúan teoretikus munka, melyet azonban a színházi gyakorlat érlelt. ... Javarészt formaproblémákat vizsgáltam; az irodalomtörténet eszközei helyett a szerkezet és drámaépítő elemek analízisével." (A szerző – a munkájáról)

A fiatal irodalomtörténész, Kovács Flóra kötete a közösséghez, a csoporthoz kapcsolódó beszédmódot elemzi az erdélyi színházi nyelvben. Az elméleti pillérek – Cs. Gyímesi Eva, Egyed Péter, Arnold van Gennep, Mihai Maniutiu, Victor Turner tézisei – mellett a fejezetek alapvetően három szerző munkáival lépnek párbeszédbe: Láng Zsolt, Selyem Zsuzsa és Visky András esszéivel, drámáival. A kötet előfeltevése szerint a szépírói-színházi szövegek erőteljesen reflektálnak a közösség, a közösségképzés, a közösségből való ki- és belépés, a kizárás kérdéseire. A szépirodalmi és elméleti vonatkozásban is komparatív elemzések visszatérő motívumai a választás és az átmenetiség formái.

Ennek ​a könyvnek az írója, ha minden rokonsági kapcsolatot figyelembe veszünk, egyidős a magyar színészettel. Egyik déd-dédnagybátyja, Kempelen Farkas alakította át Várszínházzá II. József császár rendeletére a karmeliták elkobzott templomát 1784-ben – kétszáz évvel ezelőtt. Egy másik, Fáy András nemcsak takarékpénztárat alapított, de egy ideig ugyanennek a Várszínháznak az igazgatója volt. Dédapja, Szemere Bertalan, mielőtt mélyebben merült volna a politikába (mint miniszterelnök uralkodóházat detronizált, a magyar koronát ásta el Orsován, majd borkereskedő lett párizsi emigrációjában), díszletekért utazott Bécsbe a miskolci színház számára. A vásárolt díszletek listája ma is megvan. Egy mostoha dédanyja a Nemzeti Színház százhúsz év előtti zsebkönyvében mint mosónő szerepel, egy mostoha dédapja viszont színjátszásunk és egyben drámairodalmunk egyik büszkeségének számít. Nagyapja, Kürthy Emil alispáni jövővel kecsegtető pályáról mondott le, hogy küszködő újságíró legyen Budapesten. Blaha Lujza, Jászai Mari, Pálmay Ilka, sőt Sarah Bernhard körében, Mikszáth Kálmán és Reviczky Gyula újságíró-kollégájaként, Csiky Gergely barátjaként. Nagybátyja, Kürthy György negyven évig volt a Nemzeti Színház tagja… és nem lenne nehéz még néhány hasonló példát felsorolni.
Ő maga színháztörténeti doktorátust szerzett a budapesti egyetemen, majd az állástalanság hároméves purgatóriuma után tisztviselő-gyakornok lett a Nemzeti Színházban 1934-ben. A második világháború alatt az Opera titkára, 1945-től tíz évig a Nemzeti Színház főtitkára. Később a Vígszínház igazgatója… Ebben az állásban – érzése szerint – a kelleténél jóval rövidebb ideig maradhatott csak meg, de hiszen mindenki sérelmezi, ha leváltják pozíciójából. Pláne elismerés nélkül.
Azóta tizenegy színház- és filmtörténeti tárgyú könyvet írt. (Magyar Bálint, 1989)

Esszésorozat? Népszerű dramaturgia?
Gyárfás Miklós könyvének műfaját nehéz lenne meghatározni. Nagylélegzetű elemző tanulmányok mellett villanásnyi feljegyzések, drámaelméleti és színháztörténeti előadások, dramaturgiai játékok következnek egymás után. Az író a gyakorló színpadi szerző szakmai érdeklődésével és kíváncsiságával fogja vallatóra a drámairodalom klasszikusait: mi az, ami Shakespeare, Szophoklész, Moliére, Madách drámáiban máig ható, a mi számunkra is érvényes tanulság.

