Ruszt József kiemelkedő rendező, iskolateremtő művész, társulatalapító és -megtartó személyiség, nagyszerű

pedagógus. És ellentmondásos ember. Életét időről időre újrakezdi, de szavai szerint mindig ugyanazt a képet festi.

Írásommal ennek az örökké ugyanolyan előadásnak a lényegét szeretném feltárni, de arra is keresem a választ,

hogy ez a színház mitől rituális, kegyetlen, politikai vagy pszichologizáló, hogy színészeit Grotowski- vagy

Sztanyiszlavszkij-"metódus" szerint neveli-e, hogy tiszteli-e az írót vagy sem, amikor "a legradikálisabban húzó

magyar rendezőként" kialakítja előadásainak szövegkönyvét – a titkait igyekszem kifürkészni.

Tisztelegve és tanulságul. (Nánay István)

Ruszt József gondolataiból

A „legkonzervatívabb újító ” – ez a minősítés nincs ellenemre.

Nem sorolom magam semmilyen irányzathoz, ami tetszik, azt átveszem, gátlástalanul.

Hogy mit szeretek legjobban a világon? A színházat. S a színházban? A próbát. És a próbákon? A szünetet.

Én a szünetben csinálom a színházat.

Engem a folytonos újrakezdés éltet.

A rendező pedagógus is egyben.

Nem az érdekel, hogyan kell rendezni, hanem az, hogyan kell játszani.

Nem a szerepet nehéz „megrendezni”, hanem a színészt.

A színházat csakis a színész újíthatja meg, mert ő találkozik közvetlenül a nézővel.

A néző játszótárs, a feladatunk, hogy együtt-játszásra ösztökéljük.

A fütty is jobb, mint a közöny.

Szakmánk lényege voltaképpen egyfajta kézművesség.

A rendező magától tanulja a legtöbbet. Magányos a szakmája. Abban a pillanatban válik rendezővé,

amikor megtagadja mesterét.

Másképp kell komponálni, ha freskót és másképp, ha portrét akarok festeni. A kegyetlen színház mindig portré.

A nagy színház pedig freskó.

„Egyetlen titkát ismerem csak annak, hogyan lehet megóvni az embert a rosszá válástól: fel kell vértezni szívét

a gyengeségek ellen. E hatás nagy részét a színháztól várjuk – írta Schiller 1800-ban, A színház mint morális intézmény

című tanulmányában. "A színház tart tükröt a balgák népes osztálya felé, s szégyeníti meg a balgaság ezer formáját.”

Ez a színház „társadalmi szerződése”. Klasszikust játszani – van, aki azt mondja, hogy ez gyávaság, pótcselekvés – aligha

jelent mást, mint hogy a mai magyar színház keresi azt a nyelvet, ami saját drámairodalmi és színháztörténeti tradícióihoz

köti, és azt, amelyen a nézővel szót érthet.

A szerző, Hermann Zoltán (1967) irodalomtörténész, színikritikus. Színházi írásai 2011 óta jelennek meg a SZÍNHÁZ

magazinban.

A tanulmány B. Brecht elméleti munkásságában igazít el. Fogalmak eredetének szegődik nyomába: honnan származik

az epikus színház, az elidegenítés kifejezése, milyen filozófiai és irodalmi források táplálják a Galilei élete vagy a Kurázsi

mama eszméit. E könyv a források nyomozásának izgalmas jegyzőkönyve. Vallatóra fogja a felvilágosodás, a német

filozófiai múlt alkotóit éppúgy, mint ahogy tájékoztat a harmincas évek nagy nemzetközi vitáiról is. Hagyomány és újítás

pörében is bizonyítékokat gyűjt a Brecht születésének nyolcvanadik évfordulójára megjelenő könyv, amely egy színházi

forradalom történetét idézi vissza.

