TÁNC

Fordította: Gemza Melinda

Myriam Bloedé monográfiája 63 motívumon keresztül, azok elemzésével vizsgálja Nagy József vajdasági

(Josef Nadj néven franciaországi) koreográfus és képzőművész pályáját. A rövid, többé-kevésbé egyenlő terjedelmű

fejezetek eleinte lineáris biográfia-szerűen követik az életpályát, majd mindinkább a gondolkodó művész és a világ viszo-

nyát járják körül az esszészerűen feltérképezett motívumok által. A szerző a művész személyét mindvégig saját

kommentárjaiban, kortársaival való kapcsolataiban és a munkásságát végigkísérő szellemi referenciarendszerben tükröz-

teti, miközben aprólékos munkával rajzolja meg a kezdeti feltöltődéstől a letisztult alkotásig vezető pályaívet.

A kötetet rövid életrajz és kimerítő műjegyzék egészíti ki.

Dusa Gábor albuma "egy bő három évtizedes pálya desztillációja az alkotó értő válogatásában. Fotóalbum, esztétikai gesztus, nem lajstrom, nem valamiféle teljességre törekvés, hanem személyes, képalapú válogatás. Ön-best of. … harminc év magyarországi táncának személyes tükre. … Öt-tíz-húsz évvel ezelőtti előadások egyetlen képbe sűrített-sűrűsödött esszenciái, vizuális könyvjelzői, melyek mögül az emlékezet eróziója, a múló idő olykor talán már elmosta, de legalábbis elhalványította magát az előadást, az élményt, vagy, olykor, tragikusan a szerzőt, szereplőt magát. Mert a pálya és az élet véges. Maradt a kép. Mert a kép marad." (Halász Tamás)

"... Számunkra a zene, a tánc, a viselet és a tárgyak sokasága, amelyek jelen vannak az egyén életének minden mozzanatában, jelentik azt a forrást, amelyből az itt bemutatott színházi műhely táplálkozik. Az évek folyamán látnunk kellett, hogy ez a kultúra más-más népeknél a különbözőségek ellenére is az évezredes együttlét szellemi békéjét bizonyítja. Azt tapasztaltuk, hogy a kultúra egyes motívumai, át-átjárják a Kárpát-medencét, és befogadtatásra kerültek, bármely irányból jöttek is. Táncolni, játszani csak közösségben lehet. Ha egymástól tanultak, akkor egymással táncoltak. Ez pedig nyitott bicskákkal nem jöhetett volna létre. Minden más történés csak rossz emlékű hordalék..."

Ritka alkalom, hogy két évforduló és két alkotó műve egybeesik. Bartók Béla és Oláh Gusztáv esetében ez történt; ez adja az apropóját és különös aktualitását ennek a reprezentatív kiállítású dokumentumkötetnek. Oláh Gusztáv mint a Magyar Állami Operaház vezető szcenikusa és főrendezője Bartók mindhárom színpadi művét feldolgozta. A kötet 1917-től, azaz Bartók színpadi művének első bemutatójától 1956-ig, vagyis Oláh Gusztáv halálának évéig tárgyalja az eseményeket; A fából faragott királyfi után A kékszakállú herceg vára, A csodálatos mandarin s végezetül egy utólagos színpadra alkalmazás, a Bálványosvár következik. Bár elsődlegesen Bartók színpadi műveinek Oláh Gusztáv-féle feldolgozása, képi, rendezői értelmezése kap hangsúlyt, a mellette működő színpadi alkotók is helyet kapnak, hogy minél teljesebben táruljanak elénk a budapesti Operaház egyes előadásai. A több mint száz képpel illusztrált hasznos és érdekes olvasmány méltán tarthat igényt a zenerajongók, az operabarátok, a színpad- és a táncművészet kedvelőinek érdeklődésére.

Tamara Karszavina visszaemlékezései nem csupán tánc-, hanem kultúrtörténeti szempontból is páratlan értéket képviselnek, hiszen egy mára tökéletesen elsüllyedt világról adnak érzékletes és átfogó képet. A balerina ugyanis ebben az emlékiratban részletesen felidézi a forradalom előtti cári balett utolsó korszakát,a Mariinszkij Színház legendás táncosainak és a hozzá kapcsolódó iskola, a Színház utca nem kevésbé neves mestereinek és növendékeinek életét. Karszavina azonban nemcsak a hagyományait szigorúan őrző cári iskola és társulat mindennapjait ismerte alaposan, hanem az Orosz Balettét (Ballets Russes) is, hiszen húsz éven át hűségesen kitartott az együttest összefogó Szergej Gyagilev mellett. Így vezető balerinaként olyan koreográfusok műveit inspirálta és keltette életre, mint a balettművészetet a 20. század elején gyökeresen átformáló Mihail Fokin, Leonyid Mjasszin, Vaclav Nizsinszkij és Broniszlava Nizsinszka.

