A könyv három japán színésznő társadalmi és szakmai öndefinícióját alapul véve vizsgálja a nyugati és a japán színjátszás

19–20. század fordulóján bekövetkező „találkozását” az interkulturális színház elméletei keretében. Kiemelt szerepet kap

ezáltal a „nyugat–kelet”, illetve a „nyugat–japán” binaritások problematikája. A kötet az interkulturális színház fogalmi

kereteinek, valamint a korszak japán történeti hátterének bemutatása után részeletesen vizsgálja Sadayakko, Matsui

Sumako és Hanako karrierjét, kitérve a hozzájuk kapcsolódó emblematikus előadások bemutatására és elemzésére,

valamint a korabeli nyugati és keleti közönség befogadói magatartására. Az elemzés arra mutat rá, hogy noha a színész-

nők, a hozzájuk kapcsolódó társulatok, illetve a nyugati (köztük magyar) és keleti nézők is az egzotikus és távoli Idegen

vonzásában álltak, valójában sosem kerültek teljesen kívül a Sajáton. A könyv a magyar nyelvű szakirodalomban hiány-

pótló szerepet tölt be, illetve a nemzetközi szakirodalomban is új megközelítést alkalmaz, amennyiben a három színész-

nő jelentőségét együtt, összehasonlító eszközökkel vizsgálja.

A magyar színháztörténet egyik élő legendája a Marat/Sade kaposvári előadása. Ács János rendezése olyan szintézist teremtett, amely nemcsak a magyar (és az egyetemes) színházművészet meghatározó irányzatait foglalta össze, hanem a 80-as évek értelmiségi gondolkodásának progresszív irányait is. A Marat/Sade-ban szerencsésen összegeződtek a kaposvári társulat törekvései és Ács János addigi pályájának újdonságai.

Sándor L. István könyve először tesz kísérletet arra, hogy bemutassa ennek a meghatározó jelentőségű színházrendezőnek a munkásságát. A könyv Ács János pályáját a kezdetektől a Marat/Sade-ig tekinti át. Bemutatja a Paál István vezette Szegedi Egyetemi Színpadot – azt az amatőr színházi műhelyt, ahol Ács János szoros kapcsolatba került a színjátszással, s vezető színészként az első sikereit aratta. Rendezőként is itt készítette az első előadását. Majd a könyv sorra veszi azokat az előadásokat, amelyeket Ács előbb főiskolásként, majd a kaposvári társulat tagjaként (illetve meghívott vendégként) készített.

"Jani hatalmas szenvedélyeket tudott az emberekből kiváltani, mert hatalmas szenvedélyek mozgatták. Olyan szenvedélyek, amelyeknek nem is akart mindig a végére járni. Már sikeres, nagyon sikeres fiatal rendező volt, akitől mindenki a legnagyobbat várta, de ő magát egy kisfiúhoz hasonlította, aki nem csinál mást a művészetben, mint a kisfiú, aki egy kavicsot talált a tengerparton. Mikor Belgrádban a BITEF minden létező díját megnyerte a Marat-val, az őt ünneplő színésztársaságot otthagyva kiment a kocsma elé, és ellenállhatatlanul tört föl belőle a forró zokogás. Azért tudom, mert ő mesélte el nekem, azzal a kommentárral, hogy fogalma sincs, miért zokogott." (Forgách András)

Bertók Lajos 2006 óta nincs köztünk. A legnagyobb filmes sikere kapujában állt, amikor negyvenévesen elragadta őt a Duna. Sorsa és végzete a halála óta eltelt időben is foglalkoztatta a színházi szakmát, pályatársait és egykori rajongóit. Érthetetlen viszont, hogy a magyar színházi lexikonok és könyvek eddig elmulasztottak írni róla.

