L’Harmattan Kiadó

Bécsy Tamás életművéről

„Azt hiszem, az írásaimon is abszolút látszik, hogy engem két dolog lökött el igazán: a fenomenológia és az ontológia.

Érdekes, hogy amikor elkezdtem lételmélettel foglalkozni, álomképszerűen beúszott gyerekkoromból az a fogalom, hogy

ontológia. Valószínűleg még apám valamelyik könyvében olvastam, vagy olyan szövegben, amit pénzért bemagoltam.

Aztán nagyon sokat tanulmányoztam Arisztotelész Metafizikáját, ami voltaképp fogalommagyarázat. Végső soron nagyon

hiszek abban, hogy az ontológia, ez az objektumos-objektívebb felfogás nemsokára újra előtérbe fog kerülni. Az én

ontológiám ugyanis alulról jön, mint a preszókratikusoké.”

Bécsy Tamás életműve a hazai színháztudomány inspirálója, összetartó teoretikus kerete, mely rendszerszerűségre

és vitára egyaránt késztet. A kötetben olvasható írásokban tanítványok, kollégák viszik tovább Bécsy Tamás gondolatait,

s ezzel felrajzolják a kortárs teatrológia magyar palettáját.

A tantermi dráma különlegesen gazdag lehetőségeket kínál történetek osztálytermi feldolgozására. Ennek a cselekvésre, részvételre és alkotásra épülő műfajnak az elméletét és gyakorlatát járja körbe Bethlenfalvy Ádám kötete. A könyv a tantermi dráma négy összetevőjét elemzi: a jelteremtést és jelentésalkotást, a fikció és valóság viszonyát, a szituáció és a kontextus fogalmát és a vizsgálódás nézőpontját meghatározó keretet. Az elméletet minden ponton gyakorlatban kipróbálható példák teszik érthetővé. Ezután a történetek, szövegek vizsgálatának hét stratégiáját mutatja be. Ezek lehetővé teszik, hogy a történeteket anélkül vessék alá alkotó vizsgálatnak, hogy azok zárt egysége sérülne. A stratégiákat bemutató drámaórák a közoktatás teljes életkori spektrumát lefedik. Három részletes drámaóravázlatot kínál a szerző saját gyakorlatából, a többi példa neves külföldi szakemberek munkájából ad ízelítőt. Végül a drámaórák vezetésével kapcsolatban kínál gyakorlati irányelveket a szerző.

A Dráma a tanteremben olyan drámapedagógia iránt érdeklődőknek vagy azt gyakorlóknak szól, akik szívesen ismerkednek az alkotó megértés drámás lehetőségeivel, elméleteivel, módjaival. 

A hároméves spanyol polgárháború (1936–1939) és a közel negyven esztendeig tartó Franco diktatúra (1939–1975)

a mai spanyol társadalom számára nem egy lezárult és elfelejtett múlt, hanem egy máig lüktető, be nem gyógyult seb.

Kiindulva „az amely nép, nem ismeri a történelmét, arra ítéltetett, hogy megismételje azt” téziséből, sokan úgy gondolják,

hogy az elmúlt évszázad spanyol történelmének megrázkódtatásaira folyamatosan emlékezni és emlékeztetni kell politikai,

társadalmi és kulturális téren egyaránt. Ez a törekvése az emlékezet színházának (teatro de la memoria) is: a dráma

eszközeivel feldolgozni a 20. századi spanyol történelem két említett traumáját, és felhívni a figyelmet a feledés homályá-

ban maradt eseményekre.

A monográfia röviden vizsgálja az emlékezet és a felejtés kérdéskörét a XX-XXI. századi spanyol kontextuson belül,

kitérve a diktatúra alatt, a demokratikus átmenet során és az azóta kialakult emlékezetpolitikákra. Mivel a XX. századi

és a kortárs spanyol színházról magyar nyelven csak kevés szakirodalom hozzáférhető, ezért erről is igyekeztünk átfogó

képet adni, bemutatva azt az utat, amit a spanyol drámairodalom a múlt században és az új évezred elején bejárt. Az

emlékezet színházához tartozó korpuszt korszakokra bontva ismertetjük, majd a kötet terjedelmesebb részét a konk-

rét drámaelemzések teszik ki. Hat tematikus fejezetben összességében kilenc szerző tizenkét színdarabját vizsgáljuk.

