Máté Gábor naplóiban hol a színész, hol a rendező perspektívájából pillanthatunk be egy-egy színdarab próbafolyamatába,

közelről látjuk, hogyan dolgozik a színész a szereppel, a rendező a társulattal. Hogyan telik egy színházi ember egy napja

a reggelitől és az el nem bliccelt edzéstől kezdve a próbán és a tanításon át egészen az esti előadásig és a hajnali napló-

írásig. A könyvben szereplő első naplótömb az 1994-es Julius Caesar színre vitelét dokumentálja, az utolsó pedig

Az imposztor 2015-ös varsói előadásának különleges próbafolyamatáról számol be. Otthonosságról és idegenségről,

szorongásról és örömről ír a szerző folyamatos önkritikával, fanyar iróniával, találó megfigyelésekkel és őszintén. Utóbbi

minden napló nagy kérdése. Ezt Máté Gábor is tudja: ,,De mi értelme a naplónak, ha nem őszinte szöveg, ugyanakkor mi

értelme a naplónak, ha nem akarom, hogy bárki olvashassa? A naplóm végül – úgy látszik – mindig igaz szöveg, néha

ugyan elhallgat, de amit állít, az akkor éppen úgy volt, ez biztos. Tehát nem hazudik." A könyv a közelmúlt magyar

színháztörténetének különleges forrása, amelyet gazdag fotóanyag tesz teljessé.

Jerzy Grotowskiról és az opolei – wrocławi Laboratórium kutatásairól eleddig magyar nyelven nem jelent meg olyan

önálló tanulmány, amely ezt a munkásságot átfogóan ismertette volna. Pedig ennek a nagyívű kutatássorozatnak

az eredményei a 20. század második felének legnagyobb színházi forradalmát jelentették és 2009-ben a szellemi

világörökség részévé váltak. A tanulmánykötet tehát sem a színháztudományi szakemberek, sem a színművészet

alkotói, sem pedig a korszerű színház iránt érdeklődők számára nem lehet érdektelen, és talán nem is „mellőzhető”

munka…

Hogyan kell színházat alapítani? Mi az, hogy színházalapítás? Mire – és főleg kire – van szükség hozzá? Ábrázolható-e a színházalapítás – színpadon? Egyáltalán: mire jó a színház? Hosszú évtizedekig tartó várakozás és vágyakozás, sok nekibuzdulás és megtorpanás előzte meg a vasi megyeszékhely, Szombathely első, állandó társulattal bíró kőszínházának megalapítását. 2007 szeptemberében aztán egyhangúlag döntöttek a szombathelyi önkormányzati képviselők: Jordán Tamás vezetésével megalapítják a Weöres Sándor Színházat. Az olvasó most képet kaphat arról, hogyan telt el az első tizenhárom év. Ölbei Lívia kötetét Mészáros Zsolt fotói teszik még különlegesebbé.

"Amikor arra vállalkoztam, hogy értekezést írjak a rendezésről, előzőleg gondosan lerögzítettem témám határait, és pontosan meghatároztam célomat. Szeretném tehát, ha ez az írás nem támasztana félreértést köztem és olvasóm között.
Mindenekelőtt leszögezem: ennek az értekezésnek nincs olyan igénye, hogy pusztán a kifejtett módszer vagy eljárások hatékonysága révén rendezőt faragjon abból, aki rendező szeretne lenni. Arról sincs szó, hogy egyszerű elolvasása beavatná az olvasót mindazokba az ismeretekbe, amelyeket a színházművészet megkövetel. Célja csupán az, hogy Franciaországban először – vagy majdnem először – bemutasson néhány általános elvi és gyakorlati fogalmat, amelyek nélkülözhetetlenek és alkalmasak rá, hogy előmozdítsák az egyéni felfedezéseket ki-ki számára azon az ösvényen, amelyet elhivatottságának megfelelően kiválasztott magának. A színházművészet – kétségkívül sokkal inkább, mint bármely más művészet – attól, aki birodalmában igazi eredményeket akar elérni, igen nagy intelligenciát, műveltséget, akaraterőt, türelmet és rátermettséget követel. Így hát azt szeretném, ha ez az értekezés hasznos lenne." (L. Moussinac)

