A kötetben szereplő művek:

Milan Uhde: Csoda az elátkozott házban – ford. Csoma Borbála

Lenka Lagronová: Csillagpor – ford. Juhászné Hahn Zsuzsanna

Petr Zelenka: Állásinterjúk – ford. Gál Róbert

David Drábek: Csokifalók – ford. Peťovská Flóra

Olga Šubrtová – Martin Glaser: Áramszünet – ford. Gál Róbert

Ondřej Novotný: Összeomlás – ford. Hanzelik Gábor

Tereza Verecká: A köves, köves pusztában (Jób) – ford. Forgács Ildikó

A cseh drámairodalom leglényegesebb jelenségének azt tarthatjuk, hogy lassacskán lerázza magáról a „tiszta" irodalom béklyóit. A legsikeresebb kortárs színházi szövegek ugyanis gyakran színre állításukkal, vagy legalábbis az őket létrehozó konkrét team ötletelésével párhuzamosan keletkeznek, tehát ezek a színházzal és a konkrét megvalósítás céljával szorosan összefonódó színházi szövegek. Az úgynevezett kollektív alkotás folyamata révén ezek a színházi szövegek gyakran sokkal inkább egy nyitott jelenetsor formáját nyerik el, mely szemben áll az emberek közötti dialógus mimetikus illúziójával, elbúcsúzik a szintézistől, és a dramatikus formát teljesen dekonstruálja. A legtöbb alkalommal ugyanis nem a történetről van szó, sokkal inkább a tulajdonképpeni játékról, illetőleg a különböző metaszínházi jelekkel való játék elveiről. Ezenfelül ezek többnyire egy konkrét társulathoz és színházhoz köthetők, melyek keretében létrejön a színházi szöveg. Nem utolsósorban mindez az egész társulat részvételével történő, a mai társadalom szimptomatikus jellemzőinek keresésében keletkezik, és az autentikus, újabb kori történelmünk sötét oldalát leleplező dokumentumok vizsgálatában, ami révén egy olyan egyedülálló művészi kijelentés születik meg önmagunkról, cseh mentalitásunkról és identitásunkról, mely a közönségben korosztályra való tekintet nélkül visszhangra talál, és ezáltal a kortárs cseh színházművészet per se egy jelentőségteljes módon alakul tovább.

A kötet szerzői: José Maria Vieira Mendes, Jacinto Lucas Pires, Miguel Castro Caldas, Patrícia Portela, Tiago Rodrigues

Fordították: Király Szabolcs, Székely Szabolcs, Varsányi Kata, Végh Anna, Bata Péter, Nagy Dóra Judit, Borbáth Péter,

Urbán Bálint, Kristóf Borbála

A „portugál dráma” szókapcsolat hallatán mostanában elsősorban gazdasági, pénzügyi válsághírekre asszociálunk,

ezúttal azonban a világ legszomorúbb népének irodalmi terméséről van szó. Pessoáról vagy Saramagóról mindenki

hallott. Ezen kötet fiatal szerzőiről nem feltétlenül. Pedig posztdramatikus építkezéstechnikájukkal máris figyelemreméltó

erővel jelenítik meg a periférikusság problémáit. Jelentőségük egyelőre nem vetekedik az említettekével, vagy egyéb

emblematikus portugál hírességével, ugyanakkor Vasco de Gama és José Mourinho vére ott lüktet bennük, a soraikban,

ott a lefedett bú, a hiány, az örök elveszettség, bármennyire dolgoznak ellene és viselkedik felül ezek a sóvárgó, furcsa,

világvégi lelkű, nagy szívű emberek, akár irodalmárok, akár hajósók, akár futballedzők. (Egressy Zoltán)

A ​spanyol kulturális életben megközelítőleg az 1990-es évek elejétől kezdve beszélhetünk az úgynevezett új spanyol

színház megjelenéséről; ekkorra értek meg Spanyolország színházi életében azok a változások, melyeket a Franco-

diktatúra végével (1975) a cenzúra eltörlése, a drámaírók tudatosabb szakmai képzése és az addigi hagyománytól való

eltávolodás hozott magával. Ez az új, egyetemesebb hang a spanyol hétköznapi valóságtól eltávolodva, személyesebben,

de mégse önéletrajzi témák révén szól a közönséghez. A szerzők olyan általános emberi kérdésekről beszélnek, melyek

emberközeliségük révén könnyen visszhangra találnak a nézők belső világában; sokszor összetettebb drámai cselekmény-

től mentes szituációkon keresztül, apró élethelyzetekben ábrázolják az őket körülvevő valóságot. Az előadások viszont

nem várják el a társadalom megváltozását, az egyes drámaírók hivatkozásrendszerén átszűrt világot magyarázat és

mindenféle értelmezés nélkül írják le; nincs bennük semmiféle didaktikus szándék. A kötetbe válogatott kilenc dráma –

ahogy a spanyol emlékezet és intimitás színháza általában – olyan egyetemes emberi témákat közelít meg, melyek soha

nem helyhez és időhöz kötöttek, hanem, ahogy azelőtt a XVI–XVII. századi spanyol aranykori színház művei, évtizedek

múltán is képesek lesznek majd megszólítani az olvasót, a közönséget.

