Színházelmélet

"A színművészet esztétikai megítélése körül meglehetősen nagy a bizonytalanság. Erre vallanak azok a vissza-

visszatérő kísérletek, amelyek során valamiféle rendszerbe kívánják beépíteni a színjátékot, valamint azok a

viták és meghatározási kísérletek, amelyek állított vagy tényleges önállóságával kapcsolatban alakult ki. Az

utóbbi időben pedig, amikor az esztétika általános kérdései iránt is megnőtt az érdeklődés, újra meg újra fel-

merült az igény, hogy az egyes művészeti ágazatok sajátos esztétikája is megfogalmazást nyerjen..."

A társadalomtudományok területén bekövetkezett „fordulatok” között a téri vagy topográfiai fordulat ösztönző

hatást gyakorolt a kultúratudományokra és a színháztudományra is. A fordulat ezeken a területeken módszer-

tani és fogalmi változásokat eredményezett. A jelen kötetben szereplő tanulmányok – egyebek mellett – a szín-

házi/színpadi tér elméleti kérdéseivel, a statikus és dinamikus terek történeti és kortárs sajátosságaival fog-

lalkoznak. Több szerző elemzi a vizuális médiumoknak a színházi előadásban és annak térkezelésében játszott

szerepét. A tér és a hely megkülönböztetése kapcsán a kulturális másság, a természeti katasztrófa kiváltotta

helyszín elhagyás, a nem színpadi térben szcenírozott előadás is szóba kerül. Külön fejezet foglalkozik a

dramatikus szövegekben megkonstruált terek sajátosságaival, ezek dramaturgiai, műfaji, technikai aspektu-

saival. A zárófejezet a színházi nevelésben alkalmazott térkezelés kérdését vonja be a vizsgálat körébe.

Szerkesztette: P. Müller Péter, Balassa Zsófia, Görcsi Péter, Neichl Nóra

Jelen kötet központi témája mind a drámatörténetben, mind a színházi előadásban izgalmas kérdést állít

előtérbe. A hiány, csonkítás, kihúzás, elhallgatás érinti a drámák esetében a szöveg megrövidítését, aminek

lehetnek gyakorlati okai (az előadás hossza), de épp így szerepet játszhat benne a cenzúra, vagy a rendezői

koncepció. A színpadi hiányhoz sorolható például a néma szereplők jelenléte (a megszólalás hiánya) vagy a

testcsonkítás színrevitelének megoldásai, de épp így a kulturális átírások során bekövetkező csonkítások,

kihagyások, az eredeti műben szereplő sajátosságok megváltoztatásai.

Kötetünk – alapvetően időrendileg tagolt fejezetekbe rendezett – tanulmányai egyszerre rajzolnak meg egy

történeti ívet az antik görög drámától a közelmúlt magyar irodalmáig, és ugyanakkor a hiány drámai és

színházi témájának szerteágazó voltát is reprezentálják. Teszik ezt azzal, hogy beemelik az elemzésbe a jel-

elméletnek a színházi reprezentációra vonatkoztatható nézeteit, vizsgálják a színházi súgópéldányok szöveg-

változatait, nyomon követik az adaptációk során az eredeti színpadi műhöz képest végrehajtott változtatá-

sokat, feltárják az instrukció (illetve annak értelmezése) és a színházi gyakorlat között feszülő feszültséget,

megmutatják a hiánynak a tradícióképzésben betöltött szerepét, vagy rávilágítanak a néma gyásznak, a

kommunikáció hiányának az egyszerre teátrális és felforgató erejére.

"Közhelyszerűnek tetszhet a megállapítás bár teljesen igaz: Martin Esslin összegző munkájával hiánypótló kötethez jut

a magyar olvasó. A színházelmélet napjaink magyar tudományos közéletének sajnálatosan elhanyagolt területe, jóllehet

a század első felében Magyarországon is születtek jelentős művek e területen legyen elég Hevesi Sándorra, Németh Antalra

és Hont Ferencre hivatkozni. Moholy-Nagy László 1925-ben írt Színház, cirkusz, varieté című tanulmánya pedig még

manapság is minden jelentős színházi kézikönyvben szerepel, ami az avantgárd törekvésekkel foglalkozik.

Kötetünk arra vállalkozik, hogy majd harminc évvel a szemiotikai kutatások és ezen belül e megközelítés színházra való

alkalmazása nagy divatja után sorra vegye azokat a maradandónak bizonyult meglátásokat, amelyek immár kiállták az idő

próbáját, s a színházi jelenség értelmezésének elengedhetetlen szempontjaivá váltak. Az összegzésen azonban Martin Esslin

túllép annyiban, hogy a korábban csupán a színházra vonatkoztatott szemiotikai aspektust kiterjeszti a rokonművészetek-

re, azaz a filmre és a televíziós játékra, sőt a rádiójátékra is utal."

