Színházelmélet

A társadalomtudományok területén bekövetkezett „fordulatok” között a téri vagy topográfiai fordulat ösztönző

hatást gyakorolt a kultúratudományokra és a színháztudományra is. A fordulat ezeken a területeken módszer-

tani és fogalmi változásokat eredményezett. A jelen kötetben szereplő tanulmányok – egyebek mellett – a szín-

házi/színpadi tér elméleti kérdéseivel, a statikus és dinamikus terek történeti és kortárs sajátosságaival fog-

lalkoznak. Több szerző elemzi a vizuális médiumoknak a színházi előadásban és annak térkezelésében játszott

szerepét. A tér és a hely megkülönböztetése kapcsán a kulturális másság, a természeti katasztrófa kiváltotta

helyszín elhagyás, a nem színpadi térben szcenírozott előadás is szóba kerül. Külön fejezet foglalkozik a

dramatikus szövegekben megkonstruált terek sajátosságaival, ezek dramaturgiai, műfaji, technikai aspektu-

saival. A zárófejezet a színházi nevelésben alkalmazott térkezelés kérdését vonja be a vizsgálat körébe.

"Közhelyszerűnek tetszhet a megállapítás bár teljesen igaz: Martin Esslin összegző munkájával hiánypótló kötethez jut

a magyar olvasó. A színházelmélet napjaink magyar tudományos közéletének sajnálatosan elhanyagolt területe, jóllehet

a század első felében Magyarországon is születtek jelentős művek e területen legyen elég Hevesi Sándorra, Németh Antalra

és Hont Ferencre hivatkozni. Moholy-Nagy László 1925-ben írt Színház, cirkusz, varieté című tanulmánya pedig még

manapság is minden jelentős színházi kézikönyvben szerepel, ami az avantgárd törekvésekkel foglalkozik.

Kötetünk arra vállalkozik, hogy majd harminc évvel a szemiotikai kutatások és ezen belül e megközelítés színházra való

alkalmazása nagy divatja után sorra vegye azokat a maradandónak bizonyult meglátásokat, amelyek immár kiállták az idő

próbáját, s a színházi jelenség értelmezésének elengedhetetlen szempontjaivá váltak. Az összegzésen azonban Martin Esslin

túllép annyiban, hogy a korábban csupán a színházra vonatkoztatott szemiotikai aspektust kiterjeszti a rokonművészetek-

re, azaz a filmre és a televíziós játékra, sőt a rádiójátékra is utal."

Szerkesztette: Antal Klaudia, Pandur Petra, P. Müller Péter

Színház és politika kapcsolatának közös mozzanatai között a nyilvánosság, a teatralitás, a performativitás játsszák a

legfontosabb szerepet. A színházi politika egyfelől az intézmény, illetve az alkotó pozícióját, vízióját, értékrendjét és

gyakorlatát jelöli, másfelől a hatalmi berendezkedésnek a színházzal szembeni magatartását. A politikai színház pedig

részben a jelenkor társadalmi-politikai mozzanataira reflektáló, a politikát tematizáló produkciókra, részben az uralkodó

jelhasználattól eltérő, azt felforgató – azaz a művészeti ág önnön működését kihívás elé állító – praxisra utal. Az ebbe az

összetett jelenségegyüttesbe beletartozó kérdések közül a kötet négy tematikus fejezetben foglalkozik színház és politika

kölcsönös egymásra hatásával. Világszínházi (és világtörténelmi) esettanulmányok mellett a kötet szerzői vizsgálják a

20. század magyar önkényuralmi rendszereinek színházpolitikáját, külön fejezetben tárgyalják a színházi előadásnak,

színházi eszközöknek és módszereknek a nevelés szolgálatába állítását, valamint górcső alá veszik egy szűkebben értett

kor és alkotói pálya(szakasz), Katona József drámaírói gyakorlatának a téma szempontjából releváns kérdéseit is.

A kötet témája a kortárs drámatörténet és színháztudomány egyik legelhanyagoltabb területe, annak dacára, hogy igen

fontos kérdésről van szó. Az elemzés elsősorban arra irányul, hogyan és milyen formában jelennek meg az epikus és

drámai művek határán a narratív tartalmak. Olyan elméleti keretet (drámanarratológia) és elemzési tárgyat (monodrámák

és monológ alapú drámák) kapcsol össze, amellyel gyakorlatilag egy új kutatási és drámaelemzési terület feltárására kerül

sor. A könyv két megközelítési módot használ. Az elméleti fejezet bepillantást nyújt a drámanarratológia történetébe,

az ezzel kapcsolatos érvek és ellenérvek kialakulásának folyamatába, valamint felvázolja a drámanarratológia helyét a

narratológiák rendszerében. Ehhez kapcsolódva két, elemzésekben is produktívan használható eszközt mutat be:

a diegetikus és mimetikus narrativitás leírását és a narratív hatóerő elméletét. A drámákat elemző fejezetek a mono/lóg

dráma egy-egy formáját mutatják be konkrét szépirodalmi műveken keresztül. Az elemzett drámák között szerepelnek

narrátort alkalmazó művek, mint például Tennessee Williams Üvegfigurák, Arthur Miller A bűnbeesés után, Tom Stoppard

Travesztiák; monológ drámák: Samuel Beckett Az utolsó tekercs, Nagy András Alma, illetve olyan színdarabok, amelyek

egyetlen szereplő, vagy több szereplő, közvetlenül a közönséghez címzett monológjából állnak, mint amilyen Brian Friel

Hitgyógyász, vagy Csehov A dohányzás ártalmasságáról című műve.