Juan Luis Mira: Tetemre festés (Kürthy Ádám András fordítása)

Paloma Pedrero: Egy csillag (Scholz László fordítása)

Ignacio del Moral: Amikor alszik az Isten (Zombory Gabriella fordítása)

Borja Ortiz de Gondra: Észszerű kétely (Kürthy Ádám András fordítása)

Luis Bermejo – José Ramón Fernández – Fernando Soto: A bohóc egy perce (Zombory Gabriella fordítása)

Juan Pablo Heras: Minden út (Kürthy Ádám András fordítása)

Fermín Cabal Riera: Vallomások Tejas Verdesből (Zombory Gabriella fordítása)

Juan Mayorga: Reykjavík (Scholz László fordítása)

Alberto Conejero: A sötét kő (Katona Eszter fordítása)

A kötetbe itt olvashat bele: Tetemre festés.

A dán filmművészet fejlődése és a kilencvenes években a skandináv színházi életet átszövő egyfajta új szellemiség

újraélesztette a dán színpadi művészetet is. A dán drámairodalom napjainkban igen jól körvonalazható helyet foglal el

a kortárs skandináv drámairo­dalomban.

A dán kortárs drámairodalom az identitás kérdésének legrejtettebb zugait kutatja, valamint megkérdőjelezi az időt és

a teret. Főként az idő játszik fontos szerepet a legtöbb színműíró munkásságában. 

A kortárs drámairodalom jelenkorunkról szó, de anélkül, hogy realista módon visszatükrözné azt, ez a fajta dokumenta-

rista színházi koncepció a svéd színházakban volt népszerű az 1960-as években, s lassanként visszatért az ottani

színpadokra. A dán drámaírók inkább átszűrik a sokoldalú emberi természetet és a körülöttünk létező valóságot,

és a személyes jegyeket emelik ki. 

Lars von Trier: Antikrisztus (Iván Andrea fordítása)

Erling Jepsen: Hópehely és szemgolyó (Szőke Zsolt fordítása)

Peter Asmussen: A part (Szőke Zsolt fordítása)

Jens Christian Grøndahl: A fekete erdő (Bogdán Ágnes fordítása)

Line Knuzton: Mesteremberek (Iván Andrea fordítása)

Christian Lollike – Franz Cybulski: Süteménygyár (Iván Andrea fordítása)

Line Mørkeby: Fiatal szőke kislány (Iván Andrea fordítása)

Akötet címadó darabját, a Széljegyet 2018 márciusában nagy sikerrel mutatta be a budapesti Katona József Színház

Zsámbéki Gábor rendezésében. A szerző így nyilatkozott művének megszületéséről és fogadtatásáról: „Hallottam egy

megtörtént esetet, ez indította el a képzeletemet. Később persze konzultáltam szakértőkkel, ügyvédekkel, jogszabályokat

silabizáltam, ingatlanhirdetéseket olvasgattam. A humoreszkek írása közben is szoktam kutatni, nem árt, ha biztos lábon

áll az ember. A Széljegy előadásait követve feltűnt, hogy minden alkalommal másként reagál a közönség, van, amikor

végignevetik, máskor el se mosolyodnak.”

A kötetben olvasható:

Ahogy tesszük

Széljegy

Történelmi lecke

A szerződés

Békevadászat

Beatrice monológja

Csobogás

A hívás

Óvja Isten Angliát

Kötetünkben a kortárs orosz dráma legjelesebb képviselőinek darabjaiból adunk közre válogatást, amelyben igyekeztünk

képviseltetni a legkülönfélébb irányokat és stílusokat. Szerepel a kötetben a gogoli komédia tradícióját folytató, fergeteges

humorral és erotikus felhangokkal megírt társadalmi szatíra:

Jurij Poljakov: Homo Erectus avagy Párcsere

Szergej Medvegyev: A fodrásznő

Ivan Viripajev: Illúziók

Ivan Viripajev: Oxigén

Nyikolaj Koljada: Hegedű, csörgődob és vasaló

Oleg és Vlagyimir Presznyakov: Csónak, avagy előttünk az özönvíz 

A kötetben Wyspianski három drámája olvasható: Menyegző (1901), A novemberi éj (1904),

Odüsszeusz hazatérése (1901–1904).

Fordította, az utószót és a jegyzeteket írta: Spiró György.

,,A librettó iker-szerencsecsillag alatt született", így kezdődik Esterházy Péter Daisy című ,,operalibrettója", mely minden

olvasói igényt kielégít: van benne egy főhősnő, aki ,,valójában" férfi, egy ,,igazi" főhős, akiből pedig rögtön kettő van,

és van benne ármány, szerelem, barokk nagyúr és egy Esz-dúr akkord. A Daisy tartalma (szerelem, halál) ma sem

vesztett aktualitásából, stílusa (nem találunk szavakat) frissességéből: ez a kis remekmű több mint harminc év után most

olvasható először újra önálló könyv formájában.

