Színháztörténet

Ez a könyv harminc színházi szezon története.

Harminc boldog évet töltöttem a Radnóti Színház élén.

Színész kollégák, rendezők, író barátaim, kitűnő munkatársaim idézik föl – akárcsak Radnóti Miklós a felzengő

(párizsi metró)-állomásokat – gyötrelmes sikereinket, dicsőséges bukásainkat. Az aranykorokat és a küzdelmeket,

a színházi ünnepeket és a dolgos hétköznapokat.

Interjúk és fotók, emlékezések és kritikák, személyes vallomások és tárgyilagos esszék.

Ajánlom azoknak, akik sokat jártak a Nagymező 11-be, de azok is olvashatják, akik nem voltak nézőink: ebből

a könyvből megismerhetik a Radnóti Színház kalandos harminc évadját. (Bálint András)

Beszélgetések Törőcsik Marival és Törőcsik Mariról: Básti Juli, Eszenyi Enikő, Nagy-Kálózy Eszter, Makk Károly,

Janisch Attila, Jirí Menzel, Milos Forman, Zsámbéki Gábor, Závada Pál, Spiró György, Alföldi Róbert,

Cserhalmi György és még sokan mások vallanak a művészről az emberről.

„Egy író kibújik a kritikusból” – írta Forgách András Pályi közel két évtizede megjelent első kis színházi esszé-

kötetéről, amelynek érdemét nem abban látta, hogy Pályi felfedezett volna valamit, amit mások nem, hanem

hogy „hallatlan gonddal és becsületességgel, egy író sebezhető kitárulkozásával törekedett definiálni azt, ami

történt vele és történt velünk”. A hetvenes-nyolcvanas években elsősorban színházi lapszerkesztőként és

színikritikusként működő író mostani gyűjteménye is tanúsítja, hogy már kezdettől a színház és az élet kézen-

fekvő, végső soron mégis megfejthetetlennek tűnő szimbiózisa foglalkoztatta, hogy alkotói kíváncsisága

minden este emberi sorsok után nyomozott a rivaldafényben egyszeri aktusként önmagát adó színészben.

Írásait a korszak átalakuló, vitáktól izzó színházi életéről szóló tudósításként is olvashatjuk, de ennél jóval

többet adnak, utóvégre búcsút véve a kritikusi gyakorlattól, újra meg újra visszatér a színház igazi miszté-

riumához, a szenvedélyes odaadással méltatott kreatív létformához.

"2008 végén kért fel az Eszmélet című folyóirat, hogy írjak tanulmányt a rendszerváltás utáni magyar színház-

ról - ez az írás lett könyvem előzménye és a folytatás inspirálója. A munka során döbbentem rá, hogy mintha

csak 1989 óta tudatosan készültem volna az összegzésre, majd minden olyan előadásról írtam kritikát annak

idején, amely tematikája, kérdésfelvetése révén összefüggésbe hozható a rendszerváltással. És akaratlanul

némileg összegzése lett e könyv több mint három évtizedes kritikusi, szerkesztői tapasztalatomnak is. A szín-

házi struktúra s a színházvezetői kinevezések szövevényes hálójának vizsgálata pedig egy új diszciplína,

a "kultúrpolitológia" - ahogy elneveztem - "felfedezéséhez", létjogosultságának felismeréséhez és alkalmazá-

sához vezetett."

"Valamiféle rekonstrukciós kísérletet végez Szűcs Katalin Ágnes. Elsősorban saját kritikusi és szerkesztői

munkásságára, illetve dokumentumokra és mások befogadói reflexióira építve teszi érthetővé és (újra)átélhe-

tővé azt az időszakot, amely egyszerre volt a korábbi évtizedek folytatása, valamint egy új társadalmi, gazda-

sági és politikai szituáció felismerése, s az ehhez való alkalmazkodás kezdete. E szempontból is az az egyik

legérzékletesebb fejezet, amelyben a szerző folyamatként mutatja be (mindenekelőtt a kaposvári és a Katona

József Színház példáján), hogy „a rendszerváltással miként változott meg egy csapásra a művészet társadal-

mi funkciójáról való gondolkodás, s ezzel együtt a művészettel szembeni elvárások”." Nánay István: Olvasónapló I.

