A Criticai Lapok Könyvek kiadásában 2005-ben jelent meg Máté Lajos naplója, a Samesz voltam a Művész Színházban. Máté Lajos hosszú éveken át dolgozott a Magyar Művelődési Intézetben (és jogelődjeiben), amatőr rendezők generációja nőtt ki a keze alól, nemzetközi fesztiválokon emlegetik ma is szeretettel. Életének egy szakaszában Várkonyi Zoltán híres Művész Színházban "sameszkedett"... ezekről a tapasztalatokról, élményekkel

szól – naplószerűen a könyv.

Amerika állampolgárai az 1950-es, 1960-as években sokkal veszélyesebb helynek látták országukat, mint amilyen az valójában volt. Politikusok, közülük leginkább Joseph McCarthy szenátor, sikeresen hitették el a választókkal, hogy a Vörös Veszedelem már beszivárgott az ország határain belülre. A szovjetek tehát ott voltak – a spájztól kezdve a kormányig – mindenhol, McCarthy pedig személyes feladatának érezte, hogy országát megtisztítsa az idegenektől és az őket támogató árulóktól. Mindemellett, a Vörösök elleni harc jegyében egy másik kampány is indult, mégpedig a „kommunistáknál is rosszabb”, a nemzet egészségét „alapvetően veszélyeztető” homoszexuálisok ellen; a Levendula Veszedelem (Lavender Scare) időszakában a melegek így egyenesen „nemzetbiztonsági kockázattá” váltak.

E tanulmánykötet olyan drámák elemzését tartalmazza, amelyek valamilyen formában reflektálnak a Vörös és Levendula Veszedelemmel kapcsolatos politikai diskurzusra. A könyv „hősei” így az amerikai drámairodalom kiemelkedő alakjai: Arthur Miller, Tennessee Williams és a 2016-ban elhunyt Edward Albee. E három író legismertebb művei (mint például a Salemi boszorkányok, a Macska a forró bádogtetőn és a Nem félünk a farkastól) értelmezhetőek a politikai kontextus felől (legyen szó akár a kirekesztés problémájáról), vagy a korszakra jellemző – a családdal és a nemi szerepekkel, illetve magával a szexualitással is kapcsolatos – sztereotípiákról. A Veszedelem színházai kitekintés egy zavaros, fóbiákkal teli korszakra, illetve arra, hogy a színház miként tud reagálni egyes társadalmi problémákra.

Szerkesztette: Rosner Krisztina, Pandur Petra, Thomka Beáta

Szerkesztette: Gazdag László és P. Müller Péter

A késő dualizmus éveinek és a két világháború közötti Magyarország – mindmáig ható antagonisztikus politikai-ideológiai törésvonalak kialakulása – időszakának Herczeg Ferenc nemcsak szemtanúja volt jelentős íróként, közéleti személyiségeként, hanem a kor közvéleményének, közgondolkodásának meghatározó formálójaként alakítója is. Ezért Herczeg életművének, irodalmi alkotásainak, szerteágazó publicisztikai tevékenységének elemzése hozzájárulhat a magyar történelem e kiemelkedően fontos félévszázadának mélyebb megértéséhez és árnyaltabb megítéléséhez.

Ezt a célt szolgálja jelen kötetünk, mely a Magyar Történelmi Társulat és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara által 2013 novemberében, Herczeg Ferenc születésének 150. évfordulója alkalmából rendezett konferencia szerkesztett, tanulmánnyá formált előadásait tartalmazza. A szerzők – történészek és irodalomtörténészek – többek között olyan kérdésekre keresik a választ: a családi háttér és a törekvő ifjú képzésének fontosabb állomásai miként biztosítják Herczeg Ferenc számára az íróvá, politikussá, sikeres közéleti emberré válás lehetőségét? Mi lehetett Herczeg példátlan irodalmi sikerének az oka? Milyen közegben lett ünnepelt íróvá? Miként tette ezt lehetővé az írói tehetség, a századvég pezsgő sajtóéletének, a prosperáló gazdaságnak, a liberális nacionalizmus korszellemének kedvező találkozása? Mi határozza meg Herczeg politikai alapvetését, s publicisztikájában ez miként nyilvánul meg, illetve milyen témák jelennek meg írásaiban, regényeiben, drámáiban, novelláiban? Változik-e politikai véleménye, vagy megközelítési szempontjai majd félszázados újságírói, szerkesztői tevékenysége során? A viharos évtizedek történései miként jelennek meg írásaiban, s hogy hatnak az íróra a parlamenti viharok, az első világháború kataklizmája, a forradalmak, Trianon, majd a második világháború eseményei? S nem utolsósorban: 21. századi távlatból hogyan értékelhető, árnyalható Herczeg Ferenc írói teljesítménye?

