Kísérletek a színház és a közönség viszonyának újragondolására

Az európai hagyományok szerint a színház épületében a néző rendszerint a megvilágított színpadtól elkülönítve, az

elsötétített nézőtéren foglal helyet, és onnan nézi az előadást. Csendben marad, jelenlétét és tetszését csak a megfelelő

pillanatokban és a megfelelő módokon nyilvánítja ki. A konvenciók tiszteletben tartása és követése kényelmessé, kiszámít-

hatóvá és biztonságossá teszi a színészek és a közönség találkozását mindkét oldal számára. Ugyanakkor ezzel kölcsö-

nösen le is mondanak az egymással folytatható interakció számos lehetséges módjáról. A fennálló hagyomány megváltoz-

tatására jelenleg több elméleti és gyakorlati törekvés is irányul. Közülük is jelentős (immár Magyarországon is) a dráma-

pedagógusoké, akik szakmai felfogásában és működésében a közönség az általános színházi gyakorlattól eltérően mindig

aktív résztvevői szerepet kap. Módszereik, illetve tapasztalataik a közönség bevonása és a vele folytatott interakció fenn-

tartása terén egyre több olyan színházi szakember érdeklődését is felkeltik, akik ugyanezzel a kihívással a színházi munka

során szembesültek. Első közösen végzett kísérleteik kezdeti tapasztalatairól beszélgettünk a Káva Kulturális Műhely

színész-drámatanáraival, Schilling Árpád rendezővel, Kárpáti Péter drámaíróval és Terhes Sándor színésszel.

Beszélgetések Zygmunt Molikkal

A beszélgetéseket készítette és a könyvet szerkesztette: Giuliano Campo.

Zygmunt Molik (1930–2010) lengyel színész, rendező, színészpedagógus, a legendás Jerzy Grotowski által irányított, ma már az UNESCO kulturális világöröksége részeként számon tartott opolei, majd wrocławi székhelyű Laboratórium Színház alapító tagja és meghatározó művésze, illetve trénere volt huszonöt éven át, egészen annak 1984-es feloszlásáig. A később intézetté vált munkacsoport szinte minden egyes meghatározó előadásában (vagy valamely felújításában) fontos szerepet játszott, emellett Grotowski a kezdetektől fogva rábízta a társulati tagok számára tartott hangképzéstréningeket.

Ahogy Grotowskinak, úgy Moliknak is természetes tézis volt, hogy a hang a test meghosszabbítása, hasonló fizikai valóság – ezért a testtel és hanggal végzett gyakorlatokat nem elkülönítve, hanem egységben kezelte, illetve alakította ki. Tréningjeit a hetvenes évek ún. „parateátrális korszakában”, a világ minden tájáról érkezett professzionális vagy amatőr színészek és érdeklődők számára többnapos műhellyé formálta; színészi workshopjait pedig egészen haláláig tartotta szerte az egész világon. Bár nem akart egységes módszertant képezni az általa kidolgozott gyakorlatokból, színészi nevelő munkássága és életműve – Grotowski korai színházelméletének precíz és praktikus szemléltetéseként – mára olyan klasszikusok mellett említhető, mint Sztanyiszlavszkij, Vahtangov, Mihail Csehov vagy Lee Strasberg és Stella Adler. Az életét és színészettel kapcsolatos elméletét feldolgozó beszélgetőkönyvben partnere az olasz származású kiváló angol irodalom és színháztörténész, Giuliano Campo.

"A test nem hazudik gondolata, amely a színpadi tánc teljes múlt századi történetét összefogja, már a szavaktól megcsömörlött századfordulón megjelent az első tánclázadók eszméiben. Arról azonban, hogy a színházi és színházon kívüli konvenciók alól lassan felszabaduló test, a tánc médiuma mit mond, és ezt hogyan teszi, nagyon is különbözően vélekedtek a szabad tánc prófétanői vagy az Orosz Balett újítói; a német expresszionisták vagy az orosz és svéd avantgárd jelesei; a modern tánc vagy a táncszínház megteremtői; a balett megtagadói és megújítói; a néptáncokat a színpadra átmentő kísérletezők; az összművészet vagy a tiszta tánc elkötelezettjei; a közlés hívei vagy a kommunkiáció lehetőségét megkérdőjelezők. Ez a kötet arra tesz kísérletet, hogy rekonstruálja e rendkívül szerteágazó táncművészeti folyamatot, s egyben bevezesse olvasóját a színpadi tánc közelmúltjának történetébe, amelynek során megszülettek a XX. század legfontosabb táncra vonatkozó kérdésfeltevései és egymással jobbára élesen szemben álló művészi válaszai."

