Magyar bábművészeti antológia

Dr. Székely György a hazai színháztudomány meghatározó személyisége. A színjátéktípus fogalmának bevezetésével

az 1960-as években bebizonyította, hogy a színjáték nem azonos a drámával, s azt, hogy nemcsak a leírt szö-

veg lehet a színházi előadás alapja. Székely Győrgy angol-német-esztétika szakon végzett a budapesti tudo-

mányegyetemen. Pályáját 1941-ben a Nemzeti Színházban dramaturgként és rendezőként kezdte. 1943-1948

között megszakításokkal a Pécsi Nemzeti Színházat igazgatta. Ezt követően a szolnoki és a békéscsabai társu-

latnak; 1952-19 között a Fővárosi Operettszínháznak volt a főrendezője. 1957-től a Színáztudományi Intézet

illetve a Magyar Színházi Intézet munkatársa, 1960- 1980-ig az intézmény igazgatóhelyettese volt. 

A 20. század elejének magyar színháztörténetét és a magyar színháztudomány történetét nem lehet tanulmányozni a korszak jelentős színházi alkotóinak ismerete nélkül. A modern színpad című összeállítás régi adósságot törlesztve összegyűjti és közzéteszi az alapvető drámaelméleti és színházelmélet műveket. 

Nagyajtay Teréz a Nemzeti Színház „jellemtervezője”, a nemzeti viselet megújítója, aki Erdélyből indulva, zalatnai,

majd nagyajtai tanulmányok után iparművésznek tanult. Fél évet töltött Párizsban, a Comédie-Française jelmeztárának

tanulmányozásával. Majd Budapesten az Operaházban dolgozott, ahol először varrónőként, szabászként alkalmazták.

21 évesen már iparművészeti műhelyt, műtermet nyitott három társával gobelin és iparművészeti tárgyak készítésére.

Egyedi látványvilága tükröződik Bajor Gizinek, Honthy Hannának, Tőkés Annának, Neményi Lilinek tervezett jelmezein,

fellépő- és koncertruháin.

Bajor Gizi Kleopátra-jelmeze

A revü angyala 1907-ben született Budapesten, Vogel Imre néven. Az Eric művésznevet Kálmán Imrétől kapta Bécsben, tanuló évei alatt. Tervezői névjegye: „eric”, szinte minden rajzán, festményén megtalálható. Díszlet- és jelmeztervező, grafikus, festőművész volt, vagy ahogyan a pesti éjszakában ismertté vált, az élet, a női szépség illusztrátora, a magyar Toulouse Lautrec.

A színpadi látvány nagyasszonyának ezernyi színpadi titkát ismerhetjük meg a képes albumon keresztül. A Szcenika

második kötete a díszlet- és jelmeztervek, látványtervek reprezentálásánál elsősorban az Országos Színháztörténeti

Múzeum és Intézet gazdag szcenikai gyűjteményeire támaszkodva mutatja be az önálló alkotóművészetté váló színpadi

tervezés irányvonalait. Együttműködve Vágó Nelly örököseivel, tanítványaival és tervező kollégáival a teljes életmű

fordulópontjainak bemutatásához a gyűjteményükben őrzött képzőművészeti anyagokból is láthat válogatást az olvasó.

Amikor az új művészet, a film, s főleg annak "beszélő" változata megjelent Magyarországon, akkor a színpad

mestereinek, a színműíróknak alkotásait nagy számban rögzítették filmszalagra a korabeli legnagyobb színházi

sztárok megjelenítésében.

Juhász István könyve ennek a jelenségnek érdekességeit, sajátosságait mutatja be, megidézve a magyar

hangosfilm első virágkorának sztárjait.

Ebben az új könyvében Lengyel György folytatja a magyar színházművészet jeles szereplőinek bemutatását,

azoknak a kiválóságoknak pályafutását, munkásságát, akik megújították, megalapozták, tehetségük révén

sikerre vitték hazai színjátszásunk ügyét a XX. század kezdeti évtizedeitől napjainkig.

Hevesi Sándor törekvései az első világháború utáni években egy elavult felfogással szemben, ha akadozva

is, de végül eredményre jutva a Nemzeti Színház korszerűsítésében, Németh Antal évekkel későbbi rendezői,

igazgatói működése az ország első színháza élén, az ötvenes, hatvanas években pedig Gellért Endre ugyan-

csak a Nemzetiben megszenvedett kálváriája, tragikus sorsa nem csupán e kiemelkedő tehetségű rendezők

alapos ismeretekkel megrajzolt portréi, de miként e könyvben található többi kortárs megjelenítése is, a

regény izgalmával olvasható írások.

