Színházelmélet

A kötet témája a kortárs drámatörténet és színháztudomány egyik legelhanyagoltabb területe, annak dacára, hogy igen fontos kérdésről van szó. Az elemzés elsősorban arra irányul, hogyan és milyen formában jelennek meg az epikus és drámai művek határán a narratív tartalmak. Olyan elméleti keretet (drámanarratológia) és elemzési tárgyat (monodrámák és monológ alapú drámák) kapcsol össze, amellyel gyakorlatilag egy új kutatási és drámaelemzési terület feltárására kerül sor. A könyv két megközelítési módot használ. Az elméleti fejezet bepillantást nyújt a drámanarratológia történetébe, az ezzel kapcsolatos érvek és ellenérvek kialakulásának folyamatába, valamint felvázolja a drámanarratológia helyét a narratológiák rendszerében. Ehhez kapcsolódva két, elemzésekben is produktívan használható eszközt mutat be: a diegetikus és mimetikus narrativitás leírását és a narratív hatóerő elméletét. A drámákat elemző fejezetek a mono/lóg dráma egy-egy formáját mutatják be konkrét szépirodalmi műveken keresztül. Az elemzett drámák között szerepelnek narrátort alkalmazó művek, mint például Tennessee Williams Üvegfigurák, Arthur Miller A bűnbeesés után, Tom Stoppard Travesztiák; monológ drámák: Samuel Beckett Az utolsó tekercs, Nagy András Alma, illetve olyan színdarabok, amelyek egyetlen szereplő, vagy több szereplő, közvetlenül a közönséghez címzett monológjából állnak, mint amilyen Brian Friel Hitgyógyász, vagy Csehov A dohányzás ártalmasságáról című műve.

A színház, bár a jelenbeliség művészetének tartjuk, mindig is ezer szállal kötődött a múlthoz, kiemelt szerepet játszott a kulturális emlékezet definíciójában és megőrzésében. A kötet a színház és emlékezet sokrétű kapcsolatának feltárására törekszik, elemzési szempontokat kínálva a társadalmi emlékezet és a történelem színrevitelére törekvő színházi előadások olvasatához. Gazdag példaanyag bemutatásával arra kérdez rá, hogy az 1989 utáni színház milyen formában vesz részt a huszadik (és immár huszonegyedik) század nagy traumáinak feldolgozásában. A „globális emlékezetdiskurzus” állomásai: a dél-afrikai apartheid lezárása, a kubai emigráns identitás problémái, a chilei diktatúra rémtetteivel való szembenézés, az Egyesült Államok 9/11-el való számvetése, a román és magyar államszocializmus tapasztalatai, és ezek színházi reprezentációi egy gazdag és átfogó képet adnak a társadalmi és színházi múltfeldolgozás különböző megközelítéseiről. A kötet elemzései párhuzamosan és egymás tükrében vizsgálják a színház és a sokféle társadalmi performansz (emlékbeszédek, közszereplők gesztusai, nyilvános események és apológiák) által megvalósuló múltfeldolgozást. A színház sok esetben kritikát fogalmaz meg a hivatalos emlékezetpolitikák működését illetően, és azok átformálására sarkall, új lehetőségeket, nézőpontokat vet fel. Máskor a fájdalmas élmények lelki, közösségi feldolgozásában, elfogadásában nyújt segítséget. Ugyanakkor a bűnügyi és erkölcsi igazságszolgáltatás, a nyomozás és nyilvánosságra hozás, az anyagi és erkölcsi kárpótlás, az etnikai csoportok közötti kiegyezés megvalósítása nem vagy csak igen ritkán lehet a művészi rendszerek feladata.

A kötetben idézett példák azt mutatják, hogy az emlékezet folyamatosan változó konstrukciójának kialakítása, fenntartása és testbe–térbe öntése olyan célkitűzés, amiben a színház az irodalommal, a filmmel, az emlékhelyekkel és a nyilvános eseményekkel egyenértékű szereplő lehet.

