„Egyetlen titkát ismerem csak annak, hogyan lehet megóvni az embert a rosszá válástól: fel kell vértezni szívét

a gyengeségek ellen. E hatás nagy részét a színháztól várjuk – írta Schiller 1800-ban, A színház mint morális intézmény

című tanulmányában. "A színház tart tükröt a balgák népes osztálya felé, s szégyeníti meg a balgaság ezer formáját.”

Ez a színház „társadalmi szerződése”. Klasszikust játszani – van, aki azt mondja, hogy ez gyávaság, pótcselekvés – aligha

jelent mást, mint hogy a mai magyar színház keresi azt a nyelvet, ami saját drámairodalmi és színháztörténeti tradícióihoz

köti, és azt, amelyen a nézővel szót érthet.

A szerző, Hermann Zoltán (1967) irodalomtörténész, színikritikus. Színházi írásai 2011 óta jelennek meg a SZÍNHÁZ

magazinban.

A tanulmány B. Brecht elméleti munkásságában igazít el. Fogalmak eredetének szegődik nyomába: honnan származik

az epikus színház, az elidegenítés kifejezése, milyen filozófiai és irodalmi források táplálják a Galilei élete vagy a Kurázsi

mama eszméit. E könyv a források nyomozásának izgalmas jegyzőkönyve. Vallatóra fogja a felvilágosodás, a német

filozófiai múlt alkotóit éppúgy, mint ahogy tájékoztat a harmincas évek nagy nemzetközi vitáiról is. Hagyomány és újítás

pörében is bizonyítékokat gyűjt a Brecht születésének nyolcvanadik évfordulójára megjelenő könyv, amely egy színházi

forradalom történetét idézi vissza.

A Reuss Gabriella által írt Shakespeare Londonban és Pest-Budán. Színházi előadások emlékezete megkerülhetetlen

jelentőségű monográfia három okból is. Először is, mert olyan témát dolgoz fel, amely érdeklődésre tarthat számot

színháztörténészek, Shakespeare-kutatók és a szélesebb érdeklődő olvasóközönség számára is, hiszen azt a para-

digmatikus változást tárja fel, ahogy – talán meglepő módon – a színházban a 19. század elején Angliában elkezdtek

visszatérni az „eredeti” shakespeare-i szöveghez, illetve ugyanekkor Magyarországon is megjelent az igény, hogy

angolból kezdjék fordítani Shakespeare-t a színházi előadásokhoz. Hiánypótló a könyv azért is, mert a színházi szöveget

illető paradigmaváltást két színészóriás tevékenységének párhuzamba állításával elemzi, azaz a könyv figyelmének

központjában William Charles Macready és Egressy Gábor tevékenysége áll. Harmadrészt pedig azért megkerülhetetlen,

mert elemzései során egy Magyarországon bár nyomaiban jelen lévő, mégis elméletében nem kidolgozott praxist emel

kutatási rangra, amely azzal foglalkozik, hogy a fennmaradt színházi rendezői-súgó példányokat (prompt books) teszi

meg a tudományos érdeklődése tárgyául. Ahogy Reuss fogalmaz „a könnyen elszálló színpadi szó megőrzéséről, megőr-

zésének fontosságáról és lehetőségeiről lesz szó, az angol gyakorlatról, magyar párhuzamokkal”.

Almási Zsolt Magyar Tudomány 2019/3.

A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Angol-Amerikai Intézetének adjunktusa, tudományos publikációi a

Shakespeare-kultusszal valamint a súgópéldányok, előadásszövegek kultúrában betöltött szerepével kapcsolatosak.

Egyetemi oktatóként szívesen tanít Shakespeare-műveket és kultusztörténetet kortárs brit drámákon keresztül.

Munkájában igyekszik összekapcsolni a filológiát, a színháztudományt, a színházi gyakorlatot valamint a közönség

tanulmányozását. Oxfordi kutatásán alapuló első monográfiája, Shakespeare Londonban és Pest-Budán egy évtizeddel

korábban is megszülethetett volna, ám három lánya megelőzték a kötetet. Azóta családjával jár színházba.

