Experimental theatre in Central Europe 1950-2010

The three-year project Theatre Architecture in Central Europe (TACE), an international project supported by the European Commission, was created by five central European theatre institutions from Czech Republic, Slovenia, Slovakia, Poland and Hungary. As part of the project, a symposium was held between 27 and 29 October 2009 in Ljubljana, dedicated to the experimental theatres, or rather the "occupying" of non-theatrical spaces, thus urbanising and socialising them. Contributors from all five participating countries took part. The papers in this publication are based on those read at the symposium.

A Criticai Lapok Könyvek kiadásában 2005-ben jelent meg Máté Lajos naplója, a Samesz voltam a Művész Színházban. Máté Lajos hosszú éveken át dolgozott a Magyar Művelődési Intézetben (és jogelődjeiben), amatőr rendezők generációja nőtt ki a keze alól, nemzetközi fesztiválokon emlegetik ma is szeretettel. Életének egy szakaszában Várkonyi Zoltán híres Művész Színházban "sameszkedett"... ezekről a tapasztalatokról, élményekkel

szól – naplószerűen a könyv.

Évkönyv a Nemzeti Színház öt évének bemutatóiról, alkotóiról, színészeiről.

DVD-melléklettel

1957. szeptember 30-án tartotta első előadását a legendás Egyetemi Színpad, amely negyven éven át a szabad gondolkodás, a művészi újat keresés, a hasonlóképpen vélekedők egyedülálló találkozóhelye volt. Ott játszott az Universitas Együttes, ott lépett fel az Eötvös Loránd Tudományegyetem ének- és zenekara s tánccsoportja, ott tartotta vetítéseit az ELTE Amatőrfilm Klubja, ott született meg a Horizont, az első élő folyóirat. S ott hangzott el A XX. század, Mensáros László estje, Berek Kati Nagy László Menyegzőjét szólaltatta meg, Sebőék megzenésített József Attila-verseket adtak elő, az erdélyi Illyés Kinga székely dalokat énekelt, és Bródy János agyunkba véste: láss, ne csak nézz!
S Latinovits szavalt Radnótit felejthetetlenül... Jancsó Miklós tartotta filmjei premierjét... Szentjóby Tamás meg a happeningjeit. Az Egyetemi Színpad története nem csak előadások története. Hangulatoké. Összefutásoké. Kulturális programnak álcázott randevúké. Az Egyetemi Színpad profán szentély volt.

A kötet valamennyi példánya elfogyott, de a szerkesztők teljes terjedelmében olvashatóvá és letölthetővé tették a következő helyeken:

Lapozható változat elérhető ITT.

Letölthető változat elérhető INNEN.

Székely Gábor első, színházrendezői életműve ismert. Arról viszont kevesebben tudnak, hogy színházi pályájához szorosan kötődve, azzal összefonódva, majd azt folytatva huszonöt éve a magyar színházi rendezőképzés vezető tanára a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Négy rendezőosztály felelős osztályfőnökeként pedagógiai koncepciója döntő hatást gyakorolt több színházi alkotónemzedékre...

Székely Gábor második életműve színházpedagógiai alkotás. A kötet mesterek és tanítványok nemzedékeken átívelő megértési folyamatát rekonstruálja, ezért a szerkesztők, Jákfalvi Magdolna, Nánay István és Sipos Balázs felkérték Székely Gábor tanítványait, hogy ezt foglalják írásba. Akik vállalták a feladatot: Bodó Viktor, Sipos Balázs, Bagossy László, Dömötör András, Forgács Péter, Göttinger Pál, Hargitai Iván, Harsányi Sulyom László, Novák Eszter, Réthly Attila, Rusznyák Gábor, Schilling Árpád és Simon Balázs.

Az Állami Bábszínház és folytatója-jogutódja, a Budapest Bábszínház 60 esztendős históriájában Balogh Géza a magyarországi bábjátszás távolabbi és közelebbi múltjáról is képet ad. A bábszínház egykori és mai (s tán jövendőbeli) közönsége, illetve a színháztörténet iránt érdeklődő megtalálhatja e kötetben mindazt, amit a Bábszínházról tudni szeretne.