A pozsonyi születésű Lábán Rudolf a 20. század európai táncművészetének egyik legnagyobb alakja volt. Sokfelé ágazó tevékenysége hatalmas területet ölelt fel, mintegy 120 koreográfiát készített, 15 könyvet és több mint 70 tanulmányt adott közre. Színpadi művei ugyan elenyésztek az idővel, esztétikai és oktatási elképzeléseit, a mozgást analizáló elméletét azonban szerte a világon kiindulási pontnak tekintik azóta is, legyen szó akár táncterápiáról, koreológiáról, tánclejegyzésről vagy mozdulatelemzésről. Lábán e visszaemlékezésekben életének leglényegesebb eseményeiről, világszemléletének és művészetének gyökereiről vall. Írása ugyan nem szokványos önéletrajz, mégis kirajzolódnak belőle Lábán meghatározó gyermekkori élményei, művészpályájának fordulópontjai, személyiségének rendkívüli ereje, művészi eltökéltsége, teljesen új, szinte vallásos hiten alapuló táncszemlélete és filozófiája.

Roger Copeland könyve jóval többet kínál egy művész életrajzánál, mert végigkíséri ugyan Merce Cunningham (1919–2009) páratlanul gazdag, hat évtizedes koreográfusi pályáját az első szólóktól a digitális technikát is alkalmazó késői alkotásokig, de eközben felvázolja e hatvan év legfontosabb szellemi áramlatait, benne az amerikai képzőművészet, zene, színház és modern tánc történetét is. Ez az intellektuálisan és kulturálisan is tág kontextus teszi lehetővé, hogy a szerző magyarázatot találjon arra, a múlt század ötvenes éveitől kezdve hogyan és miért alakult át olyan radikálisan a tánc, s egyben a modern tánc fogalma, s ebben milyen szerepet játszottak Merce Cunningham – és állandó alkotótársai: John Cage, Robert Rauschenberg és Jasper Johns – hagyományromboló eszméi. Cunninghamnek a modern táncot átformáló forradalmi eszméi és új kompozíciós módszerei nem csupán megelőlegezték a posztmodern táncot, hanem máig hatnak a kortárs tánc világában is. Mert ahogyan a Cunningham Társulat egyik alapító tagja fogalmazott: „Merce sokkal több ajtót nyitott meg az őt követő nemzedékek számára, mint ahányon ő maga hajlandó lett volna belépni.”

„Duncan kisasszony…akinél szebben senki se táncolt ezen a világon…, nos, igen, Duncan kisasszony úgy gondolkodik, hogy a tánc mint művészet a test művészete, melyben a főszerep az izmoknak, a húsnak jut. ...Társa a zene. A kettő együtt valami pazarul emberi, művészi élvezetet szolgáltat. Pazarul emberi! Különlegesen emberi!... Megtiltották Duncan kisasszonynak, hogy a saját lelke szerint való emberi művészetet űzzön: megtiltották, hogy amikor az izom és a hús az ő művészi anyaga, izommal és hússal dogozzon. Ezzel agyonütötte a berlini spíszbürgerizmus Duncan táncművészetét; azaz agyonütötte volna, ha lehetne.” (Csáth Géza, 1906)

„…viszontláttam táncában szobor-ismerőseimet megelevenedve. Tudom, hogy azok a pompeji nimfák, miknek képei bennem élnek, csak így mozdulhatnak meg, mint ez a táncköltő. Ugyanis a mozgás logikája szerint. Mert valamint egy építőművész egy ledőlt oszlopból meg képes konstruálni egy templomot, úgy ez a bámulatos műveltségű leány, a látott fix mozdulatokból építi föl logikus törvény szerint táncait…” (Jászai Mari, 1902)

„Amint szólni kezd az ember valamiről, rögtön beleütközik az azonosítás problémájába. A beszéd mintha a világ

felosztását is magába foglalná – már az első szóban. Persze az isteni parancsok kora már leáldozott. Mégis, az a mód,

ahogy beszélünk valamiről, a gondolkodás újra és újra felülvizsgálandó tárgyát alkotja. A Látvány/színház-kötet több

tanulmánya is efféle szándékkal íródott.”

