Radnóti Zsuzsa: Cselekvés-nosztalgia. Drámaírók színház nélkül

A kötetben az 1967 és 1983 között írott tanulmányait gyűjtötte össze Radnóti Zsuzsa, a Vígszínház dramaturgja

Cselekvés-nosztalgia címmel, s ezzel telibe találja a modern dráma egyik alapkérdését. A cselekvés vagy a cselekvés

minéműsége, sőt egyáltalán: lehetősége talán a legfőbb kérdése a 19. század közepétől megírt drámáknak.

Vizsgálatait a magyar avantgarde drámákkal kezdi, s nem véletlenül. Érdeklődésének középpontjában a legújabb magyar

drámairodalom áll, s ezekben az irányzatokban fedezi fel az előzményeket.

A 20-as évek magyar avantgarde drámái azonban voltaképp sohasem tudtak a magyar drámairodalom szerves részévé

válni. Ezt az is jelzi, hogy a Volt-e magyar avantgarde dráma? c. nyitó tanulmányában említett művek ősbemutatóira

majd mindegyik esetben 40-50 évvel születésük után került sor. Ennek okára így világít rá: „a két háború között kivirág-

zott a szalonképes színdarabipar, s drámánk végképp leszakadt az általános fejlődésről, részben a politikai elnyomás,

részben a korabeli közönség teljes közönye miatt".

Nyomon követi Krúdy Gyula drámaírói sorsát; elemzi Tamási Áron ötven évig előadatlan drámáját, az Ősvígasztalást;

szól Déry Tibor húszas évek közepén írt Óriáscsecsemőjéről; majd Reményik Zsigmondról, aki „egyszemélyben képviseli

drámairodalmunkban Brechtet, Pirandellót, O'Neillt és Dürrenmattot, csak senki se tud róla". Ezek az írások igen jól

összefoglalják a művek sorsát; s némely esetben felvázolják a színpadi megvalósítás kérdéseit. És mindemellett bőven

elemzik is azokat, elsősorban a színházi előadás lehetőségeire figyelve. (Bécsy Tamás Jelenkor 1986/4.)