"Kiknek ajánlom e könyvet!

Diákoknak,
– akik szeretik az irodalmat, mert e könyv segítségével önállóan is megismerhetik a drámairodalom történetét, felfedezhetik a színház világát.
– akik nem szeretik az irodalmat, mert úgy vélik, ők inkább reál beállítottságúak. E mű logikus gondolatvezetése által felismerhetik, hogy az irodalomtörténet sem létezhet ok-okozati összefüggések nélkül.

Tanároknak,
– akik szeretik az irodalmat tanítani, mert e mű birtokában akár holnap megkezdhetik drámatörténeti szakkör vagy fakultáció szervezését.
– akik nem szeretik tanítani az irodalmat, mert e könyv segítségével érdekesebbé, változatosabbá tehetik óráikat,

s felkelthetik, ébren tarthatják az érdeklődést.

Végezetül a "csupán csak" érdeklődőknek, akik szeretnék megismerni a drámairodalom történetét, a színház világát."

"A pszichodinamikus színház itt leírásra kerülő módszere Jerzy Grotowsky lengyel rendező több esztendős kutatásainak és kísérleteinek az eredményét alkotja. Ez a módszer tehát nem elmélet, hanem arra irányuló a posteriori befejezett törekvés, hogy egzakt módszerbe rendezze színpadi kísérleteinek konkrét eredményét."

A kis kötetben először jelentek meg magyar nyelven Gordon Craig írásaiból részletek.

"Senki nem tudta kikerülni az érzékenységét és a kérlelhetetlenségét, akit megérintett, az többé egyszerűen nem tudott nem szabad, nem alázatos és nem fegyelmezett lenni. Ha mégis, az onnantól fogva azonnali szégyen- és fájdalomérzetet keltett az illetőben. Csak mostanában, pár évtizedes távlatból, az emlékkönyv olvastán válik igazán láthatóvá, csak innen lesz meghatóan nyilvánvaló, hogy mindannyian kaptunk tőle hasonló örökrészt, emberek és színházi emberek, akik látszólag távol kerültünk egymástól a lélektérképen." (Müller Péter Sziámi)

Végh Attila munkája sajátos műfajú könyv: esszészótár. A költő-filozófus szerző kötete a fontosabb görög drámaelméleti

fogalmakat ráérősebben, "alanyibb" módon tárgyalja. Ez a szótár valóban kísérlet: az európai kultúra történetét döntően,

máig meghatározó fogalmak megvilágítási kísérlete. A szöveg a költői és a filológusi beszély határvonalán egyensúlyoz.

A 20. század elején Berlinben a színházat Reinhardt jelentette. Jelentős színpadtechnikai újítások fűződnek a nevéhez,

és ő használta elsőként szabadon a drámák szövegét. A Salzburgi Ünnepi Játékok gondolata és kezdeményezése is tőle

származik. A Szentivánéji álom Amerikában készült filmváltozatából a magyar nézők is megismerhették a reinhardti

színházat, amely a magyar színházművészetben is mély nyomokat hagyott.

