Szerkesztette: P. Müller Péter, Balassa Zsófia, Görcsi Péter, Neichl Nóra
Jelen kötet központi témája mind a drámatörténetben, mind a színházi előadásban izgalmas kérdést állít
előtérbe. A hiány, csonkítás, kihúzás, elhallgatás érinti a drámák esetében a szöveg megrövidítését, aminek
lehetnek gyakorlati okai (az előadás hossza), de épp így szerepet játszhat benne a cenzúra, vagy a rendezői
koncepció. A színpadi hiányhoz sorolható például a néma szereplők jelenléte (a megszólalás hiánya) vagy a
testcsonkítás színrevitelének megoldásai, de épp így a kulturális átírások során bekövetkező csonkítások,
kihagyások, az eredeti műben szereplő sajátosságok megváltoztatásai.
Kötetünk – alapvetően időrendileg tagolt fejezetekbe rendezett – tanulmányai egyszerre rajzolnak meg egy
történeti ívet az antik görög drámától a közelmúlt magyar irodalmáig, és ugyanakkor a hiány drámai és
színházi témájának szerteágazó voltát is reprezentálják. Teszik ezt azzal, hogy beemelik az elemzésbe a jel-
elméletnek a színházi reprezentációra vonatkoztatható nézeteit, vizsgálják a színházi súgópéldányok szöveg-
változatait, nyomon követik az adaptációk során az eredeti színpadi műhöz képest végrehajtott változtatá-
sokat, feltárják az instrukció (illetve annak értelmezése) és a színházi gyakorlat között feszülő feszültséget,
megmutatják a hiánynak a tradícióképzésben betöltött szerepét, vagy rávilágítanak a néma gyásznak, a
kommunikáció hiányának az egyszerre teátrális és felforgató erejére.
"Lázár Egon, a Vígszínház volt gazdasági igazgatója, jelenlegi gazdasági tanácsadója jól gazdálkodik.
Erővel, idővel, író tehetséggel is. 96 évesen immár harmadik kötetével örvendezteti meg olvasóit,
folytatja a varázslatos színházi és kultúrtörténeti kincskeresést, ezúttal a kérdező beszélgető-
partner ,,szerepét" magára öltve. Interjúalanyaival együtt elevenítik fel az elmúlt évtizedek színházi,
elsősorban vígszínházi és televíziós világát, miközben észrevétlenül – és ez a könyv egyik igazi
értéke – Lázár Egon barátai szinte a mi személyes ismerőseinkké is válnak. A szórakoztató anekdoták,
őszinte önvallomások és kulisszatitkok azonban nem csak egyszerű múltidézések. Lázár Egon
beszélgető kötete karakteres párbeszéd a jelennel, de legalábbis elegáns és felelős ajánlat a jelennek
szakmai tudás, alázat, az elvégzett munka és egymás megbecsülésének, tiszteletének a tárgyában.
Lázár Egon jól gazdálkodik. Befektet a jövőbe. Régi arcélek és történetek mai bemutatásával
a jövőről gondoskodik. Kötetének ott a helye a másik kettő mellett minden színházat szerető
olvasó polcán." (Fesztbaum Béla)
"Egy könyv, melyben barátaival beszélget a Vígszínházról a legendás színházcsináló Lázár Egon.
A nagyszerű kérdezőnek köszönhetően a kultúrtörténeti szempontból is fontos interjúkban feltárul
előttünk Keleti Éva, Szegvári Katalin, Horváth Ádám, Siklós Mária és Vitray Tamás személyes
élete, karakteres egyénisége, alkotásokban gazdag életműve. Emberi sorsokról olvashatunk itt,
melyeket összeköt a Vígszínházhoz fűződő szenvedélyes viszony, a személyes emlékek sokasága
felejthetetlen előadásokról, rendezőkről, színészi alakításokról." (Hegedűs D. Géza)
Brecht, a nagy drámaíró, Brecht, a kiváló teoretikus: a drámák írójának és az elméletek alkotójának hírneve mindmáig
elhomályosítja a rendező Brecht tevékenységét. Claudio Meldolesi és Laura Olivi könyve ezt az ismeretlen, homályba
burkolózó alakot fedi fel. Azt a színházi szakembert, aki a színpad művészetének gyakorlatát, a színjátszás elevenségét
kutatja, aki művészetének és elméletének minden komponensét képes egységbe gyűrni. Brecht, a Berliner Ensemble
rendezője, a költő, a dramaturg, a militáns, a szociológus, az orientalista, a moralista eleddig csak olaszul megjelentetett
dokumentumok és egy színháztörténeti tanulmány segítségével kel életre.
