Évkönyv a Nemzeti Színház öt évének bemutatóiról, alkotóiról, színészeiről.

Rossz mesterség búnak bohóca lenni
Gyötörve mást s magunkat -
                                  

Shakespeare Lear királya a 17. század eleji színpadra született, de azóta is siker, mindenütt, ahol a szónak teremtő erőt

tulajdonítanak. Mert a Learhez értő, a dráma feszültségeit elviselni képes közönség szükséges. Ennél is súlyosabb kérdés,

hogy a fordítások vissza tudják-e adni az eredeti mű tematikus, nyelvi és stiláris polifóniáját, felmutatják-e a shakes-

peare-i világ teljességét. Összeállnak-e egységes világgá magyarul is a nyüzsgő piacok, meghittség, feldúlt családi

fészkek, polgári lakosztályok, királyi udvarok, koldusok, ispotályok, kocsmák, elhagyatott falvak, hűséges szolgálat

és kegyetlen csalás szófoszlányai, a régi krónikák, imakönyvek, ördögűzési szertartáskönyvek, politikai röpiratok, tudós

értekezések, periratok és nyomdafestéket alig bíró félelmek, kételyek szavai? A nagyívű retorikai mondatfüzérek,

a metaforák motívumláncolatai képesek-e a fordításokban is az élőbeszéd erejével kötődni a drámai történéshez?

Egyáltalán: lefordítható-e a drámába szőtt izzó költészet?

Shakespeare szinte már magyar drámaíró: az 1790-es évektől napjainkig tizenegy teljes magyar Lear király-fordítás

készült. A legkorábbi magyar változatok a magyar nyelvű színjátszásért és színházért folytatott sok évtizedes küzdel-

met példázzák. Ezután lépett színre Vörösmarty, hogy méltón tolmácsolja Shakespeare-t: s mi azóta is leginkább

Vörösmarty szavait halljuk a Lear-előadásokon. Pedig a 19. században két másik Lear-fordítás is született, s a

20. században újabb öt, több esetben a legnagyobb alkotóktól. E fordításokat vizsgálja e könyv, nemcsak nyelvi

eredményként, egyedi műfordításokként, hiszen minden tolmácsolás a dráma értelmezése is egyben, amelyre a színház

szintén reflektál. A dráma "lelkiismeretét" hitelesen visszaadni, ez a legtöbb és a legkevesebb, amit fordításainktól

számon kérhetünk. A kiindulási alap mindenkor a forrásmű és Shakespeare végtelenül gazdag, kimeríthetetlen világa:

így érthetjük meg egy-egy magyar Lear király teremtő erejét, hitelességét, az egymást és önmagukat gyötrő bohócok

tragikusan groteszk színpadát.

A korábban már megjelent fordítások mellett egy friss forrásközlést is ajánlunk a könyv mellé:

  Wil­li­am Shakes­peare, Leár. Lear ki­rály, a kí­sé­rő­ta­nul­mányt írta és s. a. r. Kiss Zsu­zsán­na,

  Bu­da­pest, re­ci­ti, 2016 (Re­Tex­tum, 5).

  A kötet szabadon olvasható és letölthető a reciti oldaláról.

A könyv célja, hogy egységében szemléltesse az emberiség színjátékos tevékenységének történetét. A szerző egy-egy színjátékjelenséget az adott kor és társadalom összefüggéseiben, a játékok alkalmainak és feladatának feltárásával, helyének és keretének meghatározásával együtt vizsgálja.

"A történeti elemzések azt mutatták, hogy egy-egy színjátékjelenséget éppen tipikus vonásaiban lehet a legjobban megragadni: az adott kor és társadalom, a tulajdonviszonyok összefüggésében, a játékok alkalmainak és feladatának feltárásával, helyének és keretének meghatározásával, játékosai társadalmi helyzetének elemzésével; a színjáték megannyi tényezőjének az adott típusnál fellelhető elemeiben, azok arányaiban és – döntő jelentőséggel – éltető közönségében. Nem egyetlen előadást kell és lehet vizsgálni, és nem is elvont általánosságokban szemlélni a folyamatot. A színjátéktípus az a konkrétan megragadható jelenség, amely alkalmas a történeti elemzésre."

A kötet olyan 19. és 20. századi hazai együttesek, csoportok, közösségek, színházak tevékenységét tárja fel,

amelyeket rendhagyó, szokatlan, amatőr, avantgárd vagy alternatív stb. jellegük miatt gyakorlatilag sem a

közélet, sem a kritika, sem a színháztörténet nem fogadott be, annak ellenére, hogy ezek az események vissza-

vonhatatlan változást indítottak vagy indíthattak volna el a hazai színjátszásban. Azokat a pillanatokat értel-

mezi tehát, amikor a magyar színház hagyományainak átírására és megváltoztatására történt kísérlet.