"A jelen kötet írásai az utóbbi hatév során végzett kutatói tevékenységeimről adnak számot, melyeket főként a Szegedi Tudományegyetemen 2000-ben megalapított Kulturális Ikonológia és Szemiográfia Kutatócsoport keretein belül végeztem. A szövegek tükrözik azt a kettős célkitűzést, amely a szemiográfiai kutatásokban (szegedi kollégáimmal együtt) kezdettől fogva vezérelt. A kutatási terv középpontjában az ikonográfiai – ikonológiai módszertan megújítása áll, a hagyományos szimbólumkutatási értelmezői eljárások posztstrukturalista, posztszemiotikai megfontolásokkal való összekapcsolásán keresztül. Igyekezetem másfelől arra irányul, hogy a magyarországi szemiotikai, kultúraelméleti, irodalomtörténeti iskolák eredményeit a nemzetközi elméleti és értelmezői gyakorlatokkal együttesen alkalmazzam.

…

A szemiográfiai módszer felvezetése után Thomas Kyd Spanyol tragédia, valamint William Shakespeare Othello, a velencei mór című tragédiáiban igyekszem a hagyományos színházszemiotikai és ikonográfiai meglátásokat kiegészíteni a posztszemiotika elméleti alapvetéseivel, összetett szemiográfiai értelmezésre törekedve. A bevezető részek után figyelmemet a kora modern és a posztmodern színházi és szimbolizációs gyakorlatok hasonlóságaira irányítom, a drámaszöveg és színházi előadás dialektikájának szemiotikai értelmezéséből, valamint a kultúrtörténeti színháztipológia szemiográfiai vizsgálatából kiindulva. Részletes elemzést nyújtok Shakespeare Titus Andronicus című tragédiájáról, egy olyan jelentőségteljes darabról, amely sokáig nem foglalta el az őt megillető helyet a nemzetközi szakirodalomban, és még kevésbé a magyar kritikában. Párhuzamot vonok a kora modern színház ismeretelméletileg kísérletező, anatomizáló irányultsága és a posztmodernben újjáéledő anatómiai tendenciák között. Ezek a posztmodern gyakorlatok hasonlóképpen reflektálnak a modernizmus válsága után kialakuló episztemológiai válságra, mint ahogy a protomodern darabok boncolták azokat a bizonytalanságokat, melyek a középkorból megörökölt, kozmikus összefüggésekre és harmóniára épülő, analógiás világkép megkérdőjeleződése miatt alakultak ki. A kora modern és a posztmodern kulturális reprezentációk hasonlóságai alapján úgy érvelek, hogy a kora modern ismeretelméleti átalakulást a modern kor előkészületeként, protomodernként lehet értelmezni. Ezt a részt egy posztmodern darab, Caryl Churchill Cloud 9 című drámájának interpretációja zárja. A plurális szubjektum, az ideológiai identitásképző technológiák és a dramaturgiailag kulcsfontosságú metaperspektíva ugyanúgy megjelenik ebben a drámában, mint a protomodern, reneszánsz angol darabokban."

"A szemiotika a század elején a nyelvfilozófia, majd a nyelvészet legáltalánosabb kérdésköreit vizsgálva alakult ki, amikor Ferdinande Saussure szisztematikusan elkülönítette a jelet a jelölttől. Ennek folytatásaként a szépirodalmi szövegek alkalmazására a harmincas években fokozatosan létrehozta saját paradigmáját a strukturalista, a hatvanas években pedig a poszt-strukturalista irodalomtudomány. A színházszemiotika számára alighanem az egyik leglényegesebb fordulópontot az 1980-as esztendő hozta, amikor megjelent Keir Elam: A színház és a dráma szemiotikája (The Semiotics of Theater and Drama) című alapműve, amelynek első két fejezetét az alapfogalmak tisztázása végett magyarul először a most megjelent tanulmánygyűjtemény is tartalmazza. A szerző az irodalmi és színházi jelek különválasztásával önálló vizsgálati módszerré avatta a színházszemiotikát, és a drámai szövegtől elkülönítve, a „performance text” fogalom megalkotásával számos hivatkozás alapját érdemelte ki.