"Így negyven után úgy éreztem, írnom kell azokról az évtizedekről, amelyek sokunk életét meghatározták, véleményem szerint sorsszerűen. Nem vezérelt semmi olyan hiú ábránd, hogy hírnevet, pénzt, s főleg irodalmi babérokat szerezzek magamnak ezzel az írással. Tisztában vagyok vele, hogy a művészetek és a vele kapcsolatos kérdések mára már egyre kevesebb embert érdekelnek. Ennek ellenére fogadják természetes megnyilvánulásomnak, hogy a Győri Balett tagjaként eltöltött éveim történéseit, élményeit megosszam másokkal is. Emlékeim felfrissítésében támaszom a naplóm, melyet ifjúkorom óta vezetek. Nem törekedtem teljes kronológiai pontosságra, jóllehet az emlékező csapongása az időben, az adott művet esetleg túlszínezheti. Remélem, a jó ízlés határain belül maradtam, amikor régi barátaim, barátnőim, szerelmeim, társaim személyes ügyeit taglaltam az igazság és a hitelesség kedvéért. A címről néhány gondolatot. Régi korokban a napéjegyenlőséget, azaz a napfordulót jelentős eseményként élte meg az ember, mert az élet ritmikus épülését, lebomlását a természet és a lélek szemlélésén keresztül élte át. Ezen a napon a természettel együtt élő ember átgondolta a múltat és megkísérelte a jövőt kiérdemelni azzal a szándékkal, hogy a teremtett világot szolgálja gondolataival, érzéseivel és tetteivel. Mára sajnos egyre inkább fogyatkozik azoknak a száma, akik az úgynevezett civilizációs fejlődésben, az anyagi javakért történő kicsinyes harcban ezeket a jeles napokat számon tartják, és az életet valóban szolgálni kívánják! Nem véletlen, hogy a NAP szimbólum, azaz az élet és a fény végigkísérte a Győri Balettet. Hiszen mi voltunk "A nap szerettei", mert az első bemutatónk címe is ez volt, de hiszem, hogy az égiek segítő kezét is mindig magunkon érezhettük." (Demcsák Ottó)

Balázs Béla táncjátékainak, librettóinak első teljes gyűjteményes kötete Lenkei Júlia szerkesztésében.

Czank Lívia egy évadot élt a Magyar Nemzeti Balett együttesével az Operaházban. Könyve bepillantást enged a táncosok mindennapjaiba, sikereikbe és kudarcaikba. Őszintén mesélnek szerepálmokról, karrierről és magánéletről is. A művészekkel, a balettmesterekkel és az alkotókkal folytatott beszélgetések azelőtt ismeretlen mélységeiben mutatják be a balett zárt világát. "Tánc. Munka. Művészet. Akarat. Sors. Hogy mi a balett? Mindez együtt, és még számtalan érzés, például küzdelem, kitartás és katarzis. Látjuk Degas festményein a balerinákat, próbán és előadáson. A pillanat művészei. Titokzatosak és megközelíthetetlenek. Csodáljuk őket és keressük a titkot, ami világukat belengi. Czank Lívia bátor és kíváncsi szerző - egy év munkája során nemcsak belelátott, de beépült a balett táncosok közé, ült próbatermekben, öltözőkben, folyosón, kérdezett, jegyzetelt, valamit megérthetett e titokból: ami minden táncosban ott van, abból a tűzből, ami vezeti őket ebben a gyönyörű, nehéz világban. Befogadták a balettművészek, ebben a kötetben feltárja előttünk életüket - a függöny mögül!" (Juhász Anna, irodalmár)

Az ugrósdallamok típusainak áttekintésén keresztül történeti összefüggésben mutatja be a szerző a tánc és kísérő

zenéjének viszonyát. Ez a kapcsolat ősi, keleti dallamokat segített megőrizni és életben tartani, sőt további típusok

sarjadását is előhozta a zenei anyanyelvből, pl. a reneszánsz proporciós gyakorlat, az ún. „páva-dallam”-ok esetében,

vagy a 18. századi tánczenei divat, a „sirató”-dallamokat illetően. A környező népek és a felsőbb társadalmi osztályok

közvetítésével középkori és kora újkori dallamok is beépültek az ugrós tánczenei repertoárba. A népies műdalok és

az új stílusú dalok már a csárdás 19. századi tánczenei világához tartoznak, kisebb körzetekben azonban még

ezekre is táncoltak ugróst. Kétszáznál is több vokális és hangszeres dallam kottája szolgál bőséges példaanyagul,

közülük jó néhány darab meghallgatható a könyvhöz tartozó CD-n táncdialektusok szerinti csoportosításban.

