Eugenio Barba színházrendező és teoretikus, az Odin Teatret alapítója, korunk színházművészetének egyik legfontosabb hivatkozási pontja. Ebben a könyvben saját színházi tapasztalatait ötvözi a különféle európai és ázsiai színházi hagyományokkal, olyan transzkulturális alapelvek után kutatva, amelyek összekötik a különböző téridőkben létező színházi jelenségeket. A színész „kitágított teste", színpadi jelenléte, rejtélyes és titokzatos tudása áll a szerző által szorgalmazott színházi antropológia homlokterében. A színpadon megjelenő és a kifejezés előtt már jelentéssel telített test titkai után kutatva a Papírkenu valódi utazóvá avathatja az olvasót. Olyan utazás részesévé teheti, amely évszázadokon és távoli kontinenseken keresztül vezet, amely során tanúja lehet annak a párbeszédnek, amit a szerző az ázsiai színházak mestereivel és a XX. század legnagyobb színházi embereivel, Sztanyiszlavszkijjal, Mejerholddal, Craiggel, Copeau-val, Artaud-val, Brechttel, Decroux-val, Grotowskival folytat.

„A 20. század első felének jelentős magyar színházi rendezői között alig akad olyan, akinek teljes pályaívet sikerült

bejárnia. Németh Antal sorsa annyiban tragikusabb a többiekénél, hogy két totalitárius politikai rendszerben próbált

független művész maradni. Mindkét rendszer kegyetlenül megbüntette. Ő volt az első huszadik századi értelemben vett

rendező Magyarországon, aki nemcsak koordinálja az előadások létrejöttét, de folyamatosan értelmezi a drámát, és

elemzi a színészek munkáját. Ahogyan korának legnagyobb rendezői, Brecht és Mejerhold, ő is az illúzióellenességet

hirdeti, és lengyel elődjéhez, Wyspiańskihoz hasonlóan egyfajta totális színházeszményt képvisel.

Németh Antal már nem csupán értelmez és elemez, hanem önálló, öntörvényű alkotásnak tekinti a színházi előadást.

Szerinte a rendezőnek »nemcsak összekötő kapoccsá kell lennie az irodalmi mű, valamint a kortól determinált közönség,

színész és színpad között, hanem a szó szoros értelmében alkotó művésszé, kinek kezében csupán anyag az irodalmi mű

lelke és szóruhája, a színész teste és hangbeli adottságai, a színpad építészeti, festészeti és plasztikai lehetőségei, de

anyag tulajdonképpen a közönség is, amelynek lelkéből formálja meg, hívja életre a rendelkezésre álló alakító eszközök-

kel művészi álmait.«

Így foglalta össze művészi hitvallását a negyvenes évek elején. Nem rajta múlt, hogy megvalósítása minduntalan akadá-

lyokba ütközött. Amit elkezdett, az 1945 után nem folytatódhatott. A rendezői színház eszméjét sokáig csak fejcsó-

válva, gúnyolódva volt szabad emlegetni, mint hajdan a fauve-okat az akadémikus festészet hívei körében. A realizmus

nevében még évtizedekig a pszichologizálás volt az egyedül üdvözítőnek tartott módszer, amellyel a »színészközpontú«

magyar színpadon hiteles pillanatokat lehet teremteni. Németh Antal rendezői színháza sokáig nem talált folytatókra.”

A könyv a Nemzeti Színház Kiskönyvtára sorozat első kiadványaként jelent meg. Jerzy Grotowski 26 levelét tartalmazza,

melyeket a 20. század korszakos jelentőségű színházi alkotója és teoretikusa a hatvanas években, a „színházi előadá-

sok korszakában” írt tanítványának, aki – mint az Odin Teatret alapítója – mestere mellett már maga is ott van az

európai színháztörténet panteonjában.