…a tanulmánykötet szerkesztői, anélkül, hogy részletekbe menően ebben a kötetben kidolgoznák, új fogalmat alkotnak, a könyv főcíméül használt színház-szemiográfia fogalmát, amelyen a szemiotikának és az ikonográfiának színházművészetre alkalmazott egyesítését értik. Az új terminus bevezetésére már mások is tettek kísérletet, csakhogy ezt a szerkesztők a korábbiaktól egészen eltérő módon használják. Számukra a szó jelentését nem a két összetétel egyszerű összege képezi, amikor a fogalom a színházi jelek (szemio) leírását (grafia) jelenti, hanem a két összetétel egyesítésével határozzák meg jelentését. Az előbbi egy strukturalista szándékot jelentene táncok vagy színházi előadások pontos leírására törekedve, amely azért bizonyulhatott járhatatlan útnak, mert egy-egy gesztus pontos, aprólékos, ugyanakkor mindenki számára érthető és örökérvényű leírása eleve korlátokat állít a fogalmi megnevezés számára. A két fogalom egyesítése viszont azt jelenti, hogy a színházban egyidőben felismert különféle jelek egy episztemológiát-megismerést meghaladó eljárással, azok egyetlen képbe történő összevonásával értelmezhetőek. »A szemiotika és az ikonográfia együttes alkalmazásáról van tehát szó, amely igyekszik feltárni azokat az elemeket is korábbi korok drámaszövegeiben, melyek csak egy színházi reprezentációs logika keretein belül aktiválódnak.« Szemléletes példáját adja ennek az egyik legtanulságosabb dolgozatnak az a részlete, amely a középkori emblémákkal foglalkozik." (Várszegi Tibor Ellenfény 2000/1–2.)

Bécsy Tamás életművéről

„Azt hiszem, az írásaimon is abszolút látszik, hogy engem két dolog lökött el igazán: a fenomenológia és az ontológia.

Érdekes, hogy amikor elkezdtem lételmélettel foglalkozni, álomképszerűen beúszott gyerekkoromból az a fogalom, hogy

ontológia. Valószínűleg még apám valamelyik könyvében olvastam, vagy olyan szövegben, amit pénzért bemagoltam.

Aztán nagyon sokat tanulmányoztam Arisztotelész Metafizikáját, ami voltaképp fogalommagyarázat. Végső soron nagyon

hiszek abban, hogy az ontológia, ez az objektumos-objektívebb felfogás nemsokára újra előtérbe fog kerülni. Az én

ontológiám ugyanis alulról jön, mint a preszókratikusoké.”

Bécsy Tamás életműve a hazai színháztudomány inspirálója, összetartó teoretikus kerete, mely rendszerszerűségre

és vitára egyaránt késztet. A kötetben olvasható írásokban tanítványok, kollégák viszik tovább Bécsy Tamás gondolatait,

s ezzel felrajzolják a kortárs teatrológia magyar palettáját.

Jelen kötet gerincét olyan tanulmányok adják, amelyek a színházi cselekvésnek, szemléletmódnak és eseménynek a színházi intézményrendszeren kívüli vonatkozásaival foglalkoznak. Ide tartozik mindenekelőtt a társadalmi színház jelensége és fogalma, amely a színház eszközeinek segítségével társadalmi akciókat, változásokat igyekszik elérni. Ez a törekvés a 20. század jelentős színházi újítóinak munkásságában éppúgy jelen van, mint azokban a társadalomtudományi megközelítésekben, amelyek a társas érintkezéseket és helyzeteket színházi fogalmakkal írják le. Az 1968-as párizsi események teátrális vonatkozásait, a villámcsődület (flash mob) színházi relevanciáit, az AIDS áldozatainak emléket állító NAMES-projekt akciósorozatát, illetve a vándorló, utazó, költöző színház jelenségét tárgyalják az első fejezetet írásai.

