Balogh Géza: Németh Antal színháza. Életút és pályakép történelmi keretben

„A 20. század első felének jelentős magyar színházi rendezői között alig akad olyan, akinek teljes pályaívet sikerült

bejárnia. Németh Antal sorsa annyiban tragikusabb a többiekénél, hogy két totalitárius politikai rendszerben próbált

független művész maradni. Mindkét rendszer kegyetlenül megbüntette. Ő volt az első huszadik századi értelemben vett

rendező Magyarországon, aki nemcsak koordinálja az előadások létrejöttét, de folyamatosan értelmezi a drámát, és

elemzi a színészek munkáját. Ahogyan korának legnagyobb rendezői, Brecht és Mejerhold, ő is az illúzióellenességet

hirdeti, és lengyel elődjéhez, Wyspiańskihoz hasonlóan egyfajta totális színházeszményt képvisel.

Németh Antal már nem csupán értelmez és elemez, hanem önálló, öntörvényű alkotásnak tekinti a színházi előadást.

Szerinte a rendezőnek »nemcsak összekötő kapoccsá kell lennie az irodalmi mű, valamint a kortól determinált közönség,

színész és színpad között, hanem a szó szoros értelmében alkotó művésszé, kinek kezében csupán anyag az irodalmi mű

lelke és szóruhája, a színész teste és hangbeli adottságai, a színpad építészeti, festészeti és plasztikai lehetőségei, de

anyag tulajdonképpen a közönség is, amelynek lelkéből formálja meg, hívja életre a rendelkezésre álló alakító eszközök-

kel művészi álmait.«

Így foglalta össze művészi hitvallását a negyvenes évek elején. Nem rajta múlt, hogy megvalósítása minduntalan akadá-

lyokba ütközött. Amit elkezdett, az 1945 után nem folytatódhatott. A rendezői színház eszméjét sokáig csak fejcsó-

válva, gúnyolódva volt szabad emlegetni, mint hajdan a fauve-okat az akadémikus festészet hívei körében. A realizmus

nevében még évtizedekig a pszichologizálás volt az egyedül üdvözítőnek tartott módszer, amellyel a »színészközpontú«

magyar színpadon hiteles pillanatokat lehet teremteni. Németh Antal rendezői színháza sokáig nem talált folytatókra.”