Götz Eszter, a Színház-néző kitűnő szerzője e könyvében évtizedes színházi tapasztalataira támaszkodva megmutatja a színházat az olvasónak. Megmutatja, hogy hogyan működik a színház, beszél legendás nagy előadásokról, remek színészekről, de bemutatja a díszlet, a világítás jelentőségét is. E könyv, bár eredendően gyermekeknek készült, de stílusa és nem utolsó sorban a szerző elfogult színházszeretete, és az ebből adódó gazdag ismeretanyaga miatt felnőtteknek is érdekes, izgalmas, olykor nosztalgikus olvasmány.

Az újonnan alapított Olasz Királyi Akadémia, az olasz fasizmus legfontosabb kulturális és tudományos intézménye

1934-ben a prózai színházról rendezte meg negyedik nemzetközi „Volta” konferenciáját, mely az intézmény céljához

híven, az olasz kultúra új korszakát volt hivatott reprezentálni belföldön és külföldön egyaránt. A konferencia fontosságát

jelzi, hogy Mussolini, a „Főnök”, később „Őexcellenciája, a kormányfő” személyesen, illetve a sajtóirodáját vezető vején,

Galeazzo Cianón keresztül kísérte figyelemmel a szervezést, majd a rendezvényt. 

Sok éves kutatása eredményeképpen Fried Ilona italianista, színház- és kultúrtörténész az emblematikus eseményt

felidézve betekintést enged kultúra és politika színfalai mögé, a hatalom és olyan kiemelkedő értelmiségiek, mint Pirandello,

Marinetti, D’Annunzio kapcsolatába. A külföldi meghívottak, Walter Gropius, Gordon Craig, Sztanyiszlavszkij, Mejerhold,

Stefan Zweig, Molnár Ferenc, Herczeg Ferenc, Németh Antal és a többiek jelenléte, illetve távolmaradása már érzékelteti,

hogy Olaszország és Európa tragédia felé tart.

Carlo Goldoni a XVIII. század egyik legjelentősebb komédiaszerzője és színházreformere. Harmincéves velencei színházi működése során a commedia dell'arte és a költői-realista darabok között hatalmas utat jár be. Színházi működése elválaszthatatlan a korabeli Velencétől és annak pezsgő színházi életétől, a velencei színházak és színházi szerzők közötti kíméletlen rivalizálástól. Goldoni ízig-vérig színházi ember volt: darabjai megírása után részt vett azok színpadra állításában, három társulattal is együttműködött háziszerzőként, pontosan ismerte a társulatok működési mechanizmusait, a színészek képességeit, lehetséges munkamódszereit és személyiségét. A könyv a velencei színházi környezettel való folyamatos kölcsönhatást végigkísérve értelmezi Goldoni színházi reformját, és a függelékben található szinopszisgyűjteménnyel további segítséget kíván nyújtani a Goldoni-életműben való eligazodáshoz.

Shakespeare személye és zseniális tehetsége igazi rejtély. Miként válhatott egy tanulatlan, vidéki mesterember fia alig

néhány év alatt korának oly ünnepelt színházi szerzőjévé, hogy végül társaival magának a királynak lettek színjátszó

emberei? Honnan merített anyagot oly sok mesésen szőtt történetéhez? Milyen élettapasztalatok révén juthatott olyan

emberismerethez, melyből lélektanilag összetett drámai hőseit formálhatta? És milyen volt a pályatársak művészi közege,

melyből az "avoni hattyú" oly diadalmasan felszállt? Peter Ackroyd ragyogó könyve életszerű betekintést nyújt Shakespeare

világába – láttatja a korabeli Angliát, a kor formálódó világvárosát, Londont, a felvirágzó-kibontakozó angol színjátszást;

és egyúttal reflektorfénybe állítja Shakespeare-t, az embert. A szerző bensőséges viszonya tárgyával úgy jeleníti meg

számunkra a nagy angol Bárdot, mintha kortársunk lenne – vagy mintha mi csöppennénk vissza a reneszánsz Angliába,

hogy végigkísérjük Shakespeare-t életútján.