Az alkotók kiválasztásánál kronológiai szempontokat is figyelembe vettünk, így a polgárháborút átélt (Antonio Buero

Vallejo, José María Rodríguez Méndez), a posguerra alatt felcseperedő (Sanchis Sinisterra, José Luis Alonso de Santos),

a dictablanda alatt született, de már a demokráciában felnövő és alkotó (Laila Ripoll, Mariano Llorente, Juan Mayorga,

Joan Cavallé), valamint a demokratikus átmenet korszakához tartozó drámaírók (Alberto Conejero) munkái közül

válogattunk.

A kötetben elemzett munkák a szándékolt emlékezettörléssel és a spontán felejtéssel veszik fel a harcot. A jövő számá-

ra őrzik a múltat, hogy a túlélők halálával ne tűnjön el az emlékezet. A drámaírók tehát nem a konfliktuskerülő spanyol

demokratikus átmenet csendegyezségén, hanem az emlékezet paktumán hagyták ott szignójukat, és mindannyian

hisznek abban – Juan Mayorga szavait idézve –, hogy "a színház az emlékezet művészete".

A színháznak a kultúrában betöltendő szerepe, finanszírozásának mértéke újra társadalmi viták középpontjában áll. Ezt

a napjainkban érzékelhető színházi modellváltást törekszem kultúrtörténeti kontextusba helyezni a két világháború

közötti magánszínházi működés feltételrendszerének és szakmai érdekvédelmi szerveződéseinek áttekintésével.

A szaktanulmányokból álló kötet levéltári alapkutatásra épül: a Budapesti Színigazgatók Szövetségének az Országos

Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárában található, az 1918–42-es időszakot felölelő anyagára, valamint a Víg-

színház szintén ott őrzött iratanyagára támaszkodik elsősorban. A kutatás célja az volt, hogy a vígszínházi vezetés és

a pesti magánszínházi igazgatók szervezetének kulturális rezilienciáját, a kihívásokra reagáló alkalmazkodási technikáit

döntően nem nyilvánosságnak szánt, eddig ismeretlen szempontokat tartalmazó jegyzőkönyvekből, belső dokumen-

tumokból ismerhessük meg.

A transznacionális színháztörténet szemszögét alkalmazó tanulmányok nem elsősorban az alkotókat vizsgálják,

hanem a magánszínházak működését, profilját, repertoárját döntően meghatározó magyar és külföldi tulajdonosok,

bérlők, színigazgatók tevékenységét és szakmai hálózatát. Hiszen a Budapesti Színigazgatók Szövetségének vezető-

ségét alkotó, tőkével rendelkező vagy tőkéstárssal működő színigazgatók nyerték el a székesfővárostól a koncessziót,

ők szerződtették és fizették a művész- és kiszolgálószemélyzetet. Gyakran ők döntöttek a bemutatandó darabok

lekötéséről, befolyásolva ezzel a repertoárt és a befogadói ízlést. A mindig kiemelt jelentőségű fővárosi színházi életben

az állami támogatást élvező Nemzeti Színház önmagában nem lett volna képes külföldön is piacképes produkciókat

létrehozó színházi ipart fenntartani, és partnerként bekapcsolódni a kozmopolita szórakoztatóipari hálózatokba.

Heltai Gyöngyi színháztörténész, művelődéstörténész, kulturális antropológus. Bölcsészdoktori disszertációját

Bulgakov drámáinak elemzéséből írta az ELTE BTK-n, doktori értekezésének témája az operett a szocialista

korszakban. Főbb kutatási területei a színház és társadalom kapcsolata a 19-20. században, a zenés szórakoz-

tatás műfajai és a politika, a nemzetépítés és a magyar zenés szórakoztató színház.

2021-ben kettős évfordulót ünnepelhettünk: 100 éve született és 40 éve halt meg Pilinszky János. Életműve azonban

máig élő – sőt, az évek számos új kutatást inspiráltak az alkotó halála után is. Ezek közé tartoznak a színházi és filmes

víziójával kapcsolatos vizsgálatok.

A Károli Gáspár Református Egyetem – partnerségben a Petőfi Irodalmi Múzeummal, a Nemzeti Színházzal, a Csokonai

Színházzal, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézettel, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemmel –

a Petőfi Kulturális Ügynökség támogatásával 2021. november 26–27-én ünnepi konferenciával, művészeti események-

kel és hallgatói pályázatokkal ünnepelte a kettős évfordulót.

