Az Állami Bábszínház és folytatója-jogutódja, a Budapest Bábszínház 60 esztendős históriájában Balogh Géza a magyarországi bábjátszás távolabbi és közelebbi múltjáról is képet ad. A bábszínház egykori és mai (s tán jövendőbeli) közönsége, illetve a színháztörténet iránt érdeklődő megtalálhatja e kötetben mindazt, amit a Bábszínházról tudni szeretne.
Georges Banu Párizsban élő, román származású színházteoretikus, kritikus, esszéíró, a kortárs francia színházi
élet meghatározó egyénisége Színházunk, a Cseresznyéskert című könyvében számba veszi a színpadainkon
is gyakran játszott Csehov-mű legjelentősebb európai előadásait, az utilitarista szemlélet által halálra ítélt
és kivágott ligetet a színház metaforájának értelmezve, valamennyi előadásban. A színház az az összmű-
vészeti tér, ahol alkotók és befogadók a teljesség mértéke szerint egymásra találhatnak, és részesülhetnek
az emberi mivolt végletes törékenységének a mindegyre elhalványuló ismeretében.
Mensáros László pályaképét mutatja be a könyv az indulástól az utolsó szerepig. Számtalan fotó és dokumentum, naplórészlet és kritika kíséri végig a színházi és filmszerepeit. Külön fejezet foglalkozik a legendás XX. század című előadóestjével. Felemelő és megrendítő a pályatársak és barátok emlékezése.
A társadalomtudományok területén bekövetkezett „fordulatok” között a téri vagy topográfiai fordulat ösztönző hatást gyakorolt a kultúratudományokra és a színháztudományra is. A fordulat ezeken a területeken módszertani és fogalmi változásokat eredményezett. A jelen kötetben szereplő tanulmányok – egyebek mellett – a színházi/színpadi tér elméleti kérdéseivel, a statikus és dinamikus terek történeti és kortárs sajátosságaival foglalkoznak. Több szerző elemzi a vizuális médiumoknak a színházi előadásban és annak térkezelésében játszott szerepét. A tér és a hely megkülönböztetése kapcsán a kulturális másság, a természeti katasztrófa kiváltotta helyszín elhagyás, a nem színpadi térben szcenírozott előadás is szóba kerül. Külön fejezet foglalkozik a dramatikus szövegekben megkonstruált terek sajátosságaival, ezek dramaturgiai, műfaji, technikai aspektusaival. A zárófejezet a színházi nevelésben alkalmazott térkezelés kérdését vonja be a vizsgálat körébe.
Szerkesztette: P. Müller Péter, Balassa Zsófia, Görcsi Péter, Neichl Nóra
Jelen kötet központi témája mind a drámatörténetben, mind a színházi előadásban izgalmas kérdést állít
előtérbe. A hiány, csonkítás, kihúzás, elhallgatás érinti a drámák esetében a szöveg megrövidítését, aminek
lehetnek gyakorlati okai (az előadás hossza), de épp így szerepet játszhat benne a cenzúra, vagy a rendezői
koncepció. A színpadi hiányhoz sorolható például a néma szereplők jelenléte (a megszólalás hiánya) vagy a
testcsonkítás színrevitelének megoldásai, de épp így a kulturális átírások során bekövetkező csonkítások,
kihagyások, az eredeti műben szereplő sajátosságok megváltoztatásai.
Kötetünk – alapvetően időrendileg tagolt fejezetekbe rendezett – tanulmányai egyszerre rajzolnak meg egy
történeti ívet az antik görög drámától a közelmúlt magyar irodalmáig, és ugyanakkor a hiány drámai és
színházi témájának szerteágazó voltát is reprezentálják. Teszik ezt azzal, hogy beemelik az elemzésbe a jel-
elméletnek a színházi reprezentációra vonatkoztatható nézeteit, vizsgálják a színházi súgópéldányok szöveg-
változatait, nyomon követik az adaptációk során az eredeti színpadi műhöz képest végrehajtott változtatá-
sokat, feltárják az instrukció (illetve annak értelmezése) és a színházi gyakorlat között feszülő feszültséget,
megmutatják a hiánynak a tradícióképzésben betöltött szerepét, vagy rávilágítanak a néma gyásznak, a
kommunikáció hiányának az egyszerre teátrális és felforgató erejére.
A színház-jelenség folyamatosan kiterjed innen a címbéli kiterjedés a társadalmi lét majd minden területére.
A magyar művelődés történetének egyik-másik szakaszában egy egész anyanyelvi kultúrát reprezentálhatott a színház.
Jelentősége kiterjedt: közösség-teremtő, megtartó szerepe lehetett a legvadabb nacionalista diktatúra körülményei
közepette is. A színház ugyanakkor egyetemesen értelmezhető összefüggésekben is máig, folyamatosan kiterjed: az egy
évszázaddal ezelőtt a történelem színpadára lépett filmművészet számára szállított (szállít) ihlető késztetést, rendezőt,
színészt, filmesíthető darabot, tapasztalatot.