A kötet a 20.századi magyar színháztörténet két nagyformátumú művészegyéniségének, a száz éve született Bessenyei Ferencnek és Gábor Miklósnak állít emléket. Több mint fél évszázados pályájuk során mindketten hivatásnak és szenvedélynek tekintették a színjátszást. Mesterségbeli tudásuk birtokában szinte eggyé váltak szerepeikkel. Bessenyei Ferenc Bánk bán, Othello és Tevje alakításával, Gábor Miklós pedig Hamlet, Tanner John és Lucifer figurájának életre keltésével hosszú időre hagyományt teremtett. Az album megörökíti a két színészlegenda ikonikus szerepeit, és bemutatja páratlanul gazdag és sokszínű pályafutásukat. A fotókat Bessenyei Ferenc és Gábor Miklós gondolatai kísérik, de kortársaik is szóhoz jutnak. A sokszólamú elbeszélésből kirajzolódik a színházi műhelymunka gyötrelme, a szerepformálás öröme és nehézsége, a közönség ízlésének változása és a két művész magánélete. A kötethez Máté Gábor színművész, rendező, a Katona József Színház igazgatója írt előszót: "Úgy sejtem, Bessenyei Ferenc és Gábor Miklós tűz és víz, ég és föld lehettek. Két tudatos művész, akiből az egyik mindig ösztönösnek látszott, a másik kivédhetetlenül intellektuálisnak. Közös időt töltöttek itt a földön, és mindketten megkerülhetetlen, egyedi példányai voltak a szakmánknak."
Szerkesztette: Beke László, Király Nina
A gazdagon illusztrált kötet elsőként gyűjtötte egybe magyar nyelven a XX. századi lengyel színház meghatározó alakjának írásait.
"Kantor a művészetben a fejlődést, a folytonos továbblépést tartotta a legfontosabbnak, ugyanakkor minden fejlődési szakaszában benne foglaltatott korábbi kísérleteinek eredménye, lenyomata. Hiszen az „örök avantgárd” művész amint úgy látta, hogy művészeti útkeresése kezdett holtpontra jutni, vagyis eredményre vezetett, s ezáltal kezdett klisévé, rutinná válni, azonnal más irányba fordult. Az újabb út kijelölése pedig mindig az előző korszak eredményeinek megtagadásával járt együtt, s épp e tagadás által élt tovább az újabb művekben a régi. A Halálszínház időszakának előadásait tehát nem lehet az azt megelőző happeningek, performance-ok, konceptuális tevékenységek, sőt képzőművészeti alkotások figyelembevétele nélkül tekinteni. »Életművem folytonos felfedezés volt, eladdig ismeretlen dolgok felfedezése, folytonos utazás, újabb és újabb kontinensek feltárulása. S magam mögött hagyván a meghódított területeket, a cél mind távolabb került« – írta Kantor." (Nánay Fanni)
Eugenio Barba színházrendező és teoretikus, az Odin Teatret alapítója, korunk színházművészetének egyik legfontosabb hivatkozási pontja. Ebben a könyvben saját színházi tapasztalatait ötvözi a különféle európai és ázsiai színházi hagyományokkal, olyan transzkulturális alapelvek után kutatva, amelyek összekötik a különböző téridőkben létező színházi jelenségeket. A színész „kitágított teste", színpadi jelenléte, rejtélyes és titokzatos tudása áll a szerző által szorgalmazott színházi antropológia homlokterében. A színpadon megjelenő és a kifejezés előtt már jelentéssel telített test titkai után kutatva a Papírkenu valódi utazóvá avathatja az olvasót. Olyan utazás részesévé teheti, amely évszázadokon és távoli kontinenseken keresztül vezet, amely során tanúja lehet annak a párbeszédnek, amit a szerző az ázsiai színházak mestereivel és a XX. század legnagyobb színházi embereivel, Sztanyiszlavszkijjal, Mejerholddal, Craiggel, Copeau-val, Artaud-val, Brechttel, Decroux-val, Grotowskival folytat.