A szerzők elsősorban tudománytörténeti kérdésekre keresik a válaszokat, miközben a szöveg, a látvány és a színház-

történet kulcsszavai köré csoportosítják reflexióikat. Az itt olvasható előadások különböző művészeti ágak kutatásával

foglalkozó, eltérő tudományos iskolákból és nem azonos metodikával dolgozó tanárok és fiatal kutatók szerkesztett

szövegei. Egy olyan interdiszciplináris diskurzus kialakítására tettünk kísérletet, amely mind a kortárs művészetek

gyakorlatával, mind a külföldi művészetfilozófiai gondolkodás legmeghatározóbb elméleteivel lépést tart. A tanulmányok

általában azzal a problémával foglalkoznak, hogy vajon a művészetek rendszerét valóban meg lehet-e szüntetni, és hogy

az egyes műfajok mibenlétét pusztán tudományos szövegek határozzák-e meg.

Az 1989–90-es rendszerváltozás Magyarországon a színházi struktúrát nem változtatta meg, a könyvkiadás szerkezete

azonban jelentősen átalakult. A kortárs dráma fórumai, a színház és a könyvkiadás eltérő feltételrendszerek közé kerültek.

A szűk drámapublikációs lehetőségek ellenére a magyar színház mégsem nélkülözte a kortárs magyar drámát. Az ezred-

forduló körüli évtizedekben évadonként mintegy húsz-huszonöt – irodalmi szempontból számottevő – új magyar dráma

került színre. A könyv ebből a drámatermésből merít, a bevezető fejezetben áttekintést adva a korszak fontosabb színpadi

szerzőiről és főbb műveikről, az utána következő tizennégy drámaíróportrén keresztül pedig – anélkül, hogy extenzív

seregszemlére törekedne – bemutatja az elmúlt két és fél évtized kortárs magyar drámairodalmának legjelentősebb,

legszínvonalasabb rétegét, ismertetve és elemezve mintegy száz színdarabot. A szerző egy korábbi munkájában az előző

korszak, az 1960-as,’70-es,’80-as évek magyar drámairodalmát vizsgálta. A jelen kötet az említett mű, a Drámaforma és

nyilvánosság. A magyar dráma alakulása Örkény Istvántól Nádas Péterig (1997) című könyv folytatásának is tekinthető.

A kötet szerzői: José Maria Vieira Mendes, Jacinto Lucas Pires, Miguel Castro Caldas, Patrícia Portela, Tiago Rodrigues

Fordították: Király Szabolcs, Székely Szabolcs, Varsányi Kata, Végh Anna, Bata Péter, Nagy Dóra Judit, Borbáth Péter,

Urbán Bálint, Kristóf Borbála

A „portugál dráma” szókapcsolat hallatán mostanában elsősorban gazdasági, pénzügyi válsághírekre asszociálunk,

ezúttal azonban a világ legszomorúbb népének irodalmi terméséről van szó. Pessoáról vagy Saramagóról mindenki

hallott. Ezen kötet fiatal szerzőiről nem feltétlenül. Pedig posztdramatikus építkezéstechnikájukkal máris figyelemreméltó

erővel jelenítik meg a periférikusság problémáit. Jelentőségük egyelőre nem vetekedik az említettekével, vagy egyéb

emblematikus portugál hírességével, ugyanakkor Vasco de Gama és José Mourinho vére ott lüktet bennük, a soraikban,

ott a lefedett bú, a hiány, az örök elveszettség, bármennyire dolgoznak ellene és viselkedik felül ezek a sóvárgó, furcsa,

világvégi lelkű, nagy szívű emberek, akár irodalmárok, akár hajósók, akár futballedzők. (Egressy Zoltán)

Végh Attila munkája sajátos műfajú könyv: esszészótár. A költő-filozófus szerző kötete a fontosabb görög drámaelméleti

fogalmakat ráérősebben, "alanyibb" módon tárgyalja. Ez a szótár valóban kísérlet: az európai kultúra történetét döntően,

máig meghatározó fogalmak megvilágítási kísérlete. A szöveg a költői és a filológusi beszély határvonalán egyensúlyoz.

