"Ha elfogadjuk, hogy létezik a bennünket körülvevő, úgynevezett külső világ – amely a többi emberrel

való kapcsolatainkra, a munkára, a szabadidős tevékenységekre épül –, és létezik egy másik, titkos,

láthatatlan és nyomon követhetetlen világ – a mi legbensőbb életünk –, akkor nyugodtan állíthatjuk,

hogy a színházi kísérletezés afféle visszhangként, köztes világként működik a kettő között, és

lehetőséget nyújt arra, hogy kipróbáljuk: vajon a bennünk lévő értékrendet – amelynek alapján

elutasítjuk, vagy elfogadjuk a dolgokat – csak a bennünket körülvevő világ sugalmazza-e, vagy

valóban hitünk és meggyőződésünk szerves alkotóelemei.

A színház általában az ismert és látható világot fejezi ki, de úgy, hogy a láthatatlant és ismeretlent

is megpróbálja felmutatni. A színésznek – aki az emberi élet hajszálfinom árnyalatait is képes

kifejezésre juttatni – alkotó, felelős szerepvállalás jut ebben a közvetítésben, vagyis, a művészi

alkotás létrehozásában. Az alkotás folyamán, pillanatról pillanatra, egyre sűrűbb és átláthatatlanabb,

egyre több oldalról megközelíthető igazság tárul elénk, amely ráadásul állandóan változik, hiszen

szüntelenül keresi önmagát. Ezt a folyamatot, a művészi igazság keresésének ezt a feltartóztathatatlan

folyamatát próbáltam ebben a könyvben vizsgálódás tárgyává tenni, és rá kellett jönnöm, hogy

a sokféle lehetőség körüljárása, a más lehetőségeket is elfogadó várakozás, az örömteli kételkedés

az egyetlen út, amely segít közelebb kerülni hozzá.

Mivel a színház területén az elmélet igazságai csak nagyon viszonylagos és szubjektív igazságok,

hiszen minden annak az egyénisége szerint alakul, mindent annak az egyénisége tölt meg tartalommal,

aki a színházban alkotóként dolgozik, nincsenek ezen a területen mindenre és mindenkire érvényes

igazságok, mert nincsenek általánosan érvényes megoldások sem." (Farkas Ibolya)

A színház-jelenség folyamatosan kiterjed innen a címbéli kiterjedés a társadalmi lét majd minden területére.

A magyar művelődés történetének egyik-másik szakaszában egy egész anyanyelvi kultúrát reprezentálhatott a színház.

Jelentősége kiterjedt: közösség-teremtő, megtartó szerepe lehetett a legvadabb nacionalista diktatúra körülményei

közepette is. A színház ugyanakkor egyetemesen értelmezhető összefüggésekben is máig, folyamatosan kiterjed: az egy

évszázaddal ezelőtt a történelem színpadára lépett filmművészet számára szállított (szállít) ihlető késztetést, rendezőt,

színészt, filmesíthető darabot, tapasztalatot.

A sokoldalú Gáspárik Attila kötete a lehető legtöbbet képes elmondani a színház világáról: közérdekűen, érthetően,

érdekesen, bennfenteskedés nélkül. Összefüggéseket elemez: irodalom, társadalom, színikritika, színészképzés, rendezés,

nemzedéki hitvallások között; feltárja, miként hatnak, mit súgnak a nagy elődök az utókornak; és a besúgásról is mellé-

beszélés nélküli mintát kínál az olvasónak. Gáspárik Attila könyve a kortárs színház (és közönség!) kiterjedő elemzése

során a legfontosabb, legalapvetőbb morális kérdésekkel szembesít.

Gáspárik Attila könyvsorozatának második kötete, a Teátrális világunk tovább finomítja az előző könyvben

(A színház kiterjedése) oly kitűnően vizsgázott – több nézőpontú – elemző viszonyulást.