Závada Pál első drámakötete nemcsak azoknak újdonság, aki a műfajt kedvelik, vagy látták a darabokat színpadra állítva,

de ajándék régi olvasóinak is. A drámák a prózákhoz, a prózák a drámaváltozatokhoz csinálnak kedvet, hogy bolyong-

hassunk a műfajok között. A Janka estéi trilógiává fűzi össze a három nagyregényt, a Jadviga párnáját, A fényképész

utókorát és az Idegen testünket. Szereplői, akik eddig is fel-felbukkantak itt is ott is, most végigvándorolják, és ,,saját

hangjukon" végigbeszélgetik szemünk előtt a 20. századot. Mintha kihúzófilccel kezünkben olvasnánk a régi könyveket,

láthatóvá válnak a motívumok, hallhatóvá az énekek, élettelibbek lesznek az alakok, és hangsúlyosabb a mindenkori

,,evickélés" a történelmi és emberi viszonyokban.

A három színműben egyetlen téma három változatát ismerhetjük meg, egy életkor döntő kérdését járhatjuk körül.

Mindhárom főszereplő a kamaszkor legvégén, a beilleszkedés életre szóló pillanatában lép színre, és azonnal tőle

függetlenül kialakult körülmények szorításába kerül.

A Kutyákban Kálmán, a vőlegény szédült áldozata lesz saját násznépének, az örömszülőkkel elszámolni kívánó túlvilági

lényeknek. A Légköbméter kiskatonája mindenáron helyet kér magának egy felosztott világban, Halmi az érettségiző

diák viszont semmi áron nem akarja elfogadni az elődei által kialakított helyzetet.

Mindenütt előzmények; apák és főbérlők, akiknek minden igyekezete a viszonyok és helyzetek hatástalanítására irányul.

A három hasonló életkorú főhős pedig kipróbál egy-egy lehetőséget: a vőlegény a megismerését, a kiskatona a bejutásét,

az érettségiző diák a kívülmaradásét.

A szorosan illeszkedő drámák ezért kaptak végül is közös címet. A vizsgálat lezárult. A három mű egységes egészet alkot.

Az imposztor (1982), a Csirkefej (1985), a Kvartett (1996) – a kortárs magyar drámairodalom legjava.

"A Csirkefej című darabomnak eléggé ideologikus volt a kiindulása, csoda, hogy mégis mű lett belőle, ennek ellenére.

Az alapötlet az, hogy egy öregasszonyt pont az ver agyon, akit ő a legjobban szeret, ami emberi alapötlet, igazi, tragikus,

görögös alapötlet. De amikor eldőlt, milyen közegben játszatom ezt a történetet, mai magyarban, akkor úgy gondoltam,

nem árt, ha bemutatom, hogy a mai magyar társadalomban minden mennyire diszfunkcionális. Nem működik a szerelem,

nem működik a szeretet, nem működik a hatalom, nem működik a vallás, nem működik a család, nem működik a munka –

semmi sem működik" – nyilatkozta Spiró György az Amíg játszol című interjúkötetben.

A kötet tartalma:

Halleluja

Körmagyar

Büntetések

Kozma

A Kádár-beszéd

Kádárné balladája

"Meggyőződésem szerint "itt és most" Magyarországon nem lehetséges színházat csinálni, hacsak nem csoda folytán.

De nem lehet már tíz éve, húsz éve, harminc éve... – talán soha nem is lehetett. Ha egy népnek nincs közösségi kultúrája,

akkor nem lehet színháza sem.

A magyar színházi avantgárddal is főképpen az a baj, hogy nincsen. Nem tettek, csupán események. Nem megcsinált,

megszervezett, létrehozott művek, hanem balhék. "Valami más." De valami más – az kevés, és mindig is kevés lesz.

A színház mindig a jelené, estleg a múlté is, de soha nincs köze a jövőhöz. Színház az, ami megvalósul itt és most. Ha

nem valósul meg: spekuláció. A színház ugyanis merő praxis. A megtervezett eseménynek a kiszámíthatatlan realitással

való ütközése során születik meg a színházi pillanat – ha megszületik.

...egy nyirkos-csúnya délelőtt a zsöllyébe süppedve, míg a színpadon a helyüket keresgélő, álmos "benszülött" színészeket

figyeltem, mint egy rosszkedvű, botcsinálta cirkuszigazgató, megvilágosodásszerű élességgel, valamely panorámakép

teljességével terült elém jövendő színházrendezői sorsom hiábavalósága... a kijelölt életketrec szűkössége és piszka.

Könnyű volt a belső hangnak engedelmeskedve egyszer s mindenkorra hátat fordítanom a színházrendezői foglalkozásnak

Magyarországon.

Írni kezdtem.

(1984)

A kiváló és színvonalas drámaantológia-sorozat második kötetében hét kortárs svéd drámaíró művein keresztül

nyerhetünk betekintést abba, hol áll a svéd dráma August Strindberg halála után száz évvel. Deres Péter értő és

kiegyensúlyozott válogatása sokszínű, mégis markáns képest fest erről az irodalmi színtérről. A szerkesztő informatív

utószavával és a szerzők bemutatásával záruló kötet nemcsak dramaturgoknak és más színházi embereknek, hanem

a világirodalom iránt érdