Színházelmélet

Főszerkesztő: Székely György

Szakszerkesztők: Alpár Ágnes, Balázs Arth Valéria, Fuchs Lívia, Gajdó Tamás, Kaizinger Rita, Molnár Klára, Nobilis Kornél, Páll Árpád, Rajnai Edit, Sirató Ildikó, Vajda Ferenc

Egykötetes, ráadásul egyetemes színházi lexikon több is megjelent az elmúlt évtizedekben, de igazán tudományos alapozású, a magyar színházművészet egészét szakszerűen felölelő munka először és utoljára 1929-1931-ben látott napvilágot (Schöpflin Aladár szerkesztésében). A mostani összeállítás mindenképp szenzáció, több évtizedes kutatómunka, a legjobb hazai szakemberek kollektív munkájának eredménye. A Magyar színházművészeti lexikon felöleli a történeti Magyarország területének teljes színháztörténetét a kezdetektől napjainkig, a színházépítészet és vándorszínészség kérdéseitől a színházesztétikai fogalmakig, az ismert színészek és rendezők, sőt zeneszerzők és dramaturgok, színházesztéták életrajzaitól a különböző volt és jelen társulatokig, szövetségekig, színházi intézményekig. A nagyszabású, valóban hézagpótló és évtizedekig nélkülözött kézikönyv ugyanakkor nem szűkebb értelemben vett szakmai kiadvány. A szó legszélesebb értelmében vett nagyközönség igényeit is kielégíti, kézreálló, könnyen kezelhető tájékoztató minden magyar színházi kérdésben, elsősorban persze a leginkább keresett személyi vonatkozásokban. Igen gazdagon illusztrált kiadvány, szinte mindenkiről (akiről egyáltalán lehetséges) közöl fekete-fehér fotót, a legtöbb szócikkhez kitűenően válogatott bibliográfia is járul, persze elsősorban a monografikus anyagot ölelve fel (vagyis nem találhatók meg az egyes színészek produkcióit méltató színikritikák).

Várszegi Tibor az előadó-művészet eredetének feltárására tesz kísérletet: a mozgásművészeten keresztül

fokozatosan a gyakorlat felé haladva szemlélteti azt, amire ma már oly kevés dolog emlékeztet: "az ember

lényege a színpadi igazságesemény közegében is a csönd, a részvétel miatti köszönet és a létesemény okozta

öröm történése az Ég és a Föld közötti játszó-téren".

Szerkesztette: Rosner Krisztina, Pandur Petra, Thomka Beáta

A 21. század eleji színházértelmezésben bizonyos súlypont-áthelyeződéseket vehetünk észre, amelyek szerint színház

jobbára ott jön létre, ahol az ember és a tárgy nem helyettesíthető. A legtöbb néző számára a színház nem idegen

sem az igazságtól, sem a valóságtól, hanem testileg intenzív és valóságos. Amíg az új audiovizuális médiumok új virtuális

realitásokat hoznak létre, addig a színházban a test és a tárgyak létének egyszerisége, jelenléte és multifunkcionalitása

kelt érdeklődést.

"A színháztudomány problémáiba vezet be ez a könyv, klasszikus olvasókönyvként értelmezve önmagát.

Az egyetemi hallgatók, a színház iránt érdeklődők, akik tágítani kívánják színházismereteik horizontját, először

is aktiválják tapasztalataikat; nem kidolgozott elméletekkel startolnak, hanem saját élményeikkel. Ezen az úton

kalauzolja őket ez a könyv azáltal, hogy a kortársi és történeti színházjelenségeken bemutatja a lehetséges

elméleti magyarázatokat."

Második, javított kiadás

A kötet olyan 19. és 20. századi hazai együttesek, csoportok, közösségek, színházak tevékenységét tárja fel,

amelyeket rendhagyó, szokatlan, amatőr, avantgárd vagy alternatív stb. jellegük miatt gyakorlatilag sem a

közélet, sem a kritika, sem a színháztörténet nem fogadott be, annak ellenére, hogy ezek az események vissza-

vonhatatlan változást indítottak vagy indíthattak volna el a hazai színjátszásban. Azokat a pillanatokat értel-

mezi tehát, amikor a magyar színház hagyományainak átírására és megváltoztatására történt kísérlet.

