Sztanyiszlavszkij, Brecht, Artaud, Brook – néhány ismerősen csengő név a múlt századi európai színháztörténet területére kalandozóknak. De valóban ismerjük e művészek máig ható munkásságát, amely oly meghatározónak bizonyult? Kékesi Kun Árpád monográfiája a rendezői színház legfontosabb jelenségeinek áttekintésére vállalkozik. Nem pályaképeket rajzol meg, hanem a rendezésnek azokat a formációit emeli ki, amelyek a hatástörténet szempontjából megkerülhetetlen színházi alkotókhoz kapcsolódnak. Részletes leírását adja az egy-egy művész nevéhez köthető törekvéseknek a történelmi, társadalmi és lélektani irányultságú realista színháztól az epikus és a szegény színházon át a képek színházáig, a meiningeniektől Grotowskin át Wilsonig, de kitér az egyes korszakokat meghatározó színházi tendenciákra, erővonalakra is. A könyv "hátrébb lép egyet" a színháztörténeti és -elméleti írások zöméhez képest: nem általánosságban, nem csak egyes teljesítményeket kiragadva szól a rendezők tevékenységéről, hanem a belső összefüggések feltárásának igényével. S közben sajátos módon újraírja másfél évszázad európai színháztörténetét. Ezért bízvást tarthat igényt minden, a színház mint önálló művészeti ág iránt érdeklődő figyelmére.

A kötet az olasz reneszánsz komédia történetét vizsgálja a XV-XIV. században. 

Nyerges László a komédia két alapvető létformájának, a drámai szövegnek és színpadi sorsának egyaránt

figyelmet szentel. A szövegről szólva elsősorban a teátrális jellemzőket mutatja be, a színpadi megjelenéssel

kapcsolatban a játékosságot tartja szem előtt.

" Többek között ... a Nemzeti Színház – és a nemzeti színház – újabb kori történetét is fel kellene vázolni annak, aki Major Tamásról szólni merészel. Nekünk azonban – objektív, de szubjektív okokból is – sok mindenről le kell mondanunk. Amire vállalkozhatunk, amiről ... olvashatnak, az inkább csak néhány képsor felvillantása – gyakran egymással feleselő, korabeli szövegek segítségével – Major Tamás életének és pályájának színpadáról." (Antal Gábor)

"A Nemzeti Színház története részint az épülethez fűződő illúziók, részint a politikához fűződő realitások

története. Az építkezés eszméje rendszeresen (és rendszertől függetlenül) elfedte a színházi eszme hiányát.

Ennek logikus következménye, hogy a Nemzetit csak ritkán és rövid ideig irányították autonóm művészek.

Ahol nem működik a szellemi erőtér védelme, oda kliensei révén behatol a hatalom. Az elmúlt tíz év rombolásai

és építései a Hevesi Sándor téren, az Erzsébet téren és a Soroksári úton beleillenek a magyar hagyományba.

Ebben az értelemben a legújabb Nemzeti-történet jellegzetesen nemzeti történet" 

Craignek nem volt színháza: egy-egy díszlettervezés, rendezés erejéig kapcsolatban állt a kor nagy színházi

alakjaival, Reinhardttal, Duséval, Sztanyiszlavszkijjal. A tízes évek elején Moszkvában egy legendás Hamletet

rendezett, Firenzében stúdiót hozott létre...

Székely György könyve mindmáig legteljesebb magyar nyelvű összefoglalója E. Gordon Craig életének és

munkásságának.

Egy londoni bordély manzárdszobájában egy öreg komédiás William Shakespeare első életrajzán

dolgozik. Ki volna alkalmasabb erre a feladatra, mint ő, Robert Reynolds, alias Pickleherring, aki

zsenge ifjúságától kezdve olyan fontos női szerepek első megformálója volt a Mester társulatában,

mint Kleopátra, Júlia, Rosalinda vagy Lady Macbeth? És aki igen közel állt Shakespeare-hez, barátja,

sőt tán szerelme volt?