Színházkedvelők számára a Radnótit vezető Bálint András neve egyet jelentett a színvonalas és mértéktartó színház-

csinálással, emellett az elmúlt évtizedek korszakalkotó filmjeiben nyújtott alakításai miatt mint színész is sokak kedvence

lett. A könyv vázát Bálint Andrásnak az elmúlt negyven évben megvalósított önálló irodalmi estjei adják, melyek feleleve-

nítése remek alkalom az elmúlt negyven-ötven év privát történelmének elmondására és átgondolására, színházi, civil és

„állampolgári" értelemben egyaránt. Az olvasó közelebbről is megismeri Bálint Andrást, a népszerű színészt, szakmai

titkokat tudhat meg első kézből, a végén pedig garantáltan új szemmel tekint Aranyra, Kosztolányira, Máraira, Radnótira

vagy Szép Ernőre.

Egy széleskörűen művelt és olvasott, igazi, a szó „márais" értelmében vett polgár portréját rajzolja meg Schiller Erzsébet,

aki jól ismeri Bálint életművét, és úgy tud fontos és lényeges dolgokat kérdezni, hogy diszkréten a háttérben marad, mégis

határozott kézzel tartja mederben a beszélgetést. A könyvet félszáznál több fénykép illusztrálja, melyek önmagukban is

érdekes kordokumentumok.

A könyv a színésszé válás, a pályán maradás beláthatatlan folyamatát elemzi a szerzői személyes életpálya és peda-

gógiai gyakorlat tapasztalatán keresztül. Felvetései aköré a felismerés köré szerveződnek, hogy bármennyire is egzakt

megközelítéseket próbál keresni a színész, a színésztanár önmaga és tanítványai számára, lehetetlen pontosan megha-

tározni, kiből lesz színész, ki marad pályán, illetve melyiküknek milyen áldozatot kell hoznia mindezért.

A szerző specifikusan a marosvásárhelyi színészképzés útján elinduló, az erdélyi magyar repertoárszínház társulati

létezésének tapasztalatán keresztül kialakuló színészi gyakorlatot vizsgálja, illetve az adódó és nem valószínűsíthető

lehetőségek által meghatározott szakmaiság megfogalmazására tesz kísérletet.

A könyv középpontjában a színész munkája áll, elsősorban a figuraépítés mechanizmusait, a szerepértés kialakulását

vizsgálja egy repertoárszínház előadásai, viszonyai, lehetőségei között, illetve azokat a hatásokat azonosítja, amelyek-

kel az említett szakmai környezetben konfrontálódik a színész, ugyanakkor igyekszik megjelölni a játszó gondolkodás-

módjában, értékrendszerében lehetséges változásokat előidéző felismeréseket, amelyek az egyéni szemlélet szempont-

jából sajátosak, azonban jellemzőnek minősíthetők egy szakmai hagyomány definiálta színészi létezés során.

"A jelent érzékeljük, a múltat értjük, s tudjuk, hogy a színész művészete képes bölcsen összegezni és kreatívan össze-

keverni ezt a tapasztalatot. Berekméri Katalin könyve azt a tanulási folyamatot követi végig, ahogy egy kamaszból

színész válhat, egy színészből tanár, s mindezt egy kisváros kétnyelvű közösségére, a családi és baráti munkaközegére

fókuszálva elemzi. Az írás szakkönyv és sajátos biográfia, hiszen a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezető színésznő-

jének és a Művészeti Egyetem mesterségtanárának a város színjátszásában formálódott kérdéseit és cselekvési lehető-

ségeit tárja az olvasó elé. Így tudjuk meg, milyen diáknak, debütáló színésznek, vezetett repertoár-színésznek, rendező-

nek, alkotótársnak, tanárnak, nőnek lenni Marosvásárhelyen 2021-ben, s így válik (az olvasó segítségével) a személyes

emlékezet a város emlékezetévé." (Jákfalvi Magdolna)

Beszélgetések Zygmunt Molikkal

A beszélgetéseket készítette és a könyvet szerkesztette: Giuliano Campo.