A szerző itt is a színház belső, szakmai világának olyan részleteit mutatja be, amelyeknek igazi dimenzióiról keveset

tudhat az olvasó. Ugyanakkor állandóan meglepnek, sokszor szinte sokkolnak Gáspárik merész KITEKINTÉSEI:

a társadalom egészére (történeti, politikai dimenziókra). E két pólus között ingázó könyvet jellemzi: egyrészt a szakmai

hozzáértés, tájékozottság és innováció, másrészt pedig a történelmi-közéleti beágyazottság, függőség és ennek

(művészeti!) következményei.

Ezt a fajta sokszoros összetettséget érezzük Gáspárik Attila könyvének minden lapján: beszéljen társulaton belüli

erőtérről, a jó főiskola és jó színház összefüggéseiről, színházról és "lóvéról" (finomabban: finanszírozásról), a hiányzó

európai (és regionális) kultúra koncepcióról... – végig egy minőségi színház képe dereng fel Teátrális világunkban.

Válogatta és az összekötő szövegeket írta: Csepeli György

Szerkesztette: Gabnai Katalin

Felelős szerkesztő: Debreczeni Tibor

A középfokú rendezőképzés oktatási segédanyaga.

E válogatás szemelvényeket tartalmaz Ervin Goffman magyarul megjelent műveiből. Olyan lapokat emeltünk ki a szerző gazdagon áradó szövegeiből, amelyek segítséget nyújthatnak az interakció és a dramaturgia kapcsolata iránt érdeklődőnek. Azoknak szántuk a válogatást, akik gesztusaikat, pillantásaikat, érintéseiket, ki nem mondott, sugallt közléseiket – az interakció „szavait” – nem egyszerűen az anyanyelvhasználat természetességével, hanem a bemutatás, a láttatás szándékával, mint tudatos konstrukció anyagát szeretnék mások, közönség előtt újraalkotni, interakciós „mondatokba” illeszteni.

Brecht, a nagy drámaíró, Brecht, a kiváló teoretikus: a drámák írójának és az elméletek alkotójának hírneve mindmáig

elhomályosítja a rendező Brecht tevékenységét. Claudio Meldolesi és Laura Olivi könyve ezt az ismeretlen, homályba

burkolózó alakot fedi fel. Azt a színházi szakembert, aki a színpad művészetének gyakorlatát, a színjátszás elevenségét

kutatja, aki művészetének és elméletének minden komponensét képes egységbe gyűrni. Brecht, a Berliner Ensemble

rendezője, a költő, a dramaturg, a militáns, a szociológus, az orientalista, a moralista eleddig csak olaszul megjelentetett

dokumentumok és egy színháztörténeti tanulmány segítségével kel életre.

Eugenio Barba színházrendező és teoretikus, az Odin Teatret alapítója, korunk színházművészetének egyik legfontosabb hivatkozási pontja. Ebben a könyvben saját színházi tapasztalatait ötvözi a különféle európai és ázsiai színházi hagyományokkal, olyan transzkulturális alapelvek után kutatva, amelyek összekötik a különböző téridőkben létező színházi jelenségeket. A színész „kitágított teste", színpadi jelenléte, rejtélyes és titokzatos tudása áll a szerző által szorgalmazott színházi antropológia homlokterében. A színpadon megjelenő és a kifejezés előtt már jelentéssel telített test titkai után kutatva a Papírkenu valódi utazóvá avathatja az olvasót. Olyan utazás részesévé teheti, amely évszázadokon és távoli kontinenseken keresztül vezet, amely során tanúja lehet annak a párbeszédnek, amit a szerző az ázsiai színházak mestereivel és a XX. század legnagyobb színházi embereivel, Sztanyiszlavszkijjal, Mejerholddal, Craiggel, Copeau-val, Artaud-val, Brechttel, Decroux-val, Grotowskival folytat.