A Visszapillantó több szempontból is rendhagyó színházi memoár, valódi unikum. Írója nagytekintélyű színházi

szakember, a nagyközönség mégsem ismeri. Már 93 éves, de csak most jelenik meg páratlan memóriával

megírt első könyve. Elismert háttérembere a színházak gazdasági és pénzügyi világának, és mégis szinte

ugyanannyit tud a kulisszák előtt zajló vonzó világ eseményeiről, közismert szereplőiről is, mint a számok és

szabályok szigorú törvényszerűségeiről.

Lázár Egon remek stílusban, elegáns humorral és sokszor öniróniával megírt könyvének minden sorából árad

a színház komplex ismerete, izgalmas tényekkel, történetekkel, anekdotákkal, a nagyközönség számára

élvezetes kulisszatitkokkal. Érdekességük, hogy – hol a háttérben, hol az előtérben – jól felismerhető bennük

elmúlt évtizedeink vérzivataros történelme is, de úgy, hogy az írások középpontjában mégis mindig a színház

áll a maga sokszínű, varázslatos és konkrét valóságával. Szóljanak ezek az emlékek az elképesztő körülmények

között megszülető hadifogoly-előadásokról, az ötvenes évek heroikus és néha félelmetes epizódjairól, a Városi

Színházból Erkel Színházra átkeresztelt épület első előadásairól, az Opera aranykoráról, a Vidám Színpad

fénykoráról, de legfőképp a Vígszínház nagy korszakairól és még nagyobb személyiségeiről.

Lázár Egonról valóban elmondható, ahogy Almási Miklós írja bevezetőjében: ,,Mindent tud a színházról".

A tanulmánykötetben színháztörténészek elemzik a színművészet és a színjátszás-történet különböző aspektusait. Az első tanulmányban a színjátszás értelmezéséről (teremtő vagy utánzó művészet), valamint a színházi kultúra változásairól – a színházak lokális jellegének fokozatos elveszítéséről s egyre inkább nemzetközi kontextusba kerüléséről – olvashatunk. Ezt Imre Zoltán három tanulmánya követi. Az elsőben a nemzettudat és a színházi kultúra történelmi összefonódásairól (nemzeti színházak), a másodikban az e témához kötődő 1928-as ún. Bánk bán-vitáról (a színházi előadás politikai állásfoglalássá válása) szerezhetünk ismereteket. Harmadik tanulmányában a kommunista diktatúra teatralitását és a Nemzeti Színházhoz való viszonyát elemzi. A negyedik tanulmányból az avantgárd színjátszás rejtelmeibe (a test mint szimbólum) nyerhetünk bepillantást.
A kötet második részében található Nagy Gabriella Ágnes három tanulmánya. Az elsőben a magyar színházi élet 1945 utáni állapotait (A hiány színháza) mutatja be, a másodikban a transzkulturális Shakespeare-interpretációk Peter Brook-i és szovjet változatait elemzi. Harmadik írásában Molnár Ferenc színműveinek külföldi sikereit és ennek okait vizsgálja. Az utolsó tanulmány témája a modern előadáselemzés problematikája.

"Lázár Egon, a Vígszínház volt gazdasági igazgatója, jelenlegi gazdasági tanácsadója jól gazdálkodik.

Erővel, idővel, író tehetséggel is. 96 évesen immár harmadik kötetével örvendezteti meg olvasóit,

folytatja a varázslatos színházi és kultúrtörténeti kincskeresést, ezúttal a kérdező beszélgető-

partner ,,szerepét" magára öltve. Interjúalanyaival együtt elevenítik fel az elmúlt évtizedek színházi,

elsősorban vígszínházi és televíziós világát, miközben észrevétlenül – és ez a könyv egyik igazi

értéke – Lázár Egon barátai szinte a mi személyes ismerőseinkké is válnak. A szórakoztató anekdoták,

őszinte önvallomások és kulisszatitkok azonban nem csak egyszerű múltidézések. Lázár Egon

beszélgető kötete karakteres párbeszéd a jelennel, de legalábbis elegáns és felelős ajánlat a jelennek

szakmai tudás, alázat, az elvégzett munka és egymás megbecsülésének, tiszteletének a tárgyában.

