Fordította: Márton László.

A kötetet szerkesztette, a mű szövegét sajtó alá rendezte, a szemelvényeket és a képeket válogatta, a jegyzeteket írta: Kocziszky Éva.

A kötet tartalma:

Előszó

A Goethe-kor alapvonalai

Életrajzi vázlat

A mű keletkezéstörténete

Vezérfonal a mű elemzéséhez

A Faust utóélete

Teljes, gondozott szöveg tárgyi és szómagyarázattal, értelmező kérdésekkel és szemelvényekkel

Bibliográfia

"Kiknek ajánlom e könyvet?

Diákoknak,
– akik szeretik az irodalmat, mert e könyv segítségével önállóan is megismerhetik a drámairodalom történetét, felfedezhetik a színház világát.
– akik nem szeretik az irodalmat, mert úgy vélik, ők inkább reál beállítottságúak. E mű logikus gondolatvezetése által felismerhetik, hogy az irodalomtörténet sem létezhet ok-okozati összefüggések nélkül.

Tanároknak,
– akik szeretik az irodalmat tanítani, mert e mű birtokában akár holnap megkezdhetik drámatörténeti szakkör vagy fakultáció szervezését.
– akik nem szeretik tanítani az irodalmat, mert e könyv segítségével érdekesebbé, változatosabbá tehetik óráikat,

s felkelthetik, ébren tarthatják az érdeklődést.

Végezetül a "csupán csak" érdeklődőknek, akik szeretnék megismerni a drámairodalom történetét, a színház világát."

A kötetben az 1967 és 1983 között írott tanulmányait gyűjtötte össze Radnóti Zsuzsa, a Vígszínház dramaturgja

Cselekvés-nosztalgia címmel, s ezzel telibe találja a modern dráma egyik alapkérdését. A cselekvés vagy a cselekvés

minéműsége, sőt egyáltalán: lehetősége talán a legfőbb kérdése a 19. század közepétől megírt drámáknak.

Vizsgálatait a magyar avantgarde drámákkal kezdi, s nem véletlenül. Érdeklődésének középpontjában a legújabb magyar

drámairodalom áll, s ezekben az irányzatokban fedezi fel az előzményeket.

A 20-as évek magyar avantgarde drámái azonban voltaképp sohasem tudtak a magyar drámairodalom szerves részévé

válni. Ezt az is jelzi, hogy a Volt-e magyar avantgarde dráma? c. nyitó tanulmányában említett művek ősbemutatóira

majd mindegyik esetben 40-50 évvel születésük után került sor. Ennek okára így világít rá: „a két háború között kivirág-

zott a szalonképes színdarabipar, s drámánk végképp leszakadt az általános fejlődésről, részben a politikai elnyomás,

részben a korabeli közönség teljes közönye miatt".

Nyomon követi Krúdy Gyula drámaírói sorsát; elemzi Tamási Áron ötven évig előadatlan drámáját, az Ősvígasztalást;

szól Déry Tibor húszas évek közepén írt Óriáscsecsemőjéről; majd Reményik Zsigmondról, aki „egyszemélyben képviseli

drámairodalmunkban Brechtet, Pirandellót, O'Neillt és Dürrenmattot, csak senki se tud róla". Ezek az írások igen jól

összefoglalják a művek sorsát; s némely esetben felvázolják a színpadi megvalósítás kérdéseit. És mindemellett bőven

elemzik is azokat, elsősorban a színházi előadás lehetőségeire figyelve. (Bécsy Tamás Jelenkor 1986/4.)

Az 1989–90-es rendszerváltozás Magyarországon a színházi struktúrát nem változtatta meg, a könyvkiadás szerkezete

azonban jelentősen átalakult. A kortárs dráma fórumai, a színház és a könyvkiadás eltérő feltételrendszerek közé kerültek.

A szűk drámapublikációs lehetőségek ellenére a magyar színház mégsem nélkülözte a kortárs magyar drámát. Az ezred-

forduló körüli évtizedekben évadonként mintegy húsz-huszonöt – irodalmi szempontból számottevő – új magyar dráma

került színre. A könyv ebből a drámatermésből merít, a bevezető fejezetben áttekintést adva a korszak fontosabb színpadi

szerzőiről és főbb műveikről, az utána következő tizennégy drámaíróportrén keresztül pedig – anélkül, hogy extenzív

seregszemlére törekedne – bemutatja az elmúlt két és fél évtized kortárs magyar drámairodalmának legjelentősebb,

legszínvonalasabb rétegét, ismertetve és elemezve mintegy száz színdarabot. A szerző egy korábbi munkájában az előző

korszak, az 1960-as,’70-es,’80-as évek magyar drámairodalmát vizsgálta. A jelen kötet az említett mű, a Drámaforma és

nyilvánosság. A magyar dráma alakulása Örkény Istvántól Nádas Péterig (1997) című könyv folytatásának is tekinthető.