A kötet témája a kortárs drámatörténet és színháztudomány egyik legelhanyagoltabb területe, annak dacára, hogy igen

fontos kérdésről van szó. Az elemzés elsősorban arra irányul, hogyan és milyen formában jelennek meg az epikus és

drámai művek határán a narratív tartalmak. Olyan elméleti keretet (drámanarratológia) és elemzési tárgyat (monodrámák

és monológ alapú drámák) kapcsol össze, amellyel gyakorlatilag egy új kutatási és drámaelemzési terület feltárására kerül

sor. A könyv két megközelítési módot használ. Az elméleti fejezet bepillantást nyújt a drámanarratológia történetébe,

az ezzel kapcsolatos érvek és ellenérvek kialakulásának folyamatába, valamint felvázolja a drámanarratológia helyét a

narratológiák rendszerében. Ehhez kapcsolódva két, elemzésekben is produktívan használható eszközt mutat be:

a diegetikus és mimetikus narrativitás leírását és a narratív hatóerő elméletét. A drámákat elemző fejezetek a mono/lóg

dráma egy-egy formáját mutatják be konkrét szépirodalmi műveken keresztül. Az elemzett drámák között szerepelnek

narrátort alkalmazó művek, mint például Tennessee Williams Üvegfigurák, Arthur Miller A bűnbeesés után, Tom Stoppard

Travesztiák; monológ drámák: Samuel Beckett Az utolsó tekercs, Nagy András Alma, illetve olyan színdarabok, amelyek

egyetlen szereplő, vagy több szereplő, közvetlenül a közönséghez címzett monológjából állnak, mint amilyen Brian Friel

Hitgyógyász, vagy Csehov A dohányzás ártalmasságáról című műve.

A színház, bár a jelenbeliség művészetének tartjuk, mindig is ezer szállal kötődött a múlthoz, kiemelt szerepet játszott a

kulturális emlékezet definíciójában és megőrzésében. A kötet a színház és emlékezet sokrétű kapcsolatának feltárására

törekszik, elemzési szempontokat kínálva a társadalmi emlékezet és a történelem színrevitelére törekvő színházi előadások

olvasatához. Gazdag példaanyag bemutatásával arra kérdez rá, hogy az 1989 utáni színház milyen formában vesz részt

a huszadik (és immár huszonegyedik) század nagy traumáinak feldolgozásában. A „globális emlékezetdiskurzus” állomásai:

a dél-afrikai apartheid lezárása, a kubai emigráns identitás problémái, a chilei diktatúra rémtetteivel való szembenézés, az

Egyesült Államok 9/11-el való számvetése, a román és magyar államszocializmus tapasztalatai, és ezek színházi reprezen-

tációi egy gazdag és átfogó képet adnak a társadalmi és színházi múltfeldolgozás különböző megközelítéseiről. A kötet

elemzései párhuzamosan és egymás tükrében vizsgálják a színház és a sokféle társadalmi performansz (emlékbeszédek,

közszereplők gesztusai, nyilvános események és apológiák) által megvalósuló múltfeldolgozást. A színház sok esetben

kritikát fogalmaz meg a hivatalos emlékezetpolitikák működését illetően, és azok átformálására sarkall, új lehetőségeket,

nézőpontokat vet fel. Máskor a fájdalmas élmények lelki, közösségi feldolgozásában, elfogadásában nyújt segítséget.

Ugyanakkor a bűnügyi és erkölcsi igazságszolgáltatás, a nyomozás és nyilvánosságra hozás, az anyagi és erkölcsi kárpót-

lás, az etnikai csoportok közötti kiegyezés megvalósítása nem vagy csak igen ritkán lehet a művészi rendszerek feladata.

A kötetben idézett példák azt mutatják, hogy az emlékezet folyamatosan változó konstrukciójának kialakítása, fenn-

tartása és testbe–térbe öntése olyan célkitűzés, amiben a színház az irodalommal, a filmmel, az emlékhelyekkel és a

nyilvános eseményekkel egyenértékű szereplő lehet.

A kötet címe, Kontaktzónák, az érintkezés területeire utal. Azokra a helyekre, ahol a kapcsolódások, átfedések, kölcsön-

hatások intenzív jelenlétével találkozhatunk. Ahol fizikai, földrajzi, politikai, kulturális, antropológiai, érzelmi interferenciák

formálják a zónába bármely irányból belépőket, az ott tartózkodókat. A kulturális antropológiából kölcsönvett kontaktzóna

fogalom lehetőséget kínál arra, hogy a kötet írásai ne a társművészetek felől közelítsenek a színházhoz, de ne is az

összművészeti jelleggel felruházott színház alkotóelemeinek szétválogatásával, elkülönítésével próbálják kimutatni a

színházi vonatkozások jelenlétét különböző területeken. A tanulmányok olyan – akár a művészet(ek)től igen távoli – műfa-

jokat, eseményeket, jelenségeket vizsgálnak, amelyek kontaktusban vannak/lehetnek a színház olyan inherens elemeivel,

mint a performativitás, a teatralitás, a nyilvánosság, a test, a tér és így tovább. A tizenkilenc tanulmány között olyan

művészeti ágak, műfajok, társadalmi események, közterület felhasználások kerülnek előtérbe, mint a fotográfia, a harc-

művészet, a világkiállítás, a divatbemutató, a pódium előadás, a villámcsődület, az emlékmű, az emlékünnepség, a tüntetés

és így tovább. Szerepelnek a kötetben olyan írások is, amelyek szorosabban a színházhoz (csoporthoz vagy alkotóhoz),

illetve egy-két esetben drámaírók munkásságához kapcsolódnak, ám ezekben is a határterületi sajátosságok szempontjai

állnak előtérben.