Hogyan kell színházat alapítani? Mi az, hogy színházalapítás? Mire – és főleg kire – van szükség hozzá? Ábrázolható-e a színházalapítás – színpadon? Egyáltalán: mire jó a színház? Hosszú évtizedekig tartó várakozás és vágyakozás, sok nekibuzdulás és megtorpanás előzte meg a vasi megyeszékhely, Szombathely első, állandó társulattal bíró kőszínházának megalapítását. 2007 szeptemberében aztán egyhangúlag döntöttek a szombathelyi önkormányzati képviselők: Jordán Tamás vezetésével megalapítják a Weöres Sándor Színházat. Az olvasó most képet kaphat arról, hogyan telt el az első tizenhárom év. Ölbei Lívia kötetét Mészáros Zsolt fotói teszik még különlegesebbé.

"Erwin Piscator és a német forradalmi színházi mozgalom a húszas években és a harmincas évek legelején – szinte egy és

elválaszthatatlan fogalom. Az első világháború utáni politikai harcok a munkásosztály hatalmának megerősítéséért, majd

az egyre élesedő fasiszta veszély ellen, mind jobban és mind erőteljesebben támaszkodnak a színházművészet eszközeire,

mint agitációs-propaganda eszközökre, és ennek a harcnak egyik élenjáró katonája a protestáns bibliaforditó-papi család-

ból származó Erwin Piscator.

1893-ban született Ulmban. Fiatalkori évei azonosak a haladó német művészértelmiség útjával) az első világháború embert

átformáló-érlelő poklát megjárva, meglegyinti őt a "dada" az "épater le bourgeois" jelszavával, hatása alá keriti az

expresszionizmus, hogy aztán – az októberi forradalom és a szovjet eszménykép nyomán – eljegyezze magát a politiká-

val, mindenekelőtt a politikával, a forradalmi harcokkal, amely harcokban a művészet az ő számára csak eszköz lehet.

"Műsorunkkal... 'politikát akartunk csinálni'" – írja a "Proletár Szinház" munkájával kapcsolatban és ezzel jellemezte a

húszas évek német forradalmi színházi mozgalmát általában és meghatározta saját alkotótevékenységének irányát is.

Amikor első ízben jelentetünk meg válogatást az 1930-ban napvilágot látott A politikai szinház /Das politische Theater/

című műből, a szemelvényeket úgy sorakoztatjuk egymás után, hogy azok Erwin Piscator – műve előszavában saját

maga által korszakokra bontott – tevékenységének minden szakaszát felöleljék.

„A Kegyetlen Színháznak az a rendeltetése, hogy egy szenvedélyes és lüktető élet szükségletét ébressze fel a színházban. A kegyetlenségben, amelyre támaszkodni kíván, ezt a fajta szilaj következetességet, a színpadi elemeknek ezt a végletes sűrítését kell látni. Ez a kegyetlenség véres lesz, ha kell, de nem feltétlenül és nem mindig; olyanfajta csontszáraz erkölcsi tisztaságot jelent, amely nem fél megfizetni az élet árát.” (Részlet A Kegyetlen Színház második kiáltványából)

"Amikor arra vállalkoztam, hogy értekezést írjak a rendezésről, előzőleg gondosan lerögzítettem témám határait, és pontosan meghatároztam célomat. Szeretném tehát, ha ez az írás nem támasztana félreértést köztem és olvasóm között.
Mindenekelőtt leszögezem: ennek az értekezésnek nincs olyan igénye, hogy pusztán a kifejtett módszer vagy eljárások hatékonysága révén rendezőt faragjon abból, aki rendező szeretne lenni. Arról sincs szó, hogy egyszerű elolvasása beavatná az olvasót mindazokba az ismeretekbe, amelyeket a színházművészet megkövetel. Célja csupán az, hogy Franciaországban először – vagy majdnem először – bemutasson néhány általános elvi és gyakorlati fogalmat, amelyek nélkülözhetetlenek és alkalmasak rá, hogy előmozdítsák az egyéni felfedezéseket ki-ki számára azon az ösvényen, amelyet elhivatottságának megfelelően kiválasztott magának. A színházművészet – kétségkívül sokkal inkább, mint bármely más művészet – attól, aki birodalmában igazi eredményeket akar elérni, igen nagy intelligenciát, műveltséget, akaraterőt, türelmet és rátermettséget követel. Így hát azt szeretném, ha ez az értekezés hasznos lenne." (L. Moussinac)

