Színházelmélet

"A színművészet esztétikai megítélése körül meglehetősen nagy a bizonytalanság. Erre vallanak azok a vissza-

visszatérő kísérletek, amelyek során valamiféle rendszerbe kívánják beépíteni a színjátékot, valamint azok a

viták és meghatározási kísérletek, amelyek állított vagy tényleges önállóságával kapcsolatban alakult ki. Az

utóbbi időben pedig, amikor az esztétika általános kérdései iránt is megnőtt az érdeklődés, újra meg újra fel-

merült az igény, hogy az egyes művészeti ágazatok sajátos esztétikája is megfogalmazást nyerjen..."

A társadalomtudományok területén bekövetkezett „fordulatok” között a téri vagy topográfiai fordulat ösztönző

hatást gyakorolt a kultúratudományokra és a színháztudományra is. A fordulat ezeken a területeken módszer-

tani és fogalmi változásokat eredményezett. A jelen kötetben szereplő tanulmányok – egyebek mellett – a szín-

házi/színpadi tér elméleti kérdéseivel, a statikus és dinamikus terek történeti és kortárs sajátosságaival fog-

lalkoznak. Több szerző elemzi a vizuális médiumoknak a színházi előadásban és annak térkezelésében játszott

szerepét. A tér és a hely megkülönböztetése kapcsán a kulturális másság, a természeti katasztrófa kiváltotta

helyszín elhagyás, a nem színpadi térben szcenírozott előadás is szóba kerül. Külön fejezet foglalkozik a

dramatikus szövegekben megkonstruált terek sajátosságaival, ezek dramaturgiai, műfaji, technikai aspektu-

saival. A zárófejezet a színházi nevelésben alkalmazott térkezelés kérdését vonja be a vizsgálat körébe.

"Közhelyszerűnek tetszhet a megállapítás bár teljesen igaz: Martin Esslin összegző munkájával hiánypótló kötethez jut

a magyar olvasó. A színházelmélet napjaink magyar tudományos közéletének sajnálatosan elhanyagolt területe, jóllehet

a század első felében Magyarországon is születtek jelentős művek e területen legyen elég Hevesi Sándorra, Németh Antalra

és Hont Ferencre hivatkozni. Moholy-Nagy László 1925-ben írt Színház, cirkusz, varieté című tanulmánya pedig még

manapság is minden jelentős színházi kézikönyvben szerepel, ami az avantgárd törekvésekkel foglalkozik.

Kötetünk arra vállalkozik, hogy majd harminc évvel a szemiotikai kutatások és ezen belül e megközelítés színházra való

alkalmazása nagy divatja után sorra vegye azokat a maradandónak bizonyult meglátásokat, amelyek immár kiállták az idő

próbáját, s a színházi jelenség értelmezésének elengedhetetlen szempontjaivá váltak. Az összegzésen azonban Martin Esslin

túllép annyiban, hogy a korábban csupán a színházra vonatkoztatott szemiotikai aspektust kiterjeszti a rokonművészetek-

re, azaz a filmre és a televíziós játékra, sőt a rádiójátékra is utal."

Szerkesztette: Antal Klaudia, Pandur Petra, P. Müller Péter

Színház és politika kapcsolatának közös mozzanatai között a nyilvánosság, a teatralitás, a performativitás játsszák a

legfontosabb szerepet. A színházi politika egyfelől az intézmény, illetve az alkotó pozícióját, vízióját, értékrendjét és

gyakorlatát jelöli, másfelől a hatalmi berendezkedésnek a színházzal szembeni magatartását. A politikai színház pedig

részben a jelenkor társadalmi-politikai mozzanataira reflektáló, a politikát tematizáló produkciókra, részben az uralkodó

jelhasználattól eltérő, azt felforgató – azaz a művészeti ág önnön működését kihívás elé állító – praxisra utal. Az ebbe az

összetett jelenségegyüttesbe beletartozó kérdések közül a kötet négy tematikus fejezetben foglalkozik színház és politika

kölcsönös egymásra hatásával. Világszínházi (és világtörténelmi) esettanulmányok mellett a kötet szerzői vizsgálják a

20. század magyar önkényuralmi rendszereinek színházpolitikáját, külön fejezetben tárgyalják a színházi előadásnak,

színházi eszközöknek és módszereknek a nevelés szolgálatába állítását, valamint górcső alá veszik egy szűkebben értett

kor és alkotói pálya(szakasz), Katona József drámaírói gyakorlatának a téma szempontjából releváns kérdéseit is.

Kérchy Vera könyve bemutatja a három elméleti modellt (tropológiai, performatív, materiális), a fejezetek végén

példaelemzésekkel.

"A jelen kötet írásai az utóbbi hatév során végzett kutatói tevékenységeimről adnak számot, melyeket főként a Szegedi

Tudományegyetemen 2000-ben megalapított Kulturális Ikonológia és Szemiográfia Kutatócsoport keretein belül végeztem.

A szövegek tükrözik azt a kettős célkitűzést, amely a szemiográfiai kutatásokban (szegedi kollégáimmal együtt) kezdettől

fogva vezérelt. A kutatási terv középpontjában az ikonográfiai – ikonológiai módszertan megújítása áll, a hagyományos

szimbólumkutatási értelmezői eljárások posztstrukturalista, posztszemiotikai megfontolásokkal való összekapcsolásán

keresztül. Igyekezetem másfelől arra irányul, hogy a magyarországi szemiotikai, kultúraelméleti, irodalomtörténeti iskolák

eredményeit a nemzetközi elméleti és értelmezői gyakorlatokkal együttesen alkalmazzam.