Gondolhatnánk, hogy Shakespeare elsősorban a "szellem" embere, aki mécsese fényénél vagy színháza, a Globe deszkáin

szavalva egész életében színdarabjainak világát álmodja. Ackroyd életrajzában azonban egy sokkal valóságosabb, igazi

hús-vér ember bontakozik ki előttünk, aki benne él a gondokkal és örömökkel teli anyagi világban: családja van, örül és

szomorkodik, tervezi életét és éli végzetét, mint más földi halandók. S mindeközben nála van Prospero varázspálcája…

A válogatásban Molnár Ferenc színházi és színházhoz köthető írásait a korszak társadalmi viszonyait boncolgató tárcák

egészítik ki. Majd három évtizedes ívről beszélhetünk, amely szorosan összefonódik a sorozat korábbi, A meg nem értett

nők - Színművek I. kötet darabjaival. Azt a mintegy harminc színházi darabot most inkább tematikus írások követik, és

igen nagy a merítés a Molnárt érintő színházi sikertörténetek reprezentációjából – ami nem csupán a honi sikerekről adott

beszámolók, anekdoták, tárcák közlésére korlátozódik, hanem az európai és amerikai tudósításokra is. A két kötet együtt

ad ki egy teljességközeli spektrumot Molnár Ferenc világszínvonalú színházi tevékenységéről.

"Ez a könyv a modern tragédia elméletéről szól. Szigorúan teoretikus munka, melyet azonban a színházi gyakorlat érlelt. ... Javarészt formaproblémákat vizsgáltam; az irodalomtörténet eszközei helyett a szerkezet és drámaépítő elemek analízisével." (A szerző – a munkájáról)

A fiatal irodalomtörténész, Kovács Flóra kötete a közösséghez, a csoporthoz kapcsolódó beszédmódot elemzi az erdélyi színházi nyelvben. Az elméleti pillérek – Cs. Gyímesi Eva, Egyed Péter, Arnold van Gennep, Mihai Maniutiu, Victor Turner tézisei – mellett a fejezetek alapvetően három szerző munkáival lépnek párbeszédbe: Láng Zsolt, Selyem Zsuzsa és Visky András esszéivel, drámáival. A kötet előfeltevése szerint a szépírói-színházi szövegek erőteljesen reflektálnak a közösség, a közösségképzés, a közösségből való ki- és belépés, a kizárás kérdéseire. A szépirodalmi és elméleti vonatkozásban is komparatív elemzések visszatérő motívumai a választás és az átmenetiség formái.

Ennek ​a könyvnek az írója, ha minden rokonsági kapcsolatot figyelembe veszünk, egyidős a magyar színészettel. Egyik déd-dédnagybátyja, Kempelen Farkas alakította át Várszínházzá II. József császár rendeletére a karmeliták elkobzott templomát 1784-ben – kétszáz évvel ezelőtt. Egy másik, Fáy András nemcsak takarékpénztárat alapított, de egy ideig ugyanennek a Várszínháznak az igazgatója volt. Dédapja, Szemere Bertalan, mielőtt mélyebben merült volna a politikába (mint miniszterelnök uralkodóházat detronizált, a magyar koronát ásta el Orsován, majd borkereskedő lett párizsi emigrációjában), díszletekért utazott Bécsbe a miskolci színház számára. A vásárolt díszletek listája ma is megvan. Egy mostoha dédanyja a Nemzeti Színház százhúsz év előtti zsebkönyvében mint mosónő szerepel, egy mostoha dédapja viszont színjátszásunk és egyben drámairodalmunk egyik büszkeségének számít. Nagyapja, Kürthy Emil alispáni jövővel kecsegtető pályáról mondott le, hogy küszködő újságíró legyen Budapesten. Blaha Lujza, Jászai Mari, Pálmay Ilka, sőt Sarah Bernhard körében, Mikszáth Kálmán és Reviczky Gyula újságíró-kollégájaként, Csiky Gergely barátjaként. Nagybátyja, Kürthy György negyven évig volt a Nemzeti Színház tagja… és nem lenne nehéz még néhány hasonló példát felsorolni.
Ő maga színháztörténeti doktorátust szerzett a budapesti egyetemen, majd az állástalanság hároméves purgatóriuma után tisztviselő-gyakornok lett a Nemzeti Színházban 1934-ben. A második világháború alatt az Opera titkára, 1945-től tíz évig a Nemzeti Színház főtitkára. Később a Vígszínház igazgatója… Ebben az állásban – érzése szerint – a kelleténél jóval rövidebb ideig maradhatott csak meg, de hiszen mindenki sérelmezi, ha leváltják pozíciójából. Pláne elismerés nélkül.
Azóta tizenegy színház- és filmtörténeti tárgyú könyvet írt. (Magyar Bálint, 1989)