Egyúttal a kötet ezen a – részben öröklött, részben újrakonstruált – korpuszon belül keresi a színháztörténet-

írás alternatíváit: a pozitivista színháztörténet-írás módszertani és metodológiai alapfeltevéseinek újraértel-

mezését, valamint az irodalomelméletben, a szociológiában, a művelődéstörténetben, az antropológiában és

más tudományágakban mára meghonosodott elméleti iskolák módszereinek a színháztörténet-írásban való

alkalmazását.

Ajánlom könyvemet hivatásos és amatőr színházi szakembereknek, tanároknak és diákoknak, mindazoknak,

akik szeretik a színházat, érdeklődnek a színjáték törvényszerűségei és a színész munkája iránt.

Munkám két fő részre tagozódik: Az első rész kommunikációelméleti és szemiotikai aspektusú színházesztétika,

amely a – drámán mint irodalmi műalkotáson felépülő – színjáték sajátosságait vizsgálja.

A második rész a színészi munka elvi alapjait kutatja Sztanyiszlavszkij rendszerében. A XX. század meghatározó

színészpedagógusának, rendezőjének neve a személyi kultusz tévesztései, félremagyarázásai, szemléletének

dogmatikus és kötelező érvényű elfogadtatása miatt még ma is sokakat elborzaszt.

Munkám célja, hogy összegezze Sztanyiszlavszkijnak a színészi munkáról alkotott elképzeléseit, s olyan útjelző

sort alakítson ki, amely segítségével a "mester" metódusa iránt érdeklődők elindulhassanak; hogy felhívja a figyelmet

azokra a módszerekre, amelyek kiindulópontul szolgáltak az ezredvég egyik legkiválóbb színházi rendezőjének és

teoretikusának, Jerzy Grotowskinak világhírű színháza létrehozásában; hogy Sztanyiszlavszkij munkássága megfelelő

helyet kapjon színházi értékrendünkben.

A tanulmánykötetben színháztörténészek elemzik a színművészet és a színjátszás-történet különböző aspektusait. Az első tanulmányban a színjátszás értelmezéséről (teremtő vagy utánzó művészet), valamint a színházi kultúra változásairól – a színházak lokális jellegének fokozatos elveszítéséről s egyre inkább nemzetközi kontextusba kerüléséről – olvashatunk. Ezt Imre Zoltán három tanulmánya követi. Az elsőben a nemzettudat és a színházi kultúra történelmi összefonódásairól (nemzeti színházak), a másodikban az e témához kötődő 1928-as ún. Bánk bán-vitáról (a színházi előadás politikai állásfoglalássá válása) szerezhetünk ismereteket. Harmadik tanulmányában a kommunista diktatúra teatralitását és a Nemzeti Színházhoz való viszonyát elemzi. A negyedik tanulmányból az avantgárd színjátszás rejtelmeibe (a test mint szimbólum) nyerhetünk bepillantást.
A kötet második részében található Nagy Gabriella Ágnes három tanulmánya. Az elsőben a magyar színházi élet 1945 utáni állapotait (A hiány színháza) mutatja be, a másodikban a transzkulturális Shakespeare-interpretációk Peter Brook-i és szovjet változatait elemzi. Harmadik írásában Molnár Ferenc színműveinek külföldi sikereit és ennek okait vizsgálja. Az utolsó tanulmány témája a modern előadáselemzés problematikája.

"A színművészet esztétikai megítélése körül meglehetősen nagy a bizonytalanság. Erre vallanak azok a vissza-visszatérő kísérletek, amelyek során valamiféle rendszerbe kívánják beépíteni a színjátékot, valamint azok a viták és meghatározási kísérletek, amelyek állított vagy tényleges önállóságával kapcsolatban alakult ki. Az utóbbi időben pedig, amikor az esztétika általános kérdései iránt is megnőtt az érdeklődés, újra meg újra felmerült az igény, hogy az egyes művészeti ágazatok sajátos esztétikája is megfogalmazást nyerjen..."

A társadalomtudományok területén bekövetkezett „fordulatok” között a téri vagy topográfiai fordulat ösztönző hatást gyakorolt a kultúratudományokra és a színháztudományra is. A fordulat ezeken a területeken módszertani és fogalmi változásokat eredményezett. A jelen kötetben szereplő tanulmányok – egyebek mellett – a színházi/színpadi tér elméleti kérdéseivel, a statikus és dinamikus terek történeti és kortárs sajátosságaival foglalkoznak. Több szerző elemzi a vizuális médiumoknak a színházi előadásban és annak térkezelésében játszott szerepét. A tér és a hely megkülönböztetése kapcsán a kulturális másság, a természeti katasztrófa kiváltotta helyszín elhagyás, a nem színpadi térben szcenírozott előadás is szóba kerül. Külön fejezet foglalkozik a dramatikus szövegekben megkonstruált terek sajátosságaival, ezek dramaturgiai, műfaji, technikai aspektusaival. A zárófejezet a színházi nevelésben alkalmazott térkezelés kérdését vonja be a vizsgálat körébe.

