Színházelmélet

"Közhelyszerűnek tetszhet a megállapítás bár teljesen igaz: Martin Esslin összegző munkájával hiánypótló kötethez jut a magyar olvasó. A színházelmélet napjaink magyar tudományos közéletének sajnálatosan elhanyagolt területe, jóllehet a század első felében Magyarországon is születtek jelentős művek e területen legyen elég Hevesi Sándorra, Németh Antalra és Hont Ferencre hivatkozni. Moholy-Nagy László 1925-ben írt Színház, cirkusz, varieté című tanulmánya pedig még manapság is minden jelentős színházi kézikönyvben szerepel, ami az avantgárd törekvésekkel foglalkozik. Kötetünk arra vállalkozik, hogy majd harminc évvel a szemiotikai kutatások és ezen belül e megközelítés színházra való alkalmazása nagy divatja után sorra vegye azokat a maradandónak bizonyult meglátásokat, amelyek immár kiállták az idő próbáját, s a színházi jelenség értelmezésének elengedhetetlen szempontjaivá váltak. Az összegzésen azonban Martin Esslin túllép annyiban, hogy a korábban csupán a színházra vonatkoztatott szemiotikai aspektust kiterjeszti a rokonművészetekre, azaz a filmre és a televíziós játékra, sőt a rádiójátékra is utal."

Szerkesztette: Antal Klaudia, Pandur Petra, P. Müller Péter

Színház és politika kapcsolatának közös mozzanatai között a nyilvánosság, a teatralitás, a performativitás játsszák a

legfontosabb szerepet. A színházi politika egyfelől az intézmény, illetve az alkotó pozícióját, vízióját, értékrendjét és

gyakorlatát jelöli, másfelől a hatalmi berendezkedésnek a színházzal szembeni magatartását. A politikai színház pedig

részben a jelenkor társadalmi-politikai mozzanataira reflektáló, a politikát tematizáló produkciókra, részben az uralkodó

jelhasználattól eltérő, azt felforgató – azaz a művészeti ág önnön működését kihívás elé állító – praxisra utal. Az ebbe az

összetett jelenségegyüttesbe beletartozó kérdések közül a kötet négy tematikus fejezetben foglalkozik színház és politika

kölcsönös egymásra hatásával. Világszínházi (és világtörténelmi) esettanulmányok mellett a kötet szerzői vizsgálják a

20. század magyar önkényuralmi rendszereinek színházpolitikáját, külön fejezetben tárgyalják a színházi előadásnak,

színházi eszközöknek és módszereknek a nevelés szolgálatába állítását, valamint górcső alá veszik egy szűkebben értett

kor és alkotói pálya(szakasz), Katona József drámaírói gyakorlatának a téma szempontjából releváns kérdéseit is.

A színház, bár a jelenbeliség művészetének tartjuk, mindig is ezer szállal kötődött a múlthoz, kiemelt szerepet játszott a

kulturális emlékezet definíciójában és megőrzésében. A kötet a színház és emlékezet sokrétű kapcsolatának feltárására

törekszik, elemzési szempontokat kínálva a társadalmi emlékezet és a történelem színrevitelére törekvő színházi előadások

olvasatához. Gazdag példaanyag bemutatásával arra kérdez rá, hogy az 1989 utáni színház milyen formában vesz részt

a huszadik (és immár huszonegyedik) század nagy traumáinak feldolgozásában. A „globális emlékezetdiskurzus” állomásai:

a dél-afrikai apartheid lezárása, a kubai emigráns identitás problémái, a chilei diktatúra rémtetteivel való szembenézés, az

Egyesült Államok 9/11-el való számvetése, a román és magyar államszocializmus tapasztalatai, és ezek színházi reprezen-

tációi egy gazdag és átfogó képet adnak a társadalmi és színházi múltfeldolgozás különböző megközelítéseiről. A kötet

elemzései párhuzamosan és egymás tükrében vizsgálják a színház és a sokféle társadalmi performansz (emlékbeszédek,

közszereplők gesztusai, nyilvános események és apológiák) által megvalósuló múltfeldolgozást. A színház sok esetben

kritikát fogalmaz meg a hivatalos emlékezetpolitikák működését illetően, és azok átformálására sarkall, új lehetőségeket,

nézőpontokat vet fel. Máskor a fájdalmas élmények lelki, közösségi feldolgozásában, elfogadásában nyújt segítséget.