Részletek Eugenio Barba bevezetőjéből:

1994 áprilisában könyvtáram egy félreeső polcán találtam rá Jerzy Grotowski huszonhat levelére, melyeket 1963 júliusa

és 1969 augusztusa között írt nekem. (…) A levelek többsége 1964 és 1966 között íródott. Ezek még Grotowski

számára a hírnév berobbanása előtti évek, számomra pedig az Odin Színház oslói, majd holstebrói megalapításának

évei. 1970 után levelezésünk megritkult. Grotowski híres lett külföldön, és ez könnyebbé tette számára Len-

gyelország elhagyását. A Teatr-Laboratorium 13 Rzędów (13 széksor Színháza) Opoléból Wrocławba költözése után

a rezsim szigora is enyhült. Már kevesebb bonyodalommal járt Lengyelországon kívül, Holstebróban vagy máshol

Európában találkoznunk. Elfoglaltságunk, munkánk gyakorta egyszerűbbé tette a telefonon való érintkezést a levél-

írásnál. Mondhatjuk úgy is, hogy levelezésünk megcsappanása inkább a kapcsolattartás könnyebbé válásának, semmint

lanyhulásának a jele volt. Ezzel egy időben útjaink is szétváltak.

(…)

A könyv első része, a Hamu és gyémánt országa egy töredékét meséli el a színház és egy szerelem felszín alatti törté-

netének. Azzal a szándékkal írtam, hogy tanúságot tegyek a színháznak azokról a sorsdöntő éveiről a huszadik század

második felében, amikor Jerzy Grotowski, Ludwig Flaszen, Jerzy Gurawski és a körülöttük lévő kis színészcsoport volt

az inkubátora, megalapozója és kirobbantója a színházi lázadásnak. A környezet a szocialista Lengyelország, történelmé-

nek egy olyan szakaszában, melyre egyszerre volt jellemző a rendőrállam sivársága s a szellemi és művészeti élet felfo-

kozott szenvedélyessége; az üvöltés felszabadító élménye és ugyanakkor a szabadság lehetséges formáinak fáradha-

tatlan keresése.

(…)

Nevezhetnénk-e másnak, mint „szerelemnek” azt a szenvedélyt, mely bizonyos színházművészeket egymáshoz láncolt,

életképes lehetőségekké változtatva az ideákat, melyekről a szenvtelen emberek akkoriban azt tartották, hogy néhány

magányos mániákus rögeszméi csupán? Nem „love story” volt-e Szulerzsickij és Sztanyiszlavszkij között? És Vahtangov?

Nem egy boldogtalan és viharos szerelem igaz története táplálta-e Sztanyiszlavkij és Mejerhold kapcsolatát? Vagy az ­

Eisenstein és Mejerhold közötti kapcsolatot?

Manapság a szenvedélyes szerelmet mindig egydimenziósan, pusztán mint erotikát szemlélik. Éppen ezért gyakorlatilag

lehetetlen megérteni a „Mester” fogalmát a maga teljes mélységében. Nehéz a nyilvánvaló dolgokon túl az olyan fogal-

mak mélyére hatolni, mint az egymásra hatás, a metódus, a leszármazás, a hűség vagy hűtlenség. Mintha a Mester nem

az a valaki volna, aki csak azért mutatkozik meg, hogy azonmód el is tűnjék. Mintha csupán a tanítás és a csábítás volna

a dolga, nem pedig az, hogy fáradságot nem kímélve elindítson bennünket a magunk alkotói magányának a felfedezésére

– anélkül, hogy megsiratna.

A színházlátogatók tájékozódását segítő kötet közel 370 darabról ad részletes ismertetést, amelyek rendre feltűnnek a hazai színpadokon – ezért kaptak helyet köztük operettek, musicalek, sőt nívósabb bulvárdarabok is. A szinopszisokat az emlékezetes rendezések, alakítások leírása egészíti ki, valamint Koncz Zsuzsa száz fotója a tárgyalt előadások főszereplőiről. A Színházi kalauz teljesen felújított, bővített kiadása a magyar színházkultúra széleskörű népszerűsítőjévé válhat. Minden színházszerető polcán ott a helye!

"A Színházi kalauz nem csupán friss, fürge, segítőkész, olvasóbarát, hanem legtöbb vonatkozásában szakmailag is elsőrangú. Pedig szándéka szerint nem „a színházzal professzionálisan foglalkozók munkáját, hanem a színházlátogatók előzetes tájékozódását segíti” a fiatal középnemzedékhez tartozó színháztudós, nemzetközi tekintélyű egyetemi oktató könyve. A bevezetés lapjain rögzítettekkel ellentétben egyébként a kiadvány elődje, a magát 1981-es negyedik kiadásában – nagy kezdőbetűkkel – Színházi Kalauznak mondó kettős kötet (szerkesztette Vajda György Mihály és Szántó Judit) lényegében ugyanezt a célt szolgálta (súlyosabb, kissé fontoskodó drámatörténeti összefoglalásait Kékesi Kun Árpád indokoltan elhagyta). [...] A Színházi kalauz a címek ábécérendje szerint tárgyalt alkotásokat precízen, cicomázás nélkül, korszerűen, jó stílusban mutatja be tartalmi kivonattal. [...] Jól válogatott, megfelelő nyomdai színvonalú fényképek élénkítik a terjedelmes, de kézbe simuló kalauzt." (Tarján Tamás)