"Paál István művészi pályája is lényegében három, nagyjából egyforma hosszú részre tagolódik. Ezek közül az első – alighanem a legfontosabb –, az 1961-től 1975-ig tartó kötődik a Szegedi Egyetemi Színpadhoz. 1975 után integrálta őt a hivatásos színház, s először Pécsett (1975–77), majd Szolnokon (1977–85) rendező, 1980-tól szolnoki főrendező. (…) A harmadik szakasz életének utolsó tíz éve, amit – miután felmondott a Szigligeti Színháznál – a veszprémi Petőfi Színház kötelékében töltött. (…) Hivatásos rendezőként – bár törekedett rá – nem tudhatta megvalósítani azokat a színházesztétikai elveket, amelyek meghatározták az amatőr színházi pályaszakaszát, mégis: a századvég egyik legfontosabb rendezőjének tekinthető. (…)

Rám hárult a feladat, hogy az első pályaszakasz összegzését elkészítsem, leginkább azért, mert Paálnak az egyetemi színpados és hivatásos színházi pályaszakaszainak csaknem minden előadását láttam, és igen sokról írtam is" (Nánay István)

Nánay István összegző monográfiájához egy online elérhető interjúkötet csatlakozik.

A MASZK Egyesület felkérésére Jászay Tamás a Szegedi Egyetemi Színpad egykori tagjaival készített mélyinterjúkat, melyekben a megszólalók a Színpadhoz kerülésük körülményeiről, a Paál Istvánnal kapcsolatos élményeikről, valamint az egyes előadásokhoz fűződő benyomásaikról adnak számot. A tizenhárom egykori Színpad-tag (Ambrus György, Vági László, Dózsa Erzsébet, Geréb Ágnes, Kohler Katalin, Szajbély Mihály, Kormos Tibor, Papp László, Árkosi Árpád, Krékits József, Herneczki Katalin, Duró Győző, Keserű Imre) emlékei mellett tizennegyedik beszélőként Nánay Istvánnak a saját kötetéből kimaradt szubjektív benyomásai is helyet kapnak a kötetben.

Az online hozzáférhető kiadvány függelékében egyedülálló színház- és kortörténeti dokumentumot tesznek elérhetővé. Szőnyi György Endre, a Színpad egykori tagja, jelenleg a szegedi bölcsészkar professor emeritusa 1983 táján filmnovellát írt, amelyben Paál István és a Szegedi Egyetemi Színpad történetére rákopírozódik a szegedi egyetemi színjátszás másik emblematikus alakjának, ifj. Horváth Istvánnak a tragikus élettörténete.

A kötet lapozható formátumban itt található: https://www.calameo.com/books/007523984ed113e810746

innen pedig letölthető: http://thealter.hu/wp-content/uploads/2024/09/Szabalytalan_es_kimeletlen.pdf

Ebben a könyvben 1981 decemberében megnyílik egy régi-új színház, a Katona József Színház, amelyről akkor még nem tudni, hogy a 80-as évek legfontosabb kulturális helyszíne lesz – a Katona. Ebben a könyvben Kádár János végigsétál Budapest belvárosában, s közben felidéződik, hogy milyen volt ez a város a 80-as évek elején. Miközben a Katonába átkerült előadások, a Budapest Orfeum és a Frontátvonulás őszinte tükröt tartanak a kornak és a történelemnek, a szocialista ünnepeken elhangzó beszédek rendületlenül gyűjtik csokorba a kor összes virulens hazugságát. Ebben a könyvben Aczél György és Pozsgay Imre kultúrharca kiterjed a színházra is: sokan sokféle szellemben támadják azt a munkát, amit Székely Gábor és Zsámbéki Gábor a Nemzeti Színház élén végez, de ez alkalmat teremt a két rendezőnek, hogy megfogalmazzák művészi eszményeiket. Közben a Katona nyitóelőadása, a Thália szekerén is azt kérdezi: van-e kiút a folyton jogait követelő provincializmusból. Ebben a könyvben betiltják majd engedélyezik Mrozeket, és a Nemzeti a Játékszínben bemutatja az Emigránsokat. Két kelet-európai beszélget szabadságról és reménytelenségről, s miközben újra és újra ugyanazokat a játszmákat játsszák, Lengyelországban megalakul a Szolidaritás, majd egy év múlva kihirdetik a szükségállapotot. És megint minden ugyanolyan szürke és reménytelen lesz, mint addig. Ebben a könyvben egy jó szemű dramaturg rávesz egy válságban lévő írót, hogy darabot írjon a Nemzetinek. Kornis Mihály Hallelujája az álló idő egyetlen pillanatába sűríti az egész Kádár-kor enciklopédiáját. Az előadás sikere a Nemzeti vezetőinek bukását jelenti. De a politikai játszmák megint kiszámíthatatlanok: Székely és Zsámbéki önálló társulat alapítására kap lehetőséget.

