Színészek

Ditrói Mór a naturalista es realista színjátszás magyar meghonositójaként, illetve a 19. század romantikus
színházeszménye és a 20. század polgári színháza közötti átmenet kulcsfigurájaként egyaránt jelentős.
Olyan színházvezető volt, aki úgy tudott előremutató minőséget képviselni a színpadon, hogy közben nem
vesztett, hanem nyert közönséget; a magyar színházművészet egészét érintő színházi újításai es megőrzései
széles tömegeknek játszó színházakban, a Kolozsvári Nemzeti Színházban és a budapesti Vígszínházban
artikulálódtak. Ditrói színházi játékstílust befolyásoló hatása és egész színházi működése különösen érvényes
és kihagyhatatlan viszonyítási pont a magyar színháztörténetet kutatók és olvasók számára.
A könyv időrendben haladva, Ditrói Mór ránk maradt emlékiratait sorvezetőül használva, annak egyfajta
szoros olvasásával, kommentálásával és az olvasásból kibomló, önálló esszéken keresztül meséli el a Ditrói-történetet.

Beszélgetések Törőcsik Marival és Törőcsik Mariról: Básti Juli, Eszenyi Enikő, Nagy-Kálózy Eszter, Makk Károly,

Janisch Attila, Jirí Menzel, Milos Forman, Zsámbéki Gábor, Závada Pál, Spiró György, Alföldi Róbert,

Cserhalmi György és még sokan mások vallanak a művészről az emberről.

„Egy író kibújik a kritikusból” – írta Forgách András Pályi közel két évtizede megjelent első kis színházi esszé-

kötetéről, amelynek érdemét nem abban látta, hogy Pályi felfedezett volna valamit, amit mások nem, hanem

hogy „hallatlan gonddal és becsületességgel, egy író sebezhető kitárulkozásával törekedett definiálni azt, ami

történt vele és történt velünk”. A hetvenes-nyolcvanas években elsősorban színházi lapszerkesztőként és

színikritikusként működő író mostani gyűjteménye is tanúsítja, hogy már kezdettől a színház és az élet kézen-

fekvő, végső soron mégis megfejthetetlennek tűnő szimbiózisa foglalkoztatta, hogy alkotói kíváncsisága

minden este emberi sorsok után nyomozott a rivaldafényben egyszeri aktusként önmagát adó színészben.

Írásait a korszak átalakuló, vitáktól izzó színházi életéről szóló tudósításként is olvashatjuk, de ennél jóval

többet adnak, utóvégre búcsút véve a kritikusi gyakorlattól, újra meg újra visszatér a színház igazi miszté-

riumához, a szenvedélyes odaadással méltatott kreatív létformához.

"Végvári Tamás 2010 májusában halt meg. Lukács Zsolt, aki ismerte és szerette őt, elhatározta, hogy meg-

szólaltat néhány pályatársat, meséljék el, miért és mire emlékeznek Tamással kapcsolatban. Az interjúk

2011–2012-ben készültek. A hangzó anyag 2016 tavaszán került hozzám. Egyetlen kivétellel az interjúkból

monológokká szerkesztettem a szöveget. Ez a bizonyos kivétel a könyv legvégén található, és levél-formában

íródott, nem véletlenül.

Az emlékezések sorrendje többé-kevésbé időrendben próbálja nyomon követni Végvári életét. Vannak motívu-

mok, melyek többször ismétlődnek, más-más megvilágításba helyezve a főhős személyiségét. És nem mindenki

emlékszik ugyanarra ugyanúgy. De éppen ezért érdekesek ezek a történetek.

Lukács Zsolt válogatta a fotókat, és ő állította össze Végvári Tamás színpadi és filmszerepeinek jegyzékét is."
(Bíró Kriszta)

A kötetben megszólaló pályatársak:

Gálvölgyi János, Verebes István, Bálint András, Jordán Tamás, Kulka János, Juhász Anna, Varsányi Anikó,

Újlaki Dénes, Sinkó László, Benedek Miklós, Szacsvay László, Hollósi Frigyes, Tóth Judit, Takátsy Péter,

Máté Gábor, Debreczeny Csaba, Bíró Kriszta, Csuja Imre, Gálffi László, Kerekes Éva, Mácsai Pál, Almási Éva,

Győry Franciska

Gáspárik Attila könyvsorozatának második kötete, a Teátrális világunk tovább finomítja az előző könyvben

(A színház kiterjedése) oly kitűnően vizsgázott – több nézőpontú – elemző viszonyulást.