Ugyanakkor a bűnügyi és erkölcsi igazságszolgáltatás, a nyomozás és nyilvánosságra hozás, az anyagi és erkölcsi kárpót-

lás, az etnikai csoportok közötti kiegyezés megvalósítása nem vagy csak igen ritkán lehet a művészi rendszerek feladata.

A kötetben idézett példák azt mutatják, hogy az emlékezet folyamatosan változó konstrukciójának kialakítása, fenn-

tartása és testbe–térbe öntése olyan célkitűzés, amiben a színház az irodalommal, a filmmel, az emlékhelyekkel és a

nyilvános eseményekkel egyenértékű szereplő lehet.

"A jelen kötet írásai az utóbbi hatév során végzett kutatói tevékenységeimről adnak számot, melyeket főként a Szegedi Tudományegyetemen 2000-ben megalapított Kulturális Ikonológia és Szemiográfia Kutatócsoport keretein belül végeztem. A szövegek tükrözik azt a kettős célkitűzést, amely a szemiográfiai kutatásokban (szegedi kollégáimmal együtt) kezdettől fogva vezérelt. A kutatási terv középpontjában az ikonográfiai – ikonológiai módszertan megújítása áll, a hagyományos szimbólumkutatási értelmezői eljárások posztstrukturalista, posztszemiotikai megfontolásokkal való összekapcsolásán keresztül. Igyekezetem másfelől arra irányul, hogy a magyarországi szemiotikai, kultúraelméleti, irodalomtörténeti iskolák eredményeit a nemzetközi elméleti és értelmezői gyakorlatokkal együttesen alkalmazzam.

…

A szemiográfiai módszer felvezetése után Thomas Kyd Spanyol tragédia, valamint William Shakespeare Othello, a velencei mór című tragédiáiban igyekszem a hagyományos színházszemiotikai és ikonográfiai meglátásokat kiegészíteni a posztszemiotika elméleti alapvetéseivel, összetett szemiográfiai értelmezésre törekedve. A bevezető részek után figyelmemet a kora modern és a posztmodern színházi és szimbolizációs gyakorlatok hasonlóságaira irányítom, a drámaszöveg és színházi előadás dialektikájának szemiotikai értelmezéséből, valamint a kultúrtörténeti színháztipológia szemiográfiai vizsgálatából kiindulva. Részletes elemzést nyújtok Shakespeare Titus Andronicus című tragédiájáról, egy olyan jelentőségteljes darabról, amely sokáig nem foglalta el az őt megillető helyet a nemzetközi szakirodalomban, és még kevésbé a magyar kritikában. Párhuzamot vonok a kora modern színház ismeretelméletileg kísérletező, anatomizáló irányultsága és a posztmodernben újjáéledő anatómiai tendenciák között. Ezek a posztmodern gyakorlatok hasonlóképpen reflektálnak a modernizmus válsága után kialakuló episztemológiai válságra, mint ahogy a protomodern darabok boncolták azokat a bizonytalanságokat, melyek a középkorból megörökölt, kozmikus összefüggésekre és harmóniára épülő, analógiás világkép megkérdőjeleződése miatt alakultak ki. A kora modern és a posztmodern kulturális reprezentációk hasonlóságai alapján úgy érvelek, hogy a kora modern ismeretelméleti átalakulást a modern kor előkészületeként, protomodernként lehet értelmezni. Ezt a részt egy posztmodern darab, Caryl Churchill Cloud 9 című drámájának interpretációja zárja. A plurális szubjektum, az ideológiai identitásképző technológiák és a dramaturgiailag kulcsfontosságú metaperspektíva ugyanúgy megjelenik ebben a drámában, mint a protomodern, reneszánsz angol darabokban."

"A szemiotika a század elején a nyelvfilozófia, majd a nyelvészet legáltalánosabb kérdésköreit vizsgálva alakult ki, amikor Ferdinande Saussure szisztematikusan elkülönítette a jelet a jelölttől. Ennek folytatásaként a szépirodalmi szövegek alkalmazására a harmincas években fokozatosan létrehozta saját paradigmáját a strukturalista, a hatvanas években pedig a poszt-strukturalista irodalomtudomány. A színházszemiotika számára alighanem az egyik leglényegesebb fordulópontot az 1980-as esztendő hozta, amikor megjelent Keir Elam: A színház és a dráma szemiotikája (The Semiotics of Theater and Drama) című alapműve, amelynek első két fejezetét az alapfogalmak tisztázása végett magyarul először a most megjelent tanulmánygyűjtemény is tartalmazza. A szerző az irodalmi és színházi jelek különválasztásával önálló vizsgálati módszerré avatta a színházszemiotikát, és a drámai szövegtől elkülönítve, a „performance text” fogalom megalkotásával számos hivatkozás alapját érdemelte ki.