…

A szemiográfiai módszer felvezetése után Thomas Kyd Spanyol tragédia, valamint William Shakespeare Othello,

a velencei mór című tragédiáiban igyekszem a hagyományos színházszemiotikai és ikonográfiai meglátásokat

kiegészíteni a posztszemiotika elméleti alapvetéseivel, összetett szemiográfiai értelmezésre törekedve. A bevezető

részek után figyelmemet a kora modern és a posztmodern színházi és szimbolizációs gyakorlatok hasonlóságaira irányí-

tom, a drámaszöveg és színházi előadás dialektikájának szemiotikai értelmezéséből, valamint a kultúrtörténeti színház-

tipológia szemiográfiai vizsgálatából kiindulva. Részletes elemzést nyújtok Shakespeare Titus Andronicus című tragédiájá-

ról, egy olyan jelentőségteljes darabról, amely sokáig nem foglalta el a neki megillető helyet a nemzetközi szakirodalom-

ban, és még kevésbé a magyar kritikában. Párhuzamot vonok a kora modern színház ismeretelméletileg kísérletező,

anatomizáló irányultsága és a posztmodernben újjáéledő anatómiai tendenciák között. Ezek a posztmodern gyakorlatok

hasonlóképpen reflektálnak a modernizmus válsága után kialakuló episztemológiai válságra, mint ahogy a protomodern

darabok boncolták azokat a bizonytalanságokat, melyek a középkorból megörökölt, kozmikus összefüggésekre és har-

móniára épülő, analógiás világkép megkérdőjeleződése miatt alakultak ki. A kora modern és a posztmodern kulturális

reprezentációk hasonlóságai alapján úgy érvelek, hogy a kora modern ismeretelméleti átalakulást a modern kor előké-

születeként, protomodernként lehet értelmezni. Ezt a részt egy posztmodern darab, Caryl Churchill Cloud 9 című drámá-

jának interpretációja zárja. A plurális szubjektum, az ideológiai identitásképző technológiák és a dramaturgiailag kulcs-

fontosságú metaperspektíva ugyanúgy megjelenik ebben a drámában, mint a protomodern, reneszánsz angol darabokban."

A színháztörténet modernitást lezáró műve, amely a színházat még Isten-kérdésnek fogja fel, minden bizonnyal Samuel

Beckett Godot-ra várva című drámája, amely A játszma vége tökéletessé csiszolt metafizikai sakkjátékszínházban telje-

sedik be. A drámairodalom Beckett után szakít ugyan a több évezredes metafizikai genealógiával, de nem a színház; több

olyan alkotót ismerünk ugyanis – Jeles András, Silviu Purcãrete, Romeo Castellucci –, akik a theatrum theologicum bűv-

körében alkotnak: számukra a színházi előadás a létezés kozmikus kérdéseinek a közösségi rítusa. Amennyiben a színház

az ember testi tapasztalatainak a tárháza (régebbi kifejezéssel: élettár), a theatrum theologicum nem egyéb, mint az

Isten-gondolatok és Isten-vesztések, a megváltás és a saját életünkkel való kiengesztelődés, valamint a történelem fog-

ságába zuhant kozmosz fölvetésének a közösségi tere. Könyvünk nem a theatrum theologicum monografikus kifejtése,

hanem a fogalom megnyitása. Nyilvános, de semmiképpen sem magányos útkeresés.

Jelen kötet gerincét olyan tanulmányok adják, amelyek a színházi cselekvésnek, szemléletmódnak és eseménynek

a színházi intézményrendszeren kívüli vonatkozásaival foglalkoznak. Ide tartozik mindenekelőtt a társadalmi színház

jelensége és fogalma, amely a színház eszközeinek segítségével társadalmi akciókat, változásokat igyekszik elérni.

Ez a törekvés a 20. század jelentős színházi újítóinak munkásságában éppúgy jelen van, mint azokban a társadalom-

tudományi megközelítésekben, amelyek a társas érintkezéseket és helyzeteket színházi fogalmakkal írják le. Az 1968-as

párizsi események teátrális vonatkozásait, a villámcsődület (flash mob) színházi relevanciáit, az AIDS áldozatainak emléket

állító NAMES-projekt akciósorozatát, illetve a vándorló, utazó, költöző színház jelenségét tárgyalják az első fejezetet írásai.

A második fejezetben Shakespeare és kora állnak a fókuszban. Lehet-e Shakespeare-t színházon kívülinek tekinteni?

Miként váltak le a színházi előadásról Shakespeare színpadi szövegei és hogyan kerültek át fokozatosan az irodalom

intézményrendszerébe? Kik, miért és hogyan vitatták el Shakespeare-től a ma neki tulajdonított drámák szerzőségét

az elmúlt évszázadok folyamán? A harmadik fejezetben olyan magyar szerzőkről van szó, akiknek drámái nem, vagy

alig, vagy jelentőségükhöz mérten ritkán jutottak színpadra. Az elemzett példák: Pilinszky János látomása a jelenlét

színházáról, Mészöly Miklós drámáinak és színpadfelfogásának paradoxona, valamint Nádas Péter drámaírói munkássá-

gának sajátosságai. A zárófejezet dramaturgiai és színházi könyvekkel foglalkozik, amelyek széles spektrumát adják

annak a lehetőségnek, hogy miként is lehet történeti, elméleti, gyakorlati szempontból vizsgálni a színházi cselekvéseket,

ezek kulturális kölcsönhatásait, dramaturgiai, műfaji, esztétikai vonatkozásait.