Évkönyv a Nemzeti Színház öt évének bemutatóiról, alkotóiról, színészeiről.

Rossz mesterség búnak bohóca lenni
Gyötörve mást s magunkat -
                                  

Shakespeare Lear királya a 17. század eleji színpadra született, de azóta is siker, mindenütt, ahol a szónak teremtő erőt

tulajdonítanak. Mert a Learhez értő, a dráma feszültségeit elviselni képes közönség szükséges. Ennél is súlyosabb kérdés,

hogy a fordítások vissza tudják-e adni az eredeti mű tematikus, nyelvi és stiláris polifóniáját, felmutatják-e a shakes-

peare-i világ teljességét. Összeállnak-e egységes világgá magyarul is a nyüzsgő piacok, meghittség, feldúlt családi

fészkek, polgári lakosztályok, királyi udvarok, koldusok, ispotályok, kocsmák, elhagyatott falvak, hűséges szolgálat

és kegyetlen csalás szófoszlányai, a régi krónikák, imakönyvek, ördögűzési szertartáskönyvek, politikai röpiratok, tudós

értekezések, periratok és nyomdafestéket alig bíró félelmek, kételyek szavai? A nagyívű retorikai mondatfüzérek,

a metaforák motívumláncolatai képesek-e a fordításokban is az élőbeszéd erejével kötődni a drámai történéshez?

Egyáltalán: lefordítható-e a drámába szőtt izzó költészet?

Shakespeare szinte már magyar drámaíró: az 1790-es évektől napjainkig tizenegy teljes magyar Lear király-fordítás

készült. A legkorábbi magyar változatok a magyar nyelvű színjátszásért és színházért folytatott sok évtizedes küzdel-

met példázzák. Ezután lépett színre Vörösmarty, hogy méltón tolmácsolja Shakespeare-t: s mi azóta is leginkább

Vörösmarty szavait halljuk a Lear-előadásokon. Pedig a 19. században két másik Lear-fordítás is született, s a

20. században újabb öt, több esetben a legnagyobb alkotóktól. E fordításokat vizsgálja e könyv, nemcsak nyelvi

eredményként, egyedi műfordításokként, hiszen minden tolmácsolás a dráma értelmezése is egyben, amelyre a színház

szintén reflektál. A dráma "lelkiismeretét" hitelesen visszaadni, ez a legtöbb és a legkevesebb, amit fordításainktól

számon kérhetünk. A kiindulási alap mindenkor a forrásmű és Shakespeare végtelenül gazdag, kimeríthetetlen világa:

így érthetjük meg egy-egy magyar Lear király teremtő erejét, hitelességét, az egymást és önmagukat gyötrő bohócok

tragikusan groteszk színpadát.

A korábban már megjelent fordítások mellett egy friss forrásközlést is ajánlunk a könyv mellé:

  Wil­li­am Shakes­peare, Leár. Lear ki­rály, a kí­sé­rő­ta­nul­mányt írta és s. a. r. Kiss Zsu­zsán­na,

  Bu­da­pest, re­ci­ti, 2016 (Re­Tex­tum, 5).

  A kötet szabadon olvasható és letölthető a reciti oldaláról.

DVD-melléklettel

1957. szeptember 30-án tartotta első előadását a legendás Egyetemi Színpad, amely negyven éven át a szabad gondolkodás, a művészi újat keresés, a hasonlóképpen vélekedők egyedülálló találkozóhelye volt. Ott játszott az Universitas Együttes, ott lépett fel az Eötvös Loránd Tudományegyetem ének- és zenekara s tánccsoportja, ott tartotta vetítéseit az ELTE Amatőrfilm Klubja, ott született meg a Horizont, az első élő folyóirat. S ott hangzott el A XX. század, Mensáros László estje, Berek Kati Nagy László Menyegzőjét szólaltatta meg, Sebőék megzenésített József Attila-verseket adtak elő, az erdélyi Illyés Kinga székely dalokat énekelt, és Bródy János agyunkba véste: láss, ne csak nézz!
S Latinovits szavalt Radnótit felejthetetlenül... Jancsó Miklós tartotta filmjei premierjét... Szentjóby Tamás meg a happeningjeit. Az Egyetemi Színpad története nem csak előadások története. Hangulatoké. Összefutásoké. Kulturális programnak álcázott randevúké. Az Egyetemi Színpad profán szentély volt.