Megtudhatjuk e könyvből, hogy milyen szerepet játszott Erzsébet királynő Shakespeare foganta-

tásában. Vagy hogy mivel foglalkozott Will, mielőtt drámaírásra adta volna a fejét. Avagy hogy

kiről mintázta Falstaff alakját. És hogy ki(k) volt(ak) a szonettek titokzatos Fekete Hölgye(i). Meg

hogy pontosan hogyan is halt meg Shakespeare, s melyek voltak az utolsó szavak, melyek elhagyták

ajkát. Nem is beszélve egy teljes szonettről és elveszett drámarészletekről, melyek műveinek

egyetlen kiadásában sem láttak még napvilágot. És sok-sok egyébről: mesékről, balladákról, dalokról,

ízes káromkodásokról, mondókákról, szaftos pletykákról és bölcs elmélkedésekről.

Pickleherring írása rendkívül tudós mű, ugyanakkor rendkívül pajzán is; egyszerre a nagy drámaíró

életrajza és egy cseppet sem szégyellős bohém önéletrajza. A Robert Nye életművét megkoro-

názó regény végtelenül összetett játék mindazzal, amit valaha írtak Shakespeare-ről, és mindazzal,

amit Shakespeare valaha írt: komolytalan, szellemes, szókimondó és frivol, mélyen emberi és

megindító szöveg, mely Bényei Tamás ihletett fordításában szólal meg magyarul.

"A magyar kiadás jó érzékkel észrevette azt, hogy Shakespeare-kultusz ide vagy oda, az itthoni

befogadói közeg talán nem él annyira mélyen benne a drámaíró körüli történetekben és recepciójában,

mint az angol. A fordítást ugyanis, amely Bényei Tamás remek munkája, az eredetinél sokkal

nagyobb, szintén a fordító által összeállított lábjegyzet-apparátus kíséri, amely, ha nem is mindegyik,

de igen sok shakespeare-i és egyéb hivatkozást felfed, némiképp megkönnyítendő a hazai olvasó

dolgát, s néhány útjelzőt jelölve ki a szöveg labirintusában." (Kisantal Tamás: Mutass nekem egy oly nagy ravaszt, mint…)

"…miközben tökéletes Erzsébet- és Jakab-kori korrajzot kapunk, mint egy történelmi regényben,

továbbá csúfondáros irodalmi kalandozást telistele vendégszövegekkel, versekkel, Shakespeare-rel

és nem Shakespeare-rel (ki nem szabad hagyni Shakespeare aláírásainak és káromkodásainak

felsorolását, továbbá Francis Drake apróhirdetését Bretchgirdle emésztést segítő tinktúrájáról

és persze a Pickleherring-féle Shakespeare-feladatlapot!), valamint egy végtelenül szórakoztató,

letehetetlen szövegfolyamot az írásról, íróságról és az irodalom értelméről, Robert Nye még

azt is eléri, hogy úgy érezzük, a filozofikus nagyregényből mellesleg tényleg mindent megtudtunk

Shakespeare pályájáról és saját embervoltunkról." (Baranyi Katalin)

Habár a történelem során a színház intézménye gyakran próbálta elfedni saját társadalmi kötöttségét, mégis színházi

nyelvek, esztétikák, műfajok sorát újította meg az a szociális tér és rendszer, amely körülvette az alkotókat. A kritika,

a lázadás, a felforgatás eseményei ezek. Színház és társadalom hatástörténetileg forró területeit tárgyalja ez a tanulmánygyűjtemény, ahol ugyanúgy szóba kerülnek az aktív nézőről szóló elképzelések, vagy a kommunista berendez-

kedés és értelmezéstörténet összefonódásai, mint a közösségi színház és színházi nevelés legizgalmasabb irányai,

illetve a kortárs színházi struktúra elfedett problémái a megélhetéstől kezdve a rendszerbe kódolt erőszakformákig.

A kötetben színháztörténészek, teoretikusok, rendezők, színészek, dramaturgok, drámatanárok, szociológusok, valamint

segítő szakemberek írásai mutatnak rá arra, hogyan válhat a színház (újra és újra) a társadalmat nem pusztán tükröztető

gyakorlattá, hanem közösségformáló erővel bíró tevékenységgé.

