L’Harmattan Kiadó

Az ugrósdallamok típusainak áttekintésén keresztül történeti összefüggésben mutatja be a szerző a tánc és kísérő

zenéjének viszonyát. Ez a kapcsolat ősi, keleti dallamokat segített megőrizni és életben tartani, sőt további típusok

sarjadását is előhozta a zenei anyanyelvből, pl. a reneszánsz proporciós gyakorlat, az ún. „páva-dallam”-ok esetében,

vagy a 18. századi tánczenei divat, a „sirató”-dallamokat illetően. A környező népek és a felsőbb társadalmi osztályok

közvetítésével középkori és kora újkori dallamok is beépültek az ugrós tánczenei repertoárba. A népies műdalok és

az új stílusú dalok már a csárdás 19. századi tánczenei világához tartoznak, kisebb körzetekben azonban még

ezekre is táncoltak ugróst. Kétszáznál is több vokális és hangszeres dallam kottája szolgál bőséges példaanyagul,

közülük jó néhány darab meghallgatható a könyvhöz tartozó CD-n táncdialektusok szerinti csoportosításban.

A kiadványt számos, főként a zenészekről készült archív fénykép illusztrálja.

Fordította: Rideg Zsófia

"A színház azon helyek egyike, ahol a mai napig megőrződött a test tudása, amelyet elfeledtünk. Itt minden intelligencia mintha alulról jönne: a színész testének mélyéből, a nyelv anyagiságából, az együtt megélt idő szövetéből." Valère Novarina a mai francia színház meghatározó egyénisége. Enigmatikus alkotásai rendkívül izgalmas kérdésfeltevésekről, végtelen hosszú névlistán feltüntetett furcsa nevű alakok jövés-menéséből, kitalált tárgyakból és meglepő akciókból állnak. Folyamatosan az emberi létezés misztériumára kérdez rá. Az ürességre és a csendre, amelynek nekiütközünk, ennek az űrnek a "kinyilatkoztatásával" válaszol – egy forrásvízként áradó, vibrálóan játékos nyelven. Novarina művei költői alkotások, amelyek a színpadot és a színházi esszét is új fogalmakkal gazdagítják. Figyelmének középpontjában a színész áll, aki testében égeti el a szavakat, aki estéről estére meghozza áldozatát, a nyelv felmutatását... Reményeink szerint Novarina gondolatai tapintható közelségbe hozzák a magyar olvasóhoz is ezt a misztériumot – a színházat új fényben láttatják, a test fényeivel világítják meg.

A kötet műfajok szerint veszi sorra az olasz színházi élet legizgalmasabb és legtehetségesebb képviselőit. Ír a narratív

színházról, melyet Pierpaolo Palladino képvisel, a politikai színházról, s említést tesz olyan európai viszonylatban ismert

rendezőkről, mint Emma Dante. Mélyebb elemzésekkel és a darabokról írott rövid szinopszisokkal könnyíti a színházi

emberek munkáját, akik darabválasztáshoz is kiválóan használhatják majd a kötetet. Komoly tanulmányt szentel

Pier Paolo Pasolininek, mivel színházi munkásságát alig ismerik Magyarországon, bár kortársai szerint mindenki az ő

köpönyegéből bújt elő. A drámaírók portréjából kirajzolódik a mai Olaszország, alapvető problémáival, árnyoldalával

és derűjével.

Falussy Lilla 2004-ben debütált drámaíróként a Debreceni Csokonai Színházban Metadolce című színdarabjával, mely

elnyerte a Komédium Színház drámaírói díját, valamint részt vett a Pécsi Országos Színházi Találkozó keretében meg-

rendezett Nyílt Fórumon. Az olasz színházi és irodalmi életben is bemutatkozott. 2007-ben részt vett az Autori di Roma

elnevezésű fesztiválon, ahol olasz nyelven írt egyfelvonásosát a Teatro Eliseóban olvasták fel. Regénye, A nemek éve,

romantikus utazás a ma Itáliájában.

Ebben a 16. századi németalföldi történetben a hagyományos Mária-mirákulum motívumai a Faustus-monda elemeivel

vegyülnek. Az árva Márikát pap nagybátyja neveli. Egy napon igaztalan vádak érik, s a rázúduló szitkok hallatán

elkeseredésében testestül-lelkestül az ördögé lesz. Évekig abban a meggyőződésben él, hogy el fog kárhozni, de egy

különös vásári játék láttán megérti, hogy van még esélye Isten bocsánatára.

