Craignek nem volt színháza: egy-egy díszlettervezés, rendezés erejéig kapcsolatban állt a kor nagy színházi

alakjaival, Reinhardttal, Duséval, Sztanyiszlavszkijjal. A tízes évek elején Moszkvában egy legendás Hamletet

rendezett, Firenzében stúdiót hozott létre...

Székely György könyve mindmáig legteljesebb magyar nyelvű összefoglalója E. Gordon Craig életének és

munkásságának.

Egy londoni bordély manzárdszobájában egy öreg komédiás William Shakespeare első életrajzán

dolgozik. Ki volna alkalmasabb erre a feladatra, mint ő, Robert Reynolds, alias Pickleherring, aki

zsenge ifjúságától kezdve olyan fontos női szerepek első megformálója volt a Mester társulatában,

mint Kleopátra, Júlia, Rosalinda vagy Lady Macbeth? És aki igen közel állt Shakespeare-hez, barátja,

sőt tán szerelme volt?

Megtudhatjuk e könyvből, hogy milyen szerepet játszott Erzsébet királynő Shakespeare foganta-

tásában. Vagy hogy mivel foglalkozott Will, mielőtt drámaírásra adta volna a fejét. Avagy hogy

kiről mintázta Falstaff alakját. És hogy ki(k) volt(ak) a szonettek titokzatos Fekete Hölgye(i). Meg

hogy pontosan hogyan is halt meg Shakespeare, s melyek voltak az utolsó szavak, melyek elhagyták

ajkát. Nem is beszélve egy teljes szonettről és elveszett drámarészletekről, melyek műveinek

egyetlen kiadásában sem láttak még napvilágot. És sok-sok egyébről: mesékről, balladákról, dalokról,

ízes káromkodásokról, mondókákról, szaftos pletykákról és bölcs elmélkedésekről.

Pickleherring írása rendkívül tudós mű, ugyanakkor rendkívül pajzán is; egyszerre a nagy drámaíró

életrajza és egy cseppet sem szégyellős bohém önéletrajza. A Robert Nye életművét megkoro-

názó regény végtelenül összetett játék mindazzal, amit valaha írtak Shakespeare-ről, és mindazzal,

amit Shakespeare valaha írt: komolytalan, szellemes, szókimondó és frivol, mélyen emberi és

megindító szöveg, mely Bényei Tamás ihletett fordításában szólal meg magyarul.

"A magyar kiadás jó érzékkel észrevette azt, hogy Shakespeare-kultusz ide vagy oda, az itthoni

befogadói közeg talán nem él annyira mélyen benne a drámaíró körüli történetekben és recepciójában,

mint az angol. A fordítást ugyanis, amely Bényei Tamás remek munkája, az eredetinél sokkal

nagyobb, szintén a fordító által összeállított lábjegyzet-apparátus kíséri, amely, ha nem is mindegyik,

de igen sok shakespeare-i és egyéb hivatkozást felfed, némiképp megkönnyítendő a hazai olvasó

dolgát, s néhány útjelzőt jelölve ki a szöveg labirintusában." (Kisantal Tamás: Mutass nekem egy oly nagy ravaszt, mint…)

"…miközben tökéletes Erzsébet- és Jakab-kori korrajzot kapunk, mint egy történelmi regényben,

továbbá csúfondáros irodalmi kalandozást telistele vendégszövegekkel, versekkel, Shakespeare-rel

és nem Shakespeare-rel (ki nem szabad hagyni Shakespeare aláírásainak és káromkodásainak

felsorolását, továbbá Francis Drake apróhirdetését Bretchgirdle emésztést segítő tinktúrájáról

és persze a Pickleherring-féle Shakespeare-feladatlapot!), valamint egy végtelenül szórakoztató,

letehetetlen szövegfolyamot az írásról, íróságról és az irodalom értelméről, Robert Nye még

azt is eléri, hogy úgy érezzük, a filozofikus nagyregényből mellesleg tényleg mindent megtudtunk

Shakespeare pályájáról és saját embervoltunkról." (Baranyi Katalin)

Habár a történelem során a színház intézménye gyakran próbálta elfedni saját társadalmi kötöttségét, mégis színházi

nyelvek, esztétikák, műfajok sorát újította meg az a szociális tér és rendszer, amely körülvette az alkotókat. A kritika,

a lázadás, a felforgatás eseményei ezek. Színház és társadalom hatástörténetileg forró területeit tárgyalja ez a tanulmánygyűjtemény, ahol ugyanúgy szóba kerülnek az aktív nézőről szóló elképzelések, vagy a kommunista berendez-

kedés és értelmezéstörténet összefonódásai, mint a közösségi színház és színházi nevelés legizgalmasabb irányai,

illetve a kortárs színházi struktúra elfedett problémái a megélhetéstől kezdve a rendszerbe kódolt erőszakformákig.