„A 20. század első felének jelentős magyar színházi rendezői között alig akad olyan, akinek teljes pályaívet sikerült
bejárnia. Németh Antal sorsa annyiban tragikusabb a többiekénél, hogy két totalitárius politikai rendszerben próbált
független művész maradni. Mindkét rendszer kegyetlenül megbüntette. Ő volt az első huszadik századi értelemben vett
rendező Magyarországon, aki nemcsak koordinálja az előadások létrejöttét, de folyamatosan értelmezi a drámát, és
elemzi a színészek munkáját. Ahogyan korának legnagyobb rendezői, Brecht és Mejerhold, ő is az illúzióellenességet
hirdeti, és lengyel elődjéhez, Wyspiańskihoz hasonlóan egyfajta totális színházeszményt képvisel.
Németh Antal már nem csupán értelmez és elemez, hanem önálló, öntörvényű alkotásnak tekinti a színházi előadást.
Szerinte a rendezőnek »nemcsak összekötő kapoccsá kell lennie az irodalmi mű, valamint a kortól determinált közönség,
színész és színpad között, hanem a szó szoros értelmében alkotó művésszé, kinek kezében csupán anyag az irodalmi mű
lelke és szóruhája, a színész teste és hangbeli adottságai, a színpad építészeti, festészeti és plasztikai lehetőségei, de
anyag tulajdonképpen a közönség is, amelynek lelkéből formálja meg, hívja életre a rendelkezésre álló alakító eszközök-
kel művészi álmait.«
Így foglalta össze művészi hitvallását a negyvenes évek elején. Nem rajta múlt, hogy megvalósítása minduntalan akadá-
lyokba ütközött. Amit elkezdett, az 1945 után nem folytatódhatott. A rendezői színház eszméjét sokáig csak fejcsó-
válva, gúnyolódva volt szabad emlegetni, mint hajdan a fauve-okat az akadémikus festészet hívei körében. A realizmus
nevében még évtizedekig a pszichologizálás volt az egyedül üdvözítőnek tartott módszer, amellyel a »színészközpontú«
magyar színpadon hiteles pillanatokat lehet teremteni. Németh Antal rendezői színháza sokáig nem talált folytatókra.”
A könyv a Nemzeti Színház Kiskönyvtára sorozat első kiadványaként jelent meg. Jerzy Grotowski 26 levelét tartalmazza,
melyeket a 20. század korszakos jelentőségű színházi alkotója és teoretikusa a hatvanas években, a „színházi előadá-
sok korszakában” írt tanítványának, aki – mint az Odin Teatret alapítója – mestere mellett már maga is ott van az
európai színháztörténet panteonjában.
Részletek Eugenio Barba bevezetőjéből:
1994 áprilisában könyvtáram egy félreeső polcán találtam rá Jerzy Grotowski huszonhat levelére, melyeket 1963 júliusa
és 1969 augusztusa között írt nekem. (…) A levelek többsége 1964 és 1966 között íródott. Ezek még Grotowski
számára a hírnév berobbanása előtti évek, számomra pedig az Odin Színház oslói, majd holstebrói megalapításának
évei. 1970 után levelezésünk megritkult. Grotowski híres lett külföldön, és ez könnyebbé tette számára Len-
gyelország elhagyását. A Teatr-Laboratorium 13 Rzędów (13 széksor Színháza) Opoléból Wrocławba költözése után
a rezsim szigora is enyhült. Már kevesebb bonyodalommal járt Lengyelországon kívül, Holstebróban vagy máshol
Európában találkoznunk. Elfoglaltságunk, munkánk gyakorta egyszerűbbé tette a telefonon való érintkezést a levél-
írásnál. Mondhatjuk úgy is, hogy levelezésünk megcsappanása inkább a kapcsolattartás könnyebbé válásának, semmint
lanyhulásának a jele volt. Ezzel egy időben útjaink is szétváltak.