Pilinszky János életművében az 1970-es években bekövetkező változás Franciaországhoz kötődik annak a három

területnek köszönhetően, amelyet Pilinszky Franciaországban fedez fel: Simone Weil munkássága, a színházfelfogása

számára modellként szolgáló liturgia megújulása, valamint Robert Wilson színháza. Az én meghaladásának vagy

visszateremtésének (dekreáció) fogalma köré felvonultatott szellemi hagyomány Simone Weil mesterénél, Alainnél,

s annak mesterénél, Jules Lagneaunál is fellelhető. Az én meghaladásának színrevitele a Gondolat színháza a mallarméi

értelemben, egyfajta „papírszínház”, Pilinszky János szavaival élve. A könyv tanúsága szerint Pilinszky 1971-ben

Robert Wilson A süket pillantása című előadásában saját – az írnok alakjának visszateremtettségéhez illő – mozdulatlan

poétikáját fedezi fel, valamint a hozzá tartozó figyelem természetes állapotának fontos alkotóelemét jelentő tartam

képekbe öntését.

Pilinszky színházi szövegei sokat merítettek saját költeményeinek egyedi technikájából. Inkább színházi poétikát

dolgozott ki, mintsem teatrológiát. Elemzéseink szerint dramaturgiája Simone Weilből, némileg Grotowskiból és

főleg a fiatal Robert Wilsonból táplálkozik. A könyv ebben a gondolatkörben eddig kiadatlan forrásokat is feldolgoz.

Sepsi Enikő 2003-ban szerzett doktorátust a Sorbonne-on, és 2010 óta a Károli Gáspár Református Egyetem

Bölcsészettudományi Karát vezeti. Yves Bonnefoy, Valère Novarina és Jean-Michel Maulpoix műveinek fordítója,

kutatási területei a modern és kortárs francia költészet, a színház és a vallástudomány, ezen belül a modern és

kortárs misztika. 2010-ben a rangos francia állami kitüntetést, az Akadémiai Pálmák Rendjének Lovagi fokozatát

vehette át a francia kultúra, az oktatás és tudomány területén végzett munkájáért.

Az újonnan alapított Olasz Királyi Akadémia, az olasz fasizmus legfontosabb kulturális és tudományos intézménye

1934-ben a prózai színházról rendezte meg negyedik nemzetközi „Volta” konferenciáját, mely az intézmény céljához

híven, az olasz kultúra új korszakát volt hivatott reprezentálni belföldön és külföldön egyaránt. A konferencia fontosságát

jelzi, hogy Mussolini, a „Főnök”, később „Őexcellenciája, a kormányfő” személyesen, illetve a sajtóirodáját vezető vején,

Galeazzo Cianón keresztül kísérte figyelemmel a szervezést, majd a rendezvényt. 

Sok éves kutatása eredményeképpen Fried Ilona italianista, színház- és kultúrtörténész az emblematikus eseményt

felidézve betekintést enged kultúra és politika színfalai mögé, a hatalom és olyan kiemelkedő értelmiségiek, mint Pirandello,

Marinetti, D’Annunzio kapcsolatába. A külföldi meghívottak, Walter Gropius, Gordon Craig, Sztanyiszlavszkij, Mejerhold,

Stefan Zweig, Molnár Ferenc, Herczeg Ferenc, Németh Antal és a többiek jelenléte, illetve távolmaradása már érzékelteti,

hogy Olaszország és Európa tragédia felé tart.

Hívószavak: Agamben, Artaud, állattáválás, bábszínház, Bakkhánsnők, Beckett, Benjamin, Barthes, békaszínház, Bel, Belaza, Berg­man, Blanchot, A boldog herceg, Castellucci, Dark Union, dehuman­izáció, Deleuze, Didi-Huberman, elkötelezettség, emlékezet, Fass­binder, fotográfia, gesztus, Groupov, halálszínpad, játék, Jeles András, k2 Színház, kegyetlenség, Kleist, levegőszobrászat, Le Circle, marionett, mánia, melankólia, Mészöly Miklós, Mnémosyne, Nagy József, nem-tánc, Ország Lili, önismeret, Pasolini, Pekingi kacsa, Peer Gynt, poszthumán, Rilke, Rwanda 94, Shelley, Stendhal, tanúságtétel, tánc, Tragedia Endogonidia.