Ebben a könyvben, mint cseppben a tenger, benne van az egész magyar színháztörténet, sőt az elmúlt 120 év magyar történelme is. Pedig nem szól másról, csak egy színház, egy társulat, egy szellemiség születéséről.

Az alakuló Katona József Színházról és koráról.

A 70-es évek végének Magyarországa mozdulatlan világnak tűnt. Ki így, ki úgy alkalmazkodott a rendszerhez, amely az emberi élet mértékeivel mérve öröknek tűnt. Ma már azonban élesen rajzolódnak ki azok a repedések, amelyek végül is a szocializmus összeomlásához vezettek. A könyv – amely A Katona és kora. A kezdetek ikerkötete – ezeket a rajzolatokat követi.

A kor egyik főszereplője, Aczél György színes, magabiztos előadásokban ecsetelte, hogy miért jó a szocializmusban élni. De fogalmazásmódja tele van ellentmondásokkal, amelyek
a hol határozottabban, hol alig leplezett hazugságaira is ráirányítják a figyelmet. Közben színre lépett a kor kulturális életének másik „főszereplője”, Pozsgay Imre is, aki másfajta hatalmi
technikákat gyakorolva kereste a politikai érvényesülés útját. Aczélnak és Pozsgaynak a színfalak mögött zajló konfliktusai tovább mélyítették a repedéseket a rendszeren. És még
hektikusabbá tették az egyébként sem elvek irányította kultúrpolitikát.

De ennek a könyvnek nem a kultúrpolitikusok az igazi főszereplői, hanem azok a művészek, sportolók, mindennapi emberek, akik a maguk módján mind azt kutatták, miképp lehet létezni a rendszerben. A belenyugvás és az alkalmazkodás mellett a lázadás is számtalan arcát mutatja. A cinizmus vagy a konformizmus lázadása mellett megjelent a minőség lázadása is. Egy teljességgel átpolitizált, ezért apolitikusságra szoktató korban talán ez a
legérvényesebb magatartás, filmeket, könyveket, színházi előadásokat felidézve ez tűnik a legmaradandóbbnak a korból. Ezt találjuk Székely Gábor, Kósa Ferenc, Ascher Tamás, Gaál István, Simonffy András, Fodor Tamás és mások munkáiban. A könyv számtalan története, sokféle felbukkanó alakja leginkább azt a kérdést ismételgeti: lehet-e autonóm módon létezni? És hogy valóban csak a tagadás lehet az értelmiség egyetlen válasza a korra?

A kötetben elemzett filmek részben vagy egészében megnézhetők itt:

Olvasósarok - Repedések a rendszeren

A kötet tanulmányait egy különleges műtárgyegyüttes, a Soproni Jezsuita Díszletkönyv vizsgálata köti össze.

E barokk alkotás a maga nemében egyedülálló, más hasonló nem maradt ránk. A magas művészi értéket

hordozó rajzolt és rézmetszetes, részben akvarellel kifestett lapokat a szerzők – Czibula Katalin, Demeter

Katalin, Kilián István, Knapp Éva, Nagy Imre, Pintér Márta Zsuzsanna, Szabó Ferenc SJ, Szabó Béla István,

Turnai Tímea – a magyar színjátszás történetének folyamatába illesztik, és változatos szempontokat, módsze-

reket alkalmazva hozzák emberközelbe a háromszáz évnél régebbi időket. A kötetet kézbe véve betekintést

nyerhetünk az eszmék, a drámaszöveg és a színpadi világ kapcsolatába. Mitologikus istenalakok, keresz-

tény szentek és hősök bukkannak fel az idealizált tájban, jelentést nyernek a szimbolikus elemek. A múltat

megismerve jobban megismerhetjük a jelent.