…a tanulmánykötet szerkesztői, anélkül, hogy részletekbe menően ebben a kötetben kidolgoznák, új fogalmat alkotnak, a könyv főcíméül használt színház-szemiográfia fogalmát, amelyen a szemiotikának és az ikonográfiának színházművészetre alkalmazott egyesítését értik. Az új terminus bevezetésére már mások is tettek kísérletet, csakhogy ezt a szerkesztők a korábbiaktól egészen eltérő módon használják. Számukra a szó jelentését nem a két összetétel egyszerű összege képezi, amikor a fogalom a színházi jelek (szemio) leírását (grafia) jelenti, hanem a két összetétel egyesítésével határozzák meg jelentését. Az előbbi egy strukturalista szándékot jelentene táncok vagy színházi előadások pontos leírására törekedve, amely azért bizonyulhatott járhatatlan útnak, mert egy-egy gesztus pontos, aprólékos, ugyanakkor mindenki számára érthető és örökérvényű leírása eleve korlátokat állít a fogalmi megnevezés számára. A két fogalom egyesítése viszont azt jelenti, hogy a színházban egyidőben felismert különféle jelek egy episztemológiát-megismerést meghaladó eljárással, azok egyetlen képbe történő összevonásával értelmezhetőek. »A szemiotika és az ikonográfia együttes alkalmazásáról van tehát szó, amely igyekszik feltárni azokat az elemeket is korábbi korok drámaszövegeiben, melyek csak egy színházi reprezentációs logika keretein belül aktiválódnak.« Szemléletes példáját adja ennek az egyik legtanulságosabb dolgozatnak az a részlete, amely a középkori emblémákkal foglalkozik." (Várszegi Tibor Ellenfény 2000/1–2.)

"Ezt a nem is kis terjedelmű bábesztétikai szöveggyűjteményt tekintsék annak, ami célja volt: első lépés a sokfelé kallódó, ma már szinte hozzáférhetetlen bábesztétikával és a bábjátékkal kapcsolatos gondolatok gyűjteményének. Első lépés, amelyben a figyelem elsősorban az elmúlt három-négy évtized szétszóródott cikkei, tanulmányai, elemzései felé fordult, azokat gyűjtötte össze folyóiratokból, Bábszínpad-kötetekből, könyvekből. Az utóbbi ismét kulcsszó: ez a szöveggyűjtemény szeretné felhívni a figyelmet olyan munkákra is, amelyek mostanában jelentek meg, esetleg még kaphatók könyvesboltokban, antikváriumokban – Granasztói Szilvia: Játsszunk a bábuval! –, de ha nem, talán fellelhetők könyvtárakban is – mint például Obrazcov elemző munkája, A bábjátéktól a filmig. De helyet kaptak a szöveggyűjteményben olyan előadások is, amelyek eddig nyomtatásban nem jelentek meg, például Szilágyi Dezső A hagyományos tündérvilág a modern gyermekszínház repertoárjában című elemzése, vagy idegen szerzők – Ryl, Jurkowski, Kudlinski – tanulmányai, akiknek munkái magyar nyelven először szöveggyűjteményünkben látnak napvilágot. Kitekintése ez elsősorban a mai bábművészetre, olyan irányzatokra, amelyekről évek óta hallottunk, hírből ismerünk, de most, egy egyszerű leírás segítségével szinte közvetlen élményünkké válhat. ... Végezetül még annyit szeretnék mondani, hogy a nem kifejezetten "esztétikai" írásokat azért vettük be a szöveggyűjteménybe, mert nemcsak "esztétizálni" akartunk a közreadott anyaggal, hanem azt is hangsúlyozni: elmélet és gyakorlat szorosan összefügg, és ha olykor az írások között ellentmondást találunk, azzal a szöveggyűjtemény olvasóját arra is akartuk ösztönözni: gondolkodjon minél önállóbban, ha lehet – és bizonyító erővel tud is – mondjon ellent a kötetben idézett elveknek. Ez az ellentmondás – meggyőződésünk – a fejlődés alapja. Gazdagodása a játékosnak, csoportvezetőnek, és ez nem kicsi dolog." (Tarbay Endre)

Bécsy Tamás életművéről

„Azt hiszem, az írásaimon is abszolút látszik, hogy engem két dolog lökött el igazán: a fenomenológia és az ontológia.