Almási Éva, a Nemzet Színésze kezdeményezésére alakult meg a Psota Irén Alapítvány, mely a 2016-ban elhunyt nagy színművésznő emlékének megőrzését és ápolását tűzte ki céljául. Az Alapítvány kezdeményezte, és a Balassi Kiadó vállalta a művésznő emblematikus színházi pillanatairól készült fotók és pályatársai vallomásaiból álló fényképes kötet megjelentetését Keleti Éva Kossuth-díjas színházi fotós alkotásaiból válogatva. A könyv kifejezetten a színművész szerepeire koncentrál a művészi fotók közreadásával, a visszaemlékezők pedig a közös munka számukra legértékesebb emlékeinek megosztásával.

A hetvenes évek közepére Kaposvárott alakult ki a legnagyobb hatású magyar színház. A kitüntetett figyelemnek is köszönhetően kezdte jó néhány előadás a "tűrt" kategória aczéli kereteit feszegetni.

Legprovokatívabb (egyben legsikeresebb) produkciójuk – igen erős '56-os áthallása miatt – Peter Weiss Marat/Sade-ja volt. A művelődési miniszter a sajtóben fejezte ki rosszallását, Kádár János pedig nagyobb szigort követelt elvtársaitól. Ám mivel az előadás mindeközben átütő nemzetközi sikert aratott, végül nem tiltották be.
A rendszerváltás utáni csaknem tíz év viszonylagos függetlenségét lassanként újból a politikai beavatkozás kísérletei váltották fel a színház életében. A könyv a legendás színház utóbbi harminc évének történetét a legfontosabb előadások feldolgozásával

tekinti át:

Sirály, Homburg hercege, Ahogy tetszik

Állami Áruház

Marat/Sade

III. Richárd

Megbombáztuk Kaposvárt

Operett

Csak egy szög

56 06 / őrült lélek vert hadak

A színház, bár a jelenbeliség művészetének tartjuk, mindig is ezer szállal kötődött a múlthoz, kiemelt szerepet játszott a kulturális emlékezet definíciójában és megőrzésében. A kötet a színház és emlékezet sokrétű kapcsolatának feltárására törekszik, elemzési szempontokat kínálva a társadalmi emlékezet és a történelem színrevitelére törekvő színházi előadások olvasatához. Gazdag példaanyag bemutatásával arra kérdez rá, hogy az 1989 utáni színház milyen formában vesz részt a huszadik (és immár huszonegyedik) század nagy traumáinak feldolgozásában. A „globális emlékezetdiskurzus” állomásai: a dél-afrikai apartheid lezárása, a kubai emigráns identitás problémái, a chilei diktatúra rémtetteivel való szembenézés, az Egyesült Államok 9/11-el való számvetése, a román és magyar államszocializmus tapasztalatai, és ezek színházi reprezentációi egy gazdag és átfogó képet adnak a társadalmi és színházi múltfeldolgozás különböző megközelítéseiről. A kötet elemzései párhuzamosan és egymás tükrében vizsgálják a színház és a sokféle társadalmi performansz (emlékbeszédek, közszereplők gesztusai, nyilvános események és apológiák) által megvalósuló múltfeldolgozást. A színház sok esetben kritikát fogalmaz meg a hivatalos emlékezetpolitikák működését illetően, és azok átformálására sarkall, új lehetőségeket, nézőpontokat vet fel. Máskor a fájdalmas élmények lelki, közösségi feldolgozásában, elfogadásában nyújt segítséget. Ugyanakkor a bűnügyi és erkölcsi igazságszolgáltatás, a nyomozás és nyilvánosságra hozás, az anyagi és erkölcsi kárpótlás, az etnikai csoportok közötti kiegyezés megvalósítása nem vagy csak igen ritkán lehet a művészi rendszerek feladata.

A kötetben idézett példák azt mutatják, hogy az emlékezet folyamatosan változó konstrukciójának kialakítása, fenntartása és testbe–térbe öntése olyan célkitűzés, amiben a színház az irodalommal, a filmmel, az emlékhelyekkel és a nyilvános eseményekkel egyenértékű szereplő lehet.

"A szemiotika a század elején a nyelvfilozófia, majd a nyelvészet legáltalánosabb kérdésköreit vizsgálva alakult ki, amikor Ferdinande Saussure szisztematikusan elkülönítette a jelet a jelölttől. Ennek folytatásaként a szépirodalmi szövegek alkalmazására a harmincas években fokozatosan létrehozta saját paradigmáját a strukturalista, a hatvanas években pedig a poszt-strukturalista irodalomtudomány. A színházszemiotika számára alighanem az egyik leglényegesebb fordulópontot az 1980-as esztendő hozta, amikor megjelent Keir Elam: A színház és a dráma szemiotikája (The Semiotics of Theater and Drama) című alapműve, amelynek első két fejezetét az alapfogalmak tisztázása végett magyarul először a most megjelent tanulmánygyűjtemény is tartalmazza. A szerző az irodalmi és színházi jelek különválasztásával önálló vizsgálati módszerré avatta a színházszemiotikát, és a drámai szövegtől elkülönítve, a „performance text” fogalom megalkotásával számos hivatkozás alapját érdemelte ki.