"A rendezők és a nézők is tapasztalhatják, hogy milyen más hatása van ugyanannak a színjátéknak a színpadon, pódiumon, klubban vagy szabadtéren. ... Mi a következőkben a dramaturgiai indíttatású, játékmódokat figyelembe vevő rendezői térszervezés néhány tapasztalatát szeretnénk átadni az olvasónak. Szeretnénk ezt úgy tenni, hogy mindvégig felhívjuk a figyelmét a stílus és a színpad összefüggéseire, a színpadi mozgás dramaturgiai funkciójának megalapozottságára, játékmód és dramaturgia összefüggéseinek szcenikai vetületére." (Máté Lajos)

"Paál István művészi pályája is lényegében három, nagyjából egyforma hosszú részre tagolódik. Ezek közül az első – alighanem a legfontosabb –, az 1961-től 1975-ig tartó kötődik a Szegedi Egyetemi Színpadhoz. 1975 után integrálta őt a hivatásos színház, s először Pécsett (1975–77), majd Szolnokon (1977–85) rendező, 1980-tól szolnoki főrendező. (…) A harmadik szakasz életének utolsó tíz éve, amit – miután felmondott a Szigligeti Színháznál – a veszprémi Petőfi Színház kötelékében töltött. (…) Hivatásos rendezőként – bár törekedett rá – nem tudhatta megvalósítani azokat a színházesztétikai elveket, amelyek meghatározták az amatőr színházi pályaszakaszát, mégis: a századvég egyik legfontosabb rendezőjének tekinthető. (…)

Rám hárult a feladat, hogy az első pályaszakasz összegzését elkészítsem, leginkább azért, mert Paálnak az egyetemi színpados és hivatásos színházi pályaszakaszainak csaknem minden előadását láttam, és igen sokról írtam is" (Nánay István)

Nánay István összegző monográfiájához egy online elérhető interjúkötet csatlakozik.

A MASZK Egyesület felkérésére Jászay Tamás a Szegedi Egyetemi Színpad egykori tagjaival készített mélyinterjúkat, melyekben a megszólalók a Színpadhoz kerülésük körülményeiről, a Paál Istvánnal kapcsolatos élményeikről, valamint az egyes előadásokhoz fűződő benyomásaikról adnak számot. A tizenhárom egykori Színpad-tag (Ambrus György, Vági László, Dózsa Erzsébet, Geréb Ágnes, Kohler Katalin, Szajbély Mihály, Kormos Tibor, Papp László, Árkosi Árpád, Krékits József, Herneczki Katalin, Duró Győző, Keserű Imre) emlékei mellett tizennegyedik beszélőként Nánay Istvánnak a saját kötetéből kimaradt szubjektív benyomásai is helyet kapnak a kötetben.

Az online hozzáférhető kiadvány függelékében egyedülálló színház- és kortörténeti dokumentumot tesznek elérhetővé. Szőnyi György Endre, a Színpad egykori tagja, jelenleg a szegedi bölcsészkar professor emeritusa 1983 táján filmnovellát írt, amelyben Paál István és a Szegedi Egyetemi Színpad történetére rákopírozódik a szegedi egyetemi színjátszás másik emblematikus alakjának, ifj. Horváth Istvánnak a tragikus élettörténete.