A szerző itt is a színház belső, szakmai világának olyan részleteit mutatja be, amelyeknek igazi dimenzióiról keveset

tudhat az olvasó. Ugyanakkor állandóan meglepnek, sokszor szinte sokkolnak Gáspárik merész KITEKINTÉSEI:

a társadalom egészére (történeti, politikai dimenziókra). E két pólus között ingázó könyvet jellemzi: egyrészt a szakmai

hozzáértés, tájékozottság és innováció, másrészt pedig a történelmi-közéleti beágyazottság, függőség és ennek

(művészeti!) következményei.

Ezt a fajta sokszoros összetettséget érezzük Gáspárik Attila könyvének minden lapján: beszéljen társulaton belüli

erőtérről, a jó főiskola és jó színház összefüggéseiről, színházról és "lóvéról" (finomabban: finanszírozásról), a hiányzó

európai (és regionális) kultúra koncepcióról... – végig egy minőségi színház képe dereng fel Teátrális világunkban.

A kötet a huszadik-huszonegyedik századi színház- és drámatörténet kiemelkedő művészeinek, alkotásainak példáján

keresztül a következő kérdésekre keres válaszokat: kinek, minek a (színházi) jelenlétéről van szó? Mit jelent, ha valakinek

„van jelenléte”, milyen értelemben „nincs jelenléte”? Hogyan van jelen, akinek jelenléte van? Mennyiben tér el a színész

jelenléte a többi színpadi elem jelenlététől? Hogyan próbálják ezt megragadni az elméletírók és a színházzal gyakorlatban

foglalkozók? Milyen különbségek vannak a megfogalmazási kísérletekben? Tanítható? Hogyan? Ha nem lehetséges a csend

akusztikus értelemben (Cage), akkor nem marad más lehetőség, mint minimalizált, ám mindig jelen lévő zajszintként

definiálni a csendet? Hogyan lehet/kell/érdemes csendben lenni a színházban? Milyen csendmegközelítést rejthet egy

adott dráma színrevitele? Hogyan lehetséges – ha lehetséges – a csend olyan színházi események során, amelyek eseté-

ben nincs dramatikus „alapanyag”? Milyen esetekben befolyásolja a csend a színész jelenlétét, vagy éppen a színész

jelenléte a csendet?

Rosner Krisztina (1977) a PTE BTK Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszékének adjunktusa,

színházi gyakorlatot, színház- és drámatörténetet oktat. Ír, olvas, néz, játszik, rendez – színházat kutat.

Máté Gábor naplóiban hol a színész, hol a rendező perspektívájából pillanthatunk be egy-egy színdarab próbafolyamatába,

közelről látjuk, hogyan dolgozik a színész a szereppel, a rendező a társulattal. Hogyan telik egy színházi ember egy napja

a reggelitől és az el nem bliccelt edzéstől kezdve a próbán és a tanításon át egészen az esti előadásig és a hajnali napló-

írásig. A könyvben szereplő első naplótömb az 1994-es Julius Caesar színre vitelét dokumentálja, az utolsó pedig

Az imposztor 2015-ös varsói előadásának különleges próbafolyamatáról számol be. Otthonosságról és idegenségről,

szorongásról és örömről ír a szerző folyamatos önkritikával, fanyar iróniával, találó megfigyelésekkel és őszintén. Utóbbi

minden napló nagy kérdése. Ezt Máté Gábor is tudja: ,,De mi értelme a naplónak, ha nem őszinte szöveg, ugyanakkor mi

értelme a naplónak, ha nem akarom, hogy bárki olvashassa? A naplóm végül – úgy látszik – mindig igaz szöveg, néha

ugyan elhallgat, de amit állít, az akkor éppen úgy volt, ez biztos. Tehát nem hazudik." A könyv a közelmúlt magyar

színháztörténetének különleges forrása, amelyet gazdag fotóanyag tesz teljessé.