Az olla vogala / minden madár sorozat a régi németalföldi irodalom értékes darabjaiból szemelget. A cím az egyik első

fennmaradt holland nyelvű írásos emlékből származik, amelyben mintha egyik népdalunkat hallanánk: "Hebban olla vogala

nestas hagunnan hinase hic enda thu wat unbidan we nu" - "Minden madárfészket rak már, csak te és én nem, hát mire

várunk?" A kiválasztott művek a magyar fordításokban remélhetőleg méltó társaikra találnak.

Fordította: Molnár Zsófia

Koffi Kwahulé 1956-ban született Elefántcsontparton, a '70-es évek második fele óta él Franciaországban.

Több tucat dráma szerzője, második regénye 2010-ben jelent meg a párizsi Gallimard Kiadónál.

A kötetben szereplő három színdarabban nem érdemes Afrika számunkra egzotikusnak tűnő tájait keresni.

Kwahulé finoman pulzáló szövegei sokkal egyetemesebb kérdéseket feszegetnek. A Sörfőzde akár politikai

pamfletnek is beillene, a Big Shoot súrolja az abszurd határait, a Barbárok melankóliája pedig igazi tragédia,

amelynek mozgatórugói a hagyomány- és tekintélytisztelet megtagadása, valamint a féltékenység.

Pajkos bohózat, fanyar társadalmi vígjáték, sikamlós vagy éppen érzelmes operettszöveg, verses mesejáték,

szimbolizmusba hajló egyfelvonásos – már a műfajokat, de a stílust, a figurákat, a szituációkat és a nyelvet tekintve

is lenyűgöző az a sokszínűség, ami Heltai Jenő drámai életművét jellemzi. Merész vállalkozás ezt a hat évtized annyi

leleményét és tapasztalatát magába foglaló gazdagságot felmérni. Győrei Zsolt, több Heltai-kötet szerkesztőjeként

(A masamód – Elfelejtett drámák; Heltai Jenő Breviárium I–II.; Száztíz év – összegyűjtött versek) szorgalmasan és

szellemesen felelt meg e kihívásnak is. Könyve hiánypótló és megkerülhetetlen szakirodalom a huszadik századi magyar

drámatörténettel foglalkozók számára – ugyanakkor könnyed, érdekcsigázó esszé, színes korrajz, minden sorában

meglepő és megkapó. Jó olvasni. S ha elsőre talán hüledezünk is a merszen, amellyel kíváncsiságát reánk ragasztja,

utóbb bizonyára Heltai-kötetekért nyúlunk a polcra, rábólintva erre a szelíd erőszakra.

Mire ’68 harckocsis lovagjai Prágából hazaértek, más világ fogadta már őket Moszkvában is. Először a pojácák kezdtek el

szemtelenkedni. Mi, az Orosz szépség és egyéb széptani művek szerzőjével, Viktor Jerofejevvel, a Világirodalmi Intézet

aspiránsai voltunk. Ő Gogolról írt könyvet, én Csehovról. De még inkább a tegnapi egyetemistákról, akik, amíg az új művek

meg nem jelenhettek, a klasszikusokat olvasták és nézték, játszották és rendezték. A nemzetközi helyzet azonban,

egyre csak „fokozódott”. A Komszomol Színház farmernadrágban és tornacipőben mutatta be Csehov Sirályát. Efrosz,

a rendező, ez után kapott először infarktust. A harmadik már a Tagankán érte utol. „Művészeti problémákra használja

kámfor injekcióinkat!” – adta fel ekkor a Lityeraturnaja Gazetában nagy feltűnést kiváltó apróhirdetését a tudományos

vezetőm, aki az unalmasabb konferenciákon Rajkinnak írt kuplékat. Ki is zárták mindjárt a pártból. Engem meg szépen

hazaküldtek. Csakhogy visszaszöktem, albérlőnek. Szobácskám a konyhából nyílott, ahol késő éjszakáig folytak a

megbeszélések. Az asztal végére húzódva igyekeztem megérteni a sistergő viták lényegét. A legfontosabb gondolatokat

a szomszédnőm szemöldökceruzájával jegyezgettem fel egy papírzsebkendőre. Nagy hiánycikk volt ott ez akkor. Annál

az asztalnál azonban mindenki vakon hitte még, hogy nem a Pénz, hanem a Szellem válthatja csak meg a Világot.

Ez a könyv is ebben a hitben íródott.