A kötetben színháztörténészek, teoretikusok, rendezők, színészek, dramaturgok, drámatanárok, szociológusok, valamint

segítő szakemberek írásai mutatnak rá arra, hogyan válhat a színház (újra és újra) a társadalmat nem pusztán tükröztető

gyakorlattá, hanem közösségformáló erővel bíró tevékenységgé.

"Kiknek ajánlom e könyvet?

Diákoknak,
– akik szeretik az irodalmat, mert e könyv segítségével önállóan is megismerhetik a drámairodalom történetét, felfedezhetik a színház világát.
– akik nem szeretik az irodalmat, mert úgy vélik, ők inkább reál beállítottságúak. E mű logikus gondolatvezetése által felismerhetik, hogy az irodalomtörténet sem létezhet ok-okozati összefüggések nélkül.

Tanároknak,
– akik szeretik az irodalmat tanítani, mert e mű birtokában akár holnap megkezdhetik drámatörténeti szakkör vagy fakultáció szervezését.
– akik nem szeretik tanítani az irodalmat, mert e könyv segítségével érdekesebbé, változatosabbá tehetik óráikat,

s felkelthetik, ébren tarthatják az érdeklődést.

Végezetül a "csupán csak" érdeklődőknek, akik szeretnék megismerni a drámairodalom történetét, a színház világát."

"A pszichodinamikus színház itt leírásra kerülő módszere Jerzy Grotowsky lengyel rendező több esztendős kutatásainak és kísérleteinek az eredményét alkotja. Ez a módszer tehát nem elmélet, hanem arra irányuló a posteriori befejezett törekvés, hogy egzakt módszerbe rendezze színpadi kísérleteinek konkrét eredményét."

A kis kötetben először jelentek meg magyar nyelven Gordon Craig írásaiból részletek.

"Senki nem tudta kikerülni az érzékenységét és a kérlelhetetlenségét, akit megérintett, az többé egyszerűen nem tudott nem szabad, nem alázatos és nem fegyelmezett lenni. Ha mégis, az onnantól fogva azonnali szégyen- és fájdalomérzetet keltett az illetőben. Csak mostanában, pár évtizedes távlatból, az emlékkönyv olvastán válik igazán láthatóvá, csak innen lesz meghatóan nyilvánvaló, hogy mindannyian kaptunk tőle hasonló örökrészt, emberek és színházi emberek, akik látszólag távol kerültünk egymástól a lélektérképen." (Müller Péter Sziámi)

A kötet Cs. Szabó Lászlónak, a magyar esszéirodalom koronázatlan királyának színházi témájú írásait gyűjtötte

egy csokorba. Bár a hangsúly – természetesen – Shakespeare-en van, a nagy görög tragédiáktól a romantikán át

a 20. századig tart a képzeletbeli színházi kalandozás.

Végh Attila munkája sajátos műfajú könyv: esszészótár. A költő-filozófus szerző kötete a fontosabb görög drámaelméleti

fogalmakat ráérősebben, "alanyibb" módon tárgyalja. Ez a szótár valóban kísérlet: az európai kultúra történetét döntően,

máig meghatározó fogalmak megvilágítási kísérlete. A szöveg a költői és a filológusi beszély határvonalán egyensúlyoz.

A 20. század elején Berlinben a színházat Reinhardt jelentette. Jelentős színpadtechnikai újítások fűződnek a nevéhez,

és ő használta elsőként szabadon a drámák szövegét. A Salzburgi Ünnepi Játékok gondolata és kezdeményezése is tőle

származik. A Szentivánéji álom Amerikában készült filmváltozatából a magyar nézők is megismerhették a reinhardti

színházat, amely a magyar színházművészetben is mély nyomokat hagyott.

