"Ha elfogadjuk, hogy létezik a bennünket körülvevő, úgynevezett külső világ – amely a többi emberrel
való kapcsolatainkra, a munkára, a szabadidős tevékenységekre épül –, és létezik egy másik, titkos,
láthatatlan és nyomon követhetetlen világ – a mi legbensőbb életünk –, akkor nyugodtan állíthatjuk,
hogy a színházi kísérletezés afféle visszhangként, köztes világként működik a kettő között, és
lehetőséget nyújt arra, hogy kipróbáljuk: vajon a bennünk lévő értékrendet – amelynek alapján
elutasítjuk, vagy elfogadjuk a dolgokat – csak a bennünket körülvevő világ sugalmazza-e, vagy
valóban hitünk és meggyőződésünk szerves alkotóelemei.
A színház általában az ismert és látható világot fejezi ki, de úgy, hogy a láthatatlant és ismeretlent
is megpróbálja felmutatni. A színésznek – aki az emberi élet hajszálfinom árnyalatait is képes
kifejezésre juttatni – alkotó, felelős szerepvállalás jut ebben a közvetítésben, vagyis, a művészi
alkotás létrehozásában. Az alkotás folyamán, pillanatról pillanatra, egyre sűrűbb és átláthatatlanabb,
egyre több oldalról megközelíthető igazság tárul elénk, amely ráadásul állandóan változik, hiszen
szüntelenül keresi önmagát. Ezt a folyamatot, a művészi igazság keresésének ezt a feltartóztathatatlan
folyamatát próbáltam ebben a könyvben vizsgálódás tárgyává tenni, és rá kellett jönnöm, hogy
a sokféle lehetőség körüljárása, a más lehetőségeket is elfogadó várakozás, az örömteli kételkedés
az egyetlen út, amely segít közelebb kerülni hozzá.
Mivel a színház területén az elmélet igazságai csak nagyon viszonylagos és szubjektív igazságok,
hiszen minden annak az egyénisége szerint alakul, mindent annak az egyénisége tölt meg tartalommal,
aki a színházban alkotóként dolgozik, nincsenek ezen a területen mindenre és mindenkire érvényes
igazságok, mert nincsenek általánosan érvényes megoldások sem." (Farkas Ibolya)