Ez a kötet ezt az űrt szeretné betölteni. Bertók művészi pályája nagy pillanatainak bemutatása mellett megpróbálunk közelebb jutni összetett személyiségének megfejtéséhez is. A Schiller Kata által kiválogatott 61 képhez illesztettünk 61 rövid szöveget, melyeket interjúkból, kritikákból, nekrológokból és visszaemlékezésekből vettünk. A legendás előadásait, képzőművészeti munkáit bemutató művészi képek mellett olyan arcait is felvillantjuk Lajosnak, Lalinak, amit a nagyközönség nem láthatott. Válogatásunk egy rendkívüli pályakép vállaltan szubjektív lenyomatát kínálja. Mi hárman, egykori barátai, ezen keresztül szeretnénk bemutatni generációnk egyik legnagyobb színészét. (Dégi János, Furka Bea és Schiller Kata)

Fodor Tamás egyike az utolsó színházi mestereknek Magyarországon. És egyik képviselője annak a szintén kiveszőben lévő, a világra mindig aktívan reagáló értelmiségi magatartásnak is, amely nemcsak a valóság megismerését, megértését tartja feladatának, hanem annak alakítását, formálását is.
A Szabadságszigetek című kötet folytatásaként ez a könyv Fodor Tamás pályájának második szakaszát tekinti át. Ez az időszak a Stúdió „K” első nemzedékének válságát és szétszéledését, majd a második nemzedék szerveződését és kibontakozását foglalja magába. Bár a Woyzeckhez hasonló legenda nem született ekkor, A balkon, az Élektra és az Ószeresek előadása mégis kiemelkedik a kor magyar színházművészetéből. Fodor Tamás és a Stúdió „K” tagjai 1986-tól a szolnoki társulaton belül próbálták folytatni munkájukat. A beilleszkedés a profi színház keretei közé nem volt problémamentes, és ez lassanként szétzilálta a csoportot, de Fodor Tamás rendezői pályája ekkor bontakozott ki. Több színháztörténeti jelentőségű rendezése született ekkor (A Janika, az Örökösök, A hazug, A kastély, az Ahogy tetszik), és erőfeszítései a szolnoki színházat a kor egyik legjobb műhelyévé tették.
Fodor Tamás nyolcvanas évekbeli rendezéseinek elemzését a korról, az alkotói folyamatokról és a színházcsinálás emberi aspektusairól folytatott beszélgetések egészítik ki. A rendező mellett megszólalnak a Stúdió „K” első két nemzedékének tagjai közül Angelus Iván, Bakos Éva, Fazekas István, Nyakó Júlia, Oszkay Csaba, Spilák Lajos, Szalai-Szabó István, Székely B. Miklós és Szőke Szabolcs.

"A kabaré 1901. november 16-án késő este debütált Pesten. Nem volt fényes a fogadtatása. Alig pár száz nézője volt, és azok sem tudták eldönteni, mit kezdjenek vele. Egyszeri alkalomra szánják ezt a mulatságot, vagy hosszabb időt is el lehet a társaságában tölteni? Ám, hogy ez a "hosszabb idő" akár egy évszázadot is jelent majd – erre még a legmerészebb fantáziával megáldott pestiek sem mertek gondolni. A kabarét ridegen, bizalmatlanul fogadták. Később, ahogy a század egyre viharosabbá vált, s a világot sűrű, fekete felhők borították be, a szórakoztatásnak ez az új formája nálunk is termékeny talajra talált. Száz év humorát és humorkörnyezetét, a nagyváros, az ország bonyolult, korszakokon átívelő fejlődését és ellentmondásait, milliók ízlésvilágát és annak gyakori változásait egyetlen kötetbe nem lehet belezsúfolni. A kabaré teljes írói és színészgárdája sem férne bele egy ilyen kötetbe. Ez a könyv is csak arra tesz kísérletet, hogy a múlt néhány épségben maradt cserépdarabkáját felszínre hozza a mélységből, és a rárakódott sártól, iszaptól megtisztítsa. Hogy az utókor elcsodálkozhassék, kik jártak előttük és milyen nyomokat hagytak maguk után! Megkísérlem a legfontosabb, a meghatározó szereplők felidézését. És annak az útnak nyomvonalát megrajzolni, amelyet 100 esztendő alatt a magyar, a pesti kabaré bejárt."

Ebben a kötetben színházról szóló írásokat talál az Olvasó. Estéim egy részét a nézőtéren töltöm, és leírom

a véleményemet arról, amit látok. Az itt közölt színikritikák túlnyomó többsége az Élet és Irodalombéin, kisebb

hányada a Színház című folyóiratban jelent meg 2004-ben és 2005-ben. Drámai és zenés előadásokról egy-

aránt szó esik, az utóbbiak között vannak musicalek és operák, amelyek világszerte erőteljes színházi műfajok.