Zygmunt Molik (1930–2010) lengyel színész, rendező, színészpedagógus, a legendás Jerzy Grotowski által irányított, ma már az UNESCO kulturális világöröksége részeként számon tartott opolei, majd wrocławi székhelyű Laboratórium Színház alapító tagja és meghatározó művésze, illetve trénere volt huszonöt éven át, egészen annak 1984-es feloszlásáig. A később intézetté vált munkacsoport szinte minden egyes meghatározó előadásában (vagy valamely felújításában) fontos szerepet játszott, emellett Grotowski a kezdetektől fogva rábízta a társulati tagok számára tartott hangképzéstréningeket.

Ahogy Grotowskinak, úgy Moliknak is természetes tézis volt, hogy a hang a test meghosszabbítása, hasonló fizikai valóság – ezért a testtel és hanggal végzett gyakorlatokat nem elkülönítve, hanem egységben kezelte, illetve alakította ki. Tréningjeit a hetvenes évek ún. „parateátrális korszakában”, a világ minden tájáról érkezett professzionális vagy amatőr színészek és érdeklődők számára többnapos műhellyé formálta; színészi workshopjait pedig egészen haláláig tartotta szerte az egész világon. Bár nem akart egységes módszertant képezni az általa kidolgozott gyakorlatokból, színészi nevelő munkássága és életműve – Grotowski korai színházelméletének precíz és praktikus szemléltetéseként – mára olyan klasszikusok mellett említhető, mint Sztanyiszlavszkij, Vahtangov, Mihail Csehov vagy Lee Strasberg és Stella Adler. Az életét és színészettel kapcsolatos elméletét feldolgozó beszélgetőkönyvben partnere az olasz származású kiváló angol irodalom és színháztörténész, Giuliano Campo.

Georges Banu előszavával.

Fordította: Zsigmond Andrea

Mihai Maniuţiu könyve két kiadást ért meg román nyelven, magyarul most jelenik meg először. A könyvnyi terjedelmű esszé-tanulmány megszületésének a körülményei, valamint maga a mű elválaszthatatlan Románia 70-80-as évekbeli politika-történetétől. A színházról, a színházi előadás teoretikus megközelítéséről szóló mű jóval túlmegy saját tárgyán, olyannyira, hogy napjaink egyetemi oktatásában mindegyre megtaláljuk mint kötelező bibliográfiai tételt.

A színész élete csupa játék - gondolhatná az olvasó. Játék és vándorlás. Vándorlás színdarabról színdarabra, szerepről szerepre, lélekből lélekbe... Lőte Attila könyvének második, bővített kiadása szubjektív beszámoló egy életről: az ígéretes kezdetekről, a színészi pálya felíveléséről és beteljesedéséről. Történetek a nagy játékról, melyet életnek nevezünk. Emlékek Várpalotáról, Debrecenről, Budapestről, de felvillannak képek Oroszországból és Németországból is. Egy színész szubjektív történetei egy színészről, aki most őszintén feltárulkozik az olvasó előtt. Akit eddig különböző szerepekben ismerhettünk, az most megmutatkozik: lehull Thalia álarca, s kirajzolódik mögötte az ember. Egyetlen arc, Lőte Attila arca. Az emberé, aki nemcsak önmagáról vall, hanem a mesterségről, a nehézségekről, a sikerekről és az életre szóló barátságokról. Arról, hogy játszani csak a megfelelő alázattal és kitartással lehet. És élni is...

"A pszichodinamikus színház itt leírásra kerülő módszere Jerzy Grotowsky lengyel rendező több esztendős kutatásainak és kísérleteinek az eredményét alkotja. Ez a módszer tehát nem elmélet, hanem arra irányuló a posteriori befejezett törekvés, hogy egzakt módszerbe rendezze színpadi kísérleteinek konkrét eredményét."

A kis kötetben először jelentek meg magyar nyelven Gordon Craig írásaiból részletek.

Szeleczky Zita értékes hagyatéka az Országos Széchényi Könyvtár, a Károli Gáspár Református Egyetem és az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet gyűjteményébe került. Ebből a gazdag anyagból – levelezéséből, fényképeiből, színpadi bemutatóinak és önálló estjeinek dokumentumaiból – született meg 2012-ben a Hit és magyarság című kötet. A Szeleczky-hagyatékból 2020-ban új összeállítást készített Jávor Zoltán és Péter Zsolt. A színésznő írásait változatlanul közli az új kötet, az életrajzi összefoglalókat és a sajtószemelvényeket azonban elhagyta. Gazdagodott viszont a könyv illusztrációja: Szeleczky Zita sikerekben és buktatókban bővelkedő életútját számtalan ritka, eddig nem publikált fényképpel, színház- és filmtörténeti dokumentumokkal illusztrálja a könyv.