A Soproni Jezsuita Díszletkönyvet ma az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet őrzi. A kötethez

mellékelt CD-lemezen valamennyi kép megtalálható, tudományos leírásukkal együtt.

Bálint Lajos életének 88 évéből több mint hatvan a 20. századi magyar színház világában telt el. Alig 18 éves, mikor a századelő progresszív színpadi törekvéseit összefoglaló nagy kísérlet, a Thália Társaság alapítói közt látjuk, 1915-től két évtizeden át a Nemzeti Színház dramaturg-főtitkára. Egész életében aktív színikritikus, termékeny műfordító és sikeres színpadi szerző is volt. Ezt a gyűjteményes kötetet maga állította össze, ám megjelenését már nem érte meg.

Mire ’68 harckocsis lovagjai Prágából hazaértek, más világ fogadta már őket Moszkvában is. Először a pojácák kezdtek el

szemtelenkedni. Mi, az Orosz szépség és egyéb széptani művek szerzőjével, Viktor Jerofejevvel, a Világirodalmi Intézet

aspiránsai voltunk. Ő Gogolról írt könyvet, én Csehovról. De még inkább a tegnapi egyetemistákról, akik, amíg az új művek

meg nem jelenhettek, a klasszikusokat olvasták és nézték, játszották és rendezték. A nemzetközi helyzet azonban,

egyre csak „fokozódott”. A Komszomol Színház farmernadrágban és tornacipőben mutatta be Csehov Sirályát. Efrosz,

a rendező, ez után kapott először infarktust. A harmadik már a Tagankán érte utol. „Művészeti problémákra használja

kámfor injekcióinkat!” – adta fel ekkor a Lityeraturnaja Gazetában nagy feltűnést kiváltó apróhirdetését a tudományos

vezetőm, aki az unalmasabb konferenciákon Rajkinnak írt kuplékat. Ki is zárták mindjárt a pártból. Engem meg szépen

hazaküldtek. Csakhogy visszaszöktem, albérlőnek. Szobácskám a konyhából nyílott, ahol késő éjszakáig folytak a

megbeszélések. Az asztal végére húzódva igyekeztem megérteni a sistergő viták lényegét. A legfontosabb gondolatokat

a szomszédnőm szemöldökceruzájával jegyezgettem fel egy papírzsebkendőre. Nagy hiánycikk volt ott ez akkor. Annál

az asztalnál azonban mindenki vakon hitte még, hogy nem a Pénz, hanem a Szellem válthatja csak meg a Világot.

Ez a könyv is ebben a hitben íródott.

A Katona József korai drámái sorozat második darabja három színdarab kritikai kiadását foglalja magában. A’ Lutza Széke

1812 végén keletkezett, az Aubigny Clementia 1813-ban, A Rózsa pedig 1814-ben. Ezek a művek Katona eredetiség felé

vezető útjának állomásai. A Rózsa Katona egyetlen vígjátéka, de a másik két színdarab is szerencsés végkifejletű.

A’ Lutza Széke a cseljáték dramaturgiájának elemeit is felhasználja.  Az Aubigny Clementia Katona történelem iránti érdek-

lődésének is egyik korai megnyilvánulása, történetfilozófiai és államelméleti szempontból is tanulságos. Ezt a három szín-

művet egy közös motívum is összeköti: a színház. A’ Lutza Széke a korai drámák közül a legnépszerűbb volt jó ideig a

színpadon, az Aubigny Clementia Katona legbonyolultabb színházi utóéletű darabja, színpadi átdolgozása is született,

A Rózsának pedig a témája is a színházzal, a színjátszással kapcsolatos, cselekménye a pesti társulat körében játszódik.