A tanulmánykötet témája Pilinszky János színházhoz és filmhez kapcsolódó tevékenysége, azaz színházi víziója, dráma-

és kritikaírói munkássága, valamint ezek forrásai. Szó esik Pilinszky műveinek színházi és filmes feldolgozásairól, illetve

ezek hatástörténetéről, utóéletéről is. Több tanulmány méltatja a szerző irodalom-, színház- és filmtörténeti jelentősé-

gét a műfajköziség lehetőségeinek maximális figyelembevételével. A kötetet a kerekasztal-beszélgetésben részt vevő

költők, színházi és filmes rendezők alkotásai, valamint a művészeti események fotói egészítik ki.

Kiadványunk a költő eddig kevéssé ismert arcát igyekszik bemutatni: olyan alkotóét, aki (noha költőként vált ismertté)

számos más művészeti ágat inspirált, ugyanakkor saját költészetét is több művészeti ág inspirálta. A kutatók és a laikus

műélvezők számára egyaránt olyan "egyenes labirintus" ez, "melyben / mind tömöttebb és mind tömöttebb / és egyre

szabadabb a tény, hogy röpülünk".

Ruszt József kiemelkedő rendező, iskolateremtő művész, társulatalapító és -megtartó személyiség, nagyszerű

pedagógus. És ellentmondásos ember. Életét időről időre újrakezdi, de szavai szerint mindig ugyanazt a képet festi.

Írásommal ennek az örökké ugyanolyan előadásnak a lényegét szeretném feltárni, de arra is keresem a választ,

hogy ez a színház mitől rituális, kegyetlen, politikai vagy pszichologizáló, hogy színészeit Grotowski- vagy

Sztanyiszlavszkij-"metódus" szerint neveli-e, hogy tiszteli-e az írót vagy sem, amikor "a legradikálisabban húzó

magyar rendezőként" kialakítja előadásainak szövegkönyvét – a titkait igyekszem kifürkészni.

Tisztelegve és tanulságul. (Nánay István)

Ruszt József gondolataiból

A „legkonzervatívabb újító ” – ez a minősítés nincs ellenemre.

Nem sorolom magam semmilyen irányzathoz, ami tetszik, azt átveszem, gátlástalanul.

Hogy mit szeretek legjobban a világon? A színházat. S a színházban? A próbát. És a próbákon? A szünetet.

Én a szünetben csinálom a színházat.

Engem a folytonos újrakezdés éltet.

A rendező pedagógus is egyben.

Nem az érdekel, hogyan kell rendezni, hanem az, hogyan kell játszani.

Nem a szerepet nehéz „megrendezni”, hanem a színészt.

A színházat csakis a színész újíthatja meg, mert ő találkozik közvetlenül a nézővel.

A néző játszótárs, a feladatunk, hogy együtt-játszásra ösztökéljük.

A fütty is jobb, mint a közöny.

Szakmánk lényege voltaképpen egyfajta kézművesség.

A rendező magától tanulja a legtöbbet. Magányos a szakmája. Abban a pillanatban válik rendezővé,

amikor megtagadja mesterét.

Másképp kell komponálni, ha freskót és másképp, ha portrét akarok festeni. A kegyetlen színház mindig portré.

A nagy színház pedig freskó.

„Egyetlen titkát ismerem csak annak, hogyan lehet megóvni az embert a rosszá válástól: fel kell vértezni szívét

a gyengeségek ellen. E hatás nagy részét a színháztól várjuk – írta Schiller 1800-ban, A színház mint morális intézmény

című tanulmányában. "A színház tart tükröt a balgák népes osztálya felé, s szégyeníti meg a balgaság ezer formáját.”

Ez a színház „társadalmi szerződése”. Klasszikust játszani – van, aki azt mondja, hogy ez gyávaság, pótcselekvés – aligha

jelent mást, mint hogy a mai magyar színház keresi azt a nyelvet, ami saját drámairodalmi és színháztörténeti tradícióihoz

köti, és azt, amelyen a nézővel szót érthet.

A szerző, Hermann Zoltán (1967) irodalomtörténész, színikritikus. Színházi írásai 2011 óta jelennek meg a SZÍNHÁZ

magazinban.