…a tanulmánykötet szerkesztői, anélkül, hogy részletekbe menően ebben a kötetben kidolgoznák, új fogalmat alkotnak, a könyv főcíméül használt színház-szemiográfia fogalmát, amelyen a szemiotikának és az ikonográfiának színházművészetre alkalmazott egyesítését értik. Az új terminus bevezetésére már mások is tettek kísérletet, csakhogy ezt a szerkesztők a korábbiaktól egészen eltérő módon használják. Számukra a szó jelentését nem a két összetétel egyszerű összege képezi, amikor a fogalom a színházi jelek (szemio) leírását (grafia) jelenti, hanem a két összetétel egyesítésével határozzák meg jelentését. Az előbbi egy strukturalista szándékot jelentene táncok vagy színházi előadások pontos leírására törekedve, amely azért bizonyulhatott járhatatlan útnak, mert egy-egy gesztus pontos, aprólékos, ugyanakkor mindenki számára érthető és örökérvényű leírása eleve korlátokat állít a fogalmi megnevezés számára. A két fogalom egyesítése viszont azt jelenti, hogy a színházban egyidőben felismert különféle jelek egy episztemológiát-megismerést meghaladó eljárással, azok egyetlen képbe történő összevonásával értelmezhetőek. »A szemiotika és az ikonográfia együttes alkalmazásáról van tehát szó, amely igyekszik feltárni azokat az elemeket is korábbi korok drámaszövegeiben, melyek csak egy színházi reprezentációs logika keretein belül aktiválódnak.« Szemléletes példáját adja ennek az egyik legtanulságosabb dolgozatnak az a részlete, amely a középkori emblémákkal foglalkozik." (Várszegi Tibor Ellenfény 2000/1–2.)

A színházlátogatók tájékozódását segítő kötet közel 370 darabról ad részletes ismertetést, amelyek rendre feltűnnek a hazai színpadokon – ezért kaptak helyet köztük operettek, musicalek, sőt nívósabb bulvárdarabok is. A szinopszisokat az emlékezetes rendezések, alakítások leírása egészíti ki, valamint Koncz Zsuzsa száz fotója a tárgyalt előadások főszereplőiről. A Színházi kalauz teljesen felújított, bővített kiadása a magyar színházkultúra széleskörű népszerűsítőjévé válhat. Minden színházszerető polcán ott a helye!

"A Színházi kalauz nem csupán friss, fürge, segítőkész, olvasóbarát, hanem legtöbb vonatkozásában szakmailag is elsőrangú. Pedig szándéka szerint nem „a színházzal professzionálisan foglalkozók munkáját, hanem a színházlátogatók előzetes tájékozódását segíti” a fiatal középnemzedékhez tartozó színháztudós, nemzetközi tekintélyű egyetemi oktató könyve. A bevezetés lapjain rögzítettekkel ellentétben egyébként a kiadvány elődje, a magát 1981-es negyedik kiadásában – nagy kezdőbetűkkel – Színházi Kalauznak mondó kettős kötet (szerkesztette Vajda György Mihály és Szántó Judit) lényegében ugyanezt a célt szolgálta (súlyosabb, kissé fontoskodó drámatörténeti összefoglalásait Kékesi Kun Árpád indokoltan elhagyta). [...] A Színházi kalauz a címek ábécérendje szerint tárgyalt alkotásokat precízen, cicomázás nélkül, korszerűen, jó stílusban mutatja be tartalmi kivonattal. [...] Jól válogatott, megfelelő nyomdai színvonalú fényképek élénkítik a terjedelmes, de kézbe simuló kalauzt." (Tarján Tamás)

Az ország egyik legnépszerűbb színészével és egyben munkatársával és régi barátjával beszélget Léner Péter, a József Attila Színház egykori igazgatója, főrendezője, több színházi tárgyú könyv szerzője: színházról, családról, szerelemről, múltról és jelenről. Bodrogi Gyula életének legfontosabb szereplői is megszólalnak a kötetben, melyet ritkán látott színházi és családi fotók egészítenek ki.