Az az empátia, amivel a szerző megközelíti Horvai István múltbéli politikai szereplésével együtt rendezői

érdemeit, Hubay Miklós zsenialitását és ugyanakkor a hazai színházakban szerzői megpróbáltatásait, a feled-

hetetlen Márkus László színészi habitusát, Pártos Gézának, a Madách Színházban, majd Angliában és Izrael-

ben megélt rendezői hányattatását, a szép Tolnay Klári színésznőségét, a nagyszerű barát és kolléga Vámos

László különleges tehetségét, az együttműködést Németh Lászlóval, ahogy megemlékezik a sokra hivatott

Makai Péterről, vagy ahogy elmeséli kapcsolatát a kor egyik legnagyobb tehetségével, egykoron Móricz

Zsigmond kedvelt színésznőjével, Somogyi Erzsivel, Bogyóval, olyan magával ragadó, annyira lebilincselő,

hogy illik rá a mondás: ezt a könyvet nem lehet letenni. Lengyel leírja látogatásait a színésznőnél, a magá-

nyos, elvonult asszonynál, aki szűk kis lakásában tüskésen ellenkezik, majd végül mégis elvállalja a Múlt

nyáron hirtelen című Tennessee Williams darab főszerepét. Aztán még egy rádió szerepet is, de többet nem.

A nagyszerű művésznő politikai meghurcolása, félreállítása egyike az ötvenes, hatvanas években oly sok

színházi embert ért megpróbáltatásnak, amibe némelyek bele is haltak. Ez a megrázó történet, akár más

részletek is jelentik azokat a szépirodalmi erényeket, amelyek a lenyűgözően bőséges ismeretanyaggal

együtt érdekfeszítő olvasmánnyá teszik a könyvet.

Tanulságos pályák, a XX. századi Magyarország színházművészetének képe bontakozik ki a Kortársuk voltam

lapjain, mert Lengyel György nemcsak pályatárs, de sorstársként tanú is ebben a világban. (Szakonyi Károly)

A Criticai Lapok Könyvek kiadásában 2005-ben jelent meg Máté Lajos naplója, a Samesz voltam a Művész Színházban. Máté Lajos hosszú éveken át dolgozott a Magyar Művelődési Intézetben (és jogelődjeiben), amatőr rendezők generációja nőtt ki a keze alól, nemzetközi fesztiválokon emlegetik ma is szeretettel. Életének egy szakaszában Várkonyi Zoltán híres Művész Színházban "sameszkedett"... ezekről a tapasztalatokról, élményekkel

szól – naplószerűen a könyv.

A kétszeres Erkel Ferenc-díjas, Érdemes művész, a Magyar Állami Operaház örökös tagja, Forray Gábor közel

kétszáz opera- illetve balettelőadás díszleteit, látványterveit valamint makettjeit, és forradalmi újítású

vetített képeit alkotta meg, hazánk és a világ számos színpadára, de elsősorban a Magyar Állami Operaházba.

Pályaképén keresztül nemcsak az Operaház alkotói folyamatának, nemzetközileg is elismert előadásainak hat

évtizede, de jelentős művésztársak munkái is bemutatást kapnak, a 2016–2017 között feltárt Forray színházi

hagyaték rajzai, tervei, makettjei és fotódokumentációja által. 

Amerika állampolgárai az 1950-es, 1960-as években sokkal veszélyesebb helynek látták országukat, mint amilyen az valójában volt. Politikusok, közülük leginkább Joseph McCarthy szenátor, sikeresen hitették el a választókkal, hogy a Vörös Veszedelem már beszivárgott az ország határain belülre. A szovjetek tehát ott voltak – a spájztól kezdve a kormányig – mindenhol, McCarthy pedig személyes feladatának érezte, hogy országát megtisztítsa az idegenektől és az őket támogató árulóktól. Mindemellett, a Vörösök elleni harc jegyében egy másik kampány is indult, mégpedig a „kommunistáknál is rosszabb”, a nemzet egészségét „alapvetően veszélyeztető” homoszexuálisok ellen; a Levendula Veszedelem (Lavender Scare) időszakában a melegek így egyenesen „nemzetbiztonsági kockázattá” váltak.

E tanulmánykötet olyan drámák elemzését tartalmazza, amelyek valamilyen formában reflektálnak a Vörös és Levendula Veszedelemmel kapcsolatos politikai diskurzusra. A könyv „hősei” így az amerikai drámairodalom kiemelkedő alakjai: Arthur Miller, Tennessee Williams és a 2016-ban elhunyt Edward Albee. E három író legismertebb művei (mint például a Salemi boszorkányok, a Macska a forró bádogtetőn és a Nem félünk a farkastól) értelmezhetőek a politikai kontextus felől (legyen szó akár a kirekesztés problémájáról), vagy a korszakra jellemző – a családdal és a nemi szerepekkel, illetve magával a szexualitással is kapcsolatos – sztereotípiákról. A Veszedelem színházai kitekintés egy zavaros, fóbiákkal teli korszakra, illetve arra, hogy a színház miként tud reagálni egyes társadalmi problémákra.