A sokoldalú Gáspárik Attila kötete a lehető legtöbbet képes elmondani a színház világáról: közérdekűen, érthetően,
érdekesen, bennfenteskedés nélkül. Összefüggéseket elemez: irodalom, társadalom, színikritika, színészképzés, rendezés,
nemzedéki hitvallások között; feltárja, miként hatnak, mit súgnak a nagy elődök az utókornak; és a besúgásról is mellé-
beszélés nélküli mintát kínál az olvasónak. Gáspárik Attila könyve a kortárs színház (és közönség!) kiterjedő elemzése
során a legfontosabb, legalapvetőbb morális kérdésekkel szembesít.
Gáspárik Attila könyvsorozatának második kötete, a Teátrális világunk tovább finomítja az előző könyvben
(A színház kiterjedése) oly kitűnően vizsgázott – több nézőpontú – elemző viszonyulást.
A szerző itt is a színház belső, szakmai világának olyan részleteit mutatja be, amelyeknek igazi dimenzióiról keveset
tudhat az olvasó. Ugyanakkor állandóan meglepnek, sokszor szinte sokkolnak Gáspárik merész KITEKINTÉSEI:
a társadalom egészére (történeti, politikai dimenziókra). E két pólus között ingázó könyvet jellemzi: egyrészt a szakmai
hozzáértés, tájékozottság és innováció, másrészt pedig a történelmi-közéleti beágyazottság, függőség és ennek
(művészeti!) következményei.
Ezt a fajta sokszoros összetettséget érezzük Gáspárik Attila könyvének minden lapján: beszéljen társulaton belüli
erőtérről, a jó főiskola és jó színház összefüggéseiről, színházról és "lóvéról" (finomabban: finanszírozásról), a hiányzó
európai (és regionális) kultúra koncepcióról... – végig egy minőségi színház képe dereng fel Teátrális világunkban.
Válogatta és az összekötő szövegeket írta: Csepeli György
Szerkesztette: Gabnai Katalin
Felelős szerkesztő: Debreczeni Tibor
A középfokú rendezőképzés oktatási segédanyaga.
E válogatás szemelvényeket tartalmaz Ervin Goffman magyarul megjelent műveiből. Olyan lapokat emeltünk ki a szerző gazdagon áradó szövegeiből, amelyek segítséget nyújthatnak az interakció és a dramaturgia kapcsolata iránt érdeklődőnek. Azoknak szántuk a válogatást, akik gesztusaikat, pillantásaikat, érintéseiket, ki nem mondott, sugallt közléseiket – az interakció „szavait” – nem egyszerűen az anyanyelvhasználat természetességével, hanem a bemutatás, a láttatás szándékával, mint tudatos konstrukció anyagát szeretnék mások, közönség előtt újraalkotni, interakciós „mondatokba” illeszteni.
Brecht, a nagy drámaíró, Brecht, a kiváló teoretikus: a drámák írójának és az elméletek alkotójának hírneve mindmáig
elhomályosítja a rendező Brecht tevékenységét. Claudio Meldolesi és Laura Olivi könyve ezt az ismeretlen, homályba
burkolózó alakot fedi fel. Azt a színházi szakembert, aki a színpad művészetének gyakorlatát, a színjátszás elevenségét
kutatja, aki művészetének és elméletének minden komponensét képes egységbe gyűrni. Brecht, a Berliner Ensemble
rendezője, a költő, a dramaturg, a militáns, a szociológus, az orientalista, a moralista eleddig csak olaszul megjelentetett
dokumentumok és egy színháztörténeti tanulmány segítségével kel életre.
Szerkesztette: Beke László, Király Nina
A gazdagon illusztrált kötet elsőként gyűjtötte egybe magyar nyelven a XX. századi lengyel színház meghatározó alakjának írásait.