Tamara Karszavina visszaemlékezései nem csupán tánc-, hanem kultúrtörténeti szempontból is páratlan értéket képviselnek, hiszen egy mára tökéletesen elsüllyedt világról adnak érzékletes és átfogó képet. A balerina ugyanis ebben az emlékiratban részletesen felidézi a forradalom előtti cári balett utolsó korszakát,a Mariinszkij Színház legendás táncosainak és a hozzá kapcsolódó iskola, a Színház utca nem kevésbé neves mestereinek és növendékeinek életét. Karszavina azonban nemcsak a hagyományait szigorúan őrző cári iskola és társulat mindennapjait ismerte alaposan, hanem az Orosz Balettét (Ballets Russes) is, hiszen húsz éven át hűségesen kitartott az együttest összefogó Szergej Gyagilev mellett. Így vezető balerinaként olyan koreográfusok műveit inspirálta és keltette életre, mint a balettművészetet a 20. század elején gyökeresen átformáló Mihail Fokin, Leonyid Mjasszin, Vaclav Nizsinszkij és Broniszlava Nizsinszka.

Pilinszky János életművében az 1970-es években bekövetkező változás Franciaországhoz kötődik annak a három

területnek köszönhetően, amelyet Pilinszky Franciaországban fedez fel: Simone Weil munkássága, a színházfelfogása

számára modellként szolgáló liturgia megújulása, valamint Robert Wilson színháza. Az én meghaladásának vagy

visszateremtésének (dekreáció) fogalma köré felvonultatott szellemi hagyomány Simone Weil mesterénél, Alainnél,

s annak mesterénél, Jules Lagneaunál is fellelhető. Az én meghaladásának színrevitele a Gondolat színháza a mallarméi

értelemben, egyfajta „papírszínház”, Pilinszky János szavaival élve. A könyv tanúsága szerint Pilinszky 1971-ben

Robert Wilson A süket pillantása című előadásában saját – az írnok alakjának visszateremtettségéhez illő – mozdulatlan

poétikáját fedezi fel, valamint a hozzá tartozó figyelem természetes állapotának fontos alkotóelemét jelentő tartam

képekbe öntését.

Pilinszky színházi szövegei sokat merítettek saját költeményeinek egyedi technikájából. Inkább színházi poétikát

dolgozott ki, mintsem teatrológiát. Elemzéseink szerint dramaturgiája Simone Weilből, némileg Grotowskiból és

főleg a fiatal Robert Wilsonból táplálkozik. A könyv ebben a gondolatkörben eddig kiadatlan forrásokat is feldolgoz.

Sepsi Enikő 2003-ban szerzett doktorátust a Sorbonne-on, és 2010 óta a Károli Gáspár Református Egyetem

Bölcsészettudományi Karát vezeti. Yves Bonnefoy, Valère Novarina és Jean-Michel Maulpoix műveinek fordítója,

kutatási területei a modern és kortárs francia költészet, a színház és a vallástudomány, ezen belül a modern és

kortárs misztika. 2010-ben a rangos francia állami kitüntetést, az Akadémiai Pálmák Rendjének Lovagi fokozatát

vehette át a francia kultúra, az oktatás és tudomány területén végzett munkájáért.

A Reuss Gabriella által írt Shakespeare Londonban és Pest-Budán. Színházi előadások emlékezete megkerülhetetlen

jelentőségű monográfia három okból is. Először is, mert olyan témát dolgoz fel, amely érdeklődésre tarthat számot

színháztörténészek, Shakespeare-kutatók és a szélesebb érdeklődő olvasóközönség számára is, hiszen azt a para-

digmatikus változást tárja fel, ahogy – talán meglepő módon – a színházban a 19. század elején Angliában elkezdtek

visszatérni az „eredeti” shakespeare-i szöveghez, illetve ugyanekkor Magyarországon is megjelent az igény, hogy

angolból kezdjék fordítani Shakespeare-t a színházi előadásokhoz. Hiánypótló a könyv azért is, mert a színházi szöveget

illető paradigmaváltást két színészóriás tevékenységének párhuzamba állításával elemzi, azaz a könyv figyelmének

központjában William Charles Macready és Egressy Gábor tevékenysége áll. Harmadrészt pedig azért megkerülhetetlen,

mert elemzései során egy Magyarországon bár nyomaiban jelen lévő, mégis elméletében nem kidolgozott praxist emel

kutatási rangra, amely azzal foglalkozik, hogy a fennmaradt színházi rendezői-súgó példányokat (prompt books) teszi

meg a tudományos érdeklődése tárgyául. Ahogy Reuss fogalmaz „a könnyen elszálló színpadi szó megőrzéséről, megőr-

zésének fontosságáról és lehetőségeiről lesz szó, az angol gyakorlatról, magyar párhuzamokkal”.