Szicília partjainál elsüllyed egy rozoga hajó, fedélzetén több száz ázsiai menekülttel – majdnem mind odavesznek.

Hat évvel később konferenciát szerveznek a legközelebbi faluban a történtek miatti, összeurópai rossz közérzet

feltérképezésére. De valóban rossz-e a közérzetünk? És ha igen, ez az oka? A helyszínre érkező újságírók, egy kurátor,

egy temetkezési vállalkozó és egy karrierválságban lévő társadalomtudós egyaránt hasznot akar húzni a még víz alatt

hánykolódó hullákból. De ez Margareth Obexer darabjában sem olyan egyszerű.

Míg A kísértethajó utasai Európába mint az ígéret földjére menekülnének, addig Ulrike Syha főhőse egy magába

belefáradt kultúrából szeretne kitörni. Meg egy önemésztő nagycsaládból, amelyben a törékeny, magányos nőnek kellene

támogatnia a súlyos semmiségektől szenvedő többieket. A China Shipping végén az élete már egy rossz teherhajón

úszik Kína és egy új állás felé. Kérdés, hogy utánamegy-e?

Margereth Obexer 1970-ben született a dél-tiroli Brixenben, Olaszországban. Jelenleg Berlinben él. Drámákat, rádió-

játékokat, elbeszéléseket és kritikákat ír, olasz nyelvből fordít. A WDR dramaturgja, a Freitag irodalmi szerkesztője.

2005-ben Solitude-ösztöndíjasként három hónapot töltött Budapesten. Ulrike Syha 1976-ban született Wiesbadenben.

Lipcsében tanult dramaturgiát, majd rendezőasszisztensként dolgozott ugyanitt. Műveit bemutatták többek között

Lipcsében, Hamburgban, Bécsben és Stuttgartban. Drámákat fordít, mások mellett Lars von Triertől és Alan Ayckbourntól.

2008-ban Solitude-ösztöndíjasként három hónapot töltött Budapesten.

Fordította: Kozma András

Szergej Medvegyev orosz drámaíró, újságíró 1960. szeptember 2-án született Rosztov-na-Donu városában. Diplomáját

a Rosztovi Egyetem fizikatudományi karán szerezte, ezt követően egy műszergyárban helyezkedett el, ahol eljutott

a főmérnöki beosztásig. Civil foglalkozása mellett már korán bekapcsolódott a helyi kulturális-művészeti életbe: számos

dalszöveget írt a 12 Volt és a N.E.T nevű zenekarok számára, valamint színpadi szövegeket írt több színházi produkció-

hoz. 1995 elején született első önálló darabja Korunk hősei címmel Italo Calvino Báró a fán című regényének motívumai

alapján, Jurij Melnyickij rosztovi rendező felkérésére.

Ezt követően (1995-től) a Komszomolszkaja Pravda-Rosztov és az Expressz-Riporter című lapoknál dolgozott, majd

1998-tól 2007-ig a Provincia kiadóháznál állt alkalmazásban – tudósítóként, különtudósítóként Rosztovban, Moszkvában,

végül – 2003-tól 2007-ig a Gazeta Dona c. újság szerkesztőjeként. 2009-től a rosztovi Ktoglavnij (Ki a legfőbb) folyó-

irat főszerkesztője. 2006-tól úgy dönt, hogy alkotói tevékenységének középpontjába a drámaírást helyezi. Megírja a

Brat-3 (Testvér-3) című darabot Ionesco Különórájának ihletésére, és ettől kezdve évente több drámát publikál. Többek

között a díjakkal is kitüntetett Fodrásznőt, az Elképzelések a szerelemről és a Varangy című darabokat.