"Ezt a nem is kis terjedelmű bábesztétikai szöveggyűjteményt tekintsék annak, ami célja volt: első lépés a sokfelé kallódó, ma már szinte hozzáférhetetlen bábesztétikával és a bábjátékkal kapcsolatos gondolatok gyűjteményének. Első lépés, amelyben a figyelem elsősorban az elmúlt három-négy évtized szétszóródott cikkei, tanulmányai, elemzései felé fordult, azokat gyűjtötte össze folyóiratokból, Bábszínpad-kötetekből, könyvekből. Az utóbbi ismét kulcsszó: ez a szöveggyűjtemény szeretné felhívni a figyelmet olyan munkákra is, amelyek mostanában jelentek meg, esetleg még kaphatók könyvesboltokban, antikváriumokban – Granasztói Szilvia: Játsszunk a bábuval! –, de ha nem, talán fellelhetők könyvtárakban is – mint például Obrazcov elemző munkája, A bábjátéktól a filmig. De helyet kaptak a szöveggyűjteményben olyan előadások is, amelyek eddig nyomtatásban nem jelentek meg, például Szilágyi Dezső A hagyományos tündérvilág a modern gyermekszínház repertoárjában című elemzése, vagy idegen szerzők – Ryl, Jurkowski, Kudlinski – tanulmányai, akiknek munkái magyar nyelven először szöveggyűjteményünkben látnak napvilágot. Kitekintése ez elsősorban a mai bábművészetre, olyan irányzatokra, amelyekről évek óta hallottunk, hírből ismerünk, de most, egy egyszerű leírás segítségével szinte közvetlen élményünkké válhat. ... Végezetül még annyit szeretnék mondani, hogy a nem kifejezetten "esztétikai" írásokat azért vettük be a szöveggyűjteménybe, mert nemcsak "esztétizálni" akartunk a közreadott anyaggal, hanem azt is hangsúlyozni: elmélet és gyakorlat szorosan összefügg, és ha olykor az írások között ellentmondást találunk, azzal a szöveggyűjtemény olvasóját arra is akartuk ösztönözni: gondolkodjon minél önállóbban, ha lehet – és bizonyító erővel tud is – mondjon ellent a kötetben idézett elveknek. Ez az ellentmondás – meggyőződésünk – a fejlődés alapja. Gazdagodása a játékosnak, csoportvezetőnek, és ez nem kicsi dolog." (Tarbay Endre)

A kötet tanulmányai abból a szociológiai előfeltevésből indulnak ki, hogy nem csak azt érdemes vizsgálni, hogyan hat

a színházra a valóság, hanem azt is, hogy hogyan használja a "való élet" a színházi hatásokat. Azért is van szükség a

performativitás fogalmának e tágabb értelmezésére, mert az utóbbi bő évtized során a színházi kínálat jelentős bővülésének

lehettünk tanúi világszerte. Nagyszámú új működési forma, megközelítés, téma és funkció került be a színházi érdeklődés

látókörébe. A dokumentarista színház, a részvételi színház, a társadalmi dráma, az immerzív színház térhódítása bizonyítja,

hogy nem túlzás a színházi kontextusban is egyfajta társadalmi fordulatról beszélni, mely számos új lehetőséget, formát és

problémát hozott felszínre. Emellett a múltfeldolgozás a közép-európai régióban is önálló paradigmává vált, az égető társa-

dalmi és közéleti kérdéseket érzékenyen feldolgozó színházi nevelés is egyre nagyobb teret nyert mind a független, mind a

kőszínházi területen. Ezért a kötetben olvasható, a közösségek és közönségek reprezentációját vizsgáló esettanulmányok

a színházszociológia, a művészet és valóság kapcsolatának új lehetőségeit keresik, illetve ezek elemzésére tesznek javasla-

tot. A kortárs magyar színház és a magyar színháztörténet mellett Moldova, Lengyelország, Hollandia, Anglia, Észtország

és az Egyesült Államok színházi előadásai és drámái szerepelnek a 2008-2018 között keletkezett tanulmányokban.