Almási Zsolt Magyar Tudomány 2019/3.

A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Angol-Amerikai Intézetének adjunktusa, tudományos publikációi a

Shakespeare-kultusszal valamint a súgópéldányok, előadásszövegek kultúrában betöltött szerepével kapcsolatosak.

Egyetemi oktatóként szívesen tanít Shakespeare-műveket és kultusztörténetet kortárs brit drámákon keresztül.

Munkájában igyekszik összekapcsolni a filológiát, a színháztudományt, a színházi gyakorlatot valamint a közönség

tanulmányozását. Oxfordi kutatásán alapuló első monográfiája, Shakespeare Londonban és Pest-Budán egy évtizeddel

korábban is megszülethetett volna, ám három lánya megelőzték a kötetet. Azóta családjával jár színházba.

Az újonnan alapított Olasz Királyi Akadémia, az olasz fasizmus legfontosabb kulturális és tudományos intézménye

1934-ben a prózai színházról rendezte meg negyedik nemzetközi „Volta” konferenciáját, mely az intézmény céljához

híven, az olasz kultúra új korszakát volt hivatott reprezentálni belföldön és külföldön egyaránt. A konferencia fontosságát

jelzi, hogy Mussolini, a „Főnök”, később „Őexcellenciája, a kormányfő” személyesen, illetve a sajtóirodáját vezető vején,

Galeazzo Cianón keresztül kísérte figyelemmel a szervezést, majd a rendezvényt. 

Sok éves kutatása eredményeképpen Fried Ilona italianista, színház- és kultúrtörténész az emblematikus eseményt

felidézve betekintést enged kultúra és politika színfalai mögé, a hatalom és olyan kiemelkedő értelmiségiek, mint Pirandello,

Marinetti, D’Annunzio kapcsolatába. A külföldi meghívottak, Walter Gropius, Gordon Craig, Sztanyiszlavszkij, Mejerhold,

Stefan Zweig, Molnár Ferenc, Herczeg Ferenc, Németh Antal és a többiek jelenléte, illetve távolmaradása már érzékelteti,

hogy Olaszország és Európa tragédia felé tart.

Pierre Carlet de Chamblain de Marivaux (1688–1763) színes, szellemes alkotó – komoly mondanivalóval. Színpadi

darabjai mellett más irodalmi műfajokban is alkotott. Ahogyan Watteau a festészetben vagy Mozart a zenében,

Marivaux joggal lehetne a rokokó kitüntetett figurája az irodalomban.

Pályája több szálon futott, figyelemre méltó filozófiai esszéket, regényeket, eposzparódiákat írt, miközben a színpadot

sem hanyagolta el. Kezdetben még a tragédia műfajával is próbálkozott, de sikertelenül. Okos belátással súlyos monda-

nivalóit ezután mulatságos komédiákban írta meg. Talán azért nem tett szert oly széles körű népszerűségre, mert művei-

nek sokrétegű szerkesztése, nyelvi és gondolati komplexitása komolyan próbára teszi a nézőt (és az olvasót). Csaknem

harminc vígjátéka, négy (részben befejezetlen) regénye, valamint publicisztika és filozófiai értekezés határán billegő "folyó-

iratai" a francia irodalom legnagyobbjai közé emelik: nem túlzás, hogy Moliére mellett ő a commedia dell'arte hagyomá-

nyának legtehetségesebb folytatója a francia színjátékírók között.

A kötetbe válogatott kilenc komédia ebben a fordításban itt jelenik meg először nyomtatásban. Ilyen értelemben a gyűjte-

mény hiánypótló, és hozzájárulhat a szerző magyarországi recepciójának további gazdagításához. A darabok fő témája

mindenütt a szerelem, a meglepetésként, váratlanul feltámadó vonzalmak és a velük járó bonyodalmak, amelyeket Mari-

vaux az olasz népi kultúra és a francia színház legjobb tradícióit folytatva mutat be.