Szergej Medvegyev Fodrásznő c. darabjának magyarországi ősbemutatója 2009. május 9-én zajlott a debreceni

Csokonai Színház Víg Kamaraszínházában, amit a színház felkérésére Viktor Rizsakov, a moszkvai MHAT (Művész

Színház) európai hírű rendező-színészpedagógusa rendezett Szűcs Nelli, Trill Zsolt, Tóth László és Kristán Attila szerep-

lésével. Az előadás nagy sikerrel szerepelt a budapesti Rivalda Fesztiválon, és meghívást kapott a Pécsi Országos

Színházi Találkozó 2010-es versenyprogramjába is.

Samuel ​Beckett, Harold Pinter és Tom Stoppard művészetének színház-, és drámatörténeti újításai a 20. század második

felétől napjainkig éreztetik hatásukat a színpadon világszerte. Műveik komplexitása, részletgazdagsága, a szövegek

rétegzettsége olykor nagy kihívás elé állítja a színházba járó közönséget és az olvasót. Nekik nyújt segítséget ez a könyv.

Nyusztay Iván könyve bemutatja az abszurd keletkezéstörténetét, és kitér fontosabb jelentésváltozásaira. A dráma-

történeti és műfajelméleti megközelítés mellett a szerzőre jellemző módon nagy szerep jut a filozófiai kitekintésnek is,

amelynek köszönhetően betekintést kapunk dráma és filozófia termékeny kapcsolatába. Az önazonosság jelenségének

és alakváltozásainak vizsgálata olyan nézőpontként szolgál, amely felől kirajzolódhatnak a tárgyalt drámaírók közötti

alapvető különbségek és átfedések. A könyv emellett kísérletet tesz az abszurd határainak körvonalazására, és precíz

műelemzések során nyomon követi a kiutat az abszurdból a modern tragikomédia világába.

Nyusztay Iván 1967-ben született. 2000-ben, a Leuveni Katolikus Egyetemen szerzett doktori fokozatot angol

irodalomtudományból. Jelenleg angol irodalmi, elsősorban drámatörténeti és drámaelméleti kurzusokat vezet egyetemi

oktatóként. Szűkebb szakterülete, a Shakespeare-dráma mellett az utóbbi években az abszurd dráma került érdeklődése

középpontjába. Sokéves kutatómunkája eredményeként a 2002-ben megjelent angol nyelvű Shakespeare-könyv után

ismét fontos, hiánypótló mű született.

Fordította: Szalay Mátyás

A Bariona Jean-Paul Sartre első drámája, és nem igazán illeszkedik a későbbiek sorába. Nemcsak témája miatt, amely a

Megváltó betlehemi születésének története, hanem az ateizmusát átható remény miatt sem, amely itt az emberiség

egészére rávetül.

Bariona, a város elöljárója már minden hitét elveszítette népének jövőjével kapcsolatban, és ő maga ítéli saját háza népét

pusztulásra, mikor felesége közli vele, hogy gyermeket vár. Ebben a reményvesztett helyzetben érkezik el hozzá a jó hír

egy angyal révén. Ez a remény hatja át mindannyiukat, és minden akadály, olykor a józan ész ellenére is képessé válnak

az előrelépésre, hogy saját maguk is szülővé válhassanak.

Sartre ezt a drámát 1940 karácsonyán, egy náci hadifogolytáborban, fogolytársai számára írta.

A Károli Gáspár Református Egyetem Szeleczky Zita Kutatócsoportja ebben a kötetben Szeleczky Zita 1946-tól 1959-ig keletkezett, eddig feldolgozatlan, válogatott magánlevelezését teszi közzé (a forrásanyag a Károli Gáspár Református Egyetem Bod Péter Könyvtárában, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben, valamint az Országos Széchényi Könyvtárban érhető el). Az első négy fejezetben a témában eddig megjelent szakirodalom és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában található peranyag segítségével a családtörténet és életrajz fontosabb állomásait rekonstruálták a szerzők, Lips Adrián, Mátravölgyi Dorottya, Sepsi Enikő és Sztruhár Bettina. A magyarországi és az emigrációs időszak színházi és filmes szerepeit, előadóestjeit táblázatos formában közlik. A kötet végén két interjú olvasható, Péli Lajosnéval, a művész legnagyobb hazai magángyűjteményének kialakítójával és Jávor Zoltánnal, Szeleczky Zita keresztfiával, aki a magánlevelezést az egyetemnek ajándékozta.