Koltai Róbert már könyve bevezetőjében megrémiszt minket: ,,valószínűleg ez a könyv lesz az utolsó, amelyben
visszaemlékezem elmúlt évtizedeimre, pályatársaimra, barátaimra". Nyilván ez is valami tréfa lesz – gondolhatja
az olvasó. Nehéz ezt a kijelentést komolyan venni olyasvalakitől, aki ilyen élvezettel, sajátos ízzel mesél a színészetről
– erről a ,,féltékeny szakmáról" –, a barátokkal, kollégákkal átélt kalandokról, mint ő.
Legújabb könyvét olvasva olyan érzésünk támadhat, mintha egy Koltai-filmet néznénk: a jeleneteket a tőle megszokott
humorral, átéléssel vagy a helyzethez, a mondandóhoz illő komolysággal írja le, megelevenednek előttünk a lendületében
és érzelmi töltetükben hullámzó események. Hibáiról is őszintén beszél, s olyan részleteket tár elénk, amelyeket máshol
hiába keresnénk: megtudhatjuk, ki ihlette az Illetékes elvtárs jellegzetes szájtartását, melyik filmjének szánta a Szoba-
asszony, gyere haza! címet, és hogy ki volt rá a legnagyobb hatással a színésszé válásban. Elárulja, mit profitált a karan-
ténból, mi a színészszakma ,,rákfenéje", hogyan kapta meg Kálmán bácsi szerepét a Drága örökösökben, és miért szeret-
né kipróbálni, milyen macskának lenni.
Csak olvasunk és lapozunk, kuncogunk és bámulunk, az idő szalad, és a könyv végén elégedetten nyugtázzuk, hogy
– akárcsak az előzőeknél – remekül szórakoztunk. Majd némi elégedetlenséggel ocsúdunk fel: Máris vége? Na, ne...
Mesélj még, Gyuszi bácsi! Vagy bakter úr vagy Naftalin... mindegy, melyik szerepben, csak folytasd!