A második fejezetben Shakespeare és kora állnak a fókuszban. Lehet-e Shakespeare-t színházon kívülinek tekinteni? Miként váltak le a színházi előadásról Shakespeare színpadi szövegei és hogyan kerültek át fokozatosan az irodalom intézményrendszerébe? Kik, miért és hogyan vitatták el Shakespeare-től a ma neki tulajdonított drámák szerzőségét az elmúlt évszázadok folyamán? A harmadik fejezetben olyan magyar szerzőkről van szó, akiknek drámái nem, vagy alig, vagy jelentőségükhöz mérten ritkán jutottak színpadra. Az elemzett példák: Pilinszky János látomása a jelenlét színházáról, Mészöly Miklós drámáinak és színpadfelfogásának paradoxona, valamint Nádas Péter drámaírói munkásságának sajátosságai. A zárófejezet dramaturgiai és színházi könyvekkel foglalkozik, amelyek széles spektrumát adják annak a lehetőségnek, hogy miként is lehet történeti, elméleti, gyakorlati szempontból vizsgálni a színházi cselekvéseket, ezek kulturális kölcsönhatásait, dramaturgiai, műfaji, esztétikai vonatkozásait.

Fordította: Koros Fekete Sándor

Georges Banu a Sorbonne tanára, számos beszélgetéskönyv, monográfia és esszé írója. A felügyelt színpad című esszéje

hátterében a kivándorlás előtti, majd az emigrációban szerzett tapasztalatok húzódnak meg.

A szerzőre jellemzően elegáns, bölcs humorú, Franciaországban nagy sikert aratott könyv rendkívüli eredetiséggel írja le

a színházat.

Pap Gábor Papesz három évtizede kutatja a színház, a dráma és a zene kapcsolódási pontjait. Ezt hol tanárként teszi, közösen a diákjaival (középiskolásokkal, egyetemi hallgatókkal vagy színészképzősökkel), hol meg kritikusként, aki mások művészetét elemzi, máskor meg alkotó emberként, amatőr, független és kőszínházi előadások zeneszerzőjeként, rendezőjeként vagy dramaturgjaként. A színház, dráma és a zene kapcsolódásáról szerzett sokrétű tapasztalatait, felismeréseit most egy hiánypótló könyvben összegezi.

A könyv egyszerre három aspektusból, tudományos, művészeti és pedagógiai vonatkozásaiban vizsgálja színház és zene közös világát. A kötet első nagyobb fejezetében (Teória) a szerző definiálja, hogy mit ért dramatikus zene alatt, és mi indokolja e fogalom bevezetését. Vizsgálódásának tárgya a színházi alkotófolyamatban, valamint a dráma- és színházpedagógiában alkalmazott olyan zene,  amely az alkotók együttmunkálkodása révén, élő módon jön létre, és amelynek megközelítése, szemlélete, fogalmi rendszere is dráma- és színházközpontú. A szerző konkrét, történeti és kortárs zenei példákon keresztül mutatja be, hogy a zenei jelenségek mélyszerkezetében hol fedezhető fel a drámai elem.

Ezt követően rendszerre nem törekvő módon, mégis fontos megfigyelésekre alapozva próbálja megragadni a zene színházi hatásmechanizmusának főbb törvényszerűségeit, és ezen belül a dramatikus zene alkalmazásának újszerű lehetőségeit. Végül egy vázlatos történeti áttekintés adva térképezi fel színház és zene fontosabb találkozási pontjait, jelen- és jövőbeli megvalósulási formáit.