A kötetben olvasható színdarabok:

Bankrablás Stockholmban

A pettyes nyakkendő

A-moll szonáta

Tragédiák és komédiák zajlanak a környező világban, drámák, konfliktusok az emberben ott, amit a közmegegyezés

léleknek nevez. A kül- és a belvilág földrengései némelykor egészen hasonlónak tűnnek, máskor pedig úgy látszik, mintha

semmi közük se volna egymáshoz. Minden dráma, minden lélek reng a maga földjén… Hendi Péter kora gyermeke, de hát

ki nem az? Göteborgban és Genfben írt drámáiban a hatvanas és hetvenes évek világa jelenik meg. Ekkor hódít Európában,

és hamarosan Magyarországon is, Dürrenmatt, Anouilh, Beckett, az amerikai Williams vagy Miller új tartalmú és új formájú

drámabirodalma. Hendi ismeri, érezhetően kedveli ezt az új hangvételt, miközben a maga, magyar földben gyökerező

élményanyagával sajátos módon képes színezni. Olvasmánynak szórakoztató, felzaklató és letehetetlen. Az ember nem

tudja, hogy örömében vagy haragjában nevet-e a párbeszédeken – esetleg bánatában. Ugyan milyen volna színpadon,

egy pincei kamaraszínházban például?

Fordította: Székely Melinda

„A színházi szöveget csak akkor tekintjük értékesnek, ha váratlan és – szó szerint – játszhatatlan. A színmű rejtély,

amelyet a színháznak meg kell fejtenie. Ebbe néha sok időt fektet. Az elején senki sem tudta, hogyan játssza Claudelt

vagy Csehovot, de a színházat, a színészi játékot éppen az változtatja meg, ha a lehetetlent kell eljátszania; a szín-

művészet határozott változásai tehát a drámaköltővel kezdődnek; magányossága, tapasztalatlansága, még a felelőt-

lensége is fölöttébb becses nekünk. Mi dolgunk az avatott szerzővel, aki előírja a fényeffekteket és a színpad lejtését?

A költő viszont nem tud semmit, nem ír elő semmit, az eljátszás a művészek dolga. Így lesz a homályosnak hitt Claudel

idővel érthető, a lagymatagnak tartott Csehov eleven és tömör. A színművészet fordítás kérdése: a modell nehézsége,

homályossága a fordítótól nyelvi, a színésztől testi és hangi leleményességet követel.” (Antoine Vitez: L’Art du théâtre, 1985)

„Bennünket, kik az örökös kommunikálástól némává lettünk, a színház emlékeztet rá, hogy beszélni dráma; bennünket,

kik nem leljük többé örömünket nyelvünkben, a színház emlékeztet rá, hogy a gondolat testet ölt; nekünk, akik a

mechanikus történelem álmának vagyunk foglyai, megmutatja, hogy az emlékezet lélegzik, az idő pedig folytonosan

újjászületik.”  (Valère Novarina)

Kik a nemzetközi kortárs táncélet kulcsfigurái? Honnan indultak, mi inspirálja őket, milyen újabb irányokban haladnak,

és melyek a legjelentősebb műveik? Minderre választ ad, ráadásul az adatok és tények mögötti összefüggésekre is

rávilágít ez a különleges tánckalauz, amely harmincegy szerző ötven rövid tanulmányát adja közre. A tömör pályarajzokat

és a művek elemző értékelését a koreográfusok műveinek időrendbe szedett listája és válogatott bibliográfia egészíti ki.

A kézikönyvként használható kötet több Magyarországon korábban már bemutatkozott alkotó – többek között Armitage,

Bausch, Brown, Bruce, Carlson, Forsythe, De Keersmaeker, Jones, Monk, Newson, Ohno és Paxton – pályafutásáról ad

átfogó elemzést. Az esszékből azonban olyan koreográfusok életművéről is plasztikus kép bontakozik ki, akik ugyan

ismeretlenek Magyarországon, de munkásságuk révén a sokarcú kortárs tánc legjelentősebb alkotói közé tartoznak.

Az Új Néző társadalmi színházi program 2010 augusztusában valósult meg két Borsod megyei faluban, Ároktőn és

Szomolyán. Az Új Néző az első olyan kísérlet volt Magyarországon, amely a színház eszközeit használva hozott létre

nyilvános teret lokális társadalmi kérdések, köztük az etnikai feszültségek kollektív megfogalmazására és megtárgyalására.