Szerkesztette: Rosner Krisztina, Pandur Petra, Thomka Beáta

Szerkesztette: Gazdag László és P. Müller Péter

A késő dualizmus éveinek és a két világháború közötti Magyarország – mindmáig ható antagonisztikus politikai-ideológiai törésvonalak kialakulása – időszakának Herczeg Ferenc nemcsak szemtanúja volt jelentős íróként, közéleti személyiségeként, hanem a kor közvéleményének, közgondolkodásának meghatározó formálójaként alakítója is. Ezért Herczeg életművének, irodalmi alkotásainak, szerteágazó publicisztikai tevékenységének elemzése hozzájárulhat a magyar történelem e kiemelkedően fontos félévszázadának mélyebb megértéséhez és árnyaltabb megítéléséhez.

Ezt a célt szolgálja jelen kötetünk, mely a Magyar Történelmi Társulat és a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara által 2013 novemberében, Herczeg Ferenc születésének 150. évfordulója alkalmából rendezett konferencia szerkesztett, tanulmánnyá formált előadásait tartalmazza. A szerzők – történészek és irodalomtörténészek – többek között olyan kérdésekre keresik a választ: a családi háttér és a törekvő ifjú képzésének fontosabb állomásai miként biztosítják Herczeg Ferenc számára az íróvá, politikussá, sikeres közéleti emberré válás lehetőségét? Mi lehetett Herczeg példátlan irodalmi sikerének az oka? Milyen közegben lett ünnepelt íróvá? Miként tette ezt lehetővé az írói tehetség, a századvég pezsgő sajtóéletének, a prosperáló gazdaságnak, a liberális nacionalizmus korszellemének kedvező találkozása? Mi határozza meg Herczeg politikai alapvetését, s publicisztikájában ez miként nyilvánul meg, illetve milyen témák jelennek meg írásaiban, regényeiben, drámáiban, novelláiban? Változik-e politikai véleménye, vagy megközelítési szempontjai majd félszázados újságírói, szerkesztői tevékenysége során? A viharos évtizedek történései miként jelennek meg írásaiban, s hogy hatnak az íróra a parlamenti viharok, az első világháború kataklizmája, a forradalmak, Trianon, majd a második világháború eseményei? S nem utolsósorban: 21. századi távlatból hogyan értékelhető, árnyalható Herczeg Ferenc írói teljesítménye?

Évkönyv a Nemzeti Színház öt évének bemutatóiról, alkotóiról, színészeiről.

Rossz mesterség búnak bohóca lenni
Gyötörve mást s magunkat -
                                  

Shakespeare Lear királya a 17. század eleji színpadra született, de azóta is siker, mindenütt, ahol a szónak teremtő erőt

tulajdonítanak. Mert a Learhez értő, a dráma feszültségeit elviselni képes közönség szükséges. Ennél is súlyosabb kérdés,

hogy a fordítások vissza tudják-e adni az eredeti mű tematikus, nyelvi és stiláris polifóniáját, felmutatják-e a shakes-

peare-i világ teljességét. Összeállnak-e egységes világgá magyarul is a nyüzsgő piacok, meghittség, feldúlt családi

fészkek, polgári lakosztályok, királyi udvarok, koldusok, ispotályok, kocsmák, elhagyatott falvak, hűséges szolgálat

és kegyetlen csalás szófoszlányai, a régi krónikák, imakönyvek, ördögűzési szertartáskönyvek, politikai röpiratok, tudós

értekezések, periratok és nyomdafestéket alig bíró félelmek, kételyek szavai? A nagyívű retorikai mondatfüzérek,

a metaforák motívumláncolatai képesek-e a fordításokban is az élőbeszéd erejével kötődni a drámai történéshez?

Egyáltalán: lefordítható-e a drámába szőtt izzó költészet?