A kötet második fejezete (Praxis) teljes egészében gyakorlati fogantatású, középpontjában a dramatikus zenei gyakorlatok módszertana, leírása áll. Itt olvasható az alapozó gyakorlatok részletes bemutatása, mélységük szerint kategorizálva a gyakorlatokat a szabályjátékoktól a kommunikációs funkción át haladva a komplex szituációs gyakorlatokig.

Ezt követi a fontosabb zenei elemekkel (pl. dalokkal, ritmusképletekkel) való dramatikus tevékenységek leírása, valamint  a speciálisan új zenés kompetenciákat adó színésztréningek tervezetei. Ezután olyan hosszabb időkeretben zajló projektek ismertetése következik, amelyek révén a leírt gyakorlatok hatékony építőköveivé válhatnak egy adott gyerek-, diák- vagy éppen professzionális színházi alkotófolyamatnak. Végül a szerző a praxisra vonatkozó hasznos és egyedi tanácsokkal látja el a leendő alkalmazókat.

A könyv harmadik fejezetében (Applikáció) Pap Gábor összefoglalja azokat a tapasztalatait, amelyeket a dramatikus zenei gyakorlatok és projektek alkalmazása során szerzett a színházi (nevelési) alkotómunkában. Itt kapott helyet a Trainingspot Társulattal létrehozott új színházi műfaj, a zenés tantermi színház főbb eredményeinek, tanulságainak és jövőbeni irányainak bemutatása. Végezetül a kötet egyik lehetséges konklúziójaként egy új képzési szisztéma lehetőségét vázolja fel a szerző, ehhez kapcsolódnak azok a tematikák, óravázlatok is, amelyek hatékony segítői az alkalmazásnak.

A hiánypótló könyvet nemcsak az alkotók és a pedagógusok forgathatják haszonnal, hanem azok is, akik színház- és zenekedvelőkként keresik a komplexebb élményeket.

A könyv Nagy Attila színművész, rendező önéletrajzi és színházesztétikai írásainak, nyilatkozatainak, személyes vallomásainak

szerkesztett gyűjteménye. Nagy Attila részt vett az 1956-os forradalomban, amelyet követően előbb halálra, majd –

enyhítésként – tizenkét évi fegyházbüntetésre ítélték, ahonnan 1961-ben szabadult. Ezek viszonylag közismert tények,

ám az már kevésbé, hogyan került az események fősodrába, illetve hogy a börtönéveket miként sikerült átvészelnie.

Ugyancsak kevesen ismerik a kiváló színész családjának, gyermekkorának és művészi indulásának részleteit.

A kötet első része ezeknek az emlékeknek személyes hangvételű bemutatása: a látszólag békés ifjúkortól a pályakezdő

színész dilemmáin át az '56-os események felidézéséig. Az életrajz itt, amellett, hogy őrzi „mesélő" stílusát és

atmoszféráját, pontos kor- és társadalomrajz is. A kötet második fele Nagy Attila színészi-rendezői filozófiáját mutatja be

a művész színházesztétikai esszéin keresztül: elvei, tanácsai, szakmai javaslatai ma is megállják helyüket; és egy elmélyült,

sokat elemző-gondolkodó, a világszínház fejleményeiben naprakész, éles szemű intellektuális alkotó portréját rajzolják ki.

A könyv emellett tartalmaz néhány interjút is, amelyekben a szerző élete legfontosabb stációiról, fordulópontjairól vall az

újságírónak.

Színház, test, dokumentum: hogyan kapcsolódik ez a három elem a kortárs művészeti és archiválási gyakorlatokban?