2017-ben jelent meg Végh Attila A görög dráma esszészótára című könyve, mely ókori görög drámaelméleti fogalmakat

tárgyalt, az egyes szócikkeket egy-egy esszében dolgozva föl. A Görög tragédiáim e könyv folytatásának tekinthető:

esszéi a nagy tragikus triászdrámáit igyekeznek föltérképezni. A szerző reménye szerint ezekben az írásokban ötvöződik

a filológiai pontosság és az esszéista költőiség (utóbbira utal a kissé szubjektivista cím is). A kötetben nem ritkák a

kereszthivatkozások, így a Görög tragédiáim olyan műként is olvasható, amely olykor igyekszik az Aiszkhülosztól Euripi-

dészig húzódó szellemi ívet is megrajzolni. Az olvasó mindeközben némi bepillantást nyerhet a filozófia, az irodalom-

történet és a klasszikus filológia halhatatlan és kortárs szerzőinek munkásságába is.

VÉGH ATTILA 1962-ben született Budapesten. A Gödöllői Agrártudományi Egyetemen és a Debreceni Egyetem filozófia

szakán szerzett diplomát. (Tett egy kétéves kultúrantropológiai kitérőt is, de azt elunta.) Költő, író, fotográfus és

természetfilmes. Napjainkig 24 kötete jelent meg: versek, esszék, novellák, regények, tanulmányok, fotóalbumok,

egy ál-buddhista fabulakötet, valamint egy dialóguskötet Vasadi Péterrel. Tizenhét éve Nagymaroson él.

Carlo Goldoni a XVIII. század egyik legjelentősebb komédiaszerzője és színházreformere. Harmincéves velencei színházi működése során a commedia dell'arte és a költői-realista darabok között hatalmas utat jár be. Színházi működése elválaszthatatlan a korabeli Velencétől és annak pezsgő színházi életétől, a velencei színházak és színházi szerzők közötti kíméletlen rivalizálástól. Goldoni ízig-vérig színházi ember volt: darabjai megírása után részt vett azok színpadra állításában, három társulattal is együttműködött háziszerzőként, pontosan ismerte a társulatok működési mechanizmusait, a színészek képességeit, lehetséges munkamódszereit és személyiségét. A könyv a velencei színházi környezettel való folyamatos kölcsönhatást végigkísérve értelmezi Goldoni színházi reformját, és a függelékben található szinopszisgyűjteménnyel további segítséget kíván nyújtani a Goldoni-életműben való eligazodáshoz.

Ebben a változatos kötetben, néhány XX. századi amerikai darab mellett, zömében kortárs amerikai és ausztrál

egyfelvonásos drámák szerepelnek, melyeket Maior Enikő és Somló Ágnes vezetésével, műhelymunka keretében

ültettek át magyar nyelvre. A kötet rendezőelvét az emberi kapcsolatok különféle típusai adták. Az első részbe a nők

egymáshoz és önmagukhoz való viszonyát boncolgató darabok kerültek, a másodikba a férfi és nő közötti szálakat és

kötelékeket vizsgálók, a harmadik rész különféle, de nem szigorúan nemekhez kötődő emberi kapcsolatokkal foglalkozik,

míg az utolsóban elvontabb viszonyok kerülnek előtérbe.

Miről szólnak ezek a darabok?

A csalásról és a csalódásokról.

Híres színésznő tekint vissza a múltjára: elrontotta-e az életét?

Gyereklány énekesnőt ver a sors, de megküzd vele, nehogy úgy járjon, mint alig idősebb pályatársa, aki elvesztette

énjét a modern médiában.

A minden politikai váltást kiszolgáló képzőművész magára marad élethazugságai lelepleződése után.

Egy színészt egy otthontalan lány tanít meg igazán szeretni.

Egy szerelmi háromszög hazudozói érzelmeik csapdáiban vergődve szenvednek.