Színházi élményeinket nagy egyéniségek, jelentős személyiségek teremtik. Valamennyit, minél többet megőrizni a színházi este elvillanó szépségéből, egy gesztus pontosságából, egy mondat kifejező erejéből, egy drámaközelítés érzékeny hűségéből: örök törekvésünk – az emlékeik között kutató egyes színházba járóké csakúgy, mint a színházat körülvevő közegé, a társadalmi közvéleményé. Ez a kötet is valami ilyesfélére vállalkozik: a magyar színházművészet néhány hónapja már múltunkhoz tartozó kiemelkedő képviselője, Várkonyi Zoltán portréjához gyűjt egybe néhány száz lapnyi anyagot, néhány tíz oldalnyi képet. Az arckép monografikus megrajzolása, a teljesség és az átfogó értékelés nyilván későbbi esztendőkre, újabb vállalkozásra vár. Teljesség tekintetében Várkonyi művészete amúgy is összetettebb leckét ad, mint jó néhány társáé: a színház mellett utolsó évtizedeiben a film is teljes értékű alkotóterülete lett – ilyen irányú munkásságának felmérése a jelen gyűjtemény éppúgy nem vállalkozik, mint televíziós színész- és rendező-munkásságának emlékekbe vagy adatokba foglalására. Mi az, amire a kötet gondozói, közöttük a munkát az első elgondolástól a végső megvalósításig irányító Szántó Judit, érzésem szerint, egyáltalán törekedhettek? Megmutatni a színházi embert úgy, hogy a szerepek és rendezések mögé valami a szakma határain túlról is odarajzolódjék. Az író Várkonyi Zoltán egy-egy versével, cikkével megéreztetni, hogy a színházépületen kívül miképp folytatódnak, élnek tovább a gondolatok. Egy-egy emlékezésben, pályatársakkal készített interjúkban elmondani valamennyit – ha ezerszer közhelyesen hangzik is, lehetetlen le nem írni - az "emberről". Eljátszott és színre vitt drámák képei mellett néhány fotón megörökített pillanatot mutatni abból is, ami a "magánélethez" (vagy éppen közélethez) tartozik, és amit éppúgy asszociálunk Várkonyi Zoltán nevének említésére, mint híres sikereit. Itt következik aztán a dolgok neheze. Amikor egy-egy színházi művészember vonásait az alkotását őrző leírásokban, képeken keressük, egyszerre csak megérezzük, milyen hiányos, vázlatos, egyenetlen a kép. Elgondolások, szerepértelmezések és drámaelemzések adalékai interjúk mondataiban lappanganak, fontos vagy éppen nagyszerű pillanatokat egy-egy kritika rövid bekezdései őriznek. A jelen kötet mindenesetre arra törekszik, hogy azt, ami csupán elkallódó újságlapokra, folyóiratpéldányokra van bízva, a legjavát keresve, most együtt is felmutassa. (S éppen ebből a meggondolásból marad ki néhány olyan írás, amely korábban is kapott már helyet kötetekben.) A gyűjtemény végén adattár mutatja szikár pontossággal, megbízhatóbb teljességgel: hány szerep, milyen rendezések sora formálta ki bennünk a gazdag sokféleségű fogalmat: "Várkonyi Zoltán". A színházi működést részleteiben is felidéző írások, kritikák olvasójának feltűnik majd, hogy a recenziók ezt a pályaképet nem arányosan és nem is folyamatosan mutatják be; az anyag zöme legközvetlenebb élményeinkhez: az utolsó két évtized színészi és rendezői vállalkozásaihoz kapcsolódik. Más művészekről más kötetek tán más szerkezettel építik majd a képet – ezúttal Várkonyi Zoltántól való búcsúnk időbeli közelsége diktálja, hogy az egyéniségének megfogalmazására való törekvésben jelentős hely jusson a még friss emlékezés szavainak. Ekképp próbáljuk rögzíteni egy kép vonásait – mielőtt munkásságának konkrét gazdagságával legendává oldódna-foszlana az alkotó ember, az igazi művész. (Elbert János)

Megfelelően működő színházkultúra kialakításához szükség van mind gyakorlatra, mind elméletre, mind pedig történetre.

Pontosan arra, hogy elmélet, történet és gyakorlat egymást feltételezve, egymást nem kizárva, hanem egymással

folyamatos párbeszédben állva működjön. Arra, hogy a (hazai) színház az elmélet, a történet és a gyakorlat területén

egymással folyamatos dialógusban létezve állítódjon színpadra. Remélhetőleg a kötetben szereplő tanulmányok is hozzá-

járulnak ahhoz, hogy a hazai viszonyokon eltöprengjünk – érzékelhető diskurzus-szabályok mentén s a történő megértés

reményében.

"Jordán Tamással idestova harmincnyolc éve járjuk az országot a Szólt az ember című József Attila-műsorunkkal. Minden

előadás megráz, lenyűgöz. A közvetítők egy idő után feloldódnak a feladatban, s a közönség (velük együtt én is) megren-

dülten veszi észre, hogy már jó ideje nem Jordán Tamást hallgatja, hanem magát József Attilát. Minden előadáson meg-

történik ez a csodás átváltozás, amely Jordán Tamás egyik legnagyobb művészi teljesítménye.

Tanúja voltam Tamás keservesen megszenvedett művészi útjának, amíg ezekig a magaslatokig eljutott. Ebben a könyvben

beszámol arról a sok gátlásról, amelyet le kellett küzdenie, hogy színésszé váljon. Tamás épp annyira mérnökember, mint

amilyen nagy játékmester, s mindamellett jó humorú (ez írásából is kiderül), emberszerető és tudatos előadóművész.

Nagy megtiszteltetésként ért, hogy engem kért fel könyve megírásának segítésére, szerkesztésére. Örömmel vállaltam el,

mert történetének ismeretében bátran mondhatom, hogy az sokkal több, mint egy színész életének krónikája. Írása olyan

bölcs élettapasztalatok gyűjteménye, amelyből mindannyian sokat meríthetünk, műszakiak, civilek és művészek

egyaránt." (Sebő Ferenc)

A "hátrametszés" a geodéziában az egyik fontos művelet elnevezése. Jordán Tamás könyvében pedig az önmeghatáro-

zás metaforája: a szerző visszaemlékezésében a számára fontos emberekhez, eseményekhez, ügyekhez való viszony

alapján igyekszik megadni koordinátáit. Az ország egyik legismertebb színházi személyisége önéletírásában az önérzet

és az önirónia hangját váltogatva szakmai pályájának és magánéletének meg nem oldott, kibeszéletlen problémáit veszi

sorra.