Színházi élményeinket nagy egyéniségek, jelentős személyiségek teremtik. Valamennyit, minél többet megőrizni a színházi este elvillanó szépségéből, egy gesztus pontosságából, egy mondat kifejező erejéből, egy drámaközelítés érzékeny hűségéből: örök törekvésünk – az emlékeik között kutató egyes színházba járóké csakúgy, mint a színházat körülvevő közegé, a társadalmi közvéleményé. Ez a kötet is valami ilyesfélére vállalkozik: a magyar színházművészet néhány hónapja már múltunkhoz tartozó kiemelkedő képviselője, Várkonyi Zoltán portréjához gyűjt egybe néhány száz lapnyi anyagot, néhány tíz oldalnyi képet. Az arckép monografikus megrajzolása, a teljesség és az átfogó értékelés nyilván későbbi esztendőkre, újabb vállalkozásra vár. Teljesség tekintetében Várkonyi művészete amúgy is összetettebb leckét ad, mint jó néhány társáé: a színház mellett utolsó évtizedeiben a film is teljes értékű alkotóterülete lett – ilyen irányú munkásságának felmérése a jelen gyűjtemény éppúgy nem vállalkozik, mint televíziós színész- és rendező-munkásságának emlékekbe vagy adatokba foglalására. Mi az, amire a kötet gondozói, közöttük a munkát az első elgondolástól a végső megvalósításig irányító Szántó Judit, érzésem szerint, egyáltalán törekedhettek? Megmutatni a színházi embert úgy, hogy a szerepek és rendezések mögé valami a szakma határain túlról is odarajzolódjék. Az író Várkonyi Zoltán egy-egy versével, cikkével megéreztetni, hogy a színházépületen kívül miképp folytatódnak, élnek tovább a gondolatok. Egy-egy emlékezésben, pályatársakkal készített interjúkban elmondani valamennyit – ha ezerszer közhelyesen hangzik is, lehetetlen le nem írni - az "emberről". Eljátszott és színre vitt drámák képei mellett néhány fotón megörökített pillanatot mutatni abból is, ami a "magánélethez" (vagy éppen közélethez) tartozik, és amit éppúgy asszociálunk Várkonyi Zoltán nevének említésére, mint híres sikereit. Itt következik aztán a dolgok neheze. Amikor egy-egy színházi művészember vonásait az alkotását őrző leírásokban, képeken keressük, egyszerre csak megérezzük, milyen hiányos, vázlatos, egyenetlen a kép. Elgondolások, szerepértelmezések és drámaelemzések adalékai interjúk mondataiban lappanganak, fontos vagy éppen nagyszerű pillanatokat egy-egy kritika rövid bekezdései őriznek. A jelen kötet mindenesetre arra törekszik, hogy azt, ami csupán elkallódó újságlapokra, folyóiratpéldányokra van bízva, a legjavát keresve, most együtt is felmutassa. (S éppen ebből a meggondolásból marad ki néhány olyan írás, amely korábban is kapott már helyet kötetekben.) A gyűjtemény végén adattár mutatja szikár pontossággal, megbízhatóbb teljességgel: hány szerep, milyen rendezések sora formálta ki bennünk a gazdag sokféleségű fogalmat: "Várkonyi Zoltán". A színházi működést részleteiben is felidéző írások, kritikák olvasójának feltűnik majd, hogy a recenziók ezt a pályaképet nem arányosan és nem is folyamatosan mutatják be; az anyag zöme legközvetlenebb élményeinkhez: az utolsó két évtized színészi és rendezői vállalkozásaihoz kapcsolódik. Más művészekről más kötetek tán más szerkezettel építik majd a képet – ezúttal Várkonyi Zoltántól való búcsúnk időbeli közelsége diktálja, hogy az egyéniségének megfogalmazására való törekvésben jelentős hely jusson a még friss emlékezés szavainak. Ekképp próbáljuk rögzíteni egy kép vonásait – mielőtt munkásságának konkrét gazdagságával legendává oldódna-foszlana az alkotó ember, az igazi művész. (Elbert János)

Megfelelően működő színházkultúra kialakításához szükség van mind gyakorlatra, mind elméletre, mind pedig történetre.

Pontosan arra, hogy elmélet, történet és gyakorlat egymást feltételezve, egymást nem kizárva, hanem egymással

folyamatos párbeszédben állva működjön. Arra, hogy a (hazai) színház az elmélet, a történet és a gyakorlat területén

egymással folyamatos dialógusban létezve állítódjon színpadra. Remélhetőleg a kötetben szereplő tanulmányok is hozzá-

járulnak ahhoz, hogy a hazai viszonyokon eltöprengjünk – érzékelhető diskurzus-szabályok mentén s a történő megértés

reményében.