"Paál István művészi pályája is lényegében három, nagyjából egyforma hosszú részre tagolódik. Ezek közül az első – alighanem a legfontosabb –, az 1961-től 1975-ig tartó kötődik a Szegedi Egyetemi Színpadhoz. 1975 után integrálta őt a hivatásos színház, s először Pécsett (1975–77), majd Szolnokon (1977–85) rendező, 1980-tól szolnoki főrendező. (…) A harmadik szakasz életének utolsó tíz éve, amit – miután felmondott a Szigligeti Színháznál – a veszprémi Petőfi Színház kötelékében töltött. (…) Hivatásos rendezőként – bár törekedett rá – nem tudhatta megvalósítani azokat a színházesztétikai elveket, amelyek meghatározták az amatőr színházi pályaszakaszát, mégis: a századvég egyik legfontosabb rendezőjének tekinthető. (…)

Rám hárult a feladat, hogy az első pályaszakasz összegzését elkészítsem, leginkább azért, mert Paálnak az egyetemi színpados és hivatásos színházi pályaszakaszainak csaknem minden előadását láttam, és igen sokról írtam is" (Nánay István)

Nánay István összegző monográfiájához egy online elérhető interjúkötet csatlakozik.

A MASZK Egyesület felkérésére Jászay Tamás a Szegedi Egyetemi Színpad egykori tagjaival készített mélyinterjúkat, melyekben a megszólalók a Színpadhoz kerülésük körülményeiről, a Paál Istvánnal kapcsolatos élményeikről, valamint az egyes előadásokhoz fűződő benyomásaikról adnak számot. A tizenhárom egykori Színpad-tag (Ambrus György, Vági László, Dózsa Erzsébet, Geréb Ágnes, Kohler Katalin, Szajbély Mihály, Kormos Tibor, Papp László, Árkosi Árpád, Krékits József, Herneczki Katalin, Duró Győző, Keserű Imre) emlékei mellett tizennegyedik beszélőként Nánay Istvánnak a saját kötetéből kimaradt szubjektív benyomásai is helyet kapnak a kötetben.

Az online hozzáférhető kiadvány függelékében egyedülálló színház- és kortörténeti dokumentumot tesznek elérhetővé. Szőnyi György Endre, a Színpad egykori tagja, jelenleg a szegedi bölcsészkar professor emeritusa 1983 táján filmnovellát írt, amelyben Paál István és a Szegedi Egyetemi Színpad történetére rákopírozódik a szegedi egyetemi színjátszás másik emblematikus alakjának, ifj. Horváth Istvánnak a tragikus élettörténete.

A kötet lapozható formátumban itt található: https://www.calameo.com/books/007523984ed113e810746

innen pedig letölthető: http://thealter.hu/wp-content/uploads/2024/09/Szabalytalan_es_kimeletlen.pdf

Ebben a könyvben 1981 decemberében megnyílik egy régi-új színház, a Katona József Színház, amelyről akkor még nem tudni, hogy a 80-as évek legfontosabb kulturális helyszíne lesz – a Katona. Ebben a könyvben Kádár János végigsétál Budapest belvárosában, s közben felidéződik, hogy milyen volt ez a város a 80-as évek elején. Miközben a Katonába átkerült előadások, a Budapest Orfeum és a Frontátvonulás őszinte tükröt tartanak a kornak és a történelemnek, a szocialista ünnepeken elhangzó beszédek rendületlenül gyűjtik csokorba a kor összes virulens hazugságát. Ebben a könyvben Aczél György és Pozsgay Imre kultúrharca kiterjed a színházra is: sokan sokféle szellemben támadják azt a munkát, amit Székely Gábor és Zsámbéki Gábor a Nemzeti Színház élén végez, de ez alkalmat teremt a két rendezőnek, hogy megfogalmazzák művészi eszményeiket. Közben a Katona nyitóelőadása, a Thália szekerén is azt kérdezi: van-e kiút a folyton jogait követelő provincializmusból. Ebben a könyvben betiltják majd engedélyezik Mrozeket, és a Nemzeti a Játékszínben bemutatja az Emigránsokat. Két kelet-európai beszélget szabadságról és reménytelenségről, s miközben újra és újra ugyanazokat a játszmákat játsszák, Lengyelországban megalakul a Szolidaritás, majd egy év múlva kihirdetik a szükségállapotot. És megint minden ugyanolyan szürke és reménytelen lesz, mint addig. Ebben a könyvben egy jó szemű dramaturg rávesz egy válságban lévő írót, hogy darabot írjon a Nemzetinek. Kornis Mihály Hallelujája az álló idő egyetlen pillanatába sűríti az egész Kádár-kor enciklopédiáját. Az előadás sikere a Nemzeti vezetőinek bukását jelenti. De a politikai játszmák megint kiszámíthatatlanok: Székely és Zsámbéki önálló társulat alapítására kap lehetőséget.