"Kantor a művészetben a fejlődést, a folytonos továbblépést tartotta a legfontosabbnak, ugyanakkor minden fejlődési szakaszában benne foglaltatott korábbi kísérleteinek eredménye, lenyomata. Hiszen az „örök avantgárd” művész amint úgy látta, hogy művészeti útkeresése kezdett holtpontra jutni, vagyis eredményre vezetett, s ezáltal kezdett klisévé, rutinná válni, azonnal más irányba fordult. Az újabb út kijelölése pedig mindig az előző korszak eredményeinek megtagadásával járt együtt, s épp e tagadás által élt tovább az újabb művekben a régi. A Halálszínház időszakának előadásait tehát nem lehet az azt megelőző happeningek, performance-ok, konceptuális tevékenységek, sőt képzőművészeti alkotások figyelembevétele nélkül tekinteni. »Életművem folytonos felfedezés volt, eladdig ismeretlen dolgok felfedezése, folytonos utazás, újabb és újabb kontinensek feltárulása. S magam mögött hagyván a meghódított területeket, a cél mind távolabb került« – írta Kantor." (Nánay Fanni)
Eugenio Barba színházrendező és teoretikus, az Odin Teatret alapítója, korunk színházművészetének egyik legfontosabb hivatkozási pontja. Ebben a könyvben saját színházi tapasztalatait ötvözi a különféle európai és ázsiai színházi hagyományokkal, olyan transzkulturális alapelvek után kutatva, amelyek összekötik a különböző téridőkben létező színházi jelenségeket. A színész „kitágított teste", színpadi jelenléte, rejtélyes és titokzatos tudása áll a szerző által szorgalmazott színházi antropológia homlokterében. A színpadon megjelenő és a kifejezés előtt már jelentéssel telített test titkai után kutatva a Papírkenu valódi utazóvá avathatja az olvasót. Olyan utazás részesévé teheti, amely évszázadokon és távoli kontinenseken keresztül vezet, amely során tanúja lehet annak a párbeszédnek, amit a szerző az ázsiai színházak mestereivel és a XX. század legnagyobb színházi embereivel, Sztanyiszlavszkijjal, Mejerholddal, Craiggel, Copeau-val, Artaud-val, Brechttel, Decroux-val, Grotowskival folytat.
A könyv a Nemzeti Színház Kiskönyvtára sorozat első kiadványaként jelent meg. Jerzy Grotowski 26 levelét tartalmazza,
melyeket a 20. század korszakos jelentőségű színházi alkotója és teoretikusa a hatvanas években, a „színházi előadá-
sok korszakában” írt tanítványának, aki – mint az Odin Teatret alapítója – mestere mellett már maga is ott van az
európai színháztörténet panteonjában.
Részletek Eugenio Barba bevezetőjéből:
1994 áprilisában könyvtáram egy félreeső polcán találtam rá Jerzy Grotowski huszonhat levelére, melyeket 1963 júliusa
és 1969 augusztusa között írt nekem. (…) A levelek többsége 1964 és 1966 között íródott. Ezek még Grotowski
számára a hírnév berobbanása előtti évek, számomra pedig az Odin Színház oslói, majd holstebrói megalapításának
évei. 1970 után levelezésünk megritkult. Grotowski híres lett külföldön, és ez könnyebbé tette számára Len-
gyelország elhagyását. A Teatr-Laboratorium 13 Rzędów (13 széksor Színháza) Opoléból Wrocławba költözése után
a rezsim szigora is enyhült. Már kevesebb bonyodalommal járt Lengyelországon kívül, Holstebróban vagy máshol
Európában találkoznunk. Elfoglaltságunk, munkánk gyakorta egyszerűbbé tette a telefonon való érintkezést a levél-
írásnál. Mondhatjuk úgy is, hogy levelezésünk megcsappanása inkább a kapcsolattartás könnyebbé válásának, semmint
lanyhulásának a jele volt. Ezzel egy időben útjaink is szétváltak.
(…)
A könyv első része, a Hamu és gyémánt országa egy töredékét meséli el a színház és egy szerelem felszín alatti törté-
netének. Azzal a szándékkal írtam, hogy tanúságot tegyek a színháznak azokról a sorsdöntő éveiről a huszadik század
második felében, amikor Jerzy Grotowski, Ludwig Flaszen, Jerzy Gurawski és a körülöttük lévő kis színészcsoport volt
az inkubátora, megalapozója és kirobbantója a színházi lázadásnak. A környezet a szocialista Lengyelország, történelmé-
nek egy olyan szakaszában, melyre egyszerre volt jellemző a rendőrállam sivársága s a szellemi és művészeti élet felfo-
kozott szenvedélyessége; az üvöltés felszabadító élménye és ugyanakkor a szabadság lehetséges formáinak fáradha-
tatlan keresése.
(…)
Nevezhetnénk-e másnak, mint „szerelemnek” azt a szenvedélyt, mely bizonyos színházművészeket egymáshoz láncolt,
életképes lehetőségekké változtatva az ideákat, melyekről a szenvtelen emberek akkoriban azt tartották, hogy néhány
magányos mániákus rögeszméi csupán? Nem „love story” volt-e Szulerzsickij és Sztanyiszlavszkij között? És Vahtangov?
Nem egy boldogtalan és viharos szerelem igaz története táplálta-e Sztanyiszlavkij és Mejerhold kapcsolatát? Vagy az
Eisenstein és Mejerhold közötti kapcsolatot?