Az előző kötet CD-mellékleten adta közre Szeleczky Zita néhány hangfelvételét. Az új kötet hanganyagához már online

juthat hozzá az érdeklődő olvasó: 

a kötet hangos melléklete ITT hallgatható meg!

Színházi élményeinket nagy egyéniségek, jelentős személyiségek teremtik. Valamennyit, minél többet megőrizni a színházi este elvillanó szépségéből, egy gesztus pontosságából, egy mondat kifejező erejéből, egy drámaközelítés érzékeny hűségéből: örök törekvésünk – az emlékeik között kutató egyes színházba járóké csakúgy, mint a színházat körülvevő közegé, a társadalmi közvéleményé. Ez a kötet is valami ilyesfélére vállalkozik: a magyar színházművészet néhány hónapja már múltunkhoz tartozó kiemelkedő képviselője, Várkonyi Zoltán portréjához gyűjt egybe néhány száz lapnyi anyagot, néhány tíz oldalnyi képet. Az arckép monografikus megrajzolása, a teljesség és az átfogó értékelés nyilván későbbi esztendőkre, újabb vállalkozásra vár. Teljesség tekintetében Várkonyi művészete amúgy is összetettebb leckét ad, mint jó néhány társáé: a színház mellett utolsó évtizedeiben a film is teljes értékű alkotóterülete lett – ilyen irányú munkásságának felmérése a jelen gyűjtemény éppúgy nem vállalkozik, mint televíziós színész- és rendező-munkásságának emlékekbe vagy adatokba foglalására. Mi az, amire a kötet gondozói, közöttük a munkát az első elgondolástól a végső megvalósításig irányító Szántó Judit, érzésem szerint, egyáltalán törekedhettek? Megmutatni a színházi embert úgy, hogy a szerepek és rendezések mögé valami a szakma határain túlról is odarajzolódjék. Az író Várkonyi Zoltán egy-egy versével, cikkével megéreztetni, hogy a színházépületen kívül miképp folytatódnak, élnek tovább a gondolatok. Egy-egy emlékezésben, pályatársakkal készített interjúkban elmondani valamennyit – ha ezerszer közhelyesen hangzik is, lehetetlen le nem írni - az "emberről". Eljátszott és színre vitt drámák képei mellett néhány fotón megörökített pillanatot mutatni abból is, ami a "magánélethez" (vagy éppen közélethez) tartozik, és amit éppúgy asszociálunk Várkonyi Zoltán nevének említésére, mint híres sikereit. Itt következik aztán a dolgok neheze. Amikor egy-egy színházi művészember vonásait az alkotását őrző leírásokban, képeken keressük, egyszerre csak megérezzük, milyen hiányos, vázlatos, egyenetlen a kép. Elgondolások, szerepértelmezések és drámaelemzések adalékai interjúk mondataiban lappanganak, fontos vagy éppen nagyszerű pillanatokat egy-egy kritika rövid bekezdései őriznek. A jelen kötet mindenesetre arra törekszik, hogy azt, ami csupán elkallódó újságlapokra, folyóiratpéldányokra van bízva, a legjavát keresve, most együtt is felmutassa. (S éppen ebből a meggondolásból marad ki néhány olyan írás, amely korábban is kapott már helyet kötetekben.) A gyűjtemény végén adattár mutatja szikár pontossággal, megbízhatóbb teljességgel: hány szerep, milyen rendezések sora formálta ki bennünk a gazdag sokféleségű fogalmat: "Várkonyi Zoltán". A színházi működést részleteiben is felidéző írások, kritikák olvasójának feltűnik majd, hogy a recenziók ezt a pályaképet nem arányosan és nem is folyamatosan mutatják be; az anyag zöme legközvetlenebb élményeinkhez: az utolsó két évtized színészi és rendezői vállalkozásaihoz kapcsolódik. Más művészekről más kötetek tán más szerkezettel építik majd a képet – ezúttal Várkonyi Zoltántól való búcsúnk időbeli közelsége diktálja, hogy az egyéniségének megfogalmazására való törekvésben jelentős hely jusson a még friss emlékezés szavainak. Ekképp próbáljuk rögzíteni egy kép vonásait – mielőtt munkásságának konkrét gazdagságával legendává oldódna-foszlana az alkotó ember, az igazi művész. (Elbert János)