A program középpontjában a közönség részvételén alapuló színházi akciók álltak, amelyek témáit minden esetben a helyi

viszonyok adták. A performatív társadalmi beavatkozáshoz egy társadalomtudományi akciókutatás is kapcsolódott, ennek

eredményeit tartalmazza a kötet.

A kötet a huszadik-huszonegyedik századi színház- és drámatörténet kiemelkedő művészeinek, alkotásainak példáján

keresztül a következő kérdésekre keres válaszokat: kinek, minek a (színházi) jelenlétéről van szó? Mit jelent, ha valakinek

„van jelenléte”, milyen értelemben „nincs jelenléte”? Hogyan van jelen, akinek jelenléte van? Mennyiben tér el a színész

jelenléte a többi színpadi elem jelenlététől? Hogyan próbálják ezt megragadni az elméletírók és a színházzal gyakorlatban

foglalkozók? Milyen különbségek vannak a megfogalmazási kísérletekben? Tanítható? Hogyan? Ha nem lehetséges a csend

akusztikus értelemben (Cage), akkor nem marad más lehetőség, mint minimalizált, ám mindig jelen lévő zajszintként

definiálni a csendet? Hogyan lehet/kell/érdemes csendben lenni a színházban? Milyen csendmegközelítést rejthet egy

adott dráma színrevitele? Hogyan lehetséges – ha lehetséges – a csend olyan színházi események során, amelyek eseté-

ben nincs dramatikus „alapanyag”? Milyen esetekben befolyásolja a csend a színész jelenlétét, vagy éppen a színész

jelenléte a csendet?

Rosner Krisztina (1977) a PTE BTK Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszékének adjunktusa,

színházi gyakorlatot, színház- és drámatörténetet oktat. Ír, olvas, néz, játszik, rendez – színházat kutat.

"A jegyzet jelen állapotában alkalmas arra, hogy az érvényes mintatanterv alapján a drámapedagógus-képzés alaptankönyve legyen a Károli Egyetemen, s akár más pedagógusképzési kurzusokon is jól használható, jól eligazít a hazai drámapedagógia terminológiájában, alapfogalmai között, értelmezhető leírást ad az egyes módszerekről" - írja Trencsényi László, a könyv lektora. A könyv első része bevezetés a drámapedagógiába, mely a teljesség igénye nélkül, rövid elméleti áttekintést kíván adni a drámapedagógia pedagógiai, pszichológiai gyökereiről, forrásairól, irányzatairól, korszakairól, képviselőiről, magyarországi elterjedéséről, némi kitekintéssel a drámapedagógia külföldi – elsősorban angolszász – képviselőinek munkásságára. A második rész a drámapedagógia gyakorlati részével foglalkozik, ebben dramatikus gyakorlatok, szabályjátékok ismertetése, csoportosítása, valamint ezek használatához fűzött megjegyzések találhatók. Külön foglalkozunk az ún. globális szimuláció és a falujáték ismertetésével, bemutatva ezek típusait, illetve alkalmazásuk lehetőségeit, előnyeit és nehézségeit. A jegyzet mindenekelőtt a drámapedagógiai foglalkozások rendjébe illeszthető játékok gazdag gyűjteménye, kiegészítve a szerző tapasztalataival. Reméljük, az érdeklődő hallgatók és kollégák haszonnal forgatják majd ezt a jegyzetet a mindennapi munkájuk során. 

A színháztörténet modernitást lezáró műve, amely a színházat még Isten-kérdésnek fogja fel, minden bizonnyal Samuel

Beckett Godot-ra várva című drámája, amely A játszma vége tökéletessé csiszolt metafizikai sakkjátékszínházban telje-

sedik be. A drámairodalom Beckett után szakít ugyan a több évezredes metafizikai genealógiával, de nem a színház; több

olyan alkotót ismerünk ugyanis – Jeles András, Silviu Purcãrete, Romeo Castellucci –, akik a theatrum theologicum bűv-

körében alkotnak: számukra a színházi előadás a létezés kozmikus kérdéseinek a közösségi rítusa. Amennyiben a színház

az ember testi tapasztalatainak a tárháza (régebbi kifejezéssel: élettár), a theatrum theologicum nem egyéb, mint az

Isten-gondolatok és Isten-vesztések, a megváltás és a saját életünkkel való kiengesztelődés, valamint a történelem fog-

ságába zuhant kozmosz fölvetésének a közösségi tere. Könyvünk nem a theatrum theologicum monografikus kifejtése,

hanem a fogalom megnyitása. Nyilvános, de semmiképpen sem magányos útkeresés.