Érdekes, hogy amikor elkezdtem lételmélettel foglalkozni, álomképszerűen beúszott gyerekkoromból az a fogalom, hogy

ontológia. Valószínűleg még apám valamelyik könyvében olvastam, vagy olyan szövegben, amit pénzért bemagoltam.

Aztán nagyon sokat tanulmányoztam Arisztotelész Metafizikáját, ami voltaképp fogalommagyarázat. Végső soron nagyon

hiszek abban, hogy az ontológia, ez az objektumos-objektívebb felfogás nemsokára újra előtérbe fog kerülni. Az én

ontológiám ugyanis alulról jön, mint a preszókratikusoké.”

Bécsy Tamás életműve a hazai színháztudomány inspirálója, összetartó teoretikus kerete, mely rendszerszerűségre

és vitára egyaránt késztet. A kötetben olvasható írásokban tanítványok, kollégák viszik tovább Bécsy Tamás gondolatait,

s ezzel felrajzolják a kortárs teatrológia magyar palettáját.

"Amikor arra vállalkoztam, hogy értekezést írjak a rendezésről, előzőleg gondosan lerögzítettem témám határait, és pontosan meghatároztam célomat. Szeretném tehát, ha ez az írás nem támasztana félreértést köztem és olvasóm között.
Mindenekelőtt leszögezem: ennek az értekezésnek nincs olyan igénye, hogy pusztán a kifejtett módszer vagy eljárások hatékonysága révén rendezőt faragjon abból, aki rendező szeretne lenni. Arról sincs szó, hogy egyszerű elolvasása beavatná az olvasót mindazokba az ismeretekbe, amelyeket a színházművészet megkövetel. Célja csupán az, hogy Franciaországban először – vagy majdnem először – bemutasson néhány általános elvi és gyakorlati fogalmat, amelyek nélkülözhetetlenek és alkalmasak rá, hogy előmozdítsák az egyéni felfedezéseket ki-ki számára azon az ösvényen, amelyet elhivatottságának megfelelően kiválasztott magának. A színházművészet – kétségkívül sokkal inkább, mint bármely más művészet – attól, aki birodalmában igazi eredményeket akar elérni, igen nagy intelligenciát, műveltséget, akaraterőt, türelmet és rátermettséget követel. Így hát azt szeretném, ha ez az értekezés hasznos lenne." (L. Moussinac)

A kötet szemelvényeit válogatta, a bevezetőt és a szemelvények szerzőit bemutató kislexikont írta: Nánay István.

A kötetben részletek olvashatók többek közt a következő szerzőktől:

Lessing, Hegel, Sztanyiszlavszkij, Mejerhold, Vahtangov, Tairov, Efrosz, Copeau, Jouvet, Barrault, Brecht, Strehler, Brook, Grotowski, E. Barba, E. Goffmann, Paulay Ede, Jászai Mari, Hevesi Sándor, Ódry Árpád, Gellért Endre, Várkonyi Zoltán, Mérei Ferenc, Vekerdy Tamás, Csepeli György stb.

Jelen kötet gerincét olyan tanulmányok adják, amelyek a színházi cselekvésnek, szemléletmódnak és eseménynek

a színházi intézményrendszeren kívüli vonatkozásaival foglalkoznak. Ide tartozik mindenekelőtt a társadalmi színház

jelensége és fogalma, amely a színház eszközeinek segítségével társadalmi akciókat, változásokat igyekszik elérni.

Ez a törekvés a 20. század jelentős színházi újítóinak munkásságában éppúgy jelen van, mint azokban a társadalom-

tudományi megközelítésekben, amelyek a társas érintkezéseket és helyzeteket színházi fogalmakkal írják le. Az 1968-as

párizsi események teátrális vonatkozásait, a villámcsődület (flash mob) színházi relevanciáit, az AIDS áldozatainak emléket

állító NAMES-projekt akciósorozatát, illetve a vándorló, utazó, költöző színház jelenségét tárgyalják az első fejezetet írásai.

