A színház varázsa, mitológiája és látványvilága létező fogalom és életérzés. Van benne valami mágikus,

valami szertartásszerű, ami nap mint nap magával ragadja a nézőt. Nemcsak a színházi előadásokban

létrejövő látvány által, de a monumentális koncertszínpadokon, a képzőművészeti tárlatokon is megmutatja

erejét. Ezek a terek csak egy kis ideig léteznek, olyan vizuális valóságok, melyeket emlékezetünk-

ben élnek tovább. de vannak olyan gyűjtemények, amelyek őrzik a térteremtő vagy térmíves művé-

szek különleges kísérleteit, az általuk felfedezett és újragondolt terek, előadások makettjeit és terveit.

A látvány általában elvész, ha az előadás lekerül a repertoárról. A szaksajtó is ritkán elemzi a tér

vizuális dramaturgiáját, a rendezőt és a színészeket méltató kritikák végén általában pár sort kap a tervező

és a látványvilág.

A történeti és elsődlegesen kortárs szcenikai gyűjtemények bemutatásával, teremtett világuk képi doku-

mentumainak megjelentetésével olyan utazásra invitálja a szerző, Turnai Tímea az olvasókat, ahol a díszleté,

az építményé, a térteremtőké a főszerep.

Jánoskúti Márta az egyik legsikeresebb és legtöbbet foglalkoztatott jelmeztervező. Turnai Tímea a Kossuth-díjas, a Nemzet művésze díjakkal kitüntetett művész teljes életpályáját mintegy 300 jelmeztervén, illetve a megvalósulásukat tükröző fotón keresztül mutatja be.

A szerzőről:

Turnai Tímea színháztörténész, szakíró, a PIM-OSZMI főmuzeológusa, a szcenikai gyűjtemény vezetője, számos hazai és nemzetközi szcenikai kiállítás kurátora.

Ez a könyv a színház történetét mutatja be a kezdetektől napjainkig, hét jól áttekinthető, kronologikusan elbeszélt

fejezetben. Hová vezetnek a színház eredettörténetei? Volt-e színházi vákuum 530 és 930 között, s ennek

következtében fel kellett-e fedezni újra a színházat a késő középkorban és a reneszánsz idején? Mit nevezünk a polgári

színháznak és hogyan működik? Hogyan viszonyul egymáshoz színház és média? A szerző szuverén színháztudományi

koncepció jegyében teszi fel és válaszolja meg ezeket a kérdéseket, miközben a színházhistoriográfia problémáira is

reflektálva megteremti az európai színház történetének esettanulmányokra épített izgalmas narratíváját.

Adolphe Appia 1899-ben megjelent könyve óriási hatást gyakorolt az avantgárd tendenciákra, kezdeményezései

pedig beépültek a 20. századi színházi gyakorlatba. A Zene és rendezés most jelenik meg először teljes terjedelmében

magyarul, Jákfalvi Magdolna fordításában.

Az 1970-es évektől kezdve a nyugati színházkultúrákban egyre inkább háttérbe szorul a színház irodalmi szerepe és meghatározóvá válik esemény jellege. A szöveg egyenrangúvá lesz a tér, a mozgás, a hangok, a világítás elemeivel. A színház egyre több érintkezési pontot alakít ki a társművészetekkel, a performansszal, a képzőművészettel, az operával és a tánccal. Ezt a folyamatot foglalja össze Lehmann "posztdramatikus" elnevezés alatt.

A kötet az olasz reneszánsz komédia történetét vizsgálja a XV-XIV. században. 

Nyerges László a komédia két alapvető létformájának, a drámai szövegnek és színpadi sorsának egyaránt

figyelmet szentel. A szövegről szólva elsősorban a teátrális jellemzőket mutatja be, a színpadi megjelenéssel

kapcsolatban a játékosságot tartja szem előtt.

Bár néhány évtizede mind a filozófiában és a társadalomtudományokban, mind a színháztudományban jelen-

tősebb érdeklődés mutatkozik egyfelől a test, másfelől a teatralitás iránt, a kettő közötti kapcsolat mibenlété-

nek, sajátosságainak, folytonosan átalakuló viszonyának vizsgálata ez idáig nem kapott kellő figyelmet.

A könyv szemléletének és szerkezetének alapja az, hogy az egyes részek a test felől értelmezik a teatralitást,

és a teatralitás összefüggésében vizsgálják a testet.

Bánffy Miklós darabjainak legteljesebb gyűjteménye.

Csikós Attila ízig-vérig mestere a szakmájának: nemcsak saját stílussal bír, hanem megértéssel és empátiával

viszonyul az opera egészéhez és a csodára váró nézőkhöz.

Ez a könyv gyönyörű utazás térben és időben: elindulva otthonról, érintve Bayreuth-ot és Európa minden

fontosabb operaházát, eljutva egészen távoli világokig, Japánig, Észak- és Dél-Amerikáig. Csikós Attila

lenyűgöző életútjának történetét varázslatos rajzok, díszlettervek és elkészült díszletek illusztrálják.

Várszegi Tibor az előadó-művészet eredetének feltárására tesz kísérletet: a mozgásművészeten keresztül

fokozatosan a gyakorlat felé haladva szemlélteti azt, amire ma már oly kevés dolog emlékeztet: "az ember

lényege a színpadi igazságesemény közegében is a csönd, a részvétel miatti köszönet és a létesemény okozta

öröm történése az Ég és a Föld közötti játszó-téren".

Változás nélkül nincs dráma. De néha a drámatörténet változásai is lehetnek annyira hatásosak, mint egy jól megszer-

kesztett dráma. E kötet egy olyan színháztörténeti fordulatot mutat be, amelyet két, élesen szemben álló dramaturgia

összeütközése tett érdekessé, látványossá. Érdemes-e még a régi, évszázados szabályokat követnie egy drámaírónak,

vagy csak egy kötetlenebb, nem folyamatos időrendű szerkezet lehet elég izgalmas, elég modern? Varga László könyve

a változás folyamatát elemzi, és azoknak az íróknak – Pirandello, Beckett, Ionesco, Genet – műveit, akik a nem-lineáris

drámát létrehozták.

A kortárs műalkotások megragadásához a 60-as évek óta elégtelennek bizonyultak a hagyományos esztétika

fogalmai. Művek helyett olyan események születnek, amelyek nemcsak a művészt, hanem a látogatót, a hallga-

tót, a nézőt is bevonják. Ennek feltérképezésére, megvizsgálására és értelmezésére, egy új esztétika, a perfor-

mativitás esztétikájának kidolgozására vállalkozik Erika Fischer-Lichte munkája.