Valaha nem volt nálunk ritkaság, hogy a színház jelentős alkotói a színház elméletét művelő írókként is megjelentek. Hevesi Sándor, Bárdos Artúr, Németh Antal színházi tanulmányok, sőt könyvek szerzőjeként nem kevésbé jelentős, mint rendezőként, színházvezetőként. A következő generációban ez az átfogó színházi működés már nem volt jelen, bár a színházról való gondolkodásnak még voltak írástudói: Várkonyi Zoltán Jouvet-t fordított, Major Tamás és Gábor Miklós magas színvonalon írt színházi problémákról. Az utánuk jövő nemzedékekből már csak egy valaki folytatta, folytatja ezt a hagyományt: Lengyel György. Az 1950-es évek vége óta sokat tett azért, hogy a hazai színházi gondolkodás kapcsolatot találjon a világszínházéval; az igényt és a kedvezőtlen korban is következetes cselekvést három antológiakötet bizonyítja, valamennyi a Gondolat Kiadótól: a Somló Istvánnal együtt szerkesztett Színészek, szerepek (1959) és Színészek, rendezők (1964), majd egészen sajátjaként A színház ma (1970). A magyar színházat és szellemi környezetét alázatosan mások gondolataival szolgáló közvetítő után végre elénk lép a szerző. Aligha van ma nálunk még egy színházművész, aki a nyelvismeret, a színházi és az egyetemes kultúra, a történeti és az aktuális érdeklődés, a személyes tapasztalat és a gondolati reflexió, a színészek iránti empátia és a színházi tendenciákra való rálátás, s mindehhez az íráskészség olyan fegyverzetével rendelkezne, mint ő, s ezért kortársként hasonlóan pontos, szuggesztív és hiteles képet tudna adni színházi emberekről a magyar és a világszínházból, sorsdöntő színháztörténeti időszakokról és pillanatokról. Ma, amikor éppen úgy látszik, hogy színházművészetünk és a végre nálunk is meghonosodó, ám ezoterikus (poszt)modern színháztudomány párhuzamosai majd csak a végtelenben találkoznak, ezek a tanulmányok segíthetnek, hogy a színházról színvonalasabb közbeszéd alakuljon ki. (Fodor Géza)

A könyv célja, hogy egységében szemléltesse az emberiség színjátékos tevékenységének történetét. A szerző egy-egy színjátékjelenséget az adott kor és társadalom összefüggéseiben, a játékok alkalmainak és feladatának feltárásával, helyének és keretének meghatározásával együtt vizsgálja.

"A történeti elemzések azt mutatták, hogy egy-egy színjátékjelenséget éppen tipikus vonásaiban lehet a legjobban megragadni: az adott kor és társadalom, a tulajdonviszonyok összefüggésében, a játékok alkalmainak és feladatának feltárásával, helyének és keretének meghatározásával, játékosai társadalmi helyzetének elemzésével; a színjáték megannyi tényezőjének az adott típusnál fellelhető elemeiben, azok arányaiban és – döntő jelentőséggel – éltető közönségében. Nem egyetlen előadást kell és lehet vizsgálni, és nem is elvont általánosságokban szemlélni a folyamatot. A színjátéktípus az a konkrétan megragadható jelenség, amely alkalmas a történeti elemzésre."

A kötet olyan 19. és 20. századi hazai együttesek, csoportok, közösségek, színházak tevékenységét tárja fel,

amelyeket rendhagyó, szokatlan, amatőr, avantgárd vagy alternatív stb. jellegük miatt gyakorlatilag sem a

közélet, sem a kritika, sem a színháztörténet nem fogadott be, annak ellenére, hogy ezek az események vissza-

vonhatatlan változást indítottak vagy indíthattak volna el a hazai színjátszásban. Azokat a pillanatokat értel-

mezi tehát, amikor a magyar színház hagyományainak átírására és megváltoztatására történt kísérlet.

Egyúttal a kötet ezen a – részben öröklött, részben újrakonstruált – korpuszon belül keresi a színháztörténet-

írás alternatíváit: a pozitivista színháztörténet-írás módszertani és metodológiai alapfeltevéseinek újraértel-

mezését, valamint az irodalomelméletben, a szociológiában, a művelődéstörténetben, az antropológiában és

más tudományágakban mára meghonosodott elméleti iskolák módszereinek a színháztörténet-írásban való

alkalmazását.

Ez a könyv minél több nézőt és olvasót szeretne meggyőzni arról, hogy lehetséges áthidalni a kortárs drámák

és a mai rendezések sokszor idegenszerű atmoszférája, illetve a bevált receptek alapján működő sikerdarabok,

népszínművek, a keringő, a  csárdás és a kánkán dallamára síró-nevető primadonnák és bonvivánok világa

közötti távolságot.

A kötet valamennyi példánya elfogyott, de a szerkesztők teljes terjedelmében olvashatóvá és letölthetővé tették a következő helyeken:

Lapozható változat elérhető ITT.

Letölthető változat elérhető INNEN.