A második fejezetben Shakespeare és kora állnak a fókuszban. Lehet-e Shakespeare-t színházon kívülinek tekinteni?

Miként váltak le a színházi előadásról Shakespeare színpadi szövegei és hogyan kerültek át fokozatosan az irodalom

intézményrendszerébe? Kik, miért és hogyan vitatták el Shakespeare-től a ma neki tulajdonított drámák szerzőségét

az elmúlt évszázadok folyamán? A harmadik fejezetben olyan magyar szerzőkről van szó, akiknek drámái nem, vagy

alig, vagy jelentőségükhöz mérten ritkán jutottak színpadra. Az elemzett példák: Pilinszky János látomása a jelenlét

színházáról, Mészöly Miklós drámáinak és színpadfelfogásának paradoxona, valamint Nádas Péter drámaírói munkássá-

gának sajátosságai. A zárófejezet dramaturgiai és színházi könyvekkel foglalkozik, amelyek széles spektrumát adják

annak a lehetőségnek, hogy miként is lehet történeti, elméleti, gyakorlati szempontból vizsgálni a színházi cselekvéseket,

ezek kulturális kölcsönhatásait, dramaturgiai, műfaji, esztétikai vonatkozásait.

Eugenio Barba, a dániai székhelyű Odin Teatret, valamint a nemzetközi iskola, az International School of Theatre Anthropology (ISTA) alapítója és Nicola Savarese, a római Universita degli Studi Roma Tre egyetem professzorának szótárcikkek formájában megírt alapművét veheti kézbe a kedves olvasó. A Színházantropológiai szótár elegánsan helyezi egymás mellé a színészmesterség különböző vizuális manifesztációit, keleti és nyugati források bőséges tárházából merítve. Ez a gazdagon illusztrált, több mint 650 fényképet és ábrát tartalmazó forrásmunka az előadóművészek: színészek és táncosok titkos művészetének szóló tiszteletadás. Nemcsak szótár, hanem kézikönyv színházi szakembereknek, színészeknek, táncosoknak, rendezőknek és dramaturgoknak, útikalauz a transzkulturális előadások témájával foglalkozók számára. Sokéves kutatómunka gyümölcse, amely a nyugati kutatások túlnyomó részével ellentétben az előadóművészet empirikus megközelítését adja, "hogy felülemelkedhessen a különböző diszciplínák, technikák és esztétikák szakosodásain".

A kézikönyv célja, hogy bővítse tudásunkat a színpadi test lehetséges megjelenéseiről és az előadás dinamikájára adott nézői válaszreakciókról. Az egyensúlyról, az ellentétről, a montázsról és egyéb színpadi technikákról szóló gyakorlati fejezeteket olyan elméleti szócikkek követnek, mint a Szöveg és színpad vagy a Tágítás. A szerzők az előadóművészek összetett mesterségét, titkos művészetét helyezik kutatásaik középpontjába.

Fordította: Koros Fekete Sándor

Georges Banu a Sorbonne tanára, számos beszélgetéskönyv, monográfia és esszé írója. A felügyelt színpad című esszéje

hátterében a kivándorlás előtti, majd az emigrációban szerzett tapasztalatok húzódnak meg.

A szerzőre jellemzően elegáns, bölcs humorú, Franciaországban nagy sikert aratott könyv rendkívüli eredetiséggel írja le

a színházat.

Pap Gábor Papesz három évtizede kutatja a színház, a dráma és a zene kapcsolódási pontjait. Ezt hol tanárként teszi, közösen a diákjaival (középiskolásokkal, egyetemi hallgatókkal vagy színészképzősökkel), hol meg kritikusként, aki mások művészetét elemzi, máskor meg alkotó emberként, amatőr, független és kőszínházi előadások zeneszerzőjeként, rendezőjeként vagy dramaturgjaként. A színház, dráma és a zene kapcsolódásáról szerzett sokrétű tapasztalatait, felismeréseit most egy hiánypótló könyvben összegezi.

