Színházelmélet

"A színművészet esztétikai megítélése körül meglehetősen nagy a bizonytalanság. Erre vallanak azok a vissza-

visszatérő kísérletek, amelyek során valamiféle rendszerbe kívánják beépíteni a színjátékot, valamint azok a

viták és meghatározási kísérletek, amelyek állított vagy tényleges önállóságával kapcsolatban alakult ki. Az

utóbbi időben pedig, amikor az esztétika általános kérdései iránt is megnőtt az érdeklődés, újra meg újra fel-

merült az igény, hogy az egyes művészeti ágazatok sajátos esztétikája is megfogalmazást nyerjen..."

Bár néhány évtizede mind a filozófiában és a társadalomtudományokban, mind a színháztudományban jelen-

tősebb érdeklődés mutatkozik egyfelől a test, másfelől a teatralitás iránt, a kettő közötti kapcsolat mibenlété-

nek, sajátosságainak, folytonosan átalakuló viszonyának vizsgálata ez idáig nem kapott kellő figyelmet.

A könyv szemléletének és szerkezetének alapja az, hogy az egyes részek a test felől értelmezik a teatralitást,

és a teatralitás összefüggésében vizsgálják a testet.

A kötetben, amely mintegy ikerkönyve A Nemzeti Színház története a két világháború között című monográ-

fiájának, Magyar Bálint századunk egyik legjelentősebb magyar színházának történetét beszéli el. A Vígszínház

1896. május 1-jén nyitotta meg kapuit Jókai Mór a Barangok, vagy a peoniai vajda című szatírájával - ettől a

pillanattól követi nyomon Magyar Bálint a színház sikereit és bukásait, ismerteti vezető művészeinek pályáját,

jellemzi a legfontosabb előadásokat, a vígszínházi stílus alakulását, egyszersmind feltárja tevékenységének

hátterét, a művelődéspolitikai és gazdasági meghatározókat.

Magyar Bálint személyes élmények alapján, emlékiratokra, egykori kritikákra, levelekre építve, de igen gazdag

kiadatlan anyagból, a színház szerencsére teljes egészében megmaradt irattárából is merítve írja meg az

1896-1949 közti évek történetét, az alapítástól az államosításig. A Vígszínház története a szakembereknek

elsőrendű fontosságú forrásmunka, az érdeklődő olvasónak pedig betekintést enged abba a műhelybe, amely-

ben – hogy csak néhány nevet említsek – Jókai Mór és Varsányi Irén, Bródy Sándor és Ditrói Mór, Hegedüs

Gyula és Molnár Ferenc, Szomory Dezső és Csortos Gyula, Rajnai Gábor és Szerémy Zoltán, Hunyady Sándor,

a Góth házaspár, Gombaszögi Frida, Kabos Gyula, Somlay Artúr, Mezey Mária, Ajtay Andor dolgozott.

Összeállította és a bevezető tanulmányt írta: Major Tamás.

Az előszót írta és a jegyzeteket készítette Werner Hecht.

A színházi eszközök alkalmazásának lehetősége színházon kívüli-túli területeken meglehetősen tágas.

Irányulhat szenvedélybetegek rehabilitációjának segítésére, pedagógiai kihívások alternatív megoldására,

politikai kérdések megfogalmazására és előtérbe állítására, társadalmi konfliktusok kezelésére, megtörtént

események dramatikus eszközökkel történő feldolgozására, és így tovább.

A kötet tanulmányai a színházművészet, színháztudomány, drámaesztétika késő 20. századi és 21. századi

alakulását, művészi és tudományos kihívásait elemzik, nemzetközi horizontú, naprakész ismereteket nyújtva

ezekről a területekről a magyar humántudományok széles köre számára. A három fejezetre tagolt munka

első részében (Térfoglalás) színháztörténeti és színházelméleti elemzések vizsgálják a színházi, performatív

tér (át)alakulásának kortárs jelenségeit, a közhellyé rögzült színházelméleti nézetek némelyikét. Ebben a

fejezetben kapnak helyet azok az írások, amelyek a térfoglalásnak a vendégléttel, az önkényuralmi célú

hatalommegragadással kapcsolatos drámai eseteit, illetve a csend és a hallgatás performatív sajátosságait

elemzik. A könyv második részében (Dramatikus és szcenikus terek) a színházművészet és a drámairodalom

néhány radikális megújítója áll a középpontban, Adolphe Appiától Tom Stoppardig és Jeles Andrásig, akik a

művészeti ág modernizálásában és általános gyakorlatának, szemléletének megkérdőjelezésében meghatározó

szerepet játszottak. A harmadik fejezet (Játékterek) színházi előadásokat elemez, az aktuális színpadi meg-

valósításon túl azok színháztörténeti és recepciótörténeti horizontját is játékba hozva, rámutatva a színtérnek

mint emlékezeti helynek a szerepére és jelentőségére.

Az 1970-es évektől kezdve a nyugati színházkultúrákban egyre inkább háttérbe szorul a színház irodalmi

szerepe és meghatározóvá válik esemény jellege. A szöveg egyenrangúvá lesz a tér, a mozgás, a hangok,

a világítás elemeivel. A színház egyre több érintkezési pontot alakít ki a társművészetekkel, a performansszal,

a képzőművészettel, az operával és a tánccal. Ezt a folyamatot foglalja össze Lehmann "posztdramatikus"

elnevezés alatt.

A szöveggyűjtemény a performance-művészet elméleti megközelítését nyújtja.