Lázár Egon jól gazdálkodik. Befektet a jövőbe. Régi arcélek és történetek mai bemutatásával

a jövőről gondoskodik. Kötetének ott a helye a másik kettő mellett minden színházat szerető

olvasó polcán." (Fesztbaum Béla)

"Egy könyv, melyben barátaival beszélget a Vígszínházról a legendás színházcsináló Lázár Egon.

A nagyszerű kérdezőnek köszönhetően a kultúrtörténeti szempontból is fontos interjúkban feltárul

előttünk Keleti Éva, Szegvári Katalin, Horváth Ádám, Siklós Mária és Vitray Tamás személyes

élete, karakteres egyénisége, alkotásokban gazdag életműve. Emberi sorsokról olvashatunk itt,

melyeket összeköt a Vígszínházhoz fűződő szenvedélyes viszony, a személyes emlékek sokasága

felejthetetlen előadásokról, rendezőkről, színészi alakításokról." (Hegedűs D. Géza)

A színház-jelenség folyamatosan kiterjed innen a címbéli kiterjedés a társadalmi lét majd minden területére.

A magyar művelődés történetének egyik-másik szakaszában egy egész anyanyelvi kultúrát reprezentálhatott a színház.

Jelentősége kiterjedt: közösség-teremtő, megtartó szerepe lehetett a legvadabb nacionalista diktatúra körülményei

közepette is. A színház ugyanakkor egyetemesen értelmezhető összefüggésekben is máig, folyamatosan kiterjed: az egy

évszázaddal ezelőtt a történelem színpadára lépett filmművészet számára szállított (szállít) ihlető késztetést, rendezőt,

színészt, filmesíthető darabot, tapasztalatot.

A sokoldalú Gáspárik Attila kötete a lehető legtöbbet képes elmondani a színház világáról: közérdekűen, érthetően,

érdekesen, bennfenteskedés nélkül. Összefüggéseket elemez: irodalom, társadalom, színikritika, színészképzés, rendezés,

nemzedéki hitvallások között; feltárja, miként hatnak, mit súgnak a nagy elődök az utókornak; és a besúgásról is mellé-

beszélés nélküli mintát kínál az olvasónak. Gáspárik Attila könyve a kortárs színház (és közönség!) kiterjedő elemzése

során a legfontosabb, legalapvetőbb morális kérdésekkel szembesít.

Gáspárik Attila könyvsorozatának második kötete, a Teátrális világunk tovább finomítja az előző könyvben

(A színház kiterjedése) oly kitűnően vizsgázott – több nézőpontú – elemző viszonyulást.

A szerző itt is a színház belső, szakmai világának olyan részleteit mutatja be, amelyeknek igazi dimenzióiról keveset

tudhat az olvasó. Ugyanakkor állandóan meglepnek, sokszor szinte sokkolnak Gáspárik merész KITEKINTÉSEI:

a társadalom egészére (történeti, politikai dimenziókra). E két pólus között ingázó könyvet jellemzi: egyrészt a szakmai

hozzáértés, tájékozottság és innováció, másrészt pedig a történelmi-közéleti beágyazottság, függőség és ennek

(művészeti!) következményei.

Ezt a fajta sokszoros összetettséget érezzük Gáspárik Attila könyvének minden lapján: beszéljen társulaton belüli

erőtérről, a jó főiskola és jó színház összefüggéseiről, színházról és "lóvéról" (finomabban: finanszírozásról), a hiányzó

európai (és regionális) kultúra koncepcióról... – végig egy minőségi színház képe dereng fel Teátrális világunkban.

Brecht, a nagy drámaíró, Brecht, a kiváló teoretikus: a drámák írójának és az elméletek alkotójának hírneve mindmáig

elhomályosítja a rendező Brecht tevékenységét. Claudio Meldolesi és Laura Olivi könyve ezt az ismeretlen, homályba

burkolózó alakot fedi fel. Azt a színházi szakembert, aki a színpad művészetének gyakorlatát, a színjátszás elevenségét

kutatja, aki művészetének és elméletének minden komponensét képes egységbe gyűrni. Brecht, a Berliner Ensemble

rendezője, a költő, a dramaturg, a militáns, a szociológus, az orientalista, a moralista eleddig csak olaszul megjelentetett

dokumentumok és egy színháztörténeti tanulmány segítségével kel életre.