Bécsy Tamás rendkívüli következetességgel építi fel tudományos életművét, melyben a dráma és a színjáték eddig még a

nemzetközi szakirodalomban sem kellőképpen elemzett alapvető elméleti, filozófiai, esztétikai, dramaturgiai kérdéseit

tárgyalja. Ez a kötete, A színjáték lételméletéről írott mű mintegy kerete és szintézise eddigi munkásságának. A színjáték-

elmélet mindmáig nem tudott megszabadulni a napi színházkritika értékszemléletének maradványaitól, s Bécsy elsőként

törte át ezt a már-már mágikusnak érzett korlátot.

"Az ember eleven, változó sokarcúságának megjelenítő ábrázolása a színész művészete, S ebben a művészetben

maga az alkotóművész formálódik, alakul át a legszemélyesebb életmegnyilvánulásaiban, hogy az ábrázolandó alakot

befogadni, önmagában megformálni és kifejezni tudja." (Ruszt József)

David ​Zinder Test - hang - képzelet című művében egy komplex színészképzési módszert ír le, hosszú és eredményes

színészpedagógusi tapasztalatai alapján, Mihail Csehov elméletére építve. Az elméleti felvezetés után gyakorlatok

sorozataiban ismerteti a színészi kifejezőeszközök és a színészi kreativitás fejlesztésének lehetőségeit. Minden gyakorlat

részletes leírása után saját tapasztalatainak tanulságait is megosztja az olvasóval. Az elmélet és gyakorlat folyamatosan

összefonódik a leírásokban, Zinder ugyanis megkísérli a színészi felkészülés fontos fogalmainak azonosítását és megneve-

zését. Egyik alapelve, hogy a tudatosítás a képzésnek nagyon fontos eleme. Módszerének egyik kulcsfogalma a testtudat

és az általa javasolt képzés alapja a színész fizikai eszköztára, hangja és képzelete közötti összhang.

David Zinder nemzetközileg elismert izraeli színészpedagógus és rendező, együttműködése a kolozsvári színházzal olyan

értékes előadásokat eredményezett, mint az UNITER díjra jelölt Dybbuk. Fehér láng, fekete láng (2002). Jelenleg is

kapcsolatban van az erdélyi magyar színjátszással. A magyar fordításhoz külön előszót szándékszik írni. A fordító Hatházi

András, a Kolozsvári Állami Magyar Színház többszörösen díjazott színésze, gyakorló színésztanár, aki David Zinder mód-

szerét saját tanítási gyakorlatában használja. A Test - hang - képzelet többszörösen is hiánypótló mű. Elsősorban könnyen

alkalmazható tankönyv lehet a színészképzésben. Gyakorlati hasznán túlmutatva azonban ez a könyv az első lépések

egyike egy magyar színészképzési fogalomtár és szaknyelv felé, termékeny viták és újabb elméletek, vagy éppen más

gyakorlati módszerek elindítója lehet.

Molnár Piroska a Nemzet Színésze mintegy fél éven át beszélgetett Bíró Krisztával gyerekkoráról, színészi pályájának  állomásairól, emlékezetes szerepeiről, előadásokról, kollégákról, magánéletéről, gazdag és tartalmas életútjának sokszor regényszerűen izgalmas történetéről. Életnagytakarításnak nevezte a dialógusban született vallomást, ebből lett ez a könyv, amelyet a kiadó Molnár Piroska három szeretett kollégája és rendezője, Babarczy László, Zsámbéki Gábor és Ascher Tamás ajánlásával bocsát útjára.