Mi az az élő dokumentáció? Miként válik a színházi alkotó régésszé vagy szellemidézővé? Hogyan reflektál a Kádár-

rendszer utóéletére egy dokumentumszínházi előadás, egy kísérleti táncelőadás és egy archívum eseményrekonstruk-

ciója? A társadalmi és egyéni szabadság hiánya miért köti össze a hatvanas-hetvenes éveket és a jelenünket? Többek

között ezekre a kérdésekre keresi a választ ez a kötet, miközben a kortárs dokumentumszínház hazai és európai

példáit, az újrajátszás művészeti és kritikai metódusait, illetve az archívum és performativitás jelenbeli összefüggéseit

kutatja. Az 1956-os forradalom, a kádári besúgórendszer és annak mentális ára, az állambiztonság alapjain kialakuló

biztonsági állam, de még a Hamlet is előkerül. A könyv egyik alapvetése, hogy a test szerepét újra kell értékelni a múlt

felidézésének, feldolgozásának és az archiválásnak a folyamataiban. De ehhez a színházi előadások axiómaként kezelt

elmúlását is felül kell vizsgálni, méghozzá az előadás folytatólagos jelenlétének elméletein és kortárs példáin keresztül.

A könyv a Rimini Protokoll, a Természetes Vészek Kollektíva, a Wooster Group és Kelemen Kristóf alkotói gyakorlatainak,

a Dohány utcai Lakásszínház emlékezetének és a Blinken OSA Archívum eseményeinek elemzésén keresztül ajánl fel egy

olyan perspektívát, amely új összefüggésekben láttatja a dokumentumalapú tudástermelés és testközpontú emlékez-

(tet)és dinamikáit.

Az esszéket válogatta, a kötetet szerkesztette, az előszót írta, és Jan Kott jegyzeteit fordította Király Nina.

A kötet tanulmányai a színházművészet, színháztudomány, drámaesztétika késő 20. századi és 21. századi alakulását, művészi és tudományos kihívásait elemzik, nemzetközi horizontú, naprakész ismereteket nyújtva ezekről a területekről a magyar humántudományok széles köre számára. A három fejezetre tagolt munka első részében (Térfoglalás) színháztörténeti és színházelméleti elemzések vizsgálják a színházi, performatív tér (át)alakulásának kortárs jelenségeit, a közhellyé rögzült színházelméleti nézetek némelyikét. Ebben a fejezetben kapnak helyet azok az írások, amelyek a térfoglalásnak a vendégléttel, az önkényuralmi célú hatalommegragadással kapcsolatos drámai eseteit, illetve a csend és a hallgatás performatív sajátosságait elemzik. A könyv második részében (Dramatikus és szcenikus terek) a színházművészet és a drámairodalom néhány radikális megújítója áll a középpontban, Adolphe Appiától Tom Stoppardig és Jeles Andrásig, akik a művészeti ág modernizálásában és általános gyakorlatának, szemléletének megkérdőjelezésében meghatározó szerepet játszottak. A harmadik fejezet (Játékterek) színházi előadásokat elemez, az aktuális színpadi megvalósításon túl azok színháztörténeti és recepciótörténeti horizontját is játékba hozva, rámutatva a színtérnek mint emlékezeti helynek a szerepére és jelentőségére.

A kötet címe, Kontaktzónák, az érintkezés területeire utal. Azokra a helyekre, ahol a kapcsolódások, átfedések, kölcsönhatások intenzív jelenlétével találkozhatunk. Ahol fizikai, földrajzi, politikai, kulturális, antropológiai, érzelmi interferenciák formálják a zónába bármely irányból belépőket, az ott tartózkodókat. A kulturális antropológiából kölcsönvett kontaktzóna fogalom lehetőséget kínál arra, hogy a kötet írásai ne a társművészetek felől közelítsenek a színházhoz, de ne is az összművészeti jelleggel felruházott színház alkotóelemeinek szétválogatásával, elkülönítésével próbálják kimutatni a színházi vonatkozások jelenlétét különböző területeken. A tanulmányok olyan – akár a művészet(ek)től igen távoli – műfajokat, eseményeket, jelenségeket vizsgálnak, amelyek kontaktusban vannak/lehetnek a színház olyan inherens elemeivel, mint a performativitás, a teatralitás, a nyilvánosság, a test, a tér és így tovább. A tizenkilenc tanulmány között olyan művészeti ágak, műfajok, társadalmi események, közterület felhasználások kerülnek előtérbe, mint a fotográfia, a harcművészet, a világkiállítás, a divatbemutató, a pódium előadás, a villámcsődület, az emlékmű, az emlékünnepség, a tüntetés és így tovább. Szerepelnek a kötetben olyan írások is, amelyek szorosabban a színházhoz (csoporthoz vagy alkotóhoz), illetve egy-két esetben drámaírók munkásságához kapcsolódnak, ám ezekben is a határterületi sajátosságok szempontjai állnak előtérben.