Ebben a könyvben, mint cseppben a tenger, benne van az egész magyar színháztörténet, sőt az elmúlt 120 év magyar történelme is. Pedig nem szól másról, csak egy színház, egy társulat, egy szellemiség születéséről.

Az alakuló Katona József Színházról és koráról.

A 70-es évek végének Magyarországa mozdulatlan világnak tűnt. Ki így, ki úgy alkalmazkodott a rendszerhez, amely az emberi élet mértékeivel mérve öröknek tűnt. Ma már azonban élesen rajzolódnak ki azok a repedések, amelyek végül is a szocializmus összeomlásához vezettek. A könyv – amely A Katona és kora. A kezdetek ikerkötete – ezeket a rajzolatokat követi.

A kor egyik főszereplője, Aczél György színes, magabiztos előadásokban ecsetelte, hogy miért jó a szocializmusban élni. De fogalmazásmódja tele van ellentmondásokkal, amelyek
a hol határozottabban, hol alig leplezett hazugságaira is ráirányítják a figyelmet. Közben színre lépett a kor kulturális életének másik „főszereplője”, Pozsgay Imre is, aki másfajta hatalmi
technikákat gyakorolva kereste a politikai érvényesülés útját. Aczélnak és Pozsgaynak a színfalak mögött zajló konfliktusai tovább mélyítették a repedéseket a rendszeren. És még
hektikusabbá tették az egyébként sem elvek irányította kultúrpolitikát.

De ennek a könyvnek nem a kultúrpolitikusok az igazi főszereplői, hanem azok a művészek, sportolók, mindennapi emberek, akik a maguk módján mind azt kutatták, miképp lehet létezni a rendszerben. A belenyugvás és az alkalmazkodás mellett a lázadás is számtalan arcát mutatja. A cinizmus vagy a konformizmus lázadása mellett megjelent a minőség lázadása is. Egy teljességgel átpolitizált, ezért apolitikusságra szoktató korban talán ez a
legérvényesebb magatartás, filmeket, könyveket, színházi előadásokat felidézve ez tűnik a legmaradandóbbnak a korból. Ezt találjuk Székely Gábor, Kósa Ferenc, Ascher Tamás, Gaál István, Simonffy András, Fodor Tamás és mások munkáiban. A könyv számtalan története, sokféle felbukkanó alakja leginkább azt a kérdést ismételgeti: lehet-e autonóm módon létezni? És hogy valóban csak a tagadás lehet az értelmiség egyetlen válasza a korra?

A kötetben elemzett filmek részben vagy egészében megnézhetők itt:

Olvasósarok - Repedések a rendszeren

A kötet tanulmányait egy különleges műtárgyegyüttes, a Soproni Jezsuita Díszletkönyv vizsgálata köti össze.

E barokk alkotás a maga nemében egyedülálló, más hasonló nem maradt ránk. A magas művészi értéket

hordozó rajzolt és rézmetszetes, részben akvarellel kifestett lapokat a szerzők – Czibula Katalin, Demeter

Katalin, Kilián István, Knapp Éva, Nagy Imre, Pintér Márta Zsuzsanna, Szabó Ferenc SJ, Szabó Béla István,

Turnai Tímea – a magyar színjátszás történetének folyamatába illesztik, és változatos szempontokat, módsze-

reket alkalmazva hozzák emberközelbe a háromszáz évnél régebbi időket. A kötetet kézbe véve betekintést

nyerhetünk az eszmék, a drámaszöveg és a színpadi világ kapcsolatába. Mitologikus istenalakok, keresz-

tény szentek és hősök bukkannak fel az idealizált tájban, jelentést nyernek a szimbolikus elemek. A múltat

megismerve jobban megismerhetjük a jelent.