(…)
A könyv első része, a Hamu és gyémánt országa egy töredékét meséli el a színház és egy szerelem felszín alatti törté-
netének. Azzal a szándékkal írtam, hogy tanúságot tegyek a színháznak azokról a sorsdöntő éveiről a huszadik század
második felében, amikor Jerzy Grotowski, Ludwig Flaszen, Jerzy Gurawski és a körülöttük lévő kis színészcsoport volt
az inkubátora, megalapozója és kirobbantója a színházi lázadásnak. A környezet a szocialista Lengyelország, történelmé-
nek egy olyan szakaszában, melyre egyszerre volt jellemző a rendőrállam sivársága s a szellemi és művészeti élet felfo-
kozott szenvedélyessége; az üvöltés felszabadító élménye és ugyanakkor a szabadság lehetséges formáinak fáradha-
tatlan keresése.
(…)
Nevezhetnénk-e másnak, mint „szerelemnek” azt a szenvedélyt, mely bizonyos színházművészeket egymáshoz láncolt,
életképes lehetőségekké változtatva az ideákat, melyekről a szenvtelen emberek akkoriban azt tartották, hogy néhány
magányos mániákus rögeszméi csupán? Nem „love story” volt-e Szulerzsickij és Sztanyiszlavszkij között? És Vahtangov?
Nem egy boldogtalan és viharos szerelem igaz története táplálta-e Sztanyiszlavkij és Mejerhold kapcsolatát? Vagy az
Eisenstein és Mejerhold közötti kapcsolatot?
Manapság a szenvedélyes szerelmet mindig egydimenziósan, pusztán mint erotikát szemlélik. Éppen ezért gyakorlatilag
lehetetlen megérteni a „Mester” fogalmát a maga teljes mélységében. Nehéz a nyilvánvaló dolgokon túl az olyan fogal-
mak mélyére hatolni, mint az egymásra hatás, a metódus, a leszármazás, a hűség vagy hűtlenség. Mintha a Mester nem
az a valaki volna, aki csak azért mutatkozik meg, hogy azonmód el is tűnjék. Mintha csupán a tanítás és a csábítás volna
a dolga, nem pedig az, hogy fáradságot nem kímélve elindítson bennünket a magunk alkotói magányának a felfedezésére
– anélkül, hogy megsiratna.
„A kaposvári színház kétségkívül rendkívüli jelenség, egyedülálló képződmény a maga nemében. Mi a titka ennek a színháznak, ennek a társulatnak? Csak jobb színházat csinálnak, színvonalasabbat, mint a többiek? Vagy pedig másfajta színházat? Nézetem szerint a kaposvári színház valóban másfajta színház. Valóban egyedülálló, rendhagyó jelensége szellemi életünknek. Könyvem ezt kívánja dokumentálni, bizonyítani. A rendhagyó színházhoz illően rendhagyó módon.” (Mihályi Gábor)
A színházlátogatók tájékozódását segítő kötet közel 370 darabról ad részletes ismertetést, amelyek rendre feltűnnek
a hazai színpadokon – ezért kaptak helyet köztük operettek, musicalek, sőt nívósabb bulvárdarabok is. A szinopszisokat
az emlékezetes rendezések, alakítások leírása egészíti ki, valamint Koncz Zsuzsa száz fotója a tárgyalt előadások
főszereplőiről. A Színházi kalauz teljesen felújított, bővített kiadása a magyar színházkultúra széleskörű népszerűsítőjévé
válhat. Minden színházszerető polcán ott a helye!