Szabó Attila színháztörténész, tanár. 2009 óta az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársa, 2014 óta

igazgatóhelyettese, a digitális fejlesztések koordinátora.

2017-ben lett volna 90 éves Taub János, a magyar színházművészet egyik kiemelkedő személyisége. Különleges rendezői

metódusa, amellyel legendássá vált előadásait létrehozta; a jellegzetes "taubiánus" stílus, amely mindegyik rendezésén jól

érzékelhető. Az alapanyagnak megfelelően ugyanakkor minden rendezésében más és más előadásmód, a forma; művei

ma még emlékezetesek a színházi szakma és a színházszerető közönség idősebb nemzedékei számára. De a kultúr-

történet eme kiemelkedő, egyedi látásmóddal és páratlanul izgalmas egyéni stílussal rendelkező művészegyénisége, aki

ténylegesen nemzetközi hírnevet szerzett a magyar színháznak is, megérdemli, hogy tevékenysége, sikerei ismertebbé

váljanak, hogy neve, művészete fennmaradjon az utókor számára is. Darvay Nagy Adrienne könyve elsőként tárja fel

részletesen Taub János teljes életművét.

Molnár Piroska a Nemzet Színésze mintegy fél éven át beszélgetett Bíró Krisztával gyerekkoráról, színészi pályájának  állomásairól, emlékezetes szerepeiről, előadásokról, kollégákról, magánéletéről, gazdag és tartalmas életútjának sokszor regényszerűen izgalmas történetéről. Életnagytakarításnak nevezte a dialógusban született vallomást, ebből lett ez a könyv, amelyet a kiadó Molnár Piroska három szeretett kollégája és rendezője, Babarczy László, Zsámbéki Gábor és Ascher Tamás ajánlásával bocsát útjára.

Molnár Gál Péter, közismert nevén MGP, a Kádár-kor meghatározó kritikusa, színházi egyénisége, tanúja, szereplője volt. A Népszabadságba évtizedeken át írt szellemes, élvezetes, de sokszor kíméletlen és elfogult színikritikái megkerülhetetleneknek számítottak. 2004-ben derült ki, hogy Luzsnyánszky Róbert néven 1963-tól 1978-ig az állambiztonság ügynökeként tevékenykedett. Az eset megrázta a színházi világot, ő pedig néhány hónap alatt Coming out címmel megírta saját történetét megzsarolásáról és ügynöki múltjáról. Emellett rendkívül színes, szórakoztató és tűpontos portrékat közöl kortársakról, kollégákról, színészekről, rendezőkről, barátokról és ellenségekről, sokakról azok közül, akikkel hosszú és gazdag élete során összeakadt. A szöveget keletkezése után végül mégsem publikálta – most, másfél évtizeddel később, magyarázó jegyzetekkel és annotált névmutatóval együtt olvasható.

Máté Gábor naplóiban hol a színész, hol a rendező perspektívájából pillanthatunk be egy-egy színdarab próbafolyamatába,

közelről látjuk, hogyan dolgozik a színész a szereppel, a rendező a társulattal. Hogyan telik egy színházi ember egy napja

a reggelitől és az el nem bliccelt edzéstől kezdve a próbán és a tanításon át egészen az esti előadásig és a hajnali napló-

írásig. A könyvben szereplő első naplótömb az 1994-es Julius Caesar színre vitelét dokumentálja, az utolsó pedig

Az imposztor 2015-ös varsói előadásának különleges próbafolyamatáról számol be. Otthonosságról és idegenségről,

szorongásról és örömről ír a szerző folyamatos önkritikával, fanyar iróniával, találó megfigyelésekkel és őszintén. Utóbbi

minden napló nagy kérdése. Ezt Máté Gábor is tudja: ,,De mi értelme a naplónak, ha nem őszinte szöveg, ugyanakkor mi

értelme a naplónak, ha nem akarom, hogy bárki olvashassa? A naplóm végül – úgy látszik – mindig igaz szöveg, néha

ugyan elhallgat, de amit állít, az akkor éppen úgy volt, ez biztos. Tehát nem hazudik." A könyv a közelmúlt magyar

színháztörténetének különleges forrása, amelyet gazdag fotóanyag tesz teljessé.