A színháztörténet modernitást lezáró műve, amely a színházat még Isten-kérdésnek fogja fel, minden bizonnyal Samuel

Beckett Godot-ra várva című drámája, amely A játszma vége tökéletessé csiszolt metafizikai sakkjátékszínházban telje-

sedik be. A drámairodalom Beckett után szakít ugyan a több évezredes metafizikai genealógiával, de nem a színház; több

olyan alkotót ismerünk ugyanis – Jeles András, Silviu Purcãrete, Romeo Castellucci –, akik a theatrum theologicum bűv-

körében alkotnak: számukra a színházi előadás a létezés kozmikus kérdéseinek a közösségi rítusa. Amennyiben a színház

az ember testi tapasztalatainak a tárháza (régebbi kifejezéssel: élettár), a theatrum theologicum nem egyéb, mint az

Isten-gondolatok és Isten-vesztések, a megváltás és a saját életünkkel való kiengesztelődés, valamint a történelem fog-

ságába zuhant kozmosz fölvetésének a közösségi tere. Könyvünk nem a theatrum theologicum monografikus kifejtése,

hanem a fogalom megnyitása. Nyilvános, de semmiképpen sem magányos útkeresés.

Színházkedvelők számára a Radnótit vezető Bálint András neve egyet jelentett a színvonalas és mértéktartó színház-

csinálással, emellett az elmúlt évtizedek korszakalkotó filmjeiben nyújtott alakításai miatt mint színész is sokak kedvence

lett. A könyv vázát Bálint Andrásnak az elmúlt negyven évben megvalósított önálló irodalmi estjei adják, melyek feleleve-

nítése remek alkalom az elmúlt negyven-ötven év privát történelmének elmondására és átgondolására, színházi, civil és

„állampolgári" értelemben egyaránt. Az olvasó közelebbről is megismeri Bálint Andrást, a népszerű színészt, szakmai

titkokat tudhat meg első kézből, a végén pedig garantáltan új szemmel tekint Aranyra, Kosztolányira, Máraira, Radnótira

vagy Szép Ernőre.

Egy széleskörűen művelt és olvasott, igazi, a szó „márais" értelmében vett polgár portréját rajzolja meg Schiller Erzsébet,

aki jól ismeri Bálint életművét, és úgy tud fontos és lényeges dolgokat kérdezni, hogy diszkréten a háttérben marad, mégis

határozott kézzel tartja mederben a beszélgetést. A könyvet félszáznál több fénykép illusztrálja, melyek önmagukban is

érdekes kordokumentumok.

„Nem igaz, hogy csak demokráciákban virágozhat az irodalom, a művészet, hogy totalitárius rendszerek börtönvilágában nem lehet remekműveket alkotni."

„A modern művészet különleges paradoxona, hogy minden reményt megtagadó, szélsőséges pesszimizmusa ellenére mozgósító hatása volt, eltökélt tudatossággal vívta szabadságharcát az emberiesség és minden igazi érték, tehát önmaga, az igazi művészet védelmében is."

„A modern művészetek korát az ellenreneszánsz korának is nevezhetnénk."

„A modern szovjet színház forradalmárai újfajta módon értelmezték a realizmust, nem formai követelménynek tekintették, hanem parancsnak az igazság kimondására, a derűsre festett szovjet valóság valódi, meggyötört arculatának a felmutatására)."

„Nem lehet elzárkózni az új élettények, életérzések, érzékenységek elől, nem tudomásul venni az ezeket kifejező újszerű művészi, írói alkotásokat, amelyek összességükben, tendenciájukban egy új stílusirányzat megjelenéséről tanúskodnak."

„Akár tetszik, akár nem, a modernség kora véget ért, itt vagyunk a posztmodernben." (Mihályi Gábor)

Tartalom:

Számadástól a jóslásig. Bevezető

A MODERN SZÍNHÁZ FORRADALMA

Az apostolok
Az igazi Brecht
A megértett és félreértett Brecht
Az avantgárd színház – a jövő szépművészete?
Látogatás Grotowski pszicho-dinamikus kísérleti színházában
A „kegyetlen színház" védelmében
Peter Brook, a guru
A Mester és Margarita Ljubimov színházában
Strehler Corneille-t, Grüber Racine-t rendez
Merre tart Ariane Mnouchkine?