Szerkesztette: P. Müller Péter, Balassa Zsófia, Görcsi Péter, Neichl Nóra

Jelen kötet központi témája mind a drámatörténetben, mind a színházi előadásban izgalmas kérdést állít

előtérbe. A hiány, csonkítás, kihúzás, elhallgatás érinti a drámák esetében a szöveg megrövidítését, aminek

lehetnek gyakorlati okai (az előadás hossza), de épp így szerepet játszhat benne a cenzúra, vagy a rendezői

koncepció. A színpadi hiányhoz sorolható például a néma szereplők jelenléte (a megszólalás hiánya) vagy a

testcsonkítás színrevitelének megoldásai, de épp így a kulturális átírások során bekövetkező csonkítások,

kihagyások, az eredeti műben szereplő sajátosságok megváltoztatásai.

Kötetünk – alapvetően időrendileg tagolt fejezetekbe rendezett – tanulmányai egyszerre rajzolnak meg egy

történeti ívet az antik görög drámától a közelmúlt magyar irodalmáig, és ugyanakkor a hiány drámai és

színházi témájának szerteágazó voltát is reprezentálják. Teszik ezt azzal, hogy beemelik az elemzésbe a jel-

elméletnek a színházi reprezentációra vonatkoztatható nézeteit, vizsgálják a színházi súgópéldányok szöveg-

változatait, nyomon követik az adaptációk során az eredeti színpadi műhöz képest végrehajtott változtatá-

sokat, feltárják az instrukció (illetve annak értelmezése) és a színházi gyakorlat között feszülő feszültséget,

megmutatják a hiánynak a tradícióképzésben betöltött szerepét, vagy rávilágítanak a néma gyásznak, a

kommunikáció hiányának az egyszerre teátrális és felforgató erejére.

"Közhelyszerűnek tetszhet a megállapítás bár teljesen igaz: Martin Esslin összegző munkájával hiánypótló kötethez jut a magyar olvasó. A színházelmélet napjaink magyar tudományos közéletének sajnálatosan elhanyagolt területe, jóllehet a század első felében Magyarországon is születtek jelentős művek e területen legyen elég Hevesi Sándorra, Németh Antalra és Hont Ferencre hivatkozni. Moholy-Nagy László 1925-ben írt Színház, cirkusz, varieté című tanulmánya pedig még manapság is minden jelentős színházi kézikönyvben szerepel, ami az avantgárd törekvésekkel foglalkozik. Kötetünk arra vállalkozik, hogy majd harminc évvel a szemiotikai kutatások és ezen belül e megközelítés színházra való alkalmazása nagy divatja után sorra vegye azokat a maradandónak bizonyult meglátásokat, amelyek immár kiállták az idő próbáját, s a színházi jelenség értelmezésének elengedhetetlen szempontjaivá váltak. Az összegzésen azonban Martin Esslin túllép annyiban, hogy a korábban csupán a színházra vonatkoztatott szemiotikai aspektust kiterjeszti a rokonművészetekre, azaz a filmre és a televíziós játékra, sőt a rádiójátékra is utal."

"Ez a – jobb szó híján – egzisztenciális beállítottságú drámaelmélet a dráma műfajának újraértékelését vonja maga után. Bentley úgy osztja fel a dráma birodalmát, mintha szűzföldet törne fel. Aligha lehetne persze azzal vádolni, hogy nem ismeri elméletalkotó elődeit, a nagyhatású drámaelméleteket vagy a dramaturgiai kézikönyveket. Mégsem belőlük indul ki, hanem a leghétköznapibbnak tetsző élményekből és tapasztalatokból. Véleménye szerint a drámai művészetet befogadó színházi közönség is mindenekelőtt erre fogékony. A dráma válfajait ezért pszichológiai és antropológiai megfontolások alapján osztja fel – hogy azután innen jusson el nem csak pszichológiai, hanem metafizikai kérdések fölvetéséhez." Földényi F. László

A világ drámairodalmát és színházművészetét tudományos igényességgel, művészi érzékenységgel és a pszichoanalízis módszerességével elemző nagyszabású munka a drámaelméletek rutinjától megszabadulva a hétköznapi élet zugaiban is felfedezi a dráma elemeit. Olyan kérdésekre is választ kapunk, mint hogy mitől jó egy történet, mi a dialógus, a jellem, az előadás, mi a különbség a mindennapi ember és az archetípus között, utánoz-e vagy reprodukál a művész, mi a giccs, milyen szerepe van az álomnak a művészetben, hanyatlik-e a drámai műfaj, milyen változatai vannak, és hogyan kapcsolódnak ezek a valós élethez.