Molnár Piroska a Nemzet Színésze mintegy fél éven át beszélgetett Bíró Krisztával gyerekkoráról, színészi pályájának

állomásairól, emlékezetes szerepeiről, előadásokról, kollégákról, magánéletéről, gazdag és tartalmas életútjának sokszor

regényszerűen izgalmas történetéről. Életnagytakarításnak nevezte a dialógusban született vallomást, ebből lett ez

a könyv, amelyet a kiadó Molnár Piroska három szeretett kollégája és rendezője, Babarczy László, Zsámbéki Gábor

és Ascher Tamás ajánlásával bocsát útjára.

Bécsy Tamás életművéről

„Azt hiszem, az írásaimon is abszolút látszik, hogy engem két dolog lökött el igazán: a fenomenológia és az ontológia.

Érdekes, hogy amikor elkezdtem lételmélettel foglalkozni, álomképszerűen beúszott gyerekkoromból az a fogalom, hogy

ontológia. Valószínűleg még apám valamelyik könyvében olvastam, vagy olyan szövegben, amit pénzért bemagoltam.

Aztán nagyon sokat tanulmányoztam Arisztotelész Metafizikáját, ami voltaképp fogalommagyarázat. Végső soron nagyon

hiszek abban, hogy az ontológia, ez az objektumos-objektívebb felfogás nemsokára újra előtérbe fog kerülni. Az én

ontológiám ugyanis alulról jön, mint a preszókratikusoké.”

Bécsy Tamás életműve a hazai színháztudomány inspirálója, összetartó teoretikus kerete, mely rendszerszerűségre

és vitára egyaránt késztet. A kötetben olvasható írásokban tanítványok, kollégák viszik tovább Bécsy Tamás gondolatait,

s ezzel felrajzolják a kortárs teatrológia magyar palettáját.

Molnár Gál Péter, közismert nevén MGP, a Kádár-kor meghatározó kritikusa, színházi egyénisége, tanúja, szereplője volt. A Népszabadságba évtizedeken át írt szellemes, élvezetes, de sokszor kíméletlen és elfogult színikritikái megkerülhetetleneknek számítottak. 2004-ben derült ki, hogy Luzsnyánszky Róbert néven 1963-tól 1978-ig az állambiztonság ügynökeként tevékenykedett. Az eset megrázta a színházi világot, ő pedig néhány hónap alatt Coming out címmel megírta saját történetét megzsarolásáról és ügynöki múltjáról. Emellett rendkívül színes, szórakoztató és tűpontos portrékat közöl kortársakról, kollégákról, színészekről, rendezőkről, barátokról és ellenségekről, sokakról azok közül, akikkel hosszú és gazdag élete során összeakadt. A szöveget keletkezése után végül mégsem publikálta – most, másfél évtizeddel később, magyarázó jegyzetekkel és annotált névmutatóval együtt olvasható.

Rajk Lászlóval, aki 2019-ben töltötte be 70. életévét, 2009-ben készített életútinterjút Mink András – ennek egy 2019-es

beszélgetéssel kibővített, szerkesztett változatát adjuk közre kötetünkben. Gazdag életpálya tárul elénk a második világ-

háború utáni magyar történelem prizmáján keresztül. A kivégzett kommunista politikus fia neve elvesztése, az árvaház,

az 56-os forradalom, majd a romániai száműzetés időszaka után fiatalon a rendszerkritikus művészeti formák iránt érdek-

lődő építész lesz. A 70-es években csatlakozik a formálódó demokratikus ellenzékhez; a hazai szamizdat egyik megterem-

tője, az SZDSZ politikusa, majd parlamenti képviselője, mindeközben pályáját sosem feladó, alkotó építész és látvány-

tervező, akinek olyan munkák kötődnek a nevéhez, mint a budapesti Lehel Csarnok épülete, vagy a Megáll az idő, A lon-

doni férfi és az Oscar-díjas Saul fia filmek látványtervei. Fotók és dokumentumok idézik meg a pálya személyes emlékeit,

Rajk politikai és művészi tevékenységének fordulópontjait; az olvasást a történeti hátteret összefoglaló jegyzetanyag és

annotált névmutató segíti.