Ennek a vígjátéknak csak a (textológiai szempontból különösen érdekes) fogalmazványát ismerjük, de ennek is csupán

nyomtatott változatát. Autográf kézirata a másik két színdarabnak sincs, másolatokban hagyományozódtak. Ezért,

kritikai kiadásunk elvrendszeréből következően, a nyitott, dinamikus szövegfelfogás módszerét alkalmaztuk: A’ Lutza

Székének három, az Aubigny Clementiának pedig két szövegváltozatát közöljük. Ez a megoldása keletkezőben lévő

szöveg irodalomtörténeti tanulságai mellett színháztörténeti szempontból sem érdektelen.

Az erdélyi Csíksomlyón a ferences gimnázium diákjai a 18. század elejétől minden évben vallásos játékkal, többnyire

passiójátékkal köszöntötték a nagypénteki vagy a pünkösdi körmenetre érkezőket, a környékbeli katolikus székely

közösség tagjait. Ennek a páratlanul gazdag vallásos színjátszásnak fennmaradtak a szövegei is, ezeket az 1980-as

évektől ismerjük. A Ferences iskoladrámák első kötetében a csíksomlyói színjátszásról, a darabok forrásairól, zenei és

néprajzi sajátosságairól szóló részletes bevezető után 15 passiójáték szövege jelent meg a legkorábbi, 1721−1739

közötti időszakból.

A Ferences iskoladrámák második kötetében 11 nagypénteki passiójátékot és egy úrnapi játékot  mutat be a mai

olvasóknak az 1740 és 1750 közötti évekből. Ezek mindegyike a Liber exhibens actiones parascevicas címet viselő,

1774-ben készített passióskötetből való, a színjátékok 1740 és 1750 között keletkeztek, de nem sorrendben jegyezték

le őket. Emiatt került a kötet végére három olyan színjáték is, amelynek a datálása bizonytalan, de egyértelműen a

18. század közepére helyezhető. Ez a kötet is ugyanolyan sokszínű és érdekes, mint az előző: a 11 nagypénteki passió-

játék közül ötben az ószövetségi jelenetek (a világ teremtése, a bűnbeesés, Mózes története, Káin és Ábel, Tóbiás)

ugyanakkora teret kapnak, mint a szenvedéstörténet. Az egyik darabban a hét főbűn szerepeltetése, egy másikban

pedig a megváltásról szóló égi per ad sajátos színezetet a passiónak. Két olyan színjáték is van a kötetben, amelyekben

– a pedagógiai szándéknak megfelelően – egy-egy bűnös ifjú története kíséri Krisztus passióját. A barokk allegorikus

világszemléletét mutatja a megváltásról és a pokolra jutó dúsgazdagról, az uzsora elítéléséről szóló két darab. A passiók

mellett itt kapott helyet az egyetlen csíksomlyói úrnapi játék is, amelyben az angyalok az úrnapi körmenet négy oltáránál

magyarázzák az eucharisztia lényegét. A csíksomlyói színjátékok betűhíven közölt, archaikus szövegeinek megértését

magyarázó jegyzetek segítik, amelyek a szerzőről, az előadásról, a szöveg sajátosságairól is sok információt közölnek

az olvasóval. Mivel az anyag Európában is egyedülálló, a bevezetőt, a drámák tartalmi összefoglalását és a jegyzeteket

angol nyelven is közreadja a kötet.

Szerkesztette Demeter Júlia és Pintér Márta Zsuzsanna

A Ferences iskoladrámák hatrészes sorozatának harmadik kötete újabb 11 szöveget mutat be a mai olvasóknak. Ezek

mindegyike a Liber exhibens actiones parascevicas címet viselő, 1774-ben készített passióskötetből való. Az 1751 és