"Jordán Tamással idestova harmincnyolc éve járjuk az országot a Szólt az ember című József Attila-műsorunkkal. Minden

előadás megráz, lenyűgöz. A közvetítők egy idő után feloldódnak a feladatban, s a közönség (velük együtt én is) megren-

dülten veszi észre, hogy már jó ideje nem Jordán Tamást hallgatja, hanem magát József Attilát. Minden előadáson meg-

történik ez a csodás átváltozás, amely Jordán Tamás egyik legnagyobb művészi teljesítménye.

Tanúja voltam Tamás keservesen megszenvedett művészi útjának, amíg ezekig a magaslatokig eljutott. Ebben a könyvben

beszámol arról a sok gátlásról, amelyet le kellett küzdenie, hogy színésszé váljon. Tamás épp annyira mérnökember, mint

amilyen nagy játékmester, s mindamellett jó humorú (ez írásából is kiderül), emberszerető és tudatos előadóművész.

Nagy megtiszteltetésként ért, hogy engem kért fel könyve megírásának segítésére, szerkesztésére. Örömmel vállaltam el,

mert történetének ismeretében bátran mondhatom, hogy az sokkal több, mint egy színész életének krónikája. Írása olyan

bölcs élettapasztalatok gyűjteménye, amelyből mindannyian sokat meríthetünk, műszakiak, civilek és művészek

egyaránt." (Sebő Ferenc)

A "hátrametszés" a geodéziában az egyik fontos művelet elnevezése. Jordán Tamás könyvében pedig az önmeghatáro-

zás metaforája: a szerző visszaemlékezésében a számára fontos emberekhez, eseményekhez, ügyekhez való viszony

alapján igyekszik megadni koordinátáit. Az ország egyik legismertebb színházi személyisége önéletírásában az önérzet

és az önirónia hangját váltogatva szakmai pályájának és magánéletének meg nem oldott, kibeszéletlen problémáit veszi

sorra.

Méltatlanul keveset emlegetett Mensáros László 1956-os debreceni Hamlet-alakítása, pedig annak idején a fővárosból és az ország más részeiről is zarándokoltak a nézők, hogy láthassák a fiatal tehetséget a drámairodalom egyik legfontosabb szerepében. A Téri Árpád vezette Csokonai Színház nagy pillanata volt ez, amihez hozzájárult a kötetben is megszólaló Örkényi Éva Ophélia megformálásával, valamint a később világhírre szert tett Kurtág György is az általa szerzett zenei kommentárral. Ám a dicsőséges mozzanat nem tarthatott sokáig: a forradalom vérbe fojtása után egy ideig még színpadon volt ugyan a darab, ám a társulat szétszéledt, a különös színháztörténeti csillagóra emléke pedig az azt követő évtizedekben megkopott. A könyv azzal a szándékkal született meg, hogy emléket állítson e legendás alakításnak, mely Mensáros László életművében is kiemelkedő jelentőséggel bírt. A kötet melléklete egy színháztörténeti kuriózum: az 1956-os debreceni Hamlet-előadás egyetlen fennmaradt felvétele – javított és tisztított formában.

Németh Antal (1903–1968) a magyar színháztörténet egyik legmostohább időszakában, 1935 és 1944 között igazgatta a „nemzet színházát”. Mindenkor az egyetemes emberi értékek mellett kiálló – saját magát önéletírásaiban következesen így nevesítő – Németh dr. egyetlen politikai rendszernek sem volt kiszolgálója, így mindegyik ellenséget látott benne. A korában némaságra kárhoztatott Németh Antalt Kávási Klára könyve szólaltatja meg levelezésének, rendezői hitvallásának, elméleti munkáinak legizgalmasabb szövegeiből válogatva.

Ablonczy László színháztörténész, kritikus esszékötete a kezdetektől, vagyis 1790-től követi nyomon a magyarországi Hamlet-előadások történetét egészen a sorsfordító 1956-os esztendőig. Problémaérzékeny, részletgazdag kutatómunkája izgalmas szellemi kalandokat kínál nemcsak a magyar színjátszás története iránt érdeklődők, hanem a kultúrpolitika, a nemzeti hagyomány és emlékezet kérdései iránt nyitott olvasók számára is.