Egyúttal a kötet ezen a – részben öröklött, részben újrakonstruált – korpuszon belül keresi a színháztörténet-

írás alternatíváit: a pozitivista színháztörténet-írás módszertani és metodológiai alapfeltevéseinek újraértel-

mezését, valamint az irodalomelméletben, a szociológiában, a művelődéstörténetben, az antropológiában és

más tudományágakban mára meghonosodott elméleti iskolák módszereinek a színháztörténet-írásban való

alkalmazását.

Ez a könyv minél több nézőt és olvasót szeretne meggyőzni arról, hogy lehetséges áthidalni a kortárs drámák

és a mai rendezések sokszor idegenszerű atmoszférája, illetve a bevált receptek alapján működő sikerdarabok,

népszínművek, a keringő, a  csárdás és a kánkán dallamára síró-nevető primadonnák és bonvivánok világa

közötti távolságot.

A kötet valamennyi példánya elfogyott, de a szerkesztők teljes terjedelmében olvashatóvá

és letölthetővé tették a következő helyeken:

Lapozható változat elérhető ITT.

Letölthető változat elérhető INNEN.

Székely Gábor első, színházrendezői életműve ismert. Arról viszont kevesebben tudnak, hogy színházi pályájához

szorosan kötődve, azzal összefonódva, majd azt folytatva huszonöt éve a magyar színházi rendezőképzés vezető

tanára a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Négy rendezőosztály felelős osztályfőnökeként pedagógiai

koncepciója döntő hatást gyakorolt több színházi alkotónemzedékre...

Székely Gábor második életműve színházpedagógiai alkotás.

A kötet mesterek és tanítványok nemzedékeken átívelő megértési folyamatát rekonstruálja, ezért a szerkesztők,

Jákfalvi Magdolna, Nánay István és Sipos Balázs felkérték Székely Gábor tanítványait, hogy ezt foglalják írásba.

Akik vállalták a feladatot: Bodó Viktor, Sipos Balázs, Bagossy László, Dömötör András, Forgács Péter, Göttinger Pál,

Hargitai Iván, Harsányi Sulyom László, Novák Eszter, Réthly Attila, Rusznyák Gábor, Schilling Árpád és Simon Balázs.

Az Állami Bábszínház és folytatója-jogutódja, a Budapest Bábszínház 60 esztendős históriájában Balogh Géza a magyarországi bábjátszás távolabbi és közelebbi múltjáról is képet ad. A bábszínház egykori és mai (s tán jövendőbeli) közönsége, illetve a színháztörténet iránt érdeklődő megtalálhatja e kötetben mindazt, amit a Bábszínházról tudni szeretne.

A gondosan tervezett keményborítójú kis kötet az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet szcenikai

gyűjteményének rejtett kincseiből mutat be egy csokorra valót.

A 19. században elfogadott volt, hogy a szerződtetett színésznő saját színpadi ruhatárral – viselettel, kiegészí-

tőkkel – rendelkezzen, amit a műsortervnek megfelelően alakított ki. Mára a jelmez az egyéniség, a karakter

megformálásának, ábrázolásának megkerülhetetlen eszközévé vált. Tervezői iskolák, elismert jelmeztervezők

alakítják a színpadi látványt.

Az OSZMI jelmeztörténeti gyűjteménye négy évtizede gyűjti, dolgozza fel tudományos alapossággal és mutatja

be időről időre különböző tematikus tárlatokon a magyar színházi viseleteket. Ez a kötet ennek a gyűjtőmunká-

nak a legjavát mutatja be a színház iránt érdeklődő nagyközönségnek.

A második világháborút követően a magyar színjátszás súlyos válságba jutott. Máig sem történt meg

e korszak tudományos, minden szubjektivitást mellőző elemzése. Hogyan sikerült megvalósítani a műsor-

politikai váltást, a hatalmas kultúrszomjat vajon kielégítették-e a színházak, s úrrá lettek-e a pénzügyi nehéz-

ségeken. A Színház és politika című kötetben válaszokat kapunk a legfontosabb kérdésekre, s az írások

további kutatásra is ösztönöznek. A levéltárakban nyugvó aktákra alapozott tanulmányok egymásnak

felelgetnek, rávilágítanak homályos pontokra, egyúttal leszámolnak az elbeszélt színháztörténet legendáival.