"A Színházi kalauz nem csupán friss, fürge, segítőkész, olvasóbarát, hanem legtöbb vonatkozásában szakmailag is
elsőrangú. Pedig szándéka szerint nem „a színházzal professzionálisan foglalkozók munkáját, hanem a színházlátogatók
előzetes tájékozódását segíti” a fiatal középnemzedékhez tartozó színháztudós, nemzetközi tekintélyű egyetemi oktató
könyve. A bevezetés lapjain rögzítettekkel ellentétben egyébként a kiadvány elődje, a magát 1981-es negyedik kiadásában
– nagy kezdőbetűkkel – Színházi Kalauznak mondó kettős kötet (szerkesztette Vajda György Mihály és Szántó Judit)
lényegében ugyanezt a célt szolgálta (súlyosabb, kissé fontoskodó drámatörténeti összefoglalásait Kékesi Kun Árpád
indokoltan elhagyta). [...] A Színházi kalauz a címek ábécérendje szerint tárgyalt alkotásokat precízen, cicomázás nélkül,
korszerűen, jó stílusban mutatja be tartalmi kivonattal. [...] Jól válogatott, megfelelő nyomdai színvonalú fényképek
élénkítik a terjedelmes, de kézbe simuló kalauzt." (Tarján Tamás)
"Ezt a nem is kis terjedelmű bábesztétikai szöveggyűjteményt tekintsék annak, ami célja volt: első lépés a sokfelé kallódó, ma már szinte hozzáférhetetlen bábesztétikával és a bábjátékkal kapcsolatos gondolatok gyűjteményének. Első lépés, amelyben a figyelem elsősorban az elmúlt három-négy évtized szétszóródott cikkei, tanulmányai, elemzései felé fordult, azokat gyűjtötte össze folyóiratokból, Bábszínpad-kötetekből, könyvekből. Az utóbbi ismét kulcsszó: ez a szöveggyűjtemény szeretné felhívni a figyelmet olyan munkákra is, amelyek mostanában jelentek meg, esetleg még kaphatók könyvesboltokban, antikváriumokban – Granasztói Szilvia: Játsszunk a bábuval! –, de ha nem, talán fellelhetők könyvtárakban is – mint például Obrazcov elemző munkája, A bábjátéktól a filmig. De helyet kaptak a szöveggyűjteményben olyan előadások is, amelyek eddig nyomtatásban nem jelentek meg, például Szilágyi Dezső A hagyományos tündérvilág a modern gyermekszínház repertoárjában című elemzése, vagy idegen szerzők – Ryl, Jurkowski, Kudlinski – tanulmányai, akiknek munkái magyar nyelven először szöveggyűjteményünkben látnak napvilágot. Kitekintése ez elsősorban a mai bábművészetre, olyan irányzatokra, amelyekről évek óta hallottunk, hírből ismerünk, de most, egy egyszerű leírás segítségével szinte közvetlen élményünkké válhat. ... Végezetül még annyit szeretnék mondani, hogy a nem kifejezetten "esztétikai" írásokat azért vettük be a szöveggyűjteménybe, mert nemcsak "esztétizálni" akartunk a közreadott anyaggal, hanem azt is hangsúlyozni: elmélet és gyakorlat szorosan összefügg, és ha olykor az írások között ellentmondást találunk, azzal a szöveggyűjtemény olvasóját arra is akartuk ösztönözni: gondolkodjon minél önállóbban, ha lehet – és bizonyító erővel tud is – mondjon ellent a kötetben idézett elveknek. Ez az ellentmondás – meggyőződésünk – a fejlődés alapja. Gazdagodása a játékosnak, csoportvezetőnek, és ez nem kicsi dolog." (Tarbay Endre)
A kötet tanulmányai abból a szociológiai előfeltevésből indulnak ki, hogy nem csak azt érdemes vizsgálni, hogyan hat
a színházra a valóság, hanem azt is, hogy hogyan használja a "való élet" a színházi hatásokat. Azért is van szükség a
performativitás fogalmának e tágabb értelmezésére, mert az utóbbi bő évtized során a színházi kínálat jelentős bővülésének
lehettünk tanúi világszerte. Nagyszámú új működési forma, megközelítés, téma és funkció került be a színházi érdeklődés
látókörébe. A dokumentarista színház, a részvételi színház, a társadalmi dráma, az immerzív színház térhódítása bizonyítja,
hogy nem túlzás a színházi kontextusban is egyfajta társadalmi fordulatról beszélni, mely számos új lehetőséget, formát és
problémát hozott felszínre. Emellett a múltfeldolgozás a közép-európai régióban is önálló paradigmává vált, az égető társa-
dalmi és közéleti kérdéseket érzékenyen feldolgozó színházi nevelés is egyre nagyobb teret nyert mind a független, mind a
kőszínházi területen. Ezért a kötetben olvasható, a közösségek és közönségek reprezentációját vizsgáló esettanulmányok
a színházszociológia, a művészet és valóság kapcsolatának új lehetőségeit keresik, illetve ezek elemzésére tesznek javasla-
tot. A kortárs magyar színház és a magyar színháztörténet mellett Moldova, Lengyelország, Hollandia, Anglia, Észtország
és az Egyesült Államok színházi előadásai és drámái szerepelnek a 2008-2018 között keletkezett tanulmányokban.