Shakespeare szinte már magyar drámaíró: az 1790-es évektől napjainkig tizenegy teljes magyar Lear király-fordítás

készült. A legkorábbi magyar változatok a magyar nyelvű színjátszásért és színházért folytatott sok évtizedes küzdel-

met példázzák. Ezután lépett színre Vörösmarty, hogy méltón tolmácsolja Shakespeare-t: s mi azóta is leginkább

Vörösmarty szavait halljuk a Lear-előadásokon. Pedig a 19. században két másik Lear-fordítás is született, s a

20. században újabb öt, több esetben a legnagyobb alkotóktól. E fordításokat vizsgálja e könyv, nemcsak nyelvi

eredményként, egyedi műfordításokként, hiszen minden tolmácsolás a dráma értelmezése is egyben, amelyre a színház

szintén reflektál. A dráma "lelkiismeretét" hitelesen visszaadni, ez a legtöbb és a legkevesebb, amit fordításainktól

számon kérhetünk. A kiindulási alap mindenkor a forrásmű és Shakespeare végtelenül gazdag, kimeríthetetlen világa:

így érthetjük meg egy-egy magyar Lear király teremtő erejét, hitelességét, az egymást és önmagukat gyötrő bohócok

tragikusan groteszk színpadát.

A korábban már megjelent fordítások mellett egy friss forrásközlést is ajánlunk a könyv mellé:

  Wil­li­am Shakes­peare, Leár. Lear ki­rály, a kí­sé­rő­ta­nul­mányt írta és s. a. r. Kiss Zsu­zsán­na,

  Bu­da­pest, re­ci­ti, 2016 (Re­Tex­tum, 5).

  A kötet szabadon olvasható és letölthető a reciti oldaláról.

DVD-melléklettel

1957. szeptember 30-án tartotta első előadását a legendás Egyetemi Színpad, amely negyven éven át a szabad gondolkodás, a művészi újat keresés, a hasonlóképpen vélekedők egyedülálló találkozóhelye volt. Ott játszott az Universitas Együttes, ott lépett fel az Eötvös Loránd Tudományegyetem ének- és zenekara s tánccsoportja, ott tartotta vetítéseit az ELTE Amatőrfilm Klubja, ott született meg a Horizont, az első élő folyóirat. S ott hangzott el A XX. század, Mensáros László estje, Berek Kati Nagy László Menyegzőjét szólaltatta meg, Sebőék megzenésített József Attila-verseket adtak elő, az erdélyi Illyés Kinga székely dalokat énekelt, és Bródy János agyunkba véste: láss, ne csak nézz!
S Latinovits szavalt Radnótit felejthetetlenül... Jancsó Miklós tartotta filmjei premierjét... Szentjóby Tamás meg a happeningjeit. Az Egyetemi Színpad története nem csak előadások története. Hangulatoké. Összefutásoké. Kulturális programnak álcázott randevúké. Az Egyetemi Színpad profán szentély volt.

A kabuki a világon élő színházi hagyományok közül az egyik legrégibb: közel négyszáz éves. Ebben a hallatlanul látványos színházban ma is a színész az úr. Az író őt szolgálja, rendező pedig nincs, mert az előadások sok száz éves hagyományokat őriznek. Új darabot igen ritkán iktatnak repertoárba, és az új darabok is követik a szerepkörök és darabtípusok előírt hagyományait. Európában talán csak a balett volt képes arra, amire Japánban többféle színház, és köztük a legismertebb, a kabuki is: hogy életben tartsa a le nem írhatót, a nem rögzíthetőt, a játékstílust. Sok minden segíti ebben a színészt: a változatlan díszletek és jelmezek, a változatlan kellékek, nem utolsó sorban pedig a színészi hivatás dinasztikus jellege. Képzeljük el, ha ma is volna Megyerink, Szentpéterynk, Szigligetink, Egressynk. Dérynét nem említhetem hasonlatképpen, mert a kabukiban a női szerepeket is férfiak játsszák, akárcsak egykor Shakespeare vagy a görög klasszikusok színházában.
1990 tavaszán Berlinben részt vettem egy kéthetes nemzetközi színházi tanfolyamon, ahol e könyv szerzője, Nakamura Matazó úr vezette a kabuki workshopot. Addig csak videón láttam kabukiszínészt, és azt gondoltam, ez a fajta akrobatikus, teljes embert igénylő színjátszást csak monomániások űzhetik. Tévedtem. Nakamura úr az egyik legszínesebb egyéniség, akivel valaha is találkoztam. Nemcsak kitűnő színész, de atlétákat megszégyenítően mozog, valamint ért a zenéhez, az akupresszúrához, az ikebanahoz és a víváshoz is. Széles látókörű, derűs ember, aki – számunkra megszégyenítő módon – sokkal többet tud a mi európai kultúránkról, mint amennyit mi tudunk az övéről.
Színes egyénisége könyvén is átsugárzik. Egy érdekes ember segítsége révén ismerkedhetünk meg tehát egy izgalmas, számunkra egzotikus színházkultúrával, a színészképzés módjával, a színházban érvényesülő szigorú hierarchiával, a műfaj jelképes erejű anekdotáival, üzleti problémáival, sőt hellyel-közzel még pletykáival is. Szeretettel ajánlja az olvasók figyelmébe ezt a könyvet a fordító:
Fábri Péter