A könyv egyszerre három aspektusból, tudományos, művészeti és pedagógiai vonatkozásaiban vizsgálja színház és zene közös világát. A kötet első nagyobb fejezetében (Teória) a szerző definiálja, hogy mit ért dramatikus zene alatt, és mi indokolja e fogalom bevezetését. Vizsgálódásának tárgya a színházi alkotófolyamatban, valamint a dráma- és színházpedagógiában alkalmazott olyan zene,  amely az alkotók együttmunkálkodása révén, élő módon jön létre, és amelynek megközelítése, szemlélete, fogalmi rendszere is dráma- és színházközpontú. A szerző konkrét, történeti és kortárs zenei példákon keresztül mutatja be, hogy a zenei jelenségek mélyszerkezetében hol fedezhető fel a drámai elem.

Ezt követően rendszerre nem törekvő módon, mégis fontos megfigyelésekre alapozva próbálja megragadni a zene színházi hatásmechanizmusának főbb törvényszerűségeit, és ezen belül a dramatikus zene alkalmazásának újszerű lehetőségeit. Végül egy vázlatos történeti áttekintés adva térképezi fel színház és zene fontosabb találkozási pontjait, jelen- és jövőbeli megvalósulási formáit.

A kötet második fejezete (Praxis) teljes egészében gyakorlati fogantatású, középpontjában a dramatikus zenei gyakorlatok módszertana, leírása áll. Itt olvasható az alapozó gyakorlatok részletes bemutatása, mélységük szerint kategorizálva a gyakorlatokat a szabályjátékoktól a kommunikációs funkción át haladva a komplex szituációs gyakorlatokig.

Ezt követi a fontosabb zenei elemekkel (pl. dalokkal, ritmusképletekkel) való dramatikus tevékenységek leírása, valamint  a speciálisan új zenés kompetenciákat adó színésztréningek tervezetei. Ezután olyan hosszabb időkeretben zajló projektek ismertetése következik, amelyek révén a leírt gyakorlatok hatékony építőköveivé válhatnak egy adott gyerek-, diák- vagy éppen professzionális színházi alkotófolyamatnak. Végül a szerző a praxisra vonatkozó hasznos és egyedi tanácsokkal látja el a leendő alkalmazókat.

A könyv harmadik fejezetében (Applikáció) Pap Gábor összefoglalja azokat a tapasztalatait, amelyeket a dramatikus zenei gyakorlatok és projektek alkalmazása során szerzett a színházi (nevelési) alkotómunkában. Itt kapott helyet a Trainingspot Társulattal létrehozott új színházi műfaj, a zenés tantermi színház főbb eredményeinek, tanulságainak és jövőbeni irányainak bemutatása. Végezetül a kötet egyik lehetséges konklúziójaként egy új képzési szisztéma lehetőségét vázolja fel a szerző, ehhez kapcsolódnak azok a tematikák, óravázlatok is, amelyek hatékony segítői az alkalmazásnak.

A hiánypótló könyvet nemcsak az alkotók és a pedagógusok forgathatják haszonnal, hanem azok is, akik színház- és zenekedvelőkként keresik a komplexebb élményeket.

A könyv Nagy Attila színművész, rendező önéletrajzi és színházesztétikai írásainak, nyilatkozatainak, személyes vallomásainak

szerkesztett gyűjteménye. Nagy Attila részt vett az 1956-os forradalomban, amelyet követően előbb halálra, majd –

enyhítésként – tizenkét évi fegyházbüntetésre ítélték, ahonnan 1961-ben szabadult. Ezek viszonylag közismert tények,

ám az már kevésbé, hogyan került az események fősodrába, illetve hogy a börtönéveket miként sikerült átvészelnie.

Ugyancsak kevesen ismerik a kiváló színész családjának, gyermekkorának és művészi indulásának részleteit.

A kötet első része ezeknek az emlékeknek személyes hangvételű bemutatása: a látszólag békés ifjúkortól a pályakezdő

színész dilemmáin át az '56-os események felidézéséig. Az életrajz itt, amellett, hogy őrzi „mesélő" stílusát és

atmoszféráját, pontos kor- és társadalomrajz is. A kötet második fele Nagy Attila színészi-rendezői filozófiáját mutatja be

a művész színházesztétikai esszéin keresztül: elvei, tanácsai, szakmai javaslatai ma is megállják helyüket; és egy elmélyült,

sokat elemző-gondolkodó, a világszínház fejleményeiben naprakész, éles szemű intellektuális alkotó portréját rajzolják ki.

A könyv emellett tartalmaz néhány interjút is, amelyekben a szerző élete legfontosabb stációiról, fordulópontjairól vall az

újságírónak.