A kötet lapozható formátumban itt található: https://www.calameo.com/books/007523984ed113e810746

innen pedig letölthető: http://thealter.hu/wp-content/uploads/2024/09/Szabalytalan_es_kimeletlen.pdf

Ebben a könyvben 1981 decemberében megnyílik egy régi-új színház, a Katona József Színház, amelyről akkor még nem tudni, hogy a 80-as évek legfontosabb kulturális helyszíne lesz – a Katona. Ebben a könyvben Kádár János végigsétál Budapest belvárosában, s közben felidéződik, hogy milyen volt ez a város a 80-as évek elején. Miközben a Katonába átkerült előadások, a Budapest Orfeum és a Frontátvonulás őszinte tükröt tartanak a kornak és a történelemnek, a szocialista ünnepeken elhangzó beszédek rendületlenül gyűjtik csokorba a kor összes virulens hazugságát. Ebben a könyvben Aczél György és Pozsgay Imre kultúrharca kiterjed a színházra is: sokan sokféle szellemben támadják azt a munkát, amit Székely Gábor és Zsámbéki Gábor a Nemzeti Színház élén végez, de ez alkalmat teremt a két rendezőnek, hogy megfogalmazzák művészi eszményeiket. Közben a Katona nyitóelőadása, a Thália szekerén is azt kérdezi: van-e kiút a folyton jogait követelő provincializmusból. Ebben a könyvben betiltják majd engedélyezik Mrozeket, és a Nemzeti a Játékszínben bemutatja az Emigránsokat. Két kelet-európai beszélget szabadságról és reménytelenségről, s miközben újra és újra ugyanazokat a játszmákat játsszák, Lengyelországban megalakul a Szolidaritás, majd egy év múlva kihirdetik a szükségállapotot. És megint minden ugyanolyan szürke és reménytelen lesz, mint addig. Ebben a könyvben egy jó szemű dramaturg rávesz egy válságban lévő írót, hogy darabot írjon a Nemzetinek. Kornis Mihály Hallelujája az álló idő egyetlen pillanatába sűríti az egész Kádár-kor enciklopédiáját. Az előadás sikere a Nemzeti vezetőinek bukását jelenti. De a politikai játszmák megint kiszámíthatatlanok: Székely és Zsámbéki önálló társulat alapítására kap lehetőséget.

Ebben a könyvben, mint cseppben a tenger, benne van az egész magyar színháztörténet, sőt az elmúlt 120 év magyar történelme is. Pedig nem szól másról, csak egy színház, egy társulat, egy szellemiség születéséről.

Az alakuló Katona József Színházról és koráról.

A tanulmány Kovalik Balázs öt operaházi rendezését elemzi a 2004 és 2010 közti időszakból.

A beszélgetés anyaga eredetileg az Oral History Archívum számára készült, ám a kérdező Kozák Gyula és a Balassi Kiadó  úgy látta, hogy "amit Szinetár Miklós magnóra mond, azt mind tartalmából következően, mind stílusa, mind szarkasztikus, sem önmagát, sem másokat nem kímélő humora okán érdemes a szélesebb közönség elé tárni".

A kötetet Szinetár Miklós osztályainak és rendezéseinek (1953-2003) listája és fotómelléklet egészíti ki.

A magyar színházban különleges helyet foglal el Csehov. Darabjai közül mindmáig talán a Három nővér a legnépszerűbb, amelyből legendás előadások sora született a magyar színpadokon. A kötet ezekből az előadásokból idéz fel jónéhányat.

Horvai István nevezetes vígszínházi rendezése mellett feleleveníti Ascher Tamás legendássá vált előadását, amelyet a budapesti Katona József Színházban készített 1985-ben. Részletesen foglalkozik a 90-es években, illetve az ezredforduló után született Három nővérekkel. A bemutatott előadások közt szerepel Verebes István nyíregyházi, Telihay Péter szegedi, Radoslav Milenkovic egri, Alföldi Róbert új színházbeli, Rusznyák Gábor kaposvári rendezése és Vidnyánszky Attilának a beregszászi társulattal készített előadása. Külön elemzés olvasható a darab mozgásszínházi változatáról, amelyet Uray Péter készített.

A kötet utolsó harmada egy nemzetközi rangú, román származású, de Amerikában élő rendező, Andrei Serban előadását mutatja be. A kötetet beszélgetés zárja, amelyben a Csehov drámáival való régi és új találkozásaikról vallanak a Nemzeti Színház színészei.