Eric Bentley Angliában született 1916-ban. 1954 óta a Columbia Egyetem drámairodalom-tanára. Több irodalmi-kritikai lap szerkesztője, számos antológia összeállítója. Több önálló tanulmánykötetében elsősorban a modern színház és költészet problémáival foglalkozik.

Színház és politika kapcsolatának közös mozzanatai között a nyilvánosság, a teatralitás, a performativitás játsszák a legfontosabb szerepet. A színházi politika egyfelől az intézmény, illetve az alkotó pozícióját, vízióját, értékrendjét és gyakorlatát jelöli, másfelől a hatalmi berendezkedésnek a színházzal szembeni magatartását. A politikai színház pedig részben a jelenkor társadalmi-politikai mozzanataira reflektáló, a politikát tematizáló produkciókra, részben az uralkodó jelhasználattól eltérő, azt felforgató – azaz a művészeti ág önnön működését kihívás elé állító – praxisra utal. Az ebbe az összetett jelenségegyüttesbe beletartozó kérdések közül a kötet négy tematikus fejezetben foglalkozik színház és politika kölcsönös egymásra hatásával. Világszínházi (és világtörténelmi) esettanulmányok mellett a kötet szerzői vizsgálják a 20. század magyar önkényuralmi rendszereinek színházpolitikáját, külön fejezetben tárgyalják a színházi előadásnak, színházi eszközöknek és módszereknek a nevelés szolgálatába állítását, valamint górcső alá veszik egy szűkebben értett kor és alkotói pálya(szakasz), Katona József drámaírói gyakorlatának a téma szempontjából releváns kérdéseit is.

Szerkesztette: Antal Klaudia, Pandur Petra, P. Müller Péter

Szerkesztette: Beke László, Király Nina

A gazdagon illusztrált kötet elsőként gyűjtötte egybe magyar nyelven a XX. századi lengyel színház meghatározó alakjának írásait.

"Kantor a művészetben a fejlődést, a folytonos továbblépést tartotta a legfontosabbnak, ugyanakkor minden fejlődési szakaszában benne foglaltatott korábbi kísérleteinek eredménye, lenyomata. Hiszen az „örök avantgárd” művész amint úgy látta, hogy művészeti útkeresése kezdett holtpontra jutni, vagyis eredményre vezetett, s ezáltal kezdett klisévé, rutinná válni, azonnal más irányba fordult. Az újabb út kijelölése pedig mindig az előző korszak eredményeinek megtagadásával járt együtt, s épp e tagadás által élt tovább az újabb művekben a régi. A Halálszínház időszakának előadásait tehát nem lehet az azt megelőző happeningek, performance-ok, konceptuális tevékenységek, sőt képzőművészeti alkotások figyelembevétele nélkül tekinteni. »Életművem folytonos felfedezés volt, eladdig ismeretlen dolgok felfedezése, folytonos utazás, újabb és újabb kontinensek feltárulása. S magam mögött hagyván a meghódított területeket, a cél mind távolabb került« – írta Kantor." (Nánay Fanni)

Eugenio Barba színházrendező és teoretikus, az Odin Teatret alapítója, korunk színházművészetének egyik legfontosabb hivatkozási pontja. Ebben a könyvben saját színházi tapasztalatait ötvözi a különféle európai és ázsiai színházi hagyományokkal, olyan transzkulturális alapelvek után kutatva, amelyek összekötik a különböző téridőkben létező színházi jelenségeket. A színész „kitágított teste", színpadi jelenléte, rejtélyes és titokzatos tudása áll a szerző által szorgalmazott színházi antropológia homlokterében. A színpadon megjelenő és a kifejezés előtt már jelentéssel telített test titkai után kutatva a Papírkenu valódi utazóvá avathatja az olvasót. Olyan utazás részesévé teheti, amely évszázadokon és távoli kontinenseken keresztül vezet, amely során tanúja lehet annak a párbeszédnek, amit a szerző az ázsiai színházak mestereivel és a XX. század legnagyobb színházi embereivel, Sztanyiszlavszkijjal, Mejerholddal, Craiggel, Copeau-val, Artaud-val, Brechttel, Decroux-val, Grotowskival folytat.