Színház, test, dokumentum: hogyan kapcsolódik ez a három elem a kortárs művészeti és archiválási gyakorlatokban?

Mi az az élő dokumentáció? Miként válik a színházi alkotó régésszé vagy szellemidézővé? Hogyan reflektál a Kádár-

rendszer utóéletére egy dokumentumszínházi előadás, egy kísérleti táncelőadás és egy archívum eseményrekonstruk-

ciója? A társadalmi és egyéni szabadság hiánya miért köti össze a hatvanas-hetvenes éveket és a jelenünket? Többek

között ezekre a kérdésekre keresi a választ ez a kötet, miközben a kortárs dokumentumszínház hazai és európai

példáit, az újrajátszás művészeti és kritikai metódusait, illetve az archívum és performativitás jelenbeli összefüggéseit

kutatja. Az 1956-os forradalom, a kádári besúgórendszer és annak mentális ára, az állambiztonság alapjain kialakuló

biztonsági állam, de még a Hamlet is előkerül. A könyv egyik alapvetése, hogy a test szerepét újra kell értékelni a múlt

felidézésének, feldolgozásának és az archiválásnak a folyamataiban. De ehhez a színházi előadások axiómaként kezelt

elmúlását is felül kell vizsgálni, méghozzá az előadás folytatólagos jelenlétének elméletein és kortárs példáin keresztül.

A könyv a Rimini Protokoll, a Természetes Vészek Kollektíva, a Wooster Group és Kelemen Kristóf alkotói gyakorlatainak,

a Dohány utcai Lakásszínház emlékezetének és a Blinken OSA Archívum eseményeinek elemzésén keresztül ajánl fel egy

olyan perspektívát, amely új összefüggésekben láttatja a dokumentumalapú tudástermelés és testközpontú emlékez-

(tet)és dinamikáit.

Nagy Imola a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem adjunktusa. Filozófiai tanulmányait alap- és mesterképzésen a Babeş–

Bolyai Tudományegyetemen végezte. Egy ideig az Egyesült Államokban élt, majd tanulmányait a Marosvásárhelyi Művé-

szeti Egyetem Doktori Iskolájában folytatta. Egyetemi oktatói pályáját Béres András egyetemi professzor esztétika- és

színházesztétika-kurzusainak asszisztálásával kezdte, jelenleg is tanít a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen.

Nézővé válni című munkája egyetemi tankönyvként is használható tudományos kiadvány, a szerző doktori dolgozatának

szerkesztett változata. Kortárs színházbeli észlelési folyamatok képezik a kiadvány kutatási területét, illetve olyan színházi

tapasztalatok feltérképezése, amelyek különösképpen a kortárs színházra érvényesek. A nézőség színházelméleti tema-

tizálása után a nézés, atmoszféraészlelés, hangzóság, szelf-képződés és nézői szubjektiváció folyamatait kísérelte meg

a lehető legkomplexebb módon körbejárni és leírni.

A kötet tanulmányai a színházművészet, színháztudomány, drámaesztétika késő 20. századi és 21. századi

alakulását, művészi és tudományos kihívásait elemzik, nemzetközi horizontú, naprakész ismereteket nyújtva

ezekről a területekről a magyar humántudományok széles köre számára. A három fejezetre tagolt munka

első részében (Térfoglalás) színháztörténeti és színházelméleti elemzések vizsgálják a színházi, performatív

tér (át)alakulásának kortárs jelenségeit, a közhellyé rögzült színházelméleti nézetek némelyikét. Ebben a

fejezetben kapnak helyet azok az írások, amelyek a térfoglalásnak a vendégléttel, az önkényuralmi célú

hatalommegragadással kapcsolatos drámai eseteit, illetve a csend és a hallgatás performatív sajátosságait

elemzik. A könyv második részében (Dramatikus és szcenikus terek) a színházművészet és a drámairodalom

néhány radikális megújítója áll a középpontban, Adolphe Appiától Tom Stoppardig és Jeles Andrásig, akik a

művészeti ág modernizálásában és általános gyakorlatának, szemléletének megkérdőjelezésében meghatározó

szerepet játszottak. A harmadik fejezet (Játékterek) színházi előadásokat elemez, az aktuális színpadi meg-

valósításon túl azok színháztörténeti és recepciótörténeti horizontját is játékba hozva, rámutatva a színtérnek

mint emlékezeti helynek a szerepére és jelentőségére.