"Jordán Tamással idestova harmincnyolc éve járjuk az országot a Szólt az ember című József Attila-műsorunkkal. Minden

előadás megráz, lenyűgöz. A közvetítők egy idő után feloldódnak a feladatban, s a közönség (velük együtt én is) megren-

dülten veszi észre, hogy már jó ideje nem Jordán Tamást hallgatja, hanem magát József Attilát. Minden előadáson meg-

történik ez a csodás átváltozás, amely Jordán Tamás egyik legnagyobb művészi teljesítménye.

Tanúja voltam Tamás keservesen megszenvedett művészi útjának, amíg ezekig a magaslatokig eljutott. Ebben a könyvben

beszámol arról a sok gátlásról, amelyet le kellett küzdenie, hogy színésszé váljon. Tamás épp annyira mérnökember, mint

amilyen nagy játékmester, s mindamellett jó humorú (ez írásából is kiderül), emberszerető és tudatos előadóművész.

Nagy megtiszteltetésként ért, hogy engem kért fel könyve megírásának segítésére, szerkesztésére. Örömmel vállaltam el,

mert történetének ismeretében bátran mondhatom, hogy az sokkal több, mint egy színész életének krónikája. Írása olyan

bölcs élettapasztalatok gyűjteménye, amelyből mindannyian sokat meríthetünk, műszakiak, civilek és művészek

egyaránt." (Sebő Ferenc)

A "hátrametszés" a geodéziában az egyik fontos művelet elnevezése. Jordán Tamás könyvében pedig az önmeghatáro-

zás metaforája: a szerző visszaemlékezésében a számára fontos emberekhez, eseményekhez, ügyekhez való viszony

alapján igyekszik megadni koordinátáit. Az ország egyik legismertebb színházi személyisége önéletírásában az önérzet

és az önirónia hangját váltogatva szakmai pályájának és magánéletének meg nem oldott, kibeszéletlen problémáit veszi

sorra.

A színház alapításának huszadik évfordulójára készült fotóalbum „előszavában” szerzői, nézői, pártolói köszöntik néhány mondattal az ünnepeltet. Esterházy Péter ekképpen:

„A klasszikus szerzői utasítás szerint színész jobbról bejő, és jókat mond; így kéne nekem is most viselkednem. Nem minden pillanatban ez volt a legjobb színház, de mindig az első volt. Eltekintve attól, hogy nem tudom, mi ma egy »nemzeti színház«, s ha tudnám, kell-e, mintha az elmúlt húsz évben a Katona lett volna a Nemzeti. Ebben van jó, rossz. Egy másik színész jobbról jővén nem okoskodna ennyit, csak pihegve sorolná a színésznék neveit. Meg aztán a színészékét. Meg a rendezőkét. Meg mindenkiét. Nevek, vagyis személyek. Személyes színház. Aztán ha még egy színész is lehetne (be), az csak hallgatna. Vigyorogna konstruktívan, majd megemelné a kalapját, és majd a balfenéken el.” A következő száz oldalon a legemlékezetesebb előadásokat több mint 250 kép idézi fel. Az albumot az évadonkénti társulati névsorok, valamint a bemutatók és a vendégjátékok adatait tartalmazó listák egészítik ki.

Negyedszázaddal a színésznő halála után elérkezett az ideje annak, hogy színháztörténeti források segítségével megrajzoljuk Karády Katalin félbetört pályaképét, és rekonstruáljuk életrajzát. Nem kezdtünk újabb oknyomozásba s elméleti fejtegetésbe – ehelyett a rendelkezésre álló ismeretanyagot összegeztük. A gazdagon illusztrált kiadvány különlegessége, hogy QR-kód segítségével a díva máig kiadatlan felvételeit is letöltheti az olvasó.