Az opera fellegvárai, Salzburg és Bayreuth külön fejezetet foglalnak el. A színház működése, a társadalomban

elfoglalt helye, szerkezetének és közönségének változása gyakori viták tárgya. Amit ezekről a kérdésekről az

utóbbi két évben írtam – az említett lapokon kívül a Népszabadságban és a Jelenkorban –, szintén összegyűj-

töttem, azzal a szándékkal, hogy kiegészítsék a kritikákat. Rész és egész egymást tükrözi. Nem az számít,

hogy igazam legyen – a művészet megítélése szubjektív –, hanem hogy az olvasó ellenőrizhesse, van-e követ-

kezetesség, vannak-e esztétikai, etikai és szakmai elvek a kritikai tevékenység folyamatában. És főleg, hogy

akár egyetért az írásokkal, akár vitatkozik velük, talál-e bennük élvezetet – ami minden olvasmány célja. (Koltai Tamás)

Földes Anna merészen és ihletetten, tiszteletreméltóan gazdag dokumentumanyagot szólaltatva meg, idézi elénk Jászai

felejthetetlen alakját: életre kelti a nem mindennapi embert és művészt s vele együtt a magyar színjátszás fél évszázadát,

melyet Jászai Mari neve fémjelzett. Nem a pletykaéhes kíváncsiságot akarja kielégíteni, amikor minden fellelhető adatot

megszólaltat könyvében a romantikus életű, izzó szenvedélyektől fűtött tragikáról, hanem azokat a belső és külső

életmorzsákat, lelki tényezőket keresi a színésznő életében, színészi munkájában, amelyek egyetlenné és utánozhatat-

lanná gyúrták: Jászaivá. Azt a sokarcú embert, azt sokarcú színészt keresi munkájában, aki nemcsak halálában, hanem

már életében legendává lett.

"A magam munkáját legendarombolásnak és a legenda folytatásának is szántam. És e kettős célban nem érzek ellent-

mondást. Mert szembe kell végre nézni a szobor eleven és esendő modelljével, a retusálatlan Jászai-képpel, a tragika

tévedéseivel is, hogy tisztán láthassuk igazi alakját, nagyságát. Szólnunk kell korlátairól, hibáiról is, hogy birtokba vehessük,

ami megmaradt – felmérhetően gazdag szakmai örökségét." (Földes Anna)

Ruszt József kiemelkedő rendező, iskolateremtő művész, társulatalapító és -megtartó személyiség, nagyszerű

pedagógus. És ellentmondásos ember. Életét időről időre újrakezdi, de szavai szerint mindig ugyanazt a képet festi.

Írásommal ennek az örökké ugyanolyan előadásnak a lényegét szeretném feltárni, de arra is keresem a választ,

hogy ez a színház mitől rituális, kegyetlen, politikai vagy pszichologizáló, hogy színészeit Grotowski- vagy

Sztanyiszlavszkij-"metódus" szerint neveli-e, hogy tiszteli-e az írót vagy sem, amikor "a legradikálisabban húzó

magyar rendezőként" kialakítja előadásainak szövegkönyvét – a titkait igyekszem kifürkészni.

Tisztelegve és tanulságul. (Nánay István)

Ruszt József gondolataiból

A „legkonzervatívabb újító ” – ez a minősítés nincs ellenemre.

Nem sorolom magam semmilyen irányzathoz, ami tetszik, azt átveszem, gátlástalanul.

Hogy mit szeretek legjobban a világon? A színházat. S a színházban? A próbát. És a próbákon? A szünetet.

Én a szünetben csinálom a színházat.

Engem a folytonos újrakezdés éltet.

A rendező pedagógus is egyben.

Nem az érdekel, hogyan kell rendezni, hanem az, hogyan kell játszani.

Nem a szerepet nehéz „megrendezni”, hanem a színészt.

A színházat csakis a színész újíthatja meg, mert ő találkozik közvetlenül a nézővel.

A néző játszótárs, a feladatunk, hogy együtt-játszásra ösztökéljük.

A fütty is jobb, mint a közöny.

Szakmánk lényege voltaképpen egyfajta kézművesség.