A színház alapításának huszadik évfordulójára készült fotóalbum „előszavában” szerzői, nézői, pártolói köszöntik néhány mondattal az ünnepeltet. Esterházy Péter ekképpen:

„A klasszikus szerzői utasítás szerint színész jobbról bejő, és jókat mond; így kéne nekem is most viselkednem. Nem minden pillanatban ez volt a legjobb színház, de mindig az első volt. Eltekintve attól, hogy nem tudom, mi ma egy »nemzeti színház«, s ha tudnám, kell-e, mintha az elmúlt húsz évben a Katona lett volna a Nemzeti. Ebben van jó, rossz. Egy másik színész jobbról jővén nem okoskodna ennyit, csak pihegve sorolná a színésznék neveit. Meg aztán a színészékét. Meg a rendezőkét. Meg mindenkiét. Nevek, vagyis személyek. Személyes színház. Aztán ha még egy színész is lehetne (be), az csak hallgatna. Vigyorogna konstruktívan, majd megemelné a kalapját, és majd a balfenéken el.” A következő száz oldalon a legemlékezetesebb előadásokat több mint 250 kép idézi fel. Az albumot az évadonkénti társulati névsorok, valamint a bemutatók és a vendégjátékok adatait tartalmazó listák egészítik ki.

Az ELTE BTK Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke és a Magyar Irodalomtörténeti Társaság 2021. április 14-én és 15-én rendezte meg közös online konferenciáját, melynek témája Molnár Ferenc életműve volt.

A kötet a konferencián elhangzó előadások anyagát adja közre.

A színház, a film nyelvével való dialógusban mintát veszünk a látványesemény természetű gazdag európai kultúrkincsből, hogy közelítsünk az általános emberi felé: vizsgáljuk az egyénit, a csoportost, az egyszerit, azt, ami elvontságában akár tipikussá is válhat – de bizonyára mindig látásfüggő és az értelmezések hagyományával is kapcsolatban áll.
A középkortól napjainkig terjedő, művészettel kapcsolatos kutatásaink ezennel egymással dialógusba kerülő esettanulmányok. Az Interkulturali-THÉ csoport és meghívott szerzői a forrásokat kritikával kezelik, és kíváncsiak a legújabban felmutatott művészeti produkciókra, értelmező műveletekre. Témáik: a felnőttekre és a gyermekekre hatás képes programjai (a középkori kereszténység és a 20. századi katolikusság, az állampolgári nevelést szolgáló felvilágosodás kori erkölcsdráma); az élőképek jelvilága; a leányok intézeti esztétikai nevelése; a város zenei egyesületének és színházának együttműködési gyakorlata, az arisztokraták egykori színházba járási szokásai, a városi (reprezentatívnak szánt) színházépület funkcionalitása, film a gyermekeknek szánt színpadi előadásban és színház a (magyar) filmben, fikció és dokumentumérték a (román) filmben, Shakespeare 19. századi és jelenkori színpadi olvasatai...
Kötetünket, amely a 2012-ben A látható jelentés címmel megjelentnek a folytatása, és így a Színház és filmművészeti tanulmányok sorozat 2. kötete, az egyetemes látványkultúra mestere, William Shakespeare emlékének ajánljuk.

Esszésorozat? Népszerű dramaturgia?
Gyárfás Miklós könyvének műfaját nehéz lenne meghatározni. Nagylélegzetű elemző tanulmányok mellett villanásnyi feljegyzések, drámaelméleti és színháztörténeti előadások, dramaturgiai játékok következnek egymás után. Az író a gyakorló színpadi szerző szakmai érdeklődésével és kíváncsiságával fogja vallatóra a drámairodalom klasszikusait: mi az, ami Shakespeare, Szophoklész, Moliére, Madách drámáiban máig ható, a mi számunkra is érvényes tanulság.

Az oktatási segédanyagként született kötet a hivatásos, kőszínházi rendező munkáját alapul véve nyújt átfogó képet a rendező munkájáról. Nánay István könyve összefoglalja mindazt, amit a rendezőművészet kialakulásáról, történetéről és a rendező munkájáról fontos lehet. A szubjektív nézőpontú összefoglalást szöveggyűjtemény egészíti ki, amely Sztanyiszlavszkijtól A. Vasziljevig válogat a legjelentősebb színházi alkotók gondolataiból.

Tartalom:

Bevezető

Rendező, rendezés

Rendezéstörténet

A rendező munkája

Felkészülés

Elemzés

Dramaturgiai munka

Zene és dramaturgia

Darabok gyerekeknek

Térszervezés, színpadformák, szcenika

Makett

Rendezőpéldány

Előadás improvizációk alapján

Próbamunka

Próbafázisok

Próbavezetés

Idő, tempó, ritmus

Mozgásszínház

A rendező = rendteremtő

Szöveggyűjtemény

Sztanyiszlavszkij: A színész és a rendező művészetéről

Hevesi Sándor: A színpadi rendezés

Max Reinhardt: A rendezőpéldány

V. Mejerhold: A rendező művészete

B. Brecht: Hogyan kell próbát vezetni induktív eljárással?

Bárdos Artur: A féltehetségek tehetsége

A lélek idomár

A színész magánügye?