Szerkesztette: Beke László, Király Nina

A gazdagon illusztrált kötet elsőként gyűjtötte egybe magyar nyelven a XX. századi lengyel színház meghatározó alakjának írásait.

"Kantor a művészetben a fejlődést, a folytonos továbblépést tartotta a legfontosabbnak, ugyanakkor minden fejlődési szakaszában benne foglaltatott korábbi kísérleteinek eredménye, lenyomata. Hiszen az „örök avantgárd” művész amint úgy látta, hogy művészeti útkeresése kezdett holtpontra jutni, vagyis eredményre vezetett, s ezáltal kezdett klisévé, rutinná válni, azonnal más irányba fordult. Az újabb út kijelölése pedig mindig az előző korszak eredményeinek megtagadásával járt együtt, s épp e tagadás által élt tovább az újabb művekben a régi. A Halálszínház időszakának előadásait tehát nem lehet az azt megelőző happeningek, performance-ok, konceptuális tevékenységek, sőt képzőművészeti alkotások figyelembevétele nélkül tekinteni. »Életművem folytonos felfedezés volt, eladdig ismeretlen dolgok felfedezése, folytonos utazás, újabb és újabb kontinensek feltárulása. S magam mögött hagyván a meghódított területeket, a cél mind távolabb került« – írta Kantor." (Nánay Fanni)

„A 20. század első felének jelentős magyar színházi rendezői között alig akad olyan, akinek teljes pályaívet sikerült

bejárnia. Németh Antal sorsa annyiban tragikusabb a többiekénél, hogy két totalitárius politikai rendszerben próbált

független művész maradni. Mindkét rendszer kegyetlenül megbüntette. Ő volt az első huszadik századi értelemben vett

rendező Magyarországon, aki nemcsak koordinálja az előadások létrejöttét, de folyamatosan értelmezi a drámát, és

elemzi a színészek munkáját. Ahogyan korának legnagyobb rendezői, Brecht és Mejerhold, ő is az illúzióellenességet

hirdeti, és lengyel elődjéhez, Wyspiańskihoz hasonlóan egyfajta totális színházeszményt képvisel.

Németh Antal már nem csupán értelmez és elemez, hanem önálló, öntörvényű alkotásnak tekinti a színházi előadást.

Szerinte a rendezőnek »nemcsak összekötő kapoccsá kell lennie az irodalmi mű, valamint a kortól determinált közönség,

színész és színpad között, hanem a szó szoros értelmében alkotó művésszé, kinek kezében csupán anyag az irodalmi mű

lelke és szóruhája, a színész teste és hangbeli adottságai, a színpad építészeti, festészeti és plasztikai lehetőségei, de

anyag tulajdonképpen a közönség is, amelynek lelkéből formálja meg, hívja életre a rendelkezésre álló alakító eszközök-

kel művészi álmait.«

Így foglalta össze művészi hitvallását a negyvenes évek elején. Nem rajta múlt, hogy megvalósítása minduntalan akadá-

lyokba ütközött. Amit elkezdett, az 1945 után nem folytatódhatott. A rendezői színház eszméjét sokáig csak fejcsó-

válva, gúnyolódva volt szabad emlegetni, mint hajdan a fauve-okat az akadémikus festészet hívei körében. A realizmus

nevében még évtizedekig a pszichologizálás volt az egyedül üdvözítőnek tartott módszer, amellyel a »színészközpontú«

magyar színpadon hiteles pillanatokat lehet teremteni. Németh Antal rendezői színháza sokáig nem talált folytatókra.”

A könyv a Nemzeti Színház Kiskönyvtára sorozat első kiadványaként jelent meg. Jerzy Grotowski 26 levelét tartalmazza,

melyeket a 20. század korszakos jelentőségű színházi alkotója és teoretikusa a hatvanas években, a „színházi előadá-

sok korszakában” írt tanítványának, aki – mint az Odin Teatret alapítója – mestere mellett már maga is ott van az

európai színháztörténet panteonjában.