1762 között keletkezett színjátékokat a másolók egymás után, gondos munkával jegyezték be az 1342 oldalas kézira-

tos kötet elejére, mintegy kiemelve őket a több mint 60 magyar nyelvű drámát tartalmazó korpuszból. Ezt az elvet

követi a jelen kötet is. A 11 szöveg mindegyike passiójáték, de a változatos versformák, az ószövetségi és az újszövet-

ségi jelenetek sajátos összekapcsolása, a színes ördögjelenetek és az apokrif források nagy száma miatt minden szöveg

egyedi. A csíksomlyói passiók szerzőiről nagyon keveset árulnak el a szövegek, ez a kötet azonban meggyőz minket

arról, hogy néhányuk kiváló dramaturgiai érzékkel rendelkezett, és jól ismerte a jezsuita drámaszerzőket is. Az 1750-es

évek passiójátékai között négy olyan szöveg van, amelyben Krisztus passiója összekapcsolódik a bűnös életre tért ifjak

történetével: köztük olyanok, akik a saját apjuk ellen lázadnak fel, mások az ördög hálójába kerülnek, de olyan is akad,

akit egy bűnös szerelem visz a kárhozatra. A passiók jól mutatják, hogy a ferences szerzetestanárok nemcsak a Csík-

somlyóra érkező híveket, hanem saját diákjaikat is meg akarták szólítani ezekkel a szövegekkel. Ebből a kötetből sem

hiányoznak az ószövetségi előképek (pl. Zsuzsanna vagy Dániel története), a példabeszédek és az allegóriák, az egyik

passióban pedig részletes bírósági tárgyalás van a megváltásról szóló érvekkel és ellenérvekkel, az ősatyák, a próféták

és az apostolok szerepeltetésével.

A csíksomlyói színjátékok betűhíven közölt, archaikus szövegeinek megértését magyarázó jegyzetek segítik, amelyek a

szerzőről, az előadásról, a szöveg sajátosságairól is sok információt közölnek az olvasóval. Mivel az anyag Európában

is egyedülálló, a bevezetőt, a drámák tartalmi összefoglalását és a jegyzeteket angol nyelven is közreadja a kötet.

Szerkesztette: Demeter Júlia és Pintér Márta Zsuzsanna.

A Debreceni Egyetemi Kiadó gondozásában megjelent tanulmánykötet írásai különböző kultúrák és társművészetek összefüggésében kutatják Anton Pavlovics Csehov életművét.

A kötet fejezetei:

Csehov a film nyelvén

Csehovról ír kontextusban

Jókai-hatás és Csehov-hatás

Csehov a 20. századelő magyar recepciójában

Csehov a színház nyelvén

A kötetben olvasható még a Három nővér legújabb, Kozma András által készített magyar fordítása.

A kötet a 18. század magyar színházát mutatja be társadalom- és kultúrtörténeti kontextusba ágyazva.

Tárgyalja a magyar nyelvű hivatásos színjátszás kialakulásának előzményeit, felvázolja a színházról való gondolkodás alapvonalait, a színház és az iskolarendszer összefüggéseit.

mindez az elméleti jellegű szövegek értelemzése mellett drámainterpretációk és előadás-elemzések révén valósul meg.

A magyar színházban különleges helyet foglal el Csehov. Darabjai közül mindmáig talán a Három nővér a legnépszerűbb, amelyből legendás előadások sora született a magyar színpadokon. A kötet ezekből az előadásokból idéz fel jónéhányat.

Horvai István nevezetes vígszínházi rendezése mellett feleleveníti Ascher Tamás legendássá vált előadását, amelyet a budapesti Katona József Színházban készített 1985-ben. Részletesen foglalkozik a 90-es években, illetve az ezredforduló után született Három nővérekkel. A bemutatott előadások közt szerepel Verebes István nyíregyházi, Telihay Péter szegedi, Radoslav Milenkovic egri, Alföldi Róbert új színházbeli, Rusznyák Gábor kaposvári rendezése és Vidnyánszky Attilának a beregszászi társulattal készített előadása. Külön elemzés olvasható a darab mozgásszínházi változatáról, amelyet Uray Péter készített.

A kötet utolsó harmada egy nemzetközi rangú, román származású, de Amerikában élő rendező, Andrei Serban előadását mutatja be. A kötetet beszélgetés zárja, amelyben a Csehov drámáival való régi és új találkozásaikról vallanak a Nemzeti Színház színészei.