A kiadványt számos, főként a zenészekről készült archív fénykép illusztrálja.

Főszerkesztő: Székely György

Szakszerkesztők: Alpár Ágnes, Balázs Arth Valéria, Fuchs Lívia, Gajdó Tamás, Kaizinger Rita, Molnár Klára, Nobilis Kornél, Páll Árpád, Rajnai Edit, Sirató Ildikó, Vajda Ferenc

Egykötetes, ráadásul egyetemes színházi lexikon több is megjelent az elmúlt évtizedekben, de igazán tudományos alapozású, a magyar színházművészet egészét szakszerűen felölelő munka először és utoljára 1929-1931-ben látott napvilágot (Schöpflin Aladár szerkesztésében). A mostani összeállítás mindenképp szenzáció, több évtizedes kutatómunka, a legjobb hazai szakemberek kollektív munkájának eredménye. A Magyar színházművészeti lexikon felöleli a történeti Magyarország területének teljes színháztörténetét a kezdetektől napjainkig, a színházépítészet és vándorszínészség kérdéseitől a színházesztétikai fogalmakig, az ismert színészek és rendezők, sőt zeneszerzők és dramaturgok, színházesztéták életrajzaitól a különböző volt és jelen társulatokig, szövetségekig, színházi intézményekig. A nagyszabású, valóban hézagpótló és évtizedekig nélkülözött kézikönyv ugyanakkor nem szűkebb értelemben vett szakmai kiadvány. A szó legszélesebb értelmében vett nagyközönség igényeit is kielégíti, kézreálló, könnyen kezelhető tájékoztató minden magyar színházi kérdésben, elsősorban persze a leginkább keresett személyi vonatkozásokban. Igen gazdagon illusztrált kiadvány, szinte mindenkiről (akiről egyáltalán lehetséges) közöl fekete-fehér fotót, a legtöbb szócikkhez kitűenően válogatott bibliográfia is járul, persze elsősorban a monografikus anyagot ölelve fel (vagyis nem találhatók meg az egyes színészek produkcióit méltató színikritikák).

"Balett-táncos volt. Nyolcéves korában lépett föl először az Operaházban. Tízévesen lett a balettkar tagja, 1943-tól ösztöndíjas, 1949-től a színház magántáncosa. Nádasi Ferenc és Harangozó Gyula mesterektől tanulta meg a szakma alapjait, majd az ötvenes évek világhírű szovjet-orosz balett pedagógusok voltak a mesterei: Vajnonnen, Zaharov, Lavrovszkij, Messzerer stb. Világhírű művész volt. Girej kán, Mandarin, Spartacus, Rómeó, Tybalt, Simone, hogy csak a legfontosabbakat említsük. 1957-től a hatvanas évek végéig a Társulat számos kitüntetést kapott Párizsban, a Nemzetközi Táncfesztiválon. Rendszeresen felléptek az Észak Fesztivál rendezvényein is. Urho Kekkonen köztársasági elnök személyes közbenjárására a Finn Fehér Rózsa Lovagrend tagjává választották, amely Finnországban a legmagasabb kitüntetés. Moszkvában, a Nagy (Bolsoj) Színházban, az akkori balett egyik fellegvárában a Mandarin után a virágesős tapsorkán hosszabb ideig tartott, mint az előadás..." A gazdagon illusztrált kötetben szakírók, pályatársak és barátok írnak Fülöp Viktorról.

Kik a nemzetközi kortárs táncélet kulcsfigurái? Honnan indultak, mi inspirálja őket, milyen újabb irányokban haladnak,

és melyek a legjelentősebb műveik? Minderre választ ad, ráadásul az adatok és tények mögötti összefüggésekre is

rávilágít ez a különleges tánckalauz, amely harmincegy szerző ötven rövid tanulmányát adja közre. A tömör pályarajzokat

és a művek elemző értékelését a koreográfusok műveinek időrendbe szedett listája és válogatott bibliográfia egészíti ki.

A kézikönyvként használható kötet több Magyarországon korábban már bemutatkozott alkotó – többek között Armitage,

Bausch, Brown, Bruce, Carlson, Forsythe, De Keersmaeker, Jones, Monk, Newson, Ohno és Paxton – pályafutásáról ad

átfogó elemzést. Az esszékből azonban olyan koreográfusok életművéről is plasztikus kép bontakozik ki, akik ugyan

ismeretlenek Magyarországon, de munkásságuk révén a sokarcú kortárs tánc legjelentősebb alkotói közé tartoznak.