Bécsy Tamás életművéről

„Azt hiszem, az írásaimon is abszolút látszik, hogy engem két dolog lökött el igazán: a fenomenológia és az ontológia.

Érdekes, hogy amikor elkezdtem lételmélettel foglalkozni, álomképszerűen beúszott gyerekkoromból az a fogalom, hogy

ontológia. Valószínűleg még apám valamelyik könyvében olvastam, vagy olyan szövegben, amit pénzért bemagoltam.

Aztán nagyon sokat tanulmányoztam Arisztotelész Metafizikáját, ami voltaképp fogalommagyarázat. Végső soron nagyon

hiszek abban, hogy az ontológia, ez az objektumos-objektívebb felfogás nemsokára újra előtérbe fog kerülni. Az én

ontológiám ugyanis alulról jön, mint a preszókratikusoké.”

Bécsy Tamás életműve a hazai színháztudomány inspirálója, összetartó teoretikus kerete, mely rendszerszerűségre

és vitára egyaránt késztet. A kötetben olvasható írásokban tanítványok, kollégák viszik tovább Bécsy Tamás gondolatait,

s ezzel felrajzolják a kortárs teatrológia magyar palettáját.

A színháztörténet modernitást lezáró műve, amely a színházat még Isten-kérdésnek fogja fel, minden bizonnyal Samuel

Beckett Godot-ra várva című drámája, amely A játszma vége tökéletessé csiszolt metafizikai sakkjátékszínházban telje-

sedik be. A drámairodalom Beckett után szakít ugyan a több évezredes metafizikai genealógiával, de nem a színház; több

olyan alkotót ismerünk ugyanis – Jeles András, Silviu Purcãrete, Romeo Castellucci –, akik a theatrum theologicum bűv-

körében alkotnak: számukra a színházi előadás a létezés kozmikus kérdéseinek a közösségi rítusa. Amennyiben a színház

az ember testi tapasztalatainak a tárháza (régebbi kifejezéssel: élettár), a theatrum theologicum nem egyéb, mint az

Isten-gondolatok és Isten-vesztések, a megváltás és a saját életünkkel való kiengesztelődés, valamint a történelem fog-

ságába zuhant kozmosz fölvetésének a közösségi tere. Könyvünk nem a theatrum theologicum monografikus kifejtése,

hanem a fogalom megnyitása. Nyilvános, de semmiképpen sem magányos útkeresés.

A kötet tanulmányai a színházművészet, színháztudomány, drámaesztétika késő 20. századi és 21. századi

alakulását, művészi és tudományos kihívásait elemzik, nemzetközi horizontú, naprakész ismereteket nyújtva

ezekről a területekről a magyar humántudományok széles köre számára. A három fejezetre tagolt munka

első részében (Térfoglalás) színháztörténeti és színházelméleti elemzések vizsgálják a színházi, performatív

tér (át)alakulásának kortárs jelenségeit, a közhellyé rögzült színházelméleti nézetek némelyikét. Ebben a

fejezetben kapnak helyet azok az írások, amelyek a térfoglalásnak a vendégléttel, az önkényuralmi célú

hatalommegragadással kapcsolatos drámai eseteit, illetve a csend és a hallgatás performatív sajátosságait

elemzik. A könyv második részében (Dramatikus és szcenikus terek) a színházművészet és a drámairodalom

néhány radikális megújítója áll a középpontban, Adolphe Appiától Tom Stoppardig és Jeles Andrásig, akik a

művészeti ág modernizálásában és általános gyakorlatának, szemléletének megkérdőjelezésében meghatározó

szerepet játszottak. A harmadik fejezet (Játékterek) színházi előadásokat elemez, az aktuális színpadi meg-

valósításon túl azok színháztörténeti és recepciótörténeti horizontját is játékba hozva, rámutatva a színtérnek

mint emlékezeti helynek a szerepére és jelentőségére.

A kötet címe, Kontaktzónák, az érintkezés területeire utal. Azokra a helyekre, ahol a kapcsolódások, átfedések, kölcsön-

hatások intenzív jelenlétével találkozhatunk. Ahol fizikai, földrajzi, politikai, kulturális, antropológiai, érzelmi interferenciák

formálják a zónába bármely irányból belépőket, az ott tartózkodókat. A kulturális antropológiából kölcsönvett kontaktzóna

fogalom lehetőséget kínál arra, hogy a kötet írásai ne a társművészetek felől közelítsenek a színházhoz, de ne is az

összművészeti jelleggel felruházott színház alkotóelemeinek szétválogatásával, elkülönítésével próbálják kimutatni a

színházi vonatkozások jelenlétét különböző területeken. A tanulmányok olyan – akár a művészet(ek)től igen távoli – műfa-

jokat, eseményeket, jelenségeket vizsgálnak, amelyek kontaktusban vannak/lehetnek a színház olyan inherens elemeivel,

mint a performativitás, a teatralitás, a nyilvánosság, a test, a tér és így tovább. A tizenkilenc tanulmány között olyan

művészeti ágak, műfajok, társadalmi események, közterület felhasználások kerülnek előtérbe, mint a fotográfia, a harc-

művészet, a világkiállítás, a divatbemutató, a pódium előadás, a villámcsődület, az emlékmű, az emlékünnepség, a tüntetés

és így tovább. Szerepelnek a kötetben olyan írások is, amelyek szorosabban a színházhoz (csoporthoz vagy alkotóhoz),

illetve egy-két esetben drámaírók munkásságához kapcsolódnak, ám ezekben is a határterületi sajátosságok szempontjai

állnak előtérben.