A kötet Cs. Szabó Lászlónak, a magyar esszéirodalom koronázatlan királyának színházi témájú írásait gyűjtötte

egy csokorba. Bár a hangsúly – természetesen – Shakespeare-en van, a nagy görög tragédiáktól a romantikán át

a 20. századig tart a képzeletbeli színházi kalandozás.

Végh Attila munkája sajátos műfajú könyv: esszészótár. A költő-filozófus szerző kötete a fontosabb görög drámaelméleti

fogalmakat ráérősebben, "alanyibb" módon tárgyalja. Ez a szótár valóban kísérlet: az európai kultúra történetét döntően,

máig meghatározó fogalmak megvilágítási kísérlete. A szöveg a költői és a filológusi beszély határvonalán egyensúlyoz.

"A legnagyobb dolog: világot teremteni" – vallja Tamási Áron (1897–1966). Indulásától, az 1925-ben megjelent 

Lélekindulás óta az egyik legnépszerűbb és legszeretettebb írónk. 

Az MMA Kiadó impozáns, nagy méretű albuma a varázslatos székely író életét, szépirodalmi munkásságát és színpadi

műveinek előadásait tekinti át. Cs. Nagy Ibolya irodalomtörténész a pályaképet számos Tamási Áron-idézettel, illetve

korabeli forrás megidézésvel teszi érzékletessé. A. Szabó Magda képszerkesztő pedig nagy számú, eddig ismeretlen

fotót, dokumentumot válogatott a kötetbe, olyan különlegességet például, mint Tamási kézírásos naplója.

Az albumban az irodalomtörténészi összefoglalókat roppant gazdag képes illusztráció (kb. 500 fotó) egészíti ki. Így

nemcsak Tamási Áron életét és munkásságát ismerhetjük meg, de érzékletes összefoglalót kapunk a 20. századi erdélyi

és magyarországi társadalmi, kulturális, irodalmi és színházi viszonyokról is. A kötet külön erénye, hogy Tamási színpadi

műveinek bemutatóit is részletgazdagon bemutatja. 

Gróf Bánffy Miklós (1873–1950) Erdély nagy múltú főúri családjából származott. Regény-, novella- és drámaíró, grafikus, színpadi rendező. Volt országgyűlési képviselő, külügyminiszter, a Nemzeti Színház és a Magyar Operaház intendánsa. Főműve a három összefüggő regényt (Megszámláltattál..., És híjjával találtattál...., Darabokra szaggattatol...) tartalmazó Erdélyi történet. A mára klasszikussá vált trilógia a magyar arisztokrácia időszerűtlenné válását és pusztulásra ítéltségét mutatja be. „Engem is a sors dobott ide-oda, diplomáciába, képviselőségbe, intendánssá tett és külügyminiszterré, anélkül hogy valaha ilyet tervszerűen akartam volna. A fontos csak az, hogy az ember megállja a helyét ott, ahová állítják. Eredetileg festő akartam lenni, és író lett belőlem." (Bánffy Miklós)

A marosvásárhelyi születésű irodalomtörténész új könyvében Bánffy Miklós írói életművét teljességre törekedve mutatja be.

Samuel ​Beckett, Harold Pinter és Tom Stoppard művészetének színház-, és drámatörténeti újításai a 20. század második

felétől napjainkig éreztetik hatásukat a színpadon világszerte. Műveik komplexitása, részletgazdagsága, a szövegek

rétegzettsége olykor nagy kihívás elé állítja a színházba járó közönséget és az olvasót. Nekik nyújt segítséget ez a könyv.

Nyusztay Iván könyve bemutatja az abszurd keletkezéstörténetét, és kitér fontosabb jelentésváltozásaira. A dráma-

történeti és műfajelméleti megközelítés mellett a szerzőre jellemző módon nagy szerep jut a filozófiai kitekintésnek is,

amelynek köszönhetően betekintést kapunk dráma és filozófia termékeny kapcsolatába. Az önazonosság jelenségének

és alakváltozásainak vizsgálata olyan nézőpontként szolgál, amely felől kirajzolódhatnak a tárgyalt drámaírók közötti

alapvető különbségek és átfedések. A könyv emellett kísérletet tesz az abszurd határainak körvonalazására, és precíz

műelemzések során nyomon követi a kiutat az abszurdból a modern tragikomédia világába.