A tanulmány B. Brecht elméleti munkásságában igazít el. Fogalmak eredetének szegődik nyomába: honnan származik

az epikus színház, az elidegenítés kifejezése, milyen filozófiai és irodalmi források táplálják a Galilei élete vagy a Kurázsi

mama eszméit. E könyv a források nyomozásának izgalmas jegyzőkönyve. Vallatóra fogja a felvilágosodás, a német

filozófiai múlt alkotóit éppúgy, mint ahogy tájékoztat a harmincas évek nagy nemzetközi vitáiról is. Hagyomány és újítás

pörében is bizonyítékokat gyűjt a Brecht születésének nyolcvanadik évfordulójára megjelenő könyv, amely egy színházi

forradalom történetét idézi vissza.

A kötet a képi fordulat különféle művészeti ágakban és a tudományban is megfigyelhető jelenségével, valamint a fogalmi

metafora elméleti keretével kívánja bevezetni és összefogni két nagy témáját: a francia költészet és a színház reprezen-

tációhoz fűződő, szerteágazó kérdésfeltevéseit. A könyv első fejezeteiben két olyan kortárs francia költészeti irányzatot

taglalunk, melynek viszonya a képhez különböző módon, de meghatározó (Yves Bonnefoy és Lorand Gaspar, valamint

Jean-Michel Maulpoix). A kötet második felében néhány olyan színházi gyakorlatot választottunk ki, amelyek az emberi

képmás, az emberi "bálvány" lerombolására és újbóli összerakására tesznek kísérletet (Grotowski, Kantor, Barba,

Novarina), s ebben a folyamatban a költészet eszközeit is használják. Ezeknek a színházi gyakorlatoknak, melyek közül

Valére Novarina életművét emeljük ki, közös nevezője, hogy nemcsak a dramaturgiájukban ismétlik az önmegüresítés

folyamatát, hanem a színészvezetésben is alapvető helyet adnak neki. A második rész tehát, nem tagadva a színházi

gyakorlatok egyéb inspirációs forrásait, a Novarina életműve szempontjából központi jelentőségűnek tekinthető teológiai

kenózis-fogalom színházi, színháztudományi alkalmazására tesz kísérletet, s ebben különösen támaszkodik H. U. von

Balthasar teológiai esztétikájára, Xavier Tilliette munkáira, Simone Weil színház- és kenózis-koncepciójára, továbbá Kálvin,

Karl Barth, Paul Tillich és Kazoh Kitamori műveire. A tárgyalt alkotók vonatkozásában elsőnek tekinthető magyar nyelvű

monográfia mellékletében közölt, Túl a szakrálison című Valére Novarina-esszé magyar fordításban most jelenik meg

először.

Sepsi Enikő 2003-ban szerzett doktorátust a Sorbonne-on, és 2010 óta a Károli Gáspár Református Egyetem

Bölcsészettudományi Karát vezeti. Yves Bonnefoy, Valere Novarina és Jean-Michel Maulpoix műveinek fordítója,

kutatási területe a modern és kortárs francia költészet és színház, valamint a kortárs misztika.

"Ez a könyv a modern tragédia elméletéről szól. Szigorúan teoretikus munka, melyet azonban a színházi gyakorlat érlelt. ... Javarészt formaproblémákat vizsgáltam; az irodalomtörténet eszközei helyett a szerkezet és drámaépítő elemek analízisével." (A szerző – a munkájáról)