MAGYAR SZÍNHÁZ EURÓPAI MÉRCÉVEL

A magyar színház küldetéstudata
A trónkövetelők
A magyar „gazdag színház" szegénysége
Korszakváltó Hamlet-előadások
Don Juanok válságban
Don Juan a bocsánatos bűnök korában
Csehov-előadások nyolc változatban
Ivanov – avagy a tragikum visszavonása
Paál István legendája

DRÁMA ÉS DRAMATURGIA

Az abszurd dráma a tér és az idő koordinátáiban
A színház drámája
A nulla fokon túl
Dráma a posztmodern korában

EGY ÍRÁSTUDÓ DILEMMÁI

Merre tart az irodalomtudomány?
A régi Nagyvilág
A Magyar Lettre helye a palettán
Van-e liberális kultúra?
Kultúra – hiány vagy bőség?
Írástudók árulása és tanácstalansága

"A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen 2014-ben védtem meg Kényelmetlen színház. Politikusság napjaink román és

magyar színházában című doktori dolgozatomat. A könyv megőrzi a dolgozat fókuszát, a politikus színházat, és többnyire

a szerkezetét, hét évvel korábban választott példáit, asszociációit is. A fogalom színházelméleti tisztázása és színháztör-

téneti körüljárása doktoranduszként témavezetőm, Kovács Levente tanácsára történt, akárcsak az államhatalmi cenzúra

vizsgálata. Ez utóbbi 2014-ben számomra különösen izgalmas esettanulmánnyá nőtte ki magát, s a mostani publikálás

azzal az elégtétellel szolgál, hogy kibővíthettem azóta felkutatott további forrásokkal. A jelenkori előadásokat tárgyaló

részek közül azokat tartottam meg a dolgozatból, amelyek színházi emberként meghatároztak: a Stop the tempo egyi-

ke volt az első dramaturgi munkáimnak, a bukaresti ősbemutató élményének hatására négy évig „házaltam” a darabbal,

amíg előadás született belőle a Yorick Stúdióban; a 20/20 próbafolyamatából, a Gianina Cărbunariuval közös munkából

tanultam a legtöbbet a színházcsinálásról." (Boros Kinga)

Érdemi munka Boros Kinga könyve. A szerző a magyar szakirodalom hosszú ideig kevéssé tárgyalt és feltárt területét

igyekszik feltérképezni. A politikai színházat sokáig összekötötték Erwin Piscator és Bertold Brecht nevével és munkás-

ságával, a közelmúlttól pedig előszeretettel szűkítik a második nyilvánosság körére. Boros Kinga túllép ezeken a

megközelítéseken, és a Kényelmetleni színház kitágítja a politikus színház témakörét. Elméleti és történeti összegzései

önmagukban is fontosak, számos új meglátást tartalmaznak, egyben megalapozzák a mű legértékesebb, a romániai,

kiemelten sepsiszentgyörgyi cenzúráról, „A Vigu-ügyről”, saját munkáiról (Stop the Tempo, 20/20, Terminus), valamint

az alkalmazottként definiált színház erdélyi állapotáról szóló fejezeteket. (Nánay István)

Beszélgetések Zygmunt Molikkal

A beszélgetéseket készítette és a könyvet szerkesztette: Giuliano Campo.

Zygmunt Molik (1930–2010) lengyel színész, rendező, színészpedagógus, a legendás Jerzy Grotowski által irányított, ma már az UNESCO kulturális világöröksége részeként számon tartott opolei, majd wrocławi székhelyű Laboratórium Színház alapító tagja és meghatározó művésze, illetve trénere volt huszonöt éven át, egészen annak 1984-es feloszlásáig. A később intézetté vált munkacsoport szinte minden egyes meghatározó előadásában (vagy valamely felújításában) fontos szerepet játszott, emellett Grotowski a kezdetektől fogva rábízta a társulati tagok számára tartott hangképzéstréningeket.

Ahogy Grotowskinak, úgy Moliknak is természetes tézis volt, hogy a hang a test meghosszabbítása, hasonló fizikai valóság – ezért a testtel és hanggal végzett gyakorlatokat nem elkülönítve, hanem egységben kezelte, illetve alakította ki. Tréningjeit a hetvenes évek ún. „parateátrális korszakában”, a világ minden tájáról érkezett professzionális vagy amatőr színészek és érdeklődők számára többnapos műhellyé formálta; színészi workshopjait pedig egészen haláláig tartotta szerte az egész világon. Bár nem akart egységes módszertant képezni az általa kidolgozott gyakorlatokból, színészi nevelő munkássága és életműve – Grotowski korai színházelméletének precíz és praktikus szemléltetéseként – mára olyan klasszikusok mellett említhető, mint Sztanyiszlavszkij, Vahtangov, Mihail Csehov vagy Lee Strasberg és Stella Adler. Az életét és színészettel kapcsolatos elméletét feldolgozó beszélgetőkönyvben partnere az olasz származású kiváló angol irodalom és színháztörténész, Giuliano Campo.