Nyusztay Iván 1967-ben született. 2000-ben, a Leuveni Katolikus Egyetemen szerzett doktori fokozatot angol

irodalomtudományból. Jelenleg angol irodalmi, elsősorban drámatörténeti és drámaelméleti kurzusokat vezet egyetemi

oktatóként. Szűkebb szakterülete, a Shakespeare-dráma mellett az utóbbi években az abszurd dráma került érdeklődése

középpontjába. Sokéves kutatómunkája eredményeként a 2002-ben megjelent angol nyelvű Shakespeare-könyv után

ismét fontos, hiánypótló mű született.

Bécsy Tamás ebben a könyvében a drámai műnem sajátosságait vizsgálja. A drámairodalom történetét áttekintve három

drámamodellt különböztet meg: a konfliktusos drámát, a középpontos és a kétszintes drámát. Rámutat arra, hogy nem a

konfliktus a drámai műnem fő specifikuma, hanem a szituáció és az ebből kiinduló cselekmény. A szerző állítását számos

dráma elemzésén keresztül igazolja. Szól a négyezer éves óegyiptomi Koronázási drámáról, az európai középkor misztérium-

drámáiról. Elméletében ezek is valódi drámának minősülnek, akárcsak a sokáig előadhatatlannak tartott könyvdráma.

Kifejti, hogy Ibsen fellépésétől kezdve eltűnnek az ún. konfliktusos drámák, és helyükbe a középpontos és kétszintű

drámák lépnek. Ez utóbbi modellnek jellemzőit a 20. századi drámai művek elemzésén keresztül tárja fel.

Molnár Ferenc-sorozatunk legújabb kötetét átlengi a századelős hangulat. Bohózatok, tragédiák, tragikomédiák...

bennük a feleség-szerető-férj-háromszög újabb és újabb rejtélyei, emberi és társadalmi konfliktusok jelenetekbe

és felvonásokba zsúfolt esszenciája – Molnár-módra. A szerző népszerűsége töretlen mind itthon, mind a világ nagy-

színpadain – ez a kötet azonban más. Ismeretlen és kevéssé ismert, vagy teljességgel elfeledett Molnár-darabok és

villanások gyűjteménye, amelyek közt pazar egyperces bohózat és három felvonásos darab egyaránt található.

A dialógusmester Molnár újra és újra megcsillogtatja bennük páratlan tehetségét.

Az ELTE BTK Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke és a Magyar Irodalomtörténeti Társaság 2021. április 14-én és 15-én rendezte meg közös online konferenciáját, melynek témája Molnár Ferenc életműve volt.

A kötet a konferencián elhangzó előadások anyagát adja közre.

George Steiner ebben a nagyméretű esszéjében a tragédia drámai műfajának kétezer éves útját nyomozza végig, pontosabban: felbomlási folyamatának okait elemzi, azt vizsgálja, hogyan sorvadtak el a klasszikus (ókori) tragédia feltételei a Nyugati Ember új világlátásának, embervíziójának fokozatos kikristályosodásával. Ezt a drámatörténeti, műfajelméleti munkát azonban – közvetve vagy olykor alig-alig leplezve is – egyetemes gondok, aggodalmak, a condition humaine szenvedélyes-személyes hangú vizsgálata hevíti át, és így a könyv több lesz önmagánál: túlzásaival, vitatható következtetéseivel is érdekes egyéni kalauz a modern ember lelkiismeret-vizsgálatához. Éppen ezért A tragédia halála, ez a tudós felkészültséggel, de egyben egy született szépíró lendületével megalkotott esszé nemcsak a szakembernek szól, hanem megvilágosító élményt jelent minden érdeklődő olvasónak.

Az utószót Almási Miklós írta.

Esszésorozat? Népszerű dramaturgia?
Gyárfás Miklós könyvének műfaját nehéz lenne meghatározni. Nagylélegzetű elemző tanulmányok mellett villanásnyi feljegyzések, drámaelméleti és színháztörténeti előadások, dramaturgiai játékok következnek egymás után. Az író a gyakorló színpadi szerző szakmai érdeklődésével és kíváncsiságával fogja vallatóra a drámairodalom klasszikusait: mi az, ami Shakespeare, Szophoklész, Moliére, Madách drámáiban máig ható, a mi számunkra is érvényes tanulság.

A Hamlet szövegét Arany János fordításában közli a kötet, amelyhez Kékesi Kun Árpád írt részletes elemzést.

Fordította: Mészöly Dezső

A kötetet szerkesztette, a mű szövegét sajtó alá rendezte és a jegyzeteket összeállította: Géher István.

A kötet tartalma:

Életrajzi vázlat

A mű története

Vezérfonal a műelemzéshez

Szereplők

Teljes, gondozott szöveg tárgyi magyarázatokkal és ellenőrző kérdésekkel

Egy remekmű értelmezési lehetőségeiből

Bibliográfia