A kötet a huszadik-huszonegyedik századi színház- és drámatörténet kiemelkedő művészeinek, alkotásainak példáján

keresztül a következő kérdésekre keres válaszokat: kinek, minek a (színházi) jelenlétéről van szó? Mit jelent, ha valakinek

„van jelenléte”, milyen értelemben „nincs jelenléte”? Hogyan van jelen, akinek jelenléte van? Mennyiben tér el a színész

jelenléte a többi színpadi elem jelenlététől? Hogyan próbálják ezt megragadni az elméletírók és a színházzal gyakorlatban

foglalkozók? Milyen különbségek vannak a megfogalmazási kísérletekben? Tanítható? Hogyan? Ha nem lehetséges a csend

akusztikus értelemben (Cage), akkor nem marad más lehetőség, mint minimalizált, ám mindig jelen lévő zajszintként

definiálni a csendet? Hogyan lehet/kell/érdemes csendben lenni a színházban? Milyen csendmegközelítést rejthet egy

adott dráma színrevitele? Hogyan lehetséges – ha lehetséges – a csend olyan színházi események során, amelyek eseté-

ben nincs dramatikus „alapanyag”? Milyen esetekben befolyásolja a csend a színész jelenlétét, vagy éppen a színész

jelenléte a csendet?

Rosner Krisztina (1977) a PTE BTK Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszékének adjunktusa,

színházi gyakorlatot, színház- és drámatörténetet oktat. Ír, olvas, néz, játszik, rendez – színházat kutat.

Molnár Gál Péter, közismert nevén MGP, a Kádár-kor meghatározó kritikusa, színházi egyénisége, tanúja, szereplője volt. A Népszabadságba évtizedeken át írt szellemes, élvezetes, de sokszor kíméletlen és elfogult színikritikái megkerülhetetleneknek számítottak. 2004-ben derült ki, hogy Luzsnyánszky Róbert néven 1963-tól 1978-ig az állambiztonság ügynökeként tevékenykedett. Az eset megrázta a színházi világot, ő pedig néhány hónap alatt Coming out címmel megírta saját történetét megzsarolásáról és ügynöki múltjáról. Emellett rendkívül színes, szórakoztató és tűpontos portrékat közöl kortársakról, kollégákról, színészekről, rendezőkről, barátokról és ellenségekről, sokakról azok közül, akikkel hosszú és gazdag élete során összeakadt. A szöveget keletkezése után végül mégsem publikálta – most, másfél évtizeddel később, magyarázó jegyzetekkel és annotált névmutatóval együtt olvasható.

Máté Gábor naplóiban hol a színész, hol a rendező perspektívájából pillanthatunk be egy-egy színdarab próbafolyamatába,

közelről látjuk, hogyan dolgozik a színész a szereppel, a rendező a társulattal. Hogyan telik egy színházi ember egy napja

a reggelitől és az el nem bliccelt edzéstől kezdve a próbán és a tanításon át egészen az esti előadásig és a hajnali napló-

írásig. A könyvben szereplő első naplótömb az 1994-es Julius Caesar színre vitelét dokumentálja, az utolsó pedig

Az imposztor 2015-ös varsói előadásának különleges próbafolyamatáról számol be. Otthonosságról és idegenségről,

szorongásról és örömről ír a szerző folyamatos önkritikával, fanyar iróniával, találó megfigyelésekkel és őszintén. Utóbbi

minden napló nagy kérdése. Ezt Máté Gábor is tudja: ,,De mi értelme a naplónak, ha nem őszinte szöveg, ugyanakkor mi

értelme a naplónak, ha nem akarom, hogy bárki olvashassa? A naplóm végül – úgy látszik – mindig igaz szöveg, néha

ugyan elhallgat, de amit állít, az akkor éppen úgy volt, ez biztos. Tehát nem hazudik." A könyv a közelmúlt magyar

színháztörténetének különleges forrása, amelyet gazdag fotóanyag tesz teljessé.