Ditrói Mór a naturalista es realista színjátszás magyar meghonositójaként, illetve a 19. század romantikus
színházeszménye és a 20. század polgári színháza közötti átmenet kulcsfigurájaként egyaránt jelentős.
Olyan színházvezető volt, aki úgy tudott előremutató minőséget képviselni a színpadon, hogy közben nem
vesztett, hanem nyert közönséget; a magyar színházművészet egészét érintő színházi újításai es megőrzései
széles tömegeknek játszó színházakban, a Kolozsvári Nemzeti Színházban és a budapesti Vígszínházban
artikulálódtak. Ditrói színházi játékstílust befolyásoló hatása és egész színházi működése különösen érvényes
és kihagyhatatlan viszonyítási pont a magyar színháztörténetet kutatók és olvasók számára.
A könyv időrendben haladva, Ditrói Mór ránk maradt emlékiratait sorvezetőül használva, annak egyfajta
szoros olvasásával, kommentálásával és az olvasásból kibomló, önálló esszéken keresztül meséli el a Ditrói-történetet.

A Lenygyel György által szerkesztett kötet magyar és külföldi szerzők világviszonylatban is egyedülálló

tanulmánygyűjtemény különféle korok, országok, földrészek diktatúráinak és a diktatúrák béklyójában működő

színházak viszonyáról.

Egyedülálló mű a színházi irodalomban, amely adatok és tények impozáns tömegével vizsgálja a diktatúra

és a színház birkózását, szűkebben a színház életben maradásért folytatott harcát.

Honti Katalin dramaturg, esszéista, műfordító, alternatív drámapedagógus. Színház című könyve a színház történetének legfontosabb állomásait mutatja be a görögöktől az abszurd színházig, hangsúlyozottan a színház, és nem a drámaírás szempontjából. A rövid, világos és áttekinthető mű célja, hogy egy-egy korszak színházát élményszerűen jelenítse meg.

Lapjain korabeli dokumentumok alapján elevenedik meg a színtér, a színészek, a közönség. Megjelennek az egyes korszakok legfontosabb drámaírói és színdarabjai, megjeleníti a színház egész létformáját. A szerző biztos kézzel válogat. Nem törekszik teljességre és nem engedi, hogy a hatalmas anyag nyomást gyakoroljon az olvasóra: könnyed hangon mesél, és mégis minden alapfogalmat világosan megmagyaráz.

És mint a színház maga, a könyv is az élet legfontosabb dolgairól szól.

A Visszapillantó több szempontból is rendhagyó színházi memoár, valódi unikum. Írója nagytekintélyű színházi

szakember, a nagyközönség mégsem ismeri. Már 93 éves, de csak most jelenik meg páratlan memóriával

megírt első könyve. Elismert háttérembere a színházak gazdasági és pénzügyi világának, és mégis szinte

ugyanannyit tud a kulisszák előtt zajló vonzó világ eseményeiről, közismert szereplőiről is, mint a számok és

szabályok szigorú törvényszerűségeiről.

Lázár Egon remek stílusban, elegáns humorral és sokszor öniróniával megírt könyvének minden sorából árad

a színház komplex ismerete, izgalmas tényekkel, történetekkel, anekdotákkal, a nagyközönség számára

élvezetes kulisszatitkokkal. Érdekességük, hogy – hol a háttérben, hol az előtérben – jól felismerhető bennük

elmúlt évtizedeink vérzivataros történelme is, de úgy, hogy az írások középpontjában mégis mindig a színház

áll a maga sokszínű, varázslatos és konkrét valóságával. Szóljanak ezek az emlékek az elképesztő körülmények

között megszülető hadifogoly-előadásokról, az ötvenes évek heroikus és néha félelmetes epizódjairól, a Városi

Színházból Erkel Színházra átkeresztelt épület első előadásairól, az Opera aranykoráról, a Vidám Színpad

fénykoráról, de legfőképp a Vígszínház nagy korszakairól és még nagyobb személyiségeiről.

Lázár Egonról valóban elmondható, ahogy Almási Miklós írja bevezetőjében: ,,Mindent tud a színházról".

Beszélgetések Törőcsik Marival és Törőcsik Mariról: Básti Juli, Eszenyi Enikő, Nagy-Kálózy Eszter, Makk Károly,

Janisch Attila, Jirí Menzel, Milos Forman, Zsámbéki Gábor, Závada Pál, Spiró György, Alföldi Róbert,

Cserhalmi György és még sokan mások vallanak a művészről az emberről.