Székely Gábor első, színházrendezői életműve ismert. Arról viszont kevesebben tudnak, hogy színházi pályájához szorosan kötődve, azzal összefonódva, majd azt folytatva huszonöt éve a magyar színházi rendezőképzés vezető tanára a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Négy rendezőosztály felelős osztályfőnökeként pedagógiai koncepciója döntő hatást gyakorolt több színházi alkotónemzedékre...

Székely Gábor második életműve színházpedagógiai alkotás. A kötet mesterek és tanítványok nemzedékeken átívelő megértési folyamatát rekonstruálja, ezért a szerkesztők, Jákfalvi Magdolna, Nánay István és Sipos Balázs felkérték Székely Gábor tanítványait, hogy ezt foglalják írásba. Akik vállalták a feladatot: Bodó Viktor, Sipos Balázs, Bagossy László, Dömötör András, Forgács Péter, Göttinger Pál, Hargitai Iván, Harsányi Sulyom László, Novák Eszter, Réthly Attila, Rusznyák Gábor, Schilling Árpád és Simon Balázs.

Az Állami Bábszínház és folytatója-jogutódja, a Budapest Bábszínház 60 esztendős históriájában Balogh Géza a magyarországi bábjátszás távolabbi és közelebbi múltjáról is képet ad. A bábszínház egykori és mai (s tán jövendőbeli) közönsége, illetve a színháztörténet iránt érdeklődő megtalálhatja e kötetben mindazt, amit a Bábszínházról tudni szeretne.

A gondosan tervezett keményborítójú kis kötet az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet szcenikai

gyűjteményének rejtett kincseiből mutat be egy csokorra valót.

A 19. században elfogadott volt, hogy a szerződtetett színésznő saját színpadi ruhatárral – viselettel, kiegészí-

tőkkel – rendelkezzen, amit a műsortervnek megfelelően alakított ki. Mára a jelmez az egyéniség, a karakter

megformálásának, ábrázolásának megkerülhetetlen eszközévé vált. Tervezői iskolák, elismert jelmeztervezők

alakítják a színpadi látványt.

Az OSZMI jelmeztörténeti gyűjteménye négy évtizede gyűjti, dolgozza fel tudományos alapossággal és mutatja

be időről időre különböző tematikus tárlatokon a magyar színházi viseleteket. Ez a kötet ennek a gyűjtőmunká-

nak a legjavát mutatja be a színház iránt érdeklődő nagyközönségnek.

A második világháborút követően a magyar színjátszás súlyos válságba jutott. Máig sem történt meg

e korszak tudományos, minden szubjektivitást mellőző elemzése. Hogyan sikerült megvalósítani a műsor-

politikai váltást, a hatalmas kultúrszomjat vajon kielégítették-e a színházak, s úrrá lettek-e a pénzügyi nehéz-

ségeken. A Színház és politika című kötetben válaszokat kapunk a legfontosabb kérdésekre, s az írások

további kutatásra is ösztönöznek. A levéltárakban nyugvó aktákra alapozott tanulmányok egymásnak

felelgetnek, rávilágítanak homályos pontokra, egyúttal leszámolnak az elbeszélt színháztörténet legendáival.

Ditrói Mór a naturalista es realista színjátszás magyar meghonositójaként, illetve a 19. század romantikus
színházeszménye és a 20. század polgári színháza közötti átmenet kulcsfigurájaként egyaránt jelentős.
Olyan színházvezető volt, aki úgy tudott előremutató minőséget képviselni a színpadon, hogy közben nem
vesztett, hanem nyert közönséget; a magyar színházművészet egészét érintő színházi újításai es megőrzései
széles tömegeknek játszó színházakban, a Kolozsvári Nemzeti Színházban és a budapesti Vígszínházban
artikulálódtak. Ditrói színházi játékstílust befolyásoló hatása és egész színházi működése különösen érvényes
és kihagyhatatlan viszonyítási pont a magyar színháztörténetet kutatók és olvasók számára.
A könyv időrendben haladva, Ditrói Mór ránk maradt emlékiratait sorvezetőül használva, annak egyfajta
szoros olvasásával, kommentálásával és az olvasásból kibomló, önálló esszéken keresztül meséli el a Ditrói-történetet.

A Lenygyel György által szerkesztett kötet magyar és külföldi szerzők világviszonylatban is egyedülálló

tanulmánygyűjtemény különféle korok, országok, földrészek diktatúráinak és a diktatúrák béklyójában működő

színházak viszonyáról.

Egyedülálló mű a színházi irodalomban, amely adatok és tények impozáns tömegével vizsgálja a diktatúra

és a színház birkózását, szűkebben a színház életben maradásért folytatott harcát.