A Soproni Jezsuita Díszletkönyvet ma az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet őrzi. A kötethez

mellékelt CD-lemezen valamennyi kép megtalálható, tudományos leírásukkal együtt.

Bálint Lajos életének 88 évéből több mint hatvan a 20. századi magyar színház világában telt el. Alig 18 éves, mikor a századelő progresszív színpadi törekvéseit összefoglaló nagy kísérlet, a Thália Társaság alapítói közt látjuk, 1915-től két évtizeden át a Nemzeti Színház dramaturg-főtitkára. Egész életében aktív színikritikus, termékeny műfordító és sikeres színpadi szerző is volt. Ezt a gyűjteményes kötetet maga állította össze, ám megjelenését már nem érte meg.

Mire ’68 harckocsis lovagjai Prágából hazaértek, más világ fogadta már őket Moszkvában is. Először a pojácák kezdtek el

szemtelenkedni. Mi, az Orosz szépség és egyéb széptani művek szerzőjével, Viktor Jerofejevvel, a Világirodalmi Intézet

aspiránsai voltunk. Ő Gogolról írt könyvet, én Csehovról. De még inkább a tegnapi egyetemistákról, akik, amíg az új művek

meg nem jelenhettek, a klasszikusokat olvasták és nézték, játszották és rendezték. A nemzetközi helyzet azonban,

egyre csak „fokozódott”. A Komszomol Színház farmernadrágban és tornacipőben mutatta be Csehov Sirályát. Efrosz,

a rendező, ez után kapott először infarktust. A harmadik már a Tagankán érte utol. „Művészeti problémákra használja

kámfor injekcióinkat!” – adta fel ekkor a Lityeraturnaja Gazetában nagy feltűnést kiváltó apróhirdetését a tudományos

vezetőm, aki az unalmasabb konferenciákon Rajkinnak írt kuplékat. Ki is zárták mindjárt a pártból. Engem meg szépen

hazaküldtek. Csakhogy visszaszöktem, albérlőnek. Szobácskám a konyhából nyílott, ahol késő éjszakáig folytak a

megbeszélések. Az asztal végére húzódva igyekeztem megérteni a sistergő viták lényegét. A legfontosabb gondolatokat

a szomszédnőm szemöldökceruzájával jegyezgettem fel egy papírzsebkendőre. Nagy hiánycikk volt ott ez akkor. Annál

az asztalnál azonban mindenki vakon hitte még, hogy nem a Pénz, hanem a Szellem válthatja csak meg a Világot.

Ez a könyv is ebben a hitben íródott.

A Katona József korai drámái sorozat második darabja három színdarab kritikai kiadását foglalja magában. A’ Lutza Széke

1812 végén keletkezett, az Aubigny Clementia 1813-ban, A Rózsa pedig 1814-ben. Ezek a művek Katona eredetiség felé

vezető útjának állomásai. A Rózsa Katona egyetlen vígjátéka, de a másik két színdarab is szerencsés végkifejletű.

A’ Lutza Széke a cseljáték dramaturgiájának elemeit is felhasználja.  Az Aubigny Clementia Katona történelem iránti érdek-

lődésének is egyik korai megnyilvánulása, történetfilozófiai és államelméleti szempontból is tanulságos. Ezt a három szín-

művet egy közös motívum is összeköti: a színház. A’ Lutza Széke a korai drámák közül a legnépszerűbb volt jó ideig a

színpadon, az Aubigny Clementia Katona legbonyolultabb színházi utóéletű darabja, színpadi átdolgozása is született,

A Rózsának pedig a témája is a színházzal, a színjátszással kapcsolatos, cselekménye a pesti társulat körében játszódik.

Ennek a vígjátéknak csak a (textológiai szempontból különösen érdekes) fogalmazványát ismerjük, de ennek is csupán

nyomtatott változatát. Autográf kézirata a másik két színdarabnak sincs, másolatokban hagyományozódtak. Ezért,

kritikai kiadásunk elvrendszeréből következően, a nyitott, dinamikus szövegfelfogás módszerét alkalmaztuk: A’ Lutza

Székének három, az Aubigny Clementiának pedig két szövegváltozatát közöljük. Ez a megoldása keletkezőben lévő

szöveg irodalomtörténeti tanulságai mellett színháztörténeti szempontból sem érdektelen.