"Kiknek ajánlom e könyvet?

Diákoknak,
– akik szeretik az irodalmat, mert e könyv segítségével önállóan is megismerhetik a drámairodalom történetét, felfedezhetik a színház világát.
– akik nem szeretik az irodalmat, mert úgy vélik, ők inkább reál beállítottságúak. E mű logikus gondolatvezetése által felismerhetik, hogy az irodalomtörténet sem létezhet ok-okozati összefüggések nélkül.

Tanároknak,
– akik szeretik az irodalmat tanítani, mert e mű birtokában akár holnap megkezdhetik drámatörténeti szakkör vagy fakultáció szervezését.
– akik nem szeretik tanítani az irodalmat, mert e könyv segítségével érdekesebbé, változatosabbá tehetik óráikat,

s felkelthetik, ébren tarthatják az érdeklődést.

Végezetül a "csupán csak" érdeklődőknek, akik szeretnék megismerni a drámairodalom történetét, a színház világát."

"A pszichodinamikus színház itt leírásra kerülő módszere Jerzy Grotowsky lengyel rendező több esztendős kutatásainak és kísérleteinek az eredményét alkotja. Ez a módszer tehát nem elmélet, hanem arra irányuló a posteriori befejezett törekvés, hogy egzakt módszerbe rendezze színpadi kísérleteinek konkrét eredményét."

A kis kötetben először jelentek meg magyar nyelven Gordon Craig írásaiból részletek.

"Senki nem tudta kikerülni az érzékenységét és a kérlelhetetlenségét, akit megérintett, az többé egyszerűen nem tudott nem szabad, nem alázatos és nem fegyelmezett lenni. Ha mégis, az onnantól fogva azonnali szégyen- és fájdalomérzetet keltett az illetőben. Csak mostanában, pár évtizedes távlatból, az emlékkönyv olvastán válik igazán láthatóvá, csak innen lesz meghatóan nyilvánvaló, hogy mindannyian kaptunk tőle hasonló örökrészt, emberek és színházi emberek, akik látszólag távol kerültünk egymástól a lélektérképen." (Müller Péter Sziámi)

A kötet Cs. Szabó Lászlónak, a magyar esszéirodalom koronázatlan királyának színházi témájú írásait gyűjtötte

egy csokorba. Bár a hangsúly – természetesen – Shakespeare-en van, a nagy görög tragédiáktól a romantikán át

a 20. századig tart a képzeletbeli színházi kalandozás.

Végh Attila munkája sajátos műfajú könyv: esszészótár. A költő-filozófus szerző kötete a fontosabb görög drámaelméleti

fogalmakat ráérősebben, "alanyibb" módon tárgyalja. Ez a szótár valóban kísérlet: az európai kultúra történetét döntően,

máig meghatározó fogalmak megvilágítási kísérlete. A szöveg a költői és a filológusi beszély határvonalán egyensúlyoz.

A 20. század elején Berlinben a színházat Reinhardt jelentette. Jelentős színpadtechnikai újítások fűződnek a nevéhez,

és ő használta elsőként szabadon a drámák szövegét. A Salzburgi Ünnepi Játékok gondolata és kezdeményezése is tőle

származik. A Szentivánéji álom Amerikában készült filmváltozatából a magyar nézők is megismerhették a reinhardti

színházat, amely a magyar színházművészetben is mély nyomokat hagyott.