Léon Moussinac: Próbaszakaszok

G. Tovsztogonov: Az ötlettől a megvalósításig

Almási Miklós: A feszültség

P. Brook: Az üres tér

J. Grotowski: A szegény színház

Válasz Sztanyiszlavszkijnak

Latinovits Zoltán: A dráma sugarainak gyűjtőlencséje

A. Efrosz: Szerelmem, a próba

Mestersége: rendező

Harag György: Darab és rendező

Keresem a színház titkát

Jan Kott: A nem-nyelvi jelek rendszere és funkciója a színházban

Tompa Gábor: A hűtlen színház

A. Vasziljev: Volterra

"Már régóta szeretnék összezavarni, megsemmisíteni és elfelejteni mindent, amit tudok"

Válogatott bibliográfia

A kötetben, amely mintegy ikerkönyve A Nemzeti Színház története a két világháború között című monográ-

fiájának, Magyar Bálint századunk egyik legjelentősebb magyar színházának történetét beszéli el. A Vígszínház

1896. május 1-jén nyitotta meg kapuit Jókai Mór a Barangok, vagy a peoniai vajda című szatírájával – ettől a

pillanattól követi nyomon Magyar Bálint a színház sikereit és bukásait, ismerteti vezető művészeinek pályáját,

jellemzi a legfontosabb előadásokat, a vígszínházi stílus alakulását, egyszersmind feltárja tevékenységének

hátterét, a művelődéspolitikai és gazdasági meghatározókat.

Magyar Bálint személyes élmények alapján, emlékiratokra, egykori kritikákra, levelekre építve, de igen gazdag

kiadatlan anyagból, a színház szerencsére teljes egészében megmaradt irattárából is merítve írja meg az

1896–1949 közti évek történetét az alapítástól az államosításig. A Vígszínház története a szakembereknek

elsőrendű fontosságú forrásmunka, az érdeklődő olvasónak pedig betekintést enged abba a műhelybe, amely-

ben – hogy csak néhány nevet említsek – Jókai Mór és Varsányi Irén, Bródy Sándor és Ditrói Mór, Hegedüs

Gyula és Molnár Ferenc, Szomory Dezső és Csortos Gyula, Rajnai Gábor és Szerémy Zoltán, Hunyady Sándor,

a Góth házaspár, Gombaszögi Frida, Kabos Gyula, Somlay Artúr, Mezey Mária, Ajtay Andor dolgozott.

Főszerkesztő: Székely György

Szakszerkesztők: Alpár Ágnes, Balázs Arth Valéria, Fuchs Lívia, Gajdó Tamás, Kaizinger Rita, Molnár Klára, Nobilis Kornél, Páll Árpád, Rajnai Edit, Sirató Ildikó, Vajda Ferenc

Egykötetes, ráadásul egyetemes színházi lexikon több is megjelent az elmúlt évtizedekben, de igazán tudományos alapozású, a magyar színházművészet egészét szakszerűen felölelő munka először és utoljára 1929-1931-ben látott napvilágot (Schöpflin Aladár szerkesztésében). A mostani összeállítás mindenképp szenzáció, több évtizedes kutatómunka, a legjobb hazai szakemberek kollektív munkájának eredménye. A Magyar színházművészeti lexikon felöleli a történeti Magyarország területének teljes színháztörténetét a kezdetektől napjainkig, a színházépítészet és vándorszínészség kérdéseitől a színházesztétikai fogalmakig, az ismert színészek és rendezők, sőt zeneszerzők és dramaturgok, színházesztéták életrajzaitól a különböző volt és jelen társulatokig, szövetségekig, színházi intézményekig. A nagyszabású, valóban hézagpótló és évtizedekig nélkülözött kézikönyv ugyanakkor nem szűkebb értelemben vett szakmai kiadvány. A szó legszélesebb értelmében vett nagyközönség igényeit is kielégíti, kézreálló, könnyen kezelhető tájékoztató minden magyar színházi kérdésben, elsősorban persze a leginkább keresett személyi vonatkozásokban. Igen gazdagon illusztrált kiadvány, szinte mindenkiről (akiről egyáltalán lehetséges) közöl fekete-fehér fotót, a legtöbb szócikkhez kitűenően válogatott bibliográfia is járul, persze elsősorban a monografikus anyagot ölelve fel (vagyis nem találhatók meg az egyes színészek produkcióit méltató színikritikák).