Manapság a szenvedélyes szerelmet mindig egydimenziósan, pusztán mint erotikát szemlélik. Éppen ezért gyakorlatilag
lehetetlen megérteni a „Mester” fogalmát a maga teljes mélységében. Nehéz a nyilvánvaló dolgokon túl az olyan fogal-
mak mélyére hatolni, mint az egymásra hatás, a metódus, a leszármazás, a hűség vagy hűtlenség. Mintha a Mester nem
az a valaki volna, aki csak azért mutatkozik meg, hogy azonmód el is tűnjék. Mintha csupán a tanítás és a csábítás volna
a dolga, nem pedig az, hogy fáradságot nem kímélve elindítson bennünket a magunk alkotói magányának a felfedezésére
– anélkül, hogy megsiratna.
„A kaposvári színház kétségkívül rendkívüli jelenség, egyedülálló képződmény a maga nemében. Mi a titka ennek a színháznak, ennek a társulatnak? Csak jobb színházat csinálnak, színvonalasabbat, mint a többiek? Vagy pedig másfajta színházat? Nézetem szerint a kaposvári színház valóban másfajta színház. Valóban egyedülálló, rendhagyó jelensége szellemi életünknek. Könyvem ezt kívánja dokumentálni, bizonyítani. A rendhagyó színházhoz illően rendhagyó módon.” (Mihályi Gábor)
Bécsy Tamás rendkívüli következetességgel építi fel tudományos életművét, melyben a dráma és a színjáték eddig még a
nemzetközi szakirodalomban sem kellőképpen elemzett alapvető elméleti, filozófiai, esztétikai, dramaturgiai kérdéseit
tárgyalja. Ez a kötete, A színjáték lételméletéről írott mű mintegy kerete és szintézise eddigi munkásságának. A színjáték-
elmélet mindmáig nem tudott megszabadulni a napi színházkritika értékszemléletének maradványaitól, s Bécsy elsőként
törte át ezt a már-már mágikusnak érzett korlátot.
2017-ben lett volna 90 éves Taub János, a magyar színházművészet egyik kiemelkedő személyisége. Különleges rendezői
metódusa, amellyel legendássá vált előadásait létrehozta; a jellegzetes "taubiánus" stílus, amely mindegyik rendezésén jól
érzékelhető. Az alapanyagnak megfelelően ugyanakkor minden rendezésében más és más előadásmód, a forma; művei
ma még emlékezetesek a színházi szakma és a színházszerető közönség idősebb nemzedékei számára. De a kultúr-
történet eme kiemelkedő, egyedi látásmóddal és páratlanul izgalmas egyéni stílussal rendelkező művészegyénisége, aki
ténylegesen nemzetközi hírnevet szerzett a magyar színháznak is, megérdemli, hogy tevékenysége, sikerei ismertebbé
váljanak, hogy neve, művészete fennmaradjon az utókor számára is. Darvay Nagy Adrienne könyve elsőként tárja fel
részletesen Taub János teljes életművét.
A Criticai Lapok kínálta cikkírási lehetőség és pedagógusi emlékeim hatására fogalmazódott meg bennem, hogy csinálok
egy olyan könyvet, amiben a szokásosnál hosszabban (vagy épp rövidebben) végigelemzem közel ötven dráma épp
látható előadását. Azért épp ennyit, mert a négy középiskolai év alatt, ha a diákok havonta járnak színházba, ami még
kivitelezhető, nagyjából ennyi nézhető meg. (D. Magyari Imre)
Máté Gábor naplóiban hol a színész, hol a rendező perspektívájából pillanthatunk be egy-egy színdarab próbafolyamatába,
közelről látjuk, hogyan dolgozik a színész a szereppel, a rendező a társulattal. Hogyan telik egy színházi ember egy napja
a reggelitől és az el nem bliccelt edzéstől kezdve a próbán és a tanításon át egészen az esti előadásig és a hajnali napló-
írásig. A könyvben szereplő első naplótömb az 1994-es Julius Caesar színre vitelét dokumentálja, az utolsó pedig
Az imposztor 2015-ös varsói előadásának különleges próbafolyamatáról számol be. Otthonosságról és idegenségről,
szorongásról és örömről ír a szerző folyamatos önkritikával, fanyar iróniával, találó megfigyelésekkel és őszintén. Utóbbi
minden napló nagy kérdése. Ezt Máté Gábor is tudja: ,,De mi értelme a naplónak, ha nem őszinte szöveg, ugyanakkor mi
értelme a naplónak, ha nem akarom, hogy bárki olvashassa? A naplóm végül – úgy látszik – mindig igaz szöveg, néha
ugyan elhallgat, de amit állít, az akkor éppen úgy volt, ez biztos. Tehát nem hazudik." A könyv a közelmúlt magyar
színháztörténetének különleges forrása, amelyet gazdag fotóanyag tesz teljessé.