Sztanyiszlavszkij, Brecht, Artaud, Brook – néhány ismerősen csengő név a múlt századi európai színháztörténet területére kalandozóknak. De valóban ismerjük e művészek máig ható munkásságát, amely oly meghatározónak bizonyult? Kékesi Kun Árpád monográfiája a rendezői színház legfontosabb jelenségeinek áttekintésére vállalkozik. Nem pályaképeket rajzol meg, hanem a rendezésnek azokat a formációit emeli ki, amelyek a hatástörténet szempontjából megkerülhetetlen színházi alkotókhoz kapcsolódnak. Részletes leírását adja az egy-egy művész nevéhez köthető törekvéseknek a történelmi, társadalmi és lélektani irányultságú realista színháztól az epikus és a szegény színházon át a képek színházáig, a meiningeniektől Grotowskin át Wilsonig, de kitér az egyes korszakokat meghatározó színházi tendenciákra, erővonalakra is. A könyv "hátrébb lép egyet" a színháztörténeti és -elméleti írások zöméhez képest: nem általánosságban, nem csak egyes teljesítményeket kiragadva szól a rendezők tevékenységéről, hanem a belső összefüggések feltárásának igényével. S közben sajátos módon újraírja másfél évszázad európai színháztörténetét. Ezért bízvást tarthat igényt minden, a színház mint önálló művészeti ág iránt érdeklődő figyelmére.

Dömötör Tekla a naptári ünnepekhez fűződő magyar ünnepi szokások és a népi színjátszás történeti fejlődését rekonstruálja az írott források és a művészeti emlékek nyomán, a kezdetektől egészen a tudatos néprajzi gyűjtés megindulásáig. Ismerteti a főbb ünnepkörök (pl. a farsangi, kora tavaszi, májusi, télközepi ünnep ciklus) s az egyes jeles napok dramatikus népszokásait, maszkos alakoskodásait, szertartásos táncait, elemzi a népszokások költészetét. Az egyes szokások európai hátterét megrajzolva újszerű tudományos eredményekre jut, melyek a nemzetközi néprajzkutatás szempontjából is igen jelentősek.
A kötet a néprajztudomány, színháztörténet és vallástörténet művelői számára különösen érdekes, de nélkülözhetetlen mindazok számára, akik a magyarság népi kultúrája iránt érdeklődnek.

A kötet az olasz reneszánsz komédia történetét vizsgálja a XV-XIV. században. 

Nyerges László a komédia két alapvető létformájának, a drámai szövegnek és színpadi sorsának egyaránt

figyelmet szentel. A szövegről szólva elsősorban a teátrális jellemzőket mutatja be, a színpadi megjelenéssel

kapcsolatban a játékosságot tartja szem előtt.

A kétkötetes munka azzal a szándékkal készült, hogy tömören és rendszerezve összefoglalja mindazon ismereteket, amelyeket a megjelenés idejéig feltártak az egész világ színházi tevékenységének történelmi fejlődéséről a kezdetektől a 80-as évekig. Magyar nyelven ez az első ilyen színháztörténeti kísérlet, amely a viszonylagos teljesség igényével készült.

Craignek nem volt színháza: egy-egy díszlettervezés, rendezés erejéig kapcsolatban állt a kor nagy színházi

alakjaival, Reinhardttal, Duséval, Sztanyiszlavszkijjal. A tízes évek elején Moszkvában egy legendás Hamletet

rendezett, Firenzében stúdiót hozott létre...

Székely György könyve mindmáig legteljesebb magyar nyelvű összefoglalója E. Gordon Craig életének és

munkásságának.

Egy londoni bordély manzárdszobájában egy öreg komédiás William Shakespeare első életrajzán

dolgozik. Ki volna alkalmasabb erre a feladatra, mint ő, Robert Reynolds, alias Pickleherring, aki

zsenge ifjúságától kezdve olyan fontos női szerepek első megformálója volt a Mester társulatában,

mint Kleopátra, Júlia, Rosalinda vagy Lady Macbeth? És aki igen közel állt Shakespeare-hez, barátja,

sőt tán szerelme volt?