Hogyan lesz egy hentestanulóból színész? Hát így: egy Debrecen melletti tanyán kell hozzá nevelkedni, operaénekesnek kell készülni, titokban a Táncdalfesztivál sztárjáról, Kovács Katiról ábrándozni, a debreceni Húsfeldolgozó Szakmunkásképzőbe járni... Két évvel később a vágóhídon kell dolgozni, meg kell alakítani a ,,Húsosok" színjátszó csoportot, aztán előbb kell felvételt nyerni a Színművészetire, mint ahogy az ember megszerzi az érettségit. A Vígszínház és Kaposvár után az új Nemzeti Színház nyitó előadásában Ádámot kell játszani Az ember tragédiájában, és 2007-től az őrségi Viszák: a Tündérkert és a Kaszás Attila Pajtaszínház, meg Budapest között kell megosztania az idejét annak az embernek, aki elénk tárja nem mindennapi kanyarokban bővelkedő, gazdag életútját ebben a könyvben. Szarvas József rövid ,,novellákban" felvillanó visszatekintését, amelyet Bérczes Lászlóval közösen írtak-szerkesztettek kötetbe, a családi fényképek mellett a színházi és filmes pálya kiemelkedő pontjait megidéző fotók teszik teljessé.

A kötet a zsidó dráma és színház történetét az identitás szempontjából vizsgálja olyan határterületek bevonásával és

átlépésével, mint a judaisztika és a szélesebb értelemben vett zsidó tudományok, az irodalomtörténet, illetve a színház-

és drámatörténet, de a téma jellegéből adódóan egyes pontokon a történelem, a néprajz, a filozófia, a zenetörténet és

a művelődéstörténet is szerephez jut. A szerző az egyes korok drámai, zenei, kulturális és történelmi kontextusának

bemutatása mellett néhány reprezentatív drámán, operán, musicalen, operetten és baletten keresztül tanulmányozza az

önreprezentáció kérdését, tehát a zsidó identitás megjelenését az egyes színpadi művekben. Az elemzés a színház,

a dráma és a zsidó azonosságtudat egymásra tett hatását a vallási, halakhikus tilalmaktól és a zsidó dráma és színház

kezdeteitől a szefárd, ezen belül a spanyol és portugál zsidó eredetű converso színházon, a jiddis színjátszáson és a

többségi nyelvű magyar és amerikai zsidó drámán és zenés színházon keresztül a kortárs izraeli drámáig és színpadig

követi végig. A különböző korszakok különböző nyelvű zsidó drámáinak és színház-kultúrájának vizsgálata során egy

gazdag és minden szempontból változatos világot ismerhetünk meg, miközben az egyes színpadi művek, színházi

próbálkozások nemcsak a zsidó identitásról és annak változásairól nyújtanak sokszínű és árnyalt képet, de a zsidó

történelem, művelődéstörténet, sőt a vallásos irányzatok változásait is hűen szemléltetik.

Fodor Tamás és csoportja, a Stúdió „K” a hetvenes évek nagy alternatív (Bérczes László kifejezésével: más-színházi) robbanása során emigrált a hivatalos, szemmel tartott és ellenőrzött kulturális életből. Fodorék megelégelték az állandó csatározást a művészi élet szemmel tartóival, belefáradtak „ügyükbe”, az Orfeo-ügybe. (Kádár emlegette így. Bizony rangja van ott a színháznak, ahol az ország első embere ad nevet egy amatőr színházzal kapcsolatos huzavonának.) Létrehoztak egy színházi alkotóközösséget, egy ’68 szelleméből táplálkozó kommunát. Házat kezdtek építeni Pilisborosjenőn, hogy a teljes csapat odaköltözzön. Megalkuvások nélküli, autonóm létezés szándéka és kérlelhetetlen művészi igény munkált bennük. Ellenszínház volt a Stúdió „K” minden ízében. Értékei, eszményei, sőt egyáltalán a létezése is megkérdőjelezte, leleplezte az elmosódó körvonalú hazugság világát. (Koltai Tamás szerint már művészi igényességük maga volt a rendszer elleni lázadás.) Mindez persze inkább szociológiai vizsgálódás tárgya lehetne, ha a kísérletükből nem született volna meg a korszak egyik legjobb és legfontosabb előadása, a mai napig meghatározó Woyzeck. Az előadás szokatlanul intenzív kapcsolatot teremtett szereplők és nézők között, a nézők néma tanúként (cinkosként) karnyújtásnyira követték a kivételesen élesre hangolt játékot. A színészi játék létezésbe fordult, az előadások hatása túlmutatott az adott estéken, a színházi bemutatóból „eseménnyé” vált. (Perényi Balázs)

A Stúdió "K" legendás Woyzeckjéről 1978-ban forgatott filmet Szirtes András. A teljes film megtekinthető itt:

https://www.youtube.com/watch?app=desktop&feature=youtu.be&v=LolPNqETd6s