Jerzy Grotowskiról és az opolei – wrocławi Laboratórium kutatásairól eleddig magyar nyelven nem jelent meg olyan

önálló tanulmány, amely ezt a munkásságot átfogóan ismertette volna. Pedig ennek a nagyívű kutatássorozatnak

az eredményei a 20. század második felének legnagyobb színházi forradalmát jelentették és 2009-ben a szellemi

világörökség részévé váltak. A tanulmánykötet tehát sem a színháztudományi szakemberek, sem a színművészet

alkotói, sem pedig a korszerű színház iránt érdeklődők számára nem lehet érdektelen, és talán nem is „mellőzhető”

munka…

Hogyan kell színházat alapítani? Mi az, hogy színházalapítás? Mire – és főleg kire – van szükség hozzá? Ábrázolható-e a színházalapítás – színpadon? Egyáltalán: mire jó a színház? Hosszú évtizedekig tartó várakozás és vágyakozás, sok nekibuzdulás és megtorpanás előzte meg a vasi megyeszékhely, Szombathely első, állandó társulattal bíró kőszínházának megalapítását. 2007 szeptemberében aztán egyhangúlag döntöttek a szombathelyi önkormányzati képviselők: Jordán Tamás vezetésével megalapítják a Weöres Sándor Színházat. Az olvasó most képet kaphat arról, hogyan telt el az első tizenhárom év. Ölbei Lívia kötetét Mészáros Zsolt fotói teszik még különlegesebbé.

"Erwin Piscator és a német forradalmi színházi mozgalom a húszas években és a harmincas évek legelején – szinte egy és

elválaszthatatlan fogalom. Az első világháború utáni politikai harcok a munkásosztály hatalmának megerősítéséért, majd

az egyre élesedő fasiszta veszély ellen, mind jobban és mind erőteljesebben támaszkodnak a színházművészet eszközeire,

mint agitációs-propaganda eszközökre, és ennek a harcnak egyik élenjáró katonája a protestáns bibliaforditó-papi család-

ból származó Erwin Piscator.

1893-ban született Ulmban. Fiatalkori évei azonosak a haladó német művészértelmiség útjával) az első világháború embert

átformáló-érlelő poklát megjárva, meglegyinti őt a "dada" az "épater le bourgeois" jelszavával, hatása alá keriti az

expresszionizmus, hogy aztán – az októberi forradalom és a szovjet eszménykép nyomán – eljegyezze magát a politiká-

val, mindenekelőtt a politikával, a forradalmi harcokkal, amely harcokban a művészet az ő számára csak eszköz lehet.

"Műsorunkkal... 'politikát akartunk csinálni'" – írja a "Proletár Szinház" munkájával kapcsolatban és ezzel jellemezte a

húszas évek német forradalmi színházi mozgalmát általában és meghatározta saját alkotótevékenységének irányát is.

Amikor első ízben jelentetünk meg válogatást az 1930-ban napvilágot látott A politikai szinház /Das politische Theater/

című műből, a szemelvényeket úgy sorakoztatjuk egymás után, hogy azok Erwin Piscator – műve előszavában saját

maga által korszakokra bontott – tevékenységének minden szakaszát felöleljék.

„A Kegyetlen Színháznak az a rendeltetése, hogy egy szenvedélyes és lüktető élet szükségletét ébressze fel a színházban. A kegyetlenségben, amelyre támaszkodni kíván, ezt a fajta szilaj következetességet, a színpadi elemeknek ezt a végletes sűrítését kell látni. Ez a kegyetlenség véres lesz, ha kell, de nem feltétlenül és nem mindig; olyanfajta csontszáraz erkölcsi tisztaságot jelent, amely nem fél megfizetni az élet árát.” (Részlet A Kegyetlen Színház második kiáltványából)