Eugenio Barba, a dániai székhelyű Odin Teatret, valamint a nemzetközi iskola, az International School of Theatre Anthropology (ISTA) alapítója és Nicola Savarese, a római Universita degli Studi Roma Tre egyetem professzorának szótárcikkek formájában megírt alapművét veheti kézbe a kedves olvasó. A Színházantropológiai szótár elegánsan helyezi egymás mellé a színészmesterség különböző vizuális manifesztációit, keleti és nyugati források bőséges tárházából merítve. Ez a gazdagon illusztrált, több mint 650 fényképet és ábrát tartalmazó forrásmunka az előadóművészek: színészek és táncosok titkos művészetének szóló tiszteletadás. Nemcsak szótár, hanem kézikönyv színházi szakembereknek, színészeknek, táncosoknak, rendezőknek és dramaturgoknak, útikalauz a transzkulturális előadások témájával foglalkozók számára. Sokéves kutatómunka gyümölcse, amely a nyugati kutatások túlnyomó részével ellentétben az előadóművészet empirikus megközelítését adja, "hogy felülemelkedhessen a különböző diszciplínák, technikák és esztétikák szakosodásain".

A kézikönyv célja, hogy bővítse tudásunkat a színpadi test lehetséges megjelenéseiről és az előadás dinamikájára adott nézői válaszreakciókról. Az egyensúlyról, az ellentétről, a montázsról és egyéb színpadi technikákról szóló gyakorlati fejezeteket olyan elméleti szócikkek követnek, mint a Szöveg és színpad vagy a Tágítás. A szerzők az előadóművészek összetett mesterségét, titkos művészetét helyezik kutatásaik középpontjába.

Az Anblokk Egyesület és a Káva Kulturális Műhely által kiadott tanulmánykötetben a különböző drámás/színházi műfajok

és eljárások mint kutatási tevékenységek kapnak új értelmet. Ez azt jelenti, hogy a közönség részvételén alapuló drámás

formák (társadalmi-színházi előadások, közösségi performanszok, drámapedagógiai foglalkozások) nemcsak a kutatás

tárgyát képezik, hanem a kutatás módszerének, reprezentációs lehetőségének, sőt modelljének tekintjük őket. A dráma

tehát a kutatás számára a társadalmi kapcsolatok és összefüggések megjelenítésének,újrafogalmazásának, értelmezé-

sének és megváltoztatásának a terepét jelenti. Vagyis ebben a megközelítésben a dráma a társadalmi jelentésekkel való

munka egy kitüntetett területe, a kutatás pedig egy résztvevő, aktív és változás-orientált tevékenység. A "társadalmi

jelentések megváltoztatásának lehetősége" az a közös metszet, amelyben elmosódik a határ a dráma és színház világa,

valamint a kutatás között.

Kísérletek a színház és a közönség viszonyának újragondolására

Az európai hagyományok szerint a színház épületében a néző rendszerint a megvilágított színpadtól elkülönítve, az

elsötétített nézőtéren foglal helyet, és onnan nézi az előadást. Csendben marad, jelenlétét és tetszését csak a megfelelő

pillanatokban és a megfelelő módokon nyilvánítja ki. A konvenciók tiszteletben tartása és követése kényelmessé, kiszámít-

hatóvá és biztonságossá teszi a színészek és a közönség találkozását mindkét oldal számára. Ugyanakkor ezzel kölcsö-

nösen le is mondanak az egymással folytatható interakció számos lehetséges módjáról. A fennálló hagyomány megváltoz-

tatására jelenleg több elméleti és gyakorlati törekvés is irányul. Közülük is jelentős (immár Magyarországon is) a dráma-

pedagógusoké, akik szakmai felfogásában és működésében a közönség az általános színházi gyakorlattól eltérően mindig

aktív résztvevői szerepet kap. Módszereik, illetve tapasztalataik a közönség bevonása és a vele folytatott interakció fenn-

tartása terén egyre több olyan színházi szakember érdeklődését is felkeltik, akik ugyanezzel a kihívással a színházi munka

során szembesültek. Első közösen végzett kísérleteik kezdeti tapasztalatairól beszélgettünk a Káva Kulturális Műhely

színész-drámatanáraival, Schilling Árpád rendezővel, Kárpáti Péter drámaíróval és Terhes Sándor színésszel.