Színházelmélet

"A színművészet esztétikai megítélése körül meglehetősen nagy a bizonytalanság. Erre vallanak azok a vissza-

visszatérő kísérletek, amelyek során valamiféle rendszerbe kívánják beépíteni a színjátékot, valamint azok a

viták és meghatározási kísérletek, amelyek állított vagy tényleges önállóságával kapcsolatban alakult ki. Az

utóbbi időben pedig, amikor az esztétika általános kérdései iránt is megnőtt az érdeklődés, újra meg újra fel-

merült az igény, hogy az egyes művészeti ágazatok sajátos esztétikája is megfogalmazást nyerjen..."

Bár néhány évtizede mind a filozófiában és a társadalomtudományokban, mind a színháztudományban jelen-

tősebb érdeklődés mutatkozik egyfelől a test, másfelől a teatralitás iránt, a kettő közötti kapcsolat mibenlété-

nek, sajátosságainak, folytonosan átalakuló viszonyának vizsgálata ez idáig nem kapott kellő figyelmet.

A könyv szemléletének és szerkezetének alapja az, hogy az egyes részek a test felől értelmezik a teatralitást,

és a teatralitás összefüggésében vizsgálják a testet.

A kötetben, amely mintegy ikerkönyve A Nemzeti Színház története a két világháború között című monográ-

fiájának, Magyar Bálint századunk egyik legjelentősebb magyar színházának történetét beszéli el. A Vígszínház

1896. május 1-jén nyitotta meg kapuit Jókai Mór a Barangok, vagy a peoniai vajda című szatírájával - ettől a

pillanattól követi nyomon Magyar Bálint a színház sikereit és bukásait, ismerteti vezető művészeinek pályáját,

jellemzi a legfontosabb előadásokat, a vígszínházi stílus alakulását, egyszersmind feltárja tevékenységének

hátterét, a művelődéspolitikai és gazdasági meghatározókat.

Magyar Bálint személyes élmények alapján, emlékiratokra, egykori kritikákra, levelekre építve, de igen gazdag

kiadatlan anyagból, a színház szerencsére teljes egészében megmaradt irattárából is merítve írja meg az

1896-1949 közti évek történetét, az alapítástól az államosításig. A Vígszínház története a szakembereknek

elsőrendű fontosságú forrásmunka, az érdeklődő olvasónak pedig betekintést enged abba a műhelybe, amely-

ben – hogy csak néhány nevet említsek – Jókai Mór és Varsányi Irén, Bródy Sándor és Ditrói Mór, Hegedüs

Gyula és Molnár Ferenc, Szomory Dezső és Csortos Gyula, Rajnai Gábor és Szerémy Zoltán, Hunyady Sándor,

a Góth házaspár, Gombaszögi Frida, Kabos Gyula, Somlay Artúr, Mezey Mária, Ajtay Andor dolgozott.

Összeállította és a bevezető tanulmányt írta: Major Tamás.

Az előszót írta és a jegyzeteket készítette Werner Hecht.

Bálint Lajos részt vett a Thália Társaság munkájában, majd Otto Brahm mellett dolgozott a Deutsches Theaterben.

Hazatérte után a Nemzeti Színház dramaturg titkára volt.

Ebben a kötetben azok az elméleti igényű, részben csak kéziratban fennmaradt tanulmányai olvashatók, amelyekben

a színház-, a tánc- és az artistaművészetre vonatkozólag fogalmazott meg nagyrészt máig érvényes esztétikai

megállapításokat.

A színházi eszközök alkalmazásának lehetősége színházon kívüli-túli területeken meglehetősen tágas.

Irányulhat szenvedélybetegek rehabilitációjának segítésére, pedagógiai kihívások alternatív megoldására,

politikai kérdések megfogalmazására és előtérbe állítására, társadalmi konfliktusok kezelésére, megtörtént

események dramatikus eszközökkel történő feldolgozására, és így tovább.

"A színháztudomány problémáiba vezet be ez a könyv, klasszikus olvasókönyvként értelmezve önmagát.

Az egyetemi hallgatók, a színház iránt érdeklődők, akik tágítani kívánják színházismereteik horizontját, először

is aktiválják tapasztalataikat; nem kidolgozott elméletekkel startolnak, hanem saját élményeikkel. Ezen az úton

kalauzolja őket ez a könyv azáltal, hogy a kortársi és történeti színházjelenségeken bemutatja a lehetséges

elméleti magyarázatokat."

Az 1970-es évektől kezdve a nyugati színházkultúrákban egyre inkább háttérbe szorul a színház irodalmi

szerepe és meghatározóvá válik esemény jellege. A szöveg egyenrangúvá lesz a tér, a mozgás, a hangok,

a világítás elemeivel. A színház egyre több érintkezési pontot alakít ki a társművészetekkel, a performansszal,

a képzőművészettel, az operával és a tánccal. Ezt a folyamatot foglalja össze Lehmann "posztdramatikus"

elnevezés alatt.