A rendező magától tanulja a legtöbbet. Magányos a szakmája. Abban a pillanatban válik rendezővé,

amikor megtagadja mesterét.

Másképp kell komponálni, ha freskót és másképp, ha portrét akarok festeni. A kegyetlen színház mindig portré.

A nagy színház pedig freskó.

„Egyetlen titkát ismerem csak annak, hogyan lehet megóvni az embert a rosszá válástól: fel kell vértezni szívét

a gyengeségek ellen. E hatás nagy részét a színháztól várjuk – írta Schiller 1800-ban, A színház mint morális intézmény

című tanulmányában. "A színház tart tükröt a balgák népes osztálya felé, s szégyeníti meg a balgaság ezer formáját.”

Ez a színház „társadalmi szerződése”. Klasszikust játszani – van, aki azt mondja, hogy ez gyávaság, pótcselekvés – aligha

jelent mást, mint hogy a mai magyar színház keresi azt a nyelvet, ami saját drámairodalmi és színháztörténeti tradícióihoz

köti, és azt, amelyen a nézővel szót érthet.

A szerző, Hermann Zoltán (1967) irodalomtörténész, színikritikus. Színházi írásai 2011 óta jelennek meg a SZÍNHÁZ

magazinban.

Szeleczky Zita értékes hagyatéka az Országos Széchényi Könyvtár, a Károli Gáspár Református Egyetem és az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet gyűjteményébe került. Ebből a gazdag anyagból – levelezéséből, fényképeiből, színpadi bemutatóinak és önálló estjeinek dokumentumaiból – született meg 2012-ben a Hit és magyarság című kötet. A Szeleczky-hagyatékból 2020-ban új összeállítást készített Jávor Zoltán és Péter Zsolt. A színésznő írásait változatlanul közli az új kötet, az életrajzi összefoglalókat és a sajtószemelvényeket azonban elhagyta. Gazdagodott viszont a könyv illusztrációja: Szeleczky Zita sikerekben és buktatókban bővelkedő életútját számtalan ritka, eddig nem publikált fényképpel, színház- és filmtörténeti dokumentumokkal illusztrálja a könyv.

Az előző kötet CD-mellékleten adta közre Szeleczky Zita néhány hangfelvételét. Az új kötet hanganyagához már online

juthat hozzá az érdeklődő olvasó: 

a kötet hangos melléklete ITT hallgatható meg!

Negyedszázaddal a színésznő halála után elérkezett az ideje annak, hogy színháztörténeti források segítségével megrajzoljuk Karády Katalin félbetört pályaképét, és rekonstruáljuk életrajzát. Nem kezdtünk újabb oknyomozásba s elméleti fejtegetésbe – ehelyett a rendelkezésre álló ismeretanyagot összegeztük. A gazdagon illusztrált kiadvány különlegessége, hogy QR-kód segítségével a díva máig kiadatlan felvételeit is letöltheti az olvasó.

Bálint Lajos életének 88 évéből több mint hatvan a 20. századi magyar színház világában telt el. Alig 18 éves, mikor a századelő progresszív színpadi törekvéseit összefoglaló nagy kísérlet, a Thália Társaság alapítói közt látjuk, 1915-től két évtizeden át a Nemzeti Színház dramaturg-főtitkára. Egész életében aktív színikritikus, termékeny műfordító és sikeres színpadi szerző is volt. Ezt a gyűjteményes kötetet maga állította össze, ám megjelenését már nem érte meg.

Fordította: Rideg Zsófia

"A színház azon helyek egyike, ahol a mai napig megőrződött a test tudása, amelyet elfeledtünk. Itt minden intelligencia mintha alulról jönne: a színész testének mélyéből, a nyelv anyagiságából, az együtt megélt idő szövetéből." Valère Novarina a mai francia színház meghatározó egyénisége. Enigmatikus alkotásai rendkívül izgalmas kérdésfeltevésekről, végtelen hosszú névlistán feltüntetett furcsa nevű alakok jövés-menéséből, kitalált tárgyakból és meglepő akciókból állnak. Folyamatosan az emberi létezés misztériumára kérdez rá. Az ürességre és a csendre, amelynek nekiütközünk, ennek az űrnek a "kinyilatkoztatásával" válaszol – egy forrásvízként áradó, vibrálóan játékos nyelven. Novarina művei költői alkotások, amelyek a színpadot és a színházi esszét is új fogalmakkal gazdagítják. Figyelmének középpontjában a színész áll, aki testében égeti el a szavakat, aki estéről estére meghozza áldozatát, a nyelv felmutatását... Reményeink szerint Novarina gondolatai tapintható közelségbe hozzák a magyar olvasóhoz is ezt a misztériumot – a színházat új fényben láttatják, a test fényeivel világítják meg.