Szabó Attila színháztörténész, tanár. 2009 óta az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársa, 2014 óta
igazgatóhelyettese, a digitális fejlesztések koordinátora.
Ez a könyv a színház történetét mutatja be a kezdetektől napjainkig, hét jól áttekinthető, kronologikusan elbeszélt
fejezetben. Hová vezetnek a színház eredettörténetei? Volt-e színházi vákuum 530 és 930 között, s ennek
következtében fel kellett-e fedezni újra a színházat a késő középkorban és a reneszánsz idején? Mit nevezünk a polgári
színháznak és hogyan működik? Hogyan viszonyul egymáshoz színház és média? A szerző szuverén színháztudományi
koncepció jegyében teszi fel és válaszolja meg ezeket a kérdéseket, miközben a színházhistoriográfia problémáira is
reflektálva megteremti az európai színház történetének esettanulmányokra épített izgalmas narratíváját.
2017-ben lett volna 90 éves Taub János, a magyar színházművészet egyik kiemelkedő személyisége. Különleges rendezői
metódusa, amellyel legendássá vált előadásait létrehozta; a jellegzetes "taubiánus" stílus, amely mindegyik rendezésén jól
érzékelhető. Az alapanyagnak megfelelően ugyanakkor minden rendezésében más és más előadásmód, a forma; művei
ma még emlékezetesek a színházi szakma és a színházszerető közönség idősebb nemzedékei számára. De a kultúr-
történet eme kiemelkedő, egyedi látásmóddal és páratlanul izgalmas egyéni stílussal rendelkező művészegyénisége, aki
ténylegesen nemzetközi hírnevet szerzett a magyar színháznak is, megérdemli, hogy tevékenysége, sikerei ismertebbé
váljanak, hogy neve, művészete fennmaradjon az utókor számára is. Darvay Nagy Adrienne könyve elsőként tárja fel
részletesen Taub János teljes életművét.
Máté Gábor naplóiban hol a színész, hol a rendező perspektívájából pillanthatunk be egy-egy színdarab próbafolyamatába,
közelről látjuk, hogyan dolgozik a színész a szereppel, a rendező a társulattal. Hogyan telik egy színházi ember egy napja
a reggelitől és az el nem bliccelt edzéstől kezdve a próbán és a tanításon át egészen az esti előadásig és a hajnali napló-
írásig. A könyvben szereplő első naplótömb az 1994-es Julius Caesar színre vitelét dokumentálja, az utolsó pedig
Az imposztor 2015-ös varsói előadásának különleges próbafolyamatáról számol be. Otthonosságról és idegenségről,
szorongásról és örömről ír a szerző folyamatos önkritikával, fanyar iróniával, találó megfigyelésekkel és őszintén. Utóbbi
minden napló nagy kérdése. Ezt Máté Gábor is tudja: ,,De mi értelme a naplónak, ha nem őszinte szöveg, ugyanakkor mi
értelme a naplónak, ha nem akarom, hogy bárki olvashassa? A naplóm végül – úgy látszik – mindig igaz szöveg, néha
ugyan elhallgat, de amit állít, az akkor éppen úgy volt, ez biztos. Tehát nem hazudik." A könyv a közelmúlt magyar
színháztörténetének különleges forrása, amelyet gazdag fotóanyag tesz teljessé.
Jerzy Grotowskiról és az opolei – wrocławi Laboratórium kutatásairól eleddig magyar nyelven nem jelent meg olyan
önálló tanulmány, amely ezt a munkásságot átfogóan ismertette volna. Pedig ennek a nagyívű kutatássorozatnak
az eredményei a 20. század második felének legnagyobb színházi forradalmát jelentették és 2009-ben a szellemi
világörökség részévé váltak. A tanulmánykötet tehát sem a színháztudományi szakemberek, sem a színművészet
alkotói, sem pedig a korszerű színház iránt érdeklődők számára nem lehet érdektelen, és talán nem is „mellőzhető”
munka…