A kötet címadó drámája pedig bosszútörténet: a megtépázott ártatlanság ítéletvégrehajtóvá válik a minden erkölcsiségből

kiszakadt férfiak fölött

A kötet a képi fordulat különféle művészeti ágakban és a tudományban is megfigyelhető jelenségével, valamint a fogalmi

metafora elméleti keretével kívánja bevezetni és összefogni két nagy témáját: a francia költészet és a színház reprezen-

tációhoz fűződő, szerteágazó kérdésfeltevéseit. A könyv első fejezeteiben két olyan kortárs francia költészeti irányzatot

taglalunk, melynek viszonya a képhez különböző módon, de meghatározó (Yves Bonnefoy és Lorand Gaspar, valamint

Jean-Michel Maulpoix). A kötet második felében néhány olyan színházi gyakorlatot választottunk ki, amelyek az emberi

képmás, az emberi "bálvány" lerombolására és újbóli összerakására tesznek kísérletet (Grotowski, Kantor, Barba,

Novarina), s ebben a folyamatban a költészet eszközeit is használják. Ezeknek a színházi gyakorlatoknak, melyek közül

Valére Novarina életművét emeljük ki, közös nevezője, hogy nemcsak a dramaturgiájukban ismétlik az önmegüresítés

folyamatát, hanem a színészvezetésben is alapvető helyet adnak neki. A második rész tehát, nem tagadva a színházi

gyakorlatok egyéb inspirációs forrásait, a Novarina életműve szempontjából központi jelentőségűnek tekinthető teológiai

kenózis-fogalom színházi, színháztudományi alkalmazására tesz kísérletet, s ebben különösen támaszkodik H. U. von

Balthasar teológiai esztétikájára, Xavier Tilliette munkáira, Simone Weil színház- és kenózis-koncepciójára, továbbá Kálvin,

Karl Barth, Paul Tillich és Kazoh Kitamori műveire. A tárgyalt alkotók vonatkozásában elsőnek tekinthető magyar nyelvű

monográfia mellékletében közölt, Túl a szakrálison című Valére Novarina-esszé magyar fordításban most jelenik meg

először.

Sepsi Enikő 2003-ban szerzett doktorátust a Sorbonne-on, és 2010 óta a Károli Gáspár Református Egyetem

Bölcsészettudományi Karát vezeti. Yves Bonnefoy, Valere Novarina és Jean-Michel Maulpoix műveinek fordítója,

kutatási területe a modern és kortárs francia költészet és színház, valamint a kortárs misztika.

A kötetben olvasható színdarabok:

A maffiózó és a túsz

Egy különös asszony

Százéves táncosnő

A Százéves táncosnő Berkovits György második drámakötete. Az első, öt színdarabból álló Abreál 2002-ben jelent meg.

Átírta két színdarabját, az Abreált, szigorúbb szerkezetbe ágyazva, Százéves táncosnő, címmel, és az előző változatnál

sokkal kiemeltebben hangsúlyozva azt a két motívumot, amelyre a darab épült, miszerint a százéves táncosnő

élve temette el férjét, amely persze semmi más, mint a zsidó sors metaforája; és szintén jobban hangsúlyozva, hogy

a szintén táncosnő, nyolcvanéves lánya politikai parancsra, felsőbb utasításra vált el a férjétől, mert ha nem teszi, akkor

mindent kockára tesz, az életét is.

Az Egy különös asszony Évája emlékeztet az Életvesztesek című dráma főhősére, életének, út -és társkereséseinek

stációira; az értelmiségi Gyárfásra, az elkapatott fotós, Pálra, az erőszakos rendezőre, Gézára.

Átírta a Gabes és Gy. Bencét is, színpadszerűbbé téve, Maffiózó és a túsz címen, és sokkal kiemeltebben rámutatva,

hogy a többszörös gyilkos maffiózó, aki háborítatlanul éli a milliárdosok életét, egyszerűen fogva tartja, túszként, a

valaha neki tanácsokat adó értelmiségit, és gúnyosan kifejezi, hogy tulajdonképpen egy panoptikumba zárta, mert

manapság egy értelmiségi csak panoptikumba való.

Berkovits György szívesen hangoztatta, hogy darabjai a képtelenség stílusteremtő erejéből fakadnak, de ez a képtelen-

ség szerinte a realitásé, az életé, ha úgy tetszik az élet képtelen stílusa, amelyből, szerinte, színjátékainak szellemisége

fakad. Azonban kesernyés fanyalgás helyett választékos szellemességgel beszél minderről.