Rendkívül igényes kivitelezésű album, amely 2013-ban látott napvilágot az OSZMI gondozásában. Kiss Manyi fiatalkori arca nevet ránk a borítóról, a kép alatt pedig lendületes aláírása. A belső oldalon a művésznő vallomása: „Addig pedig játszom mindig és mindenhol és mindennel és mindenkivel, mert ezért születtem”…

Amikor az új művészet, a film, s főleg annak "beszélő" változata megjelent Magyarországon, akkor a színpad

mestereinek, a színműíróknak alkotásait nagy számban rögzítették filmszalagra a korabeli legnagyobb színházi

sztárok megjelenítésében.

Juhász István könyve ennek a jelenségnek érdekességeit, sajátosságait mutatja be, megidézve a magyar

hangosfilm első virágkorának sztárjait.

Ebben az új könyvében Lengyel György folytatja a magyar színházművészet jeles szereplőinek bemutatását,

azoknak a kiválóságoknak pályafutását, munkásságát, akik megújították, megalapozták, tehetségük révén

sikerre vitték hazai színjátszásunk ügyét a XX. század kezdeti évtizedeitől napjainkig.

Hevesi Sándor törekvései az első világháború utáni években egy elavult felfogással szemben, ha akadozva

is, de végül eredményre jutva a Nemzeti Színház korszerűsítésében, Németh Antal évekkel későbbi rendezői,

igazgatói működése az ország első színháza élén, az ötvenes, hatvanas években pedig Gellért Endre ugyan-

csak a Nemzetiben megszenvedett kálváriája, tragikus sorsa nem csupán e kiemelkedő tehetségű rendezők

alapos ismeretekkel megrajzolt portréi, de miként e könyvben található többi kortárs megjelenítése is, a

regény izgalmával olvasható írások.

Az az empátia, amivel a szerző megközelíti Horvai István múltbéli politikai szereplésével együtt rendezői

érdemeit, Hubay Miklós zsenialitását és ugyanakkor a hazai színházakban szerzői megpróbáltatásait, a feled-

hetetlen Márkus László színészi habitusát, Pártos Gézának, a Madách Színházban, majd Angliában és Izrael-

ben megélt rendezői hányattatását, a szép Tolnay Klári színésznőségét, a nagyszerű barát és kolléga Vámos

László különleges tehetségét, az együttműködést Németh Lászlóval, ahogy megemlékezik a sokra hivatott

Makai Péterről, vagy ahogy elmeséli kapcsolatát a kor egyik legnagyobb tehetségével, egykoron Móricz

Zsigmond kedvelt színésznőjével, Somogyi Erzsivel, Bogyóval, olyan magával ragadó, annyira lebilincselő,

hogy illik rá a mondás: ezt a könyvet nem lehet letenni. Lengyel leírja látogatásait a színésznőnél, a magá-

nyos, elvonult asszonynál, aki szűk kis lakásában tüskésen ellenkezik, majd végül mégis elvállalja a Múlt

nyáron hirtelen című Tennessee Williams darab főszerepét. Aztán még egy rádió szerepet is, de többet nem.

A nagyszerű művésznő politikai meghurcolása, félreállítása egyike az ötvenes, hatvanas években oly sok

színházi embert ért megpróbáltatásnak, amibe némelyek bele is haltak. Ez a megrázó történet, akár más

részletek is jelentik azokat a szépirodalmi erényeket, amelyek a lenyűgözően bőséges ismeretanyaggal

együtt érdekfeszítő olvasmánnyá teszik a könyvet.

Tanulságos pályák, a XX. századi Magyarország színházművészetének képe bontakozik ki a Kortársuk voltam

lapjain, mert Lengyel György nemcsak pályatárs, de sorstársként tanú is ebben a világban. (Szakonyi Károly)