A tanulmánykötetben színháztörténészek elemzik a színművészet és a színjátszás-történet különböző aspektusait. Az első tanulmányban a színjátszás értelmezéséről (teremtő vagy utánzó művészet), valamint a színházi kultúra változásairól – a színházak lokális jellegének fokozatos elveszítéséről s egyre inkább nemzetközi kontextusba kerüléséről – olvashatunk. Ezt Imre Zoltán három tanulmánya követi. Az elsőben a nemzettudat és a színházi kultúra történelmi összefonódásairól (nemzeti színházak), a másodikban az e témához kötődő 1928-as ún. Bánk bán-vitáról (a színházi előadás politikai állásfoglalássá válása) szerezhetünk ismereteket. Harmadik tanulmányában a kommunista diktatúra teatralitását és a Nemzeti Színházhoz való viszonyát elemzi. A negyedik tanulmányból az avantgárd színjátszás rejtelmeibe (a test mint szimbólum) nyerhetünk bepillantást.
A kötet második részében található Nagy Gabriella Ágnes három tanulmánya. Az elsőben a magyar színházi élet 1945 utáni állapotait (A hiány színháza) mutatja be, a másodikban a transzkulturális Shakespeare-interpretációk Peter Brook-i és szovjet változatait elemzi. Harmadik írásában Molnár Ferenc színműveinek külföldi sikereit és ennek okait vizsgálja. Az utolsó tanulmány témája a modern előadáselemzés problematikája.

Nem felvetéseket, nem elméletet: Székely György azt tárja elénk, amit az angol színházak arról a világ dráma-

történetében is páratlan korszakáról ténylegesen tudni lehet, amelynek a tetején Shakespeare áll, de nem

mint magányos hegycsúcs, hanem mint egy hatalmas hegyvonulat legkiemelkedőbb pontja. Hogyan, kik által

jött létre ez a csoda, hogyan teremtődtek meg a feltételek hozzá, milyen együttesek hol, mit, hogyan és

milyen közönségnek játszottak, mikor milyen műfajok kerültek előtérbe, hogyan fonódott össze az egyes

drámaírók munkássága egymással és a kor többi művészeti ágával - a kiváló színháztörténész könyve minderre

választ ad. Lebilincselő olvasmány, de tankönyvnek is remekül használható.

A színház varázsa, mitológiája és látványvilága létező fogalom és életérzés. Van benne valami mágikus,

valami szertartásszerű, ami nap mint nap magával ragadja a nézőt. Nemcsak a színházi előadásokban

létrejövő látvány által, de a monumentális koncertszínpadokon, a képzőművészeti tárlatokon is megmutatja

erejét. Ezek a terek csak egy kis ideig léteznek, olyan vizuális valóságok, melyeket emlékezetünk-

ben élnek tovább. de vannak olyan gyűjtemények, amelyek őrzik a térteremtő vagy térmíves művé-

szek különleges kísérleteit, az általuk felfedezett és újragondolt terek, előadások makettjeit és terveit.

A látvány általában elvész, ha az előadás lekerül a repertoárról. A szaksajtó is ritkán elemzi a tér

vizuális dramaturgiáját, a rendezőt és a színészeket méltató kritikák végén általában pár sort kap a tervező

és a látványvilág.

A történeti és elsődlegesen kortárs szcenikai gyűjtemények bemutatásával, teremtett világuk képi doku-

mentumainak megjelentetésével olyan utazásra invitálja a szerző, Turnai Tímea az olvasókat, ahol a díszleté,

az építményé, a térteremtőké a főszerep.

"Végvári Tamás 2010 májusában halt meg. Lukács Zsolt, aki ismerte és szerette őt, elhatározta, hogy meg-

szólaltat néhány pályatársat, meséljék el, miért és mire emlékeznek Tamással kapcsolatban. Az interjúk

2011–2012-ben készültek. A hangzó anyag 2016 tavaszán került hozzám. Egyetlen kivétellel az interjúkból

monológokká szerkesztettem a szöveget. Ez a bizonyos kivétel a könyv legvégén található, és levél-formában

íródott, nem véletlenül.

Az emlékezések sorrendje többé-kevésbé időrendben próbálja nyomon követni Végvári életét. Vannak motívu-

mok, melyek többször ismétlődnek, más-más megvilágításba helyezve a főhős személyiségét. És nem mindenki

emlékszik ugyanarra ugyanúgy. De éppen ezért érdekesek ezek a történetek.

Lukács Zsolt válogatta a fotókat, és ő állította össze Végvári Tamás színpadi és filmszerepeinek jegyzékét is."
(Bíró Kriszta)

A kötetben megszólaló pályatársak:

Gálvölgyi János, Verebes István, Bálint András, Jordán Tamás, Kulka János, Juhász Anna, Varsányi Anikó,

Újlaki Dénes, Sinkó László, Benedek Miklós, Szacsvay László, Hollósi Frigyes, Tóth Judit, Takátsy Péter,

Máté Gábor, Debreczeny Csaba, Bíró Kriszta, Csuja Imre, Gálffi László, Kerekes Éva, Mácsai Pál, Almási Éva,

Győry Franciska