Színházi élményeinket nagy egyéniségek, jelentős személyiségek teremtik. Valamennyit, minél többet megőrizni a színházi este elvillanó szépségéből, egy gesztus pontosságából, egy mondat kifejező erejéből, egy drámaközelítés érzékeny hűségéből: örök törekvésünk – az emlékeik között kutató egyes színházba járóké csakúgy, mint a színházat körülvevő közegé, a társadalmi közvéleményé. Ez a kötet is valami ilyesfélére vállalkozik: a magyar színházművészet néhány hónapja már múltunkhoz tartozó kiemelkedő képviselője, Várkonyi Zoltán portréjához gyűjt egybe néhány száz lapnyi anyagot, néhány tíz oldalnyi képet. Az arckép monografikus megrajzolása, a teljesség és az átfogó értékelés nyilván későbbi esztendőkre, újabb vállalkozásra vár. Teljesség tekintetében Várkonyi művészete amúgy is összetettebb leckét ad, mint jó néhány társáé: a színház mellett utolsó évtizedeiben a film is teljes értékű alkotóterülete lett – ilyen irányú munkásságának felmérése a jelen gyűjtemény éppúgy nem vállalkozik, mint televíziós színész- és rendező-munkásságának emlékekbe vagy adatokba foglalására. Mi az, amire a kötet gondozói, közöttük a munkát az első elgondolástól a végső megvalósításig irányító Szántó Judit, érzésem szerint, egyáltalán törekedhettek? Megmutatni a színházi embert úgy, hogy a szerepek és rendezések mögé valami a szakma határain túlról is odarajzolódjék. Az író Várkonyi Zoltán egy-egy versével, cikkével megéreztetni, hogy a színházépületen kívül miképp folytatódnak, élnek tovább a gondolatok. Egy-egy emlékezésben, pályatársakkal készített interjúkban elmondani valamennyit – ha ezerszer közhelyesen hangzik is, lehetetlen le nem írni - az "emberről". Eljátszott és színre vitt drámák képei mellett néhány fotón megörökített pillanatot mutatni abból is, ami a "magánélethez" (vagy éppen közélethez) tartozik, és amit éppúgy asszociálunk Várkonyi Zoltán nevének említésére, mint híres sikereit. Itt következik aztán a dolgok neheze. Amikor egy-egy színházi művészember vonásait az alkotását őrző leírásokban, képeken keressük, egyszerre csak megérezzük, milyen hiányos, vázlatos, egyenetlen a kép. Elgondolások, szerepértelmezések és drámaelemzések adalékai interjúk mondataiban lappanganak, fontos vagy éppen nagyszerű pillanatokat egy-egy kritika rövid bekezdései őriznek. A jelen kötet mindenesetre arra törekszik, hogy azt, ami csupán elkallódó újságlapokra, folyóiratpéldányokra van bízva, a legjavát keresve, most együtt is felmutassa. (S éppen ebből a meggondolásból marad ki néhány olyan írás, amely korábban is kapott már helyet kötetekben.) A gyűjtemény végén adattár mutatja szikár pontossággal, megbízhatóbb teljességgel: hány szerep, milyen rendezések sora formálta ki bennünk a gazdag sokféleségű fogalmat: "Várkonyi Zoltán". A színházi működést részleteiben is felidéző írások, kritikák olvasójának feltűnik majd, hogy a recenziók ezt a pályaképet nem arányosan és nem is folyamatosan mutatják be; az anyag zöme legközvetlenebb élményeinkhez: az utolsó két évtized színészi és rendezői vállalkozásaihoz kapcsolódik. Más művészekről más kötetek tán más szerkezettel építik majd a képet – ezúttal Várkonyi Zoltántól való búcsúnk időbeli közelsége diktálja, hogy az egyéniségének megfogalmazására való törekvésben jelentős hely jusson a még friss emlékezés szavainak. Ekképp próbáljuk rögzíteni egy kép vonásait – mielőtt munkásságának konkrét gazdagságával legendává oldódna-foszlana az alkotó ember, az igazi művész. (Elbert János)

Megfelelően működő színházkultúra kialakításához szükség van mind gyakorlatra, mind elméletre, mind pedig történetre.

Pontosan arra, hogy elmélet, történet és gyakorlat egymást feltételezve, egymást nem kizárva, hanem egymással

folyamatos párbeszédben állva működjön. Arra, hogy a (hazai) színház az elmélet, a történet és a gyakorlat területén

egymással folyamatos dialógusban létezve állítódjon színpadra. Remélhetőleg a kötetben szereplő tanulmányok is hozzá-

járulnak ahhoz, hogy a hazai viszonyokon eltöprengjünk – érzékelhető diskurzus-szabályok mentén s a történő megértés

reményében.