Jerzy Grotowskiról és az opolei – wrocławi Laboratórium kutatásairól eleddig magyar nyelven nem jelent meg olyan

önálló tanulmány, amely ezt a munkásságot átfogóan ismertette volna. Pedig ennek a nagyívű kutatássorozatnak

az eredményei a 20. század második felének legnagyobb színházi forradalmát jelentették és 2009-ben a szellemi

világörökség részévé váltak. A tanulmánykötet tehát sem a színháztudományi szakemberek, sem a színművészet

alkotói, sem pedig a korszerű színház iránt érdeklődők számára nem lehet érdektelen, és talán nem is „mellőzhető”

munka…

Hogyan kell színházat alapítani? Mi az, hogy színházalapítás? Mire – és főleg kire – van szükség hozzá? Ábrázolható-e a színházalapítás – színpadon? Egyáltalán: mire jó a színház? Hosszú évtizedekig tartó várakozás és vágyakozás, sok nekibuzdulás és megtorpanás előzte meg a vasi megyeszékhely, Szombathely első, állandó társulattal bíró kőszínházának megalapítását. 2007 szeptemberében aztán egyhangúlag döntöttek a szombathelyi önkormányzati képviselők: Jordán Tamás vezetésével megalapítják a Weöres Sándor Színházat. Az olvasó most képet kaphat arról, hogyan telt el az első tizenhárom év. Ölbei Lívia kötetét Mészáros Zsolt fotói teszik még különlegesebbé.

"Amikor arra vállalkoztam, hogy értekezést írjak a rendezésről, előzőleg gondosan lerögzítettem témám határait, és pontosan meghatároztam célomat. Szeretném tehát, ha ez az írás nem támasztana félreértést köztem és olvasóm között.
Mindenekelőtt leszögezem: ennek az értekezésnek nincs olyan igénye, hogy pusztán a kifejtett módszer vagy eljárások hatékonysága révén rendezőt faragjon abból, aki rendező szeretne lenni. Arról sincs szó, hogy egyszerű elolvasása beavatná az olvasót mindazokba az ismeretekbe, amelyeket a színházművészet megkövetel. Célja csupán az, hogy Franciaországban először – vagy majdnem először – bemutasson néhány általános elvi és gyakorlati fogalmat, amelyek nélkülözhetetlenek és alkalmasak rá, hogy előmozdítsák az egyéni felfedezéseket ki-ki számára azon az ösvényen, amelyet elhivatottságának megfelelően kiválasztott magának. A színházművészet – kétségkívül sokkal inkább, mint bármely más művészet – attól, aki birodalmában igazi eredményeket akar elérni, igen nagy intelligenciát, műveltséget, akaraterőt, türelmet és rátermettséget követel. Így hát azt szeretném, ha ez az értekezés hasznos lenne." (L. Moussinac)

Eugenio Barba, a dániai székhelyű Odin Teatret, valamint a nemzetközi iskola, az International School of Theatre Anthropology (ISTA) alapítója és Nicola Savarese, a római Universita degli Studi Roma Tre egyetem professzorának szótárcikkek formájában megírt alapművét veheti kézbe a kedves olvasó. A Színházantropológiai szótár elegánsan helyezi egymás mellé a színészmesterség különböző vizuális manifesztációit, keleti és nyugati források bőséges tárházából merítve. Ez a gazdagon illusztrált, több mint 650 fényképet és ábrát tartalmazó forrásmunka az előadóművészek: színészek és táncosok titkos művészetének szóló tiszteletadás. Nemcsak szótár, hanem kézikönyv színházi szakembereknek, színészeknek, táncosoknak, rendezőknek és dramaturgoknak, útikalauz a transzkulturális előadások témájával foglalkozók számára. Sokéves kutatómunka gyümölcse, amely a nyugati kutatások túlnyomó részével ellentétben az előadóművészet empirikus megközelítését adja, "hogy felülemelkedhessen a különböző diszciplínák, technikák és esztétikák szakosodásain".

A kézikönyv célja, hogy bővítse tudásunkat a színpadi test lehetséges megjelenéseiről és az előadás dinamikájára adott nézői válaszreakciókról. Az egyensúlyról, az ellentétről, a montázsról és egyéb színpadi technikákról szóló gyakorlati fejezeteket olyan elméleti szócikkek követnek, mint a Szöveg és színpad vagy a Tágítás. A szerzők az előadóművészek összetett mesterségét, titkos művészetét helyezik kutatásaik középpontjába.