Az ember tragédiája a színpadon eredetileg Németh Antal 1933-ban megjelent tanulmánykötetének címe volt. Koltai Tamás átvette a címet (a két dátumhatárral mint alcímmel: 1933-1968), ezzel is jelezve: nélkülözhetetlenül fontosnak véli a monografikus földolgozás folytatását. "Nem titkolom, hogy Az ember tragédiája "színpadi regényét" akartam megírni, s nem csupán filológusoknak, hanem a színház és a valóság iránt egyaránt érzékeny olvasónak."

E kötet – az előadásairól szóló kritikák és elemzések segítségével – Harag Györgyöt, a nagyszerű embert,

a felejthetetlen színészpedagógust, az egyedülálló rendezőművészt szeretné megidézni. Húsz-harminc évvel

ezelőtt született írások olvashatók e válogatásban szatmárnémeti és kolozsvári, marosvásárhelyi és bukaresti,

szabadkai és újvidéki, budapesti és győri produkciókról. Írások, amelyek – keresve a művészi megjelenítés

titkait-érzékletesen és hitelesen igyekeznek rögzíteni egy –egy előadást, összességükben pedig a rendező ars

poétikájáról, munkamódszeréről, gondolkodásmódjáról tudósítanak. Azok az Olvasók, akik még emlékeznek

Harag György rendezéseire, e kötete írásait böngészve ismét felidézhetik és újraélhetik a hajdani előadásokat,

akik pedig most ismerkednek e kivételes alkotóval, a közvetett módszerrel megrajzolt portréból képet kaphat-

nak egy kisebbségi sorsában is Európa-hírű rendező sok-sok belső küzdelemmel teli pályájáról, példaértékű

emberi és művészi tartásáról.

Ebben az új könyvében Lengyel György folytatja a magyar színházművészet jeles szereplőinek bemutatását,

azoknak a kiválóságoknak pályafutását, munkásságát, akik megújították, megalapozták, tehetségük révén

sikerre vitték hazai színjátszásunk ügyét a XX. század kezdeti évtizedeitől napjainkig.

Hevesi Sándor törekvései az első világháború utáni években egy elavult felfogással szemben, ha akadozva

is, de végül eredményre jutva a Nemzeti Színház korszerűsítésében, Németh Antal évekkel későbbi rendezői,

igazgatói működése az ország első színháza élén, az ötvenes, hatvanas években pedig Gellért Endre ugyan-

csak a Nemzetiben megszenvedett kálváriája, tragikus sorsa nem csupán e kiemelkedő tehetségű rendezők

alapos ismeretekkel megrajzolt portréi, de miként e könyvben található többi kortárs megjelenítése is, a

regény izgalmával olvasható írások.

Az az empátia, amivel a szerző megközelíti Horvai István múltbéli politikai szereplésével együtt rendezői

érdemeit, Hubay Miklós zsenialitását és ugyanakkor a hazai színházakban szerzői megpróbáltatásait, a feled-

hetetlen Márkus László színészi habitusát, Pártos Gézának, a Madách Színházban, majd Angliában és Izrael-

ben megélt rendezői hányattatását, a szép Tolnay Klári színésznőségét, a nagyszerű barát és kolléga Vámos

László különleges tehetségét, az együttműködést Németh Lászlóval, ahogy megemlékezik a sokra hivatott

Makai Péterről, vagy ahogy elmeséli kapcsolatát a kor egyik legnagyobb tehetségével, egykoron Móricz

Zsigmond kedvelt színésznőjével, Somogyi Erzsivel, Bogyóval, olyan magával ragadó, annyira lebilincselő,

hogy illik rá a mondás: ezt a könyvet nem lehet letenni. Lengyel leírja látogatásait a színésznőnél, a magá-

nyos, elvonult asszonynál, aki szűk kis lakásában tüskésen ellenkezik, majd végül mégis elvállalja a Múlt

nyáron hirtelen című Tennessee Williams darab főszerepét. Aztán még egy rádió szerepet is, de többet nem.