Részletek Eugenio Barba bevezetőjéből:

1994 áprilisában könyvtáram egy félreeső polcán találtam rá Jerzy Grotowski huszonhat levelére, melyeket 1963 júliusa

és 1969 augusztusa között írt nekem. (…) A levelek többsége 1964 és 1966 között íródott. Ezek még Grotowski

számára a hírnév berobbanása előtti évek, számomra pedig az Odin Színház oslói, majd holstebrói megalapításának

évei. 1970 után levelezésünk megritkult. Grotowski híres lett külföldön, és ez könnyebbé tette számára Len-

gyelország elhagyását. A Teatr-Laboratorium 13 Rzędów (13 széksor Színháza) Opoléból Wrocławba költözése után

a rezsim szigora is enyhült. Már kevesebb bonyodalommal járt Lengyelországon kívül, Holstebróban vagy máshol

Európában találkoznunk. Elfoglaltságunk, munkánk gyakorta egyszerűbbé tette a telefonon való érintkezést a levél-

írásnál. Mondhatjuk úgy is, hogy levelezésünk megcsappanása inkább a kapcsolattartás könnyebbé válásának, semmint

lanyhulásának a jele volt. Ezzel egy időben útjaink is szétváltak.

(…)

A könyv első része, a Hamu és gyémánt országa egy töredékét meséli el a színház és egy szerelem felszín alatti törté-

netének. Azzal a szándékkal írtam, hogy tanúságot tegyek a színháznak azokról a sorsdöntő éveiről a huszadik század

második felében, amikor Jerzy Grotowski, Ludwig Flaszen, Jerzy Gurawski és a körülöttük lévő kis színészcsoport volt

az inkubátora, megalapozója és kirobbantója a színházi lázadásnak. A környezet a szocialista Lengyelország, történelmé-

nek egy olyan szakaszában, melyre egyszerre volt jellemző a rendőrállam sivársága s a szellemi és művészeti élet felfo-

kozott szenvedélyessége; az üvöltés felszabadító élménye és ugyanakkor a szabadság lehetséges formáinak fáradha-

tatlan keresése.

(…)

Nevezhetnénk-e másnak, mint „szerelemnek” azt a szenvedélyt, mely bizonyos színházművészeket egymáshoz láncolt,

életképes lehetőségekké változtatva az ideákat, melyekről a szenvtelen emberek akkoriban azt tartották, hogy néhány

magányos mániákus rögeszméi csupán? Nem „love story” volt-e Szulerzsickij és Sztanyiszlavszkij között? És Vahtangov?

Nem egy boldogtalan és viharos szerelem igaz története táplálta-e Sztanyiszlavkij és Mejerhold kapcsolatát? Vagy az ­

Eisenstein és Mejerhold közötti kapcsolatot?

Manapság a szenvedélyes szerelmet mindig egydimenziósan, pusztán mint erotikát szemlélik. Éppen ezért gyakorlatilag

lehetetlen megérteni a „Mester” fogalmát a maga teljes mélységében. Nehéz a nyilvánvaló dolgokon túl az olyan fogal-

mak mélyére hatolni, mint az egymásra hatás, a metódus, a leszármazás, a hűség vagy hűtlenség. Mintha a Mester nem

az a valaki volna, aki csak azért mutatkozik meg, hogy azonmód el is tűnjék. Mintha csupán a tanítás és a csábítás volna

a dolga, nem pedig az, hogy fáradságot nem kímélve elindítson bennünket a magunk alkotói magányának a felfedezésére

– anélkül, hogy megsiratna.

„A kaposvári színház kétségkívül rendkívüli jelenség, egyedülálló képződmény a maga nemében. Mi a titka ennek a színháznak, ennek a társulatnak? Csak jobb színházat csinálnak, színvonalasabbat, mint a többiek? Vagy pedig másfajta színházat? Nézetem szerint a kaposvári színház valóban másfajta színház. Valóban egyedülálló, rendhagyó jelensége szellemi életünknek. Könyvem ezt kívánja dokumentálni, bizonyítani. A rendhagyó színházhoz illően rendhagyó módon.” (Mihályi Gábor)