A hároméves spanyol polgárháború (1936–1939) és a közel negyven esztendeig tartó Franco diktatúra (1939–1975)
a mai spanyol társadalom számára nem egy lezárult és elfelejtett múlt, hanem egy máig lüktető, be nem gyógyult seb.
Kiindulva „az amely nép, nem ismeri a történelmét, arra ítéltetett, hogy megismételje azt” téziséből, sokan úgy gondolják,
hogy az elmúlt évszázad spanyol történelmének megrázkódtatásaira folyamatosan emlékezni és emlékeztetni kell politikai,
társadalmi és kulturális téren egyaránt. Ez a törekvése az emlékezet színházának (teatro de la memoria) is: a dráma
eszközeivel feldolgozni a 20. századi spanyol történelem két említett traumáját, és felhívni a figyelmet a feledés homályá-
ban maradt eseményekre.
A monográfia röviden vizsgálja az emlékezet és a felejtés kérdéskörét a XX-XXI. századi spanyol kontextuson belül,
kitérve a diktatúra alatt, a demokratikus átmenet során és az azóta kialakult emlékezetpolitikákra. Mivel a XX. századi
és a kortárs spanyol színházról magyar nyelven csak kevés szakirodalom hozzáférhető, ezért erről is igyekeztünk átfogó
képet adni, bemutatva azt az utat, amit a spanyol drámairodalom a múlt században és az új évezred elején bejárt. Az
emlékezet színházához tartozó korpuszt korszakokra bontva ismertetjük, majd a kötet terjedelmesebb részét a konk-
rét drámaelemzések teszik ki. Hat tematikus fejezetben összességében kilenc szerző tizenkét színdarabját vizsgáljuk.
Az alkotók kiválasztásánál kronológiai szempontokat is figyelembe vettünk, így a polgárháborút átélt (Antonio Buero
Vallejo, José María Rodríguez Méndez), a posguerra alatt felcseperedő (Sanchis Sinisterra, José Luis Alonso de Santos),
a dictablanda alatt született, de már a demokráciában felnövő és alkotó (Laila Ripoll, Mariano Llorente, Juan Mayorga,
Joan Cavallé), valamint a demokratikus átmenet korszakához tartozó drámaírók (Alberto Conejero) munkái közül
válogattunk.
A kötetben elemzett munkák a szándékolt emlékezettörléssel és a spontán felejtéssel veszik fel a harcot. A jövő számá-
ra őrzik a múltat, hogy a túlélők halálával ne tűnjön el az emlékezet. A drámaírók tehát nem a konfliktuskerülő spanyol
demokratikus átmenet csendegyezségén, hanem az emlékezet paktumán hagyták ott szignójukat, és mindannyian
hisznek abban – Juan Mayorga szavait idézve –, hogy "a színház az emlékezet művészete".
