Jákfalvi Magdolna: Avantgárd – színház – politika

Avantgárd - szerep - identitás

Avantgárd

A néző öröme és a befogadói radikalitás

Voluptas és curiositas

Nem-függő örörm

Fizikai ingerek

Vágy

Szerep

Táncpedagógia mint szerep

Színháztörténet-írás mint szerep

Mintakövetés - szerepfelvétel

Identitás

Palasovszky

Déry

Színház és szöveg identitása

Parlando- tömeg

Értelem és agitáció. Megértés és megértetés

Politikai azonosulás

Jelenlét. A színház nélküli színház

Test - szöveg

A test

Nézőemlékezet

Színésztest

A színész teste női test

A szöveg

A test írása

Drámaszöveg

Avantgárd dramaturgia

Kortárs magyar példatár - kilencvenes évek

Politika - beszéd - értés

Politika

Kassák körül

Moholy-Nagy László

Palasovszky Ödön

Beszéd

A második nyilvánosság

Egyetemi struktúra

Művelődési hálózatok

Magánterületek

Értés

Jeles András: A mosoly birodalma (1986-87)

Gaál Erzsébet: Danton (1990)

Névmutató

Képek

Seress Ákos recenziója - Jelenkor 2007/10.

"Az Avantgárd – Színház – Politika olyan területtel foglalkozik, mely napjainkig feltérképezetlen maradt; mindezt fontos külföldi szakirodalmak feldolgozásával teszi, így mindenképpen nagy segítség lehet a további kutatás számára.

Az elméleti alapok tisztázását a könyv első, Avantgárd – szerep – identitás című fejezete végzi el. Itt a szerző színházelméleti, -történeti szakirodalom mellett az irodalomelmélet tárgykörét is érinti. A színházi esztétikai tapasztalat kérdéseit vizsgálva hivatkozik Jaussra: két kulcsfogalmat emel ki, a gyönyörködtetést (volupas) és a kíváncsiskodást (curiositas). Jákfalvi állítása szerint a színházi szemlélet során mindkettő megvalósul, így az elemzés legfőbb célja az, hogy e jelenségek műfajspecifikumát vizsgálja.

...

a szerző az avantgárd színházi események fő célját és gyakorlatát a testhez, illetve annak nézéséhez való viszony megváltoztatásában látja. Az elméleti szempontból megkerülhetetlen Artaud rendszeréből így elsősorban a “valamivé válás” gondolatát emeli ki. A játszó test átalakulásáról, valószínűtlenné válásáról van itt szó, mely természetesen először nem Artaud-nál, hanem – mint arra a szerző helyesen rámutat – a táncszínháznál jelenik meg.

...

A kötet második, Test – Szöveg című nagyobb fejezete szintén elméleti bevezetéssel indul. Jákfalvi a színházi emlékezet problematikáját vizsgálja, kérdésfeltevéseinek centrumában ismét a Test áll; mivel a színházi emlékezet, az arról való beszéd a test, illetve annak megfigyelése köré összpontosul, érdemes e folyamat, e “látványhelyzet” leírhatóságának feltételeit kutatni. Ugyanakkor a nézésnek való alávetettséget feminista elméletekkel kapcsolja össze, melyek szerint a színházi hagyományokkal ellentétben (az ókorban és a reneszánszban női szerepeket is férfiak játszottak) a test a színházi befogadás során mindenképp nőivé válik.

...

A fejezet további részében Jákfalvi avantgárd és magyar posztmodern drámák elemzésére, kritikai bemutatására tesz kísérletet úgy, hogy röviden összefoglalja a legjelentősebb drámaelméleti irányzatokat is. Jacques Scherer, Manfred Pfister és Bécsy Tamás teóriáinak összefoglalása kétségtelenül hasznossá válhat az oktatás számára, mivel a szerző az elméletek gyakorlati applikációját is prezentálja. További pozitívum, hogy olyan jelentős műveken teszi ezt, melyekről ritkán folyik diskurzus a magyar irodalomtudományi életben.

...

A színház- és drámaelméleti viták szempontjából különösen fontosak a fejezet végén olvasható kijelentések: “[d]e ha változik (talán éppen megfordul) is a szöveg és előadás dependenciája, a kritika reflexiója a drámára semmiképpen nem kerülhető meg. Egyrészt, mert a szöveg önálló létmódját, sajátos rögzítettségét az előadás önkényessége sem számolja fel. Másrészt, mert megfelelő drámaolvasási metódus nélkül az előadáskritika számára sem maradhat más, mint a tetszés vagy nemtetszés impresszionisztikus kinyilvánítása”. (136. o.)

...

A kötetet két, a magyar színháztörténet szempontjából különösen fontos előadás, Jeles András A mosoly birodalma, illetve Gaál Erzsébet Danton című művének elemzése zárja. Nehéz feladatot old meg itt a szerző, hiszen minden interpretáció megértésének elvi előfeltétele az, hogy az olvasó ismerje a vizsgált művet. A színházi előadás-elemzés esetében ez problematikus, hiszen csak azok számítanak ideális befogadónak, akik látták a produkciót, vagyis jelen voltak az eseményen. Az elemzőnek tehát vállalnia kell azt a feladatot, hogy a vizualitást verbálisan rögzítse; Jákfalvi szemléletes leírásai a lehetőségekhez képest kiválóan teljesítik ezt, maradéktalanul megfelelve az előadás-elemzés műfaji kritériumainak. Pontos érveléseinek és meglátásainak köszönhetően könyve nem csak az avantgárd kutatói, hanem a színházelmélet, illetve annak gyakorlati applikációja iránt komolyabban érdeklődők számára is megkerülhetetlen olvasmány."