Kérchy Vera könyve bemutatja a három elméleti modellt (tropológiai, performatív, materiális), a fejezetek végén

példaelemzésekkel.

"Ezt a nem is kis terjedelmű bábesztétikai szöveggyűjteményt tekintsék annak, ami célja volt: első lépés a sokfelé kallódó, ma már szinte hozzáférhetetlen bábesztétikával és a bábjátékkal kapcsolatos gondolatok gyűjteményének. Első lépés, amelyben a figyelem elsősorban az elmúlt három-négy évtized szétszóródott cikkei, tanulmányai, elemzései felé fordult, azokat gyűjtötte össze folyóiratokból, Bábszínpad-kötetekből, könyvekből. Az utóbbi ismét kulcsszó: ez a szöveggyűjtemény szeretné felhívni a figyelmet olyan munkákra is, amelyek mostanában jelentek meg, esetleg még kaphatók könyvesboltokban, antikváriumokban – Granasztói Szilvia: Játsszunk a bábuval! –, de ha nem, talán fellelhetők könyvtárakban is – mint például Obrazcov elemző munkája, A bábjátéktól a filmig. De helyet kaptak a szöveggyűjteményben olyan előadások is, amelyek eddig nyomtatásban nem jelentek meg, például Szilágyi Dezső A hagyományos tündérvilág a modern gyermekszínház repertoárjában című elemzése, vagy idegen szerzők – Ryl, Jurkowski, Kudlinski – tanulmányai, akiknek munkái magyar nyelven először szöveggyűjteményünkben látnak napvilágot. Kitekintése ez elsősorban a mai bábművészetre, olyan irányzatokra, amelyekről évek óta hallottunk, hírből ismerünk, de most, egy egyszerű leírás segítségével szinte közvetlen élményünkké válhat. ... Végezetül még annyit szeretnék mondani, hogy a nem kifejezetten "esztétikai" írásokat azért vettük be a szöveggyűjteménybe, mert nemcsak "esztétizálni" akartunk a közreadott anyaggal, hanem azt is hangsúlyozni: elmélet és gyakorlat szorosan összefügg, és ha olykor az írások között ellentmondást találunk, azzal a szöveggyűjtemény olvasóját arra is akartuk ösztönözni: gondolkodjon minél önállóbban, ha lehet – és bizonyító erővel tud is – mondjon ellent a kötetben idézett elveknek. Ez az ellentmondás – meggyőződésünk – a fejlődés alapja. Gazdagodása a játékosnak, csoportvezetőnek, és ez nem kicsi dolog." (Tarbay Endre)

A kötet tanulmányai abból a szociológiai előfeltevésből indulnak ki, hogy nem csak azt érdemes vizsgálni, hogyan hat

a színházra a valóság, hanem azt is, hogy hogyan használja a "való élet" a színházi hatásokat. Azért is van szükség a

performativitás fogalmának e tágabb értelmezésére, mert az utóbbi bő évtized során a színházi kínálat jelentős bővülésének

lehettünk tanúi világszerte. Nagyszámú új működési forma, megközelítés, téma és funkció került be a színházi érdeklődés

látókörébe. A dokumentarista színház, a részvételi színház, a társadalmi dráma, az immerzív színház térhódítása bizonyítja,

hogy nem túlzás a színházi kontextusban is egyfajta társadalmi fordulatról beszélni, mely számos új lehetőséget, formát és

problémát hozott felszínre. Emellett a múltfeldolgozás a közép-európai régióban is önálló paradigmává vált, az égető társa-

dalmi és közéleti kérdéseket érzékenyen feldolgozó színházi nevelés is egyre nagyobb teret nyert mind a független, mind a

kőszínházi területen. Ezért a kötetben olvasható, a közösségek és közönségek reprezentációját vizsgáló esettanulmányok

a színházszociológia, a művészet és valóság kapcsolatának új lehetőségeit keresik, illetve ezek elemzésére tesznek javasla-

tot. A kortárs magyar színház és a magyar színháztörténet mellett Moldova, Lengyelország, Hollandia, Anglia, Észtország

és az Egyesült Államok színházi előadásai és drámái szerepelnek a 2008-2018 között keletkezett tanulmányokban.

Szabó Attila színháztörténész, tanár. 2009 óta az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársa, 2014 óta

igazgatóhelyettese, a digitális fejlesztések koordinátora.