A nagyszerű művésznő politikai meghurcolása, félreállítása egyike az ötvenes, hatvanas években oly sok

színházi embert ért megpróbáltatásnak, amibe némelyek bele is haltak. Ez a megrázó történet, akár más

részletek is jelentik azokat a szépirodalmi erényeket, amelyek a lenyűgözően bőséges ismeretanyaggal

együtt érdekfeszítő olvasmánnyá teszik a könyvet.

Tanulságos pályák, a XX. századi Magyarország színházművészetének képe bontakozik ki a Kortársuk voltam

lapjain, mert Lengyel György nemcsak pályatárs, de sorstársként tanú is ebben a világban. (Szakonyi Károly)

A Criticai Lapok Könyvek kiadásában 2005-ben jelent meg Máté Lajos naplója, a Samesz voltam a Művész Színházban. Máté Lajos hosszú éveken át dolgozott a Magyar Művelődési Intézetben (és jogelődjeiben), amatőr rendezők generációja nőtt ki a keze alól, nemzetközi fesztiválokon emlegetik ma is szeretettel. Életének egy szakaszában Várkonyi Zoltán híres Művész Színházban "sameszkedett"... ezekről a tapasztalatokról, élményekkel

szól – naplószerűen a könyv.

"Jeles András szkeptikusan bölcs művész, a Füzetek c. műve mégis azt bizonyítja a figyelmes olvasó számára,

hogy mindemellett szenvedélyes és sokfelé figyelő ember, aki képes folyamatosan felülvizsgálni nézeteit, így

önmagát is. A Füzetek arról tanúskodik, hogy Jeles András műveit ezentúl nemcsak nézni, hanem olvasni is

kell: ugyanaz a jelentős személyiség beszél."

Valaha nem volt nálunk ritkaság, hogy a színház jelentős alkotói a színház elméletét művelő írókként is megjelentek. Hevesi Sándor, Bárdos Artúr, Németh Antal színházi tanulmányok, sőt könyvek szerzőjeként nem kevésbé jelentős, mint rendezőként, színházvezetőként. A következő generációban ez az átfogó színházi működés már nem volt jelen, bár a színházról való gondolkodásnak még voltak írástudói: Várkonyi Zoltán Jouvet-t fordított, Major Tamás és Gábor Miklós magas színvonalon írt színházi problémákról. Az utánuk jövő nemzedékekből már csak egy valaki folytatta, folytatja ezt a hagyományt: Lengyel György. Az 1950-es évek vége óta sokat tett azért, hogy a hazai színházi gondolkodás kapcsolatot találjon a világszínházéval; az igényt és a kedvezőtlen korban is következetes cselekvést három antológiakötet bizonyítja, valamennyi a Gondolat Kiadótól: a Somló Istvánnal együtt szerkesztett Színészek, szerepek (1959) és Színészek, rendezők (1964), majd egészen sajátjaként A színház ma (1970). A magyar színházat és szellemi környezetét alázatosan mások gondolataival szolgáló közvetítő után végre elénk lép a szerző. Aligha van ma nálunk még egy színházművész, aki a nyelvismeret, a színházi és az egyetemes kultúra, a történeti és az aktuális érdeklődés, a személyes tapasztalat és a gondolati reflexió, a színészek iránti empátia és a színházi tendenciákra való rálátás, s mindehhez az íráskészség olyan fegyverzetével rendelkezne, mint ő, s ezért kortársként hasonlóan pontos, szuggesztív és hiteles képet tudna adni színházi emberekről a magyar és a világszínházból, sorsdöntő színháztörténeti időszakokról és pillanatokról. Ma, amikor éppen úgy látszik, hogy színházművészetünk és a végre nálunk is meghonosodó, ám ezoterikus (poszt)modern színháztudomány párhuzamosai majd csak a végtelenben találkoznak, ezek a tanulmányok segíthetnek, hogy a színházról színvonalasabb közbeszéd alakuljon ki. (Fodor Géza)