Megtudhatjuk e könyvből, hogy milyen szerepet játszott Erzsébet királynő Shakespeare foganta-

tásában. Vagy hogy mivel foglalkozott Will, mielőtt drámaírásra adta volna a fejét. Avagy hogy

kiről mintázta Falstaff alakját. És hogy ki(k) volt(ak) a szonettek titokzatos Fekete Hölgye(i). Meg

hogy pontosan hogyan is halt meg Shakespeare, s melyek voltak az utolsó szavak, melyek elhagyták

ajkát. Nem is beszélve egy teljes szonettről és elveszett drámarészletekről, melyek műveinek

egyetlen kiadásában sem láttak még napvilágot. És sok-sok egyébről: mesékről, balladákról, dalokról,

ízes káromkodásokról, mondókákról, szaftos pletykákról és bölcs elmélkedésekről.

Pickleherring írása rendkívül tudós mű, ugyanakkor rendkívül pajzán is; egyszerre a nagy drámaíró

életrajza és egy cseppet sem szégyellős bohém önéletrajza. A Robert Nye életművét megkoro-

názó regény végtelenül összetett játék mindazzal, amit valaha írtak Shakespeare-ről, és mindazzal,

amit Shakespeare valaha írt: komolytalan, szellemes, szókimondó és frivol, mélyen emberi és

megindító szöveg, mely Bényei Tamás ihletett fordításában szólal meg magyarul.

"A magyar kiadás jó érzékkel észrevette azt, hogy Shakespeare-kultusz ide vagy oda, az itthoni

befogadói közeg talán nem él annyira mélyen benne a drámaíró körüli történetekben és recepciójában,

mint az angol. A fordítást ugyanis, amely Bényei Tamás remek munkája, az eredetinél sokkal

nagyobb, szintén a fordító által összeállított lábjegyzet-apparátus kíséri, amely, ha nem is mindegyik,

de igen sok shakespeare-i és egyéb hivatkozást felfed, némiképp megkönnyítendő a hazai olvasó

dolgát, s néhány útjelzőt jelölve ki a szöveg labirintusában." (Kisantal Tamás: Mutass nekem egy oly nagy ravaszt, mint…)

"…miközben tökéletes Erzsébet- és Jakab-kori korrajzot kapunk, mint egy történelmi regényben,

továbbá csúfondáros irodalmi kalandozást telistele vendégszövegekkel, versekkel, Shakespeare-rel

és nem Shakespeare-rel (ki nem szabad hagyni Shakespeare aláírásainak és káromkodásainak

felsorolását, továbbá Francis Drake apróhirdetését Bretchgirdle emésztést segítő tinktúrájáról

és persze a Pickleherring-féle Shakespeare-feladatlapot!), valamint egy végtelenül szórakoztató,

letehetetlen szövegfolyamot az írásról, íróságról és az irodalom értelméről, Robert Nye még

azt is eléri, hogy úgy érezzük, a filozofikus nagyregényből mellesleg tényleg mindent megtudtunk

Shakespeare pályájáról és saját embervoltunkról." (Baranyi Katalin)

A tanulmánykötet a felvilágosodástól Wyspianski szintéziséig mutatja be a közép-kelet-európai drámairodalom és

dramaturgiák sajátosságait, köztük természetesen a magyart is. Kitüntetett helyet kap a kötetben Wyspianski, akinek

drámáit Spiró György fordította magyarra.

Habár a történelem során a színház intézménye gyakran próbálta elfedni saját társadalmi kötöttségét, mégis színházi

nyelvek, esztétikák, műfajok sorát újította meg az a szociális tér és rendszer, amely körülvette az alkotókat. A kritika,

a lázadás, a felforgatás eseményei ezek. Színház és társadalom hatástörténetileg forró területeit tárgyalja ez a tanulmánygyűjtemény, ahol ugyanúgy szóba kerülnek az aktív nézőről szóló elképzelések, vagy a kommunista berendez-

kedés és értelmezéstörténet összefonódásai, mint a közösségi színház és színházi nevelés legizgalmasabb irányai,

illetve a kortárs színházi struktúra elfedett problémái a megélhetéstől kezdve a rendszerbe kódolt erőszakformákig.

A kötetben színháztörténészek, teoretikusok, rendezők, színészek, dramaturgok, drámatanárok, szociológusok, valamint

segítő szakemberek írásai mutatnak rá arra, hogyan válhat a színház (újra és újra) a társadalmat nem pusztán tükröztető

gyakorlattá, hanem közösségformáló erővel bíró tevékenységgé.