"Amikor arra vállalkoztam, hogy értekezést írjak a rendezésről, előzőleg gondosan lerögzítettem témám határait, és pontosan meghatároztam célomat. Szeretném tehát, ha ez az írás nem támasztana félreértést köztem és olvasóm között.
Mindenekelőtt leszögezem: ennek az értekezésnek nincs olyan igénye, hogy pusztán a kifejtett módszer vagy eljárások hatékonysága révén rendezőt faragjon abból, aki rendező szeretne lenni. Arról sincs szó, hogy egyszerű elolvasása beavatná az olvasót mindazokba az ismeretekbe, amelyeket a színházművészet megkövetel. Célja csupán az, hogy Franciaországban először – vagy majdnem először – bemutasson néhány általános elvi és gyakorlati fogalmat, amelyek nélkülözhetetlenek és alkalmasak rá, hogy előmozdítsák az egyéni felfedezéseket ki-ki számára azon az ösvényen, amelyet elhivatottságának megfelelően kiválasztott magának. A színházművészet – kétségkívül sokkal inkább, mint bármely más művészet – attól, aki birodalmában igazi eredményeket akar elérni, igen nagy intelligenciát, műveltséget, akaraterőt, türelmet és rátermettséget követel. Így hát azt szeretném, ha ez az értekezés hasznos lenne." (L. Moussinac)

A színháztörténet modernitást lezáró műve, amely a színházat még Isten-kérdésnek fogja fel, minden bizonnyal Samuel

Beckett Godot-ra várva című drámája, amely A játszma vége tökéletessé csiszolt metafizikai sakkjátékszínházban telje-

sedik be. A drámairodalom Beckett után szakít ugyan a több évezredes metafizikai genealógiával, de nem a színház; több

olyan alkotót ismerünk ugyanis – Jeles András, Silviu Purcãrete, Romeo Castellucci –, akik a theatrum theologicum bűv-

körében alkotnak: számukra a színházi előadás a létezés kozmikus kérdéseinek a közösségi rítusa. Amennyiben a színház

az ember testi tapasztalatainak a tárháza (régebbi kifejezéssel: élettár), a theatrum theologicum nem egyéb, mint az

Isten-gondolatok és Isten-vesztések, a megváltás és a saját életünkkel való kiengesztelődés, valamint a történelem fog-

ságába zuhant kozmosz fölvetésének a közösségi tere. Könyvünk nem a theatrum theologicum monografikus kifejtése,

hanem a fogalom megnyitása. Nyilvános, de semmiképpen sem magányos útkeresés.

Eugenio Barba, a dániai székhelyű Odin Teatret, valamint a nemzetközi iskola, az International School of Theatre Anthropology (ISTA) alapítója és Nicola Savarese, a római Universita degli Studi Roma Tre egyetem professzorának szótárcikkek formájában megírt alapművét veheti kézbe a kedves olvasó. A Színházantropológiai szótár elegánsan helyezi egymás mellé a színészmesterség különböző vizuális manifesztációit, keleti és nyugati források bőséges tárházából merítve. Ez a gazdagon illusztrált, több mint 650 fényképet és ábrát tartalmazó forrásmunka az előadóművészek: színészek és táncosok titkos művészetének szóló tiszteletadás. Nemcsak szótár, hanem kézikönyv színházi szakembereknek, színészeknek, táncosoknak, rendezőknek és dramaturgoknak, útikalauz a transzkulturális előadások témájával foglalkozók számára. Sokéves kutatómunka gyümölcse, amely a nyugati kutatások túlnyomó részével ellentétben az előadóművészet empirikus megközelítését adja, "hogy felülemelkedhessen a különböző diszciplínák, technikák és esztétikák szakosodásain".

A kézikönyv célja, hogy bővítse tudásunkat a színpadi test lehetséges megjelenéseiről és az előadás dinamikájára adott nézői válaszreakciókról. Az egyensúlyról, az ellentétről, a montázsról és egyéb színpadi technikákról szóló gyakorlati fejezeteket olyan elméleti szócikkek követnek, mint a Szöveg és színpad vagy a Tágítás. A szerzők az előadóművészek összetett mesterségét, titkos művészetét helyezik kutatásaik középpontjába.

Girgio Strehler 1921-ben született Barcolában. A milánói Accademia filodramatici színiiskola elvégzése után színészként mutatkozott be. A világháború alatt részt vett az ellenállásban, majd Svájcba emigrált, ahol színielőadásokat rendezett a mürreni és genfi menekülttáborban. S háború után visszatért Olaszországba, és a Milano Sera c. lap színikritikusa lett, majd utazó színtársulatoknál rendezett. 1947 tavaszán Paolo Grassival együtt megalapította a milánói Piccolo Teatrót, amelynek 1955-től volt a társigazgatója.