Róna Viktor (1936–1994) a magyar tánctörténet rendkívüli egyénisége, a ténylegesen világhírű hazai előadóművészek szűk körének egyik legizgalmasabb, legszínesebb alakja volt. Életéről, roppant önfegyelemmel épített pályájáról soha korábban nem született kiállítás, személyét, munkásságát összegző igényű kiadvány nem tárgyalta, részletes életrajzát sem írta meg senki a halála óta eltelt bő negyed század során. A Bajor Gizi Múzeum Herceg a vasfüggöny mögül című kiállításának megnyitása alkalmából megjelent, azonos címet viselő kötet gerincét a kurátor, Halász Tamás jegyezte részletes életrajz adja. A tárlat grafikai terveit is készítő Czeizel Balázs tervezte könyv kilenc fejezetben mutatja be a XX. századi magyar táncművészet egyik legnagyobb alakját. Gara Márk tánctörténész esszéje Róna személyét térben és időben elhelyezve hozza közel művészi énjét az olvasóhoz. A kiállítás főmunkatársa, Bánóczy-Varga Andrea által szerkesztett kötetben idézetek, vallomás-töredékek és közel ötszáz illusztráció, fotók és sokrétű dokumentum-anyag kerül bemutatásra. 

Ennek a könyvnek, Nagy József eltérő színtereihez hasonlóan, több bejárata lehet. Az olvasó/képzeletbeli néző beléphet

rögtön az elején, Nagy József színházát az elméleti háttér („theatrum philosophicum”) felől megközelítve, mely a filozófia

színpadaként tekint rá. Vagy elindulhat a (tánc)színházként való meghatározástól, mely szándékosan zárójelezi, vonja

vissza a táncot. Elgondolkodhat az egyes előadásokhoz rendelt hívószavakon, vagy végigolvashatja a harminckét előadás

leírását, hogy végül eljusson a képzőművészként is hazaérkező alkotóhoz. A minden részben felbukkanó motívumok jelzik

a lezár(hat)atlan életműben a fő témákhoz való, örök visszatéréseket. Olyan egységes és szigorúan következetes

összművészet ez, mely saját, egyre mélyülő köreiben mozog, az egyetlen és végtelen mű felé tartva.

A Bajor Gizi Színészmúzeumban 2004-ben rendezett kiállítás és a hozzá készült tanulmány Fuchs Líviától elsőként tett kísérletet arra, hogy írásos dokumentumok és gazdag képanyag segítségével rekonstruálja azt a félévszázados folyamatot, ahogy a budapesti közönség szembesült egy teljesen új művészeti formával, a modern tánccal és a színpadi tánc újjászületésével.

"A test nem hazudik gondolata, amely a színpadi tánc teljes múlt századi történetét összefogja, már a szavaktól megcsömörlött századfordulón megjelent az első tánclázadók eszméiben. Arról azonban, hogy a színházi és színházon kívüli konvenciók alól lassan felszabaduló test, a tánc médiuma mit mond, és ezt hogyan teszi, nagyon is különbözően vélekedtek a szabad tánc prófétanői vagy az Orosz Balett újítói; a német expresszionisták vagy az orosz és svéd avantgárd jelesei; a modern tánc vagy a táncszínház megteremtői; a balett megtagadói és megújítói; a néptáncokat a színpadra átmentő kísérletezők; az összművészet vagy a tiszta tánc elkötelezettjei; a közlés hívei vagy a kommunkiáció lehetőségét megkérdőjelezők. Ez a kötet arra tesz kísérletet, hogy rekonstruálja e rendkívül szerteágazó táncművészeti folyamatot, s egyben bevezesse olvasóját a színpadi tánc közelmúltjának történetébe, amelynek során megszülettek a XX. század legfontosabb táncra vonatkozó kérdésfeltevései és egymással jobbára élesen szemben álló művészi válaszai."

A pozsonyi születésű Lábán Rudolf a 20. század európai táncművészetének egyik legnagyobb alakja volt. Sokfelé ágazó tevékenysége hatalmas területet ölelt fel, mintegy 120 koreográfiát készített, 15 könyvet és több mint 70 tanulmányt adott közre. Színpadi művei ugyan elenyésztek az idővel, esztétikai és oktatási elképzeléseit, a mozgást analizáló elméletét azonban szerte a világon kiindulási pontnak tekintik azóta is, legyen szó akár táncterápiáról, koreológiáról, tánclejegyzésről vagy mozdulatelemzésről. Lábán e visszaemlékezésekben életének leglényegesebb eseményeiről, világszemléletének és művészetének gyökereiről vall. Írása ugyan nem szokványos önéletrajz, mégis kirajzolódnak belőle Lábán meghatározó gyermekkori élményei, művészpályájának fordulópontjai, személyiségének rendkívüli ereje, művészi eltökéltsége, teljesen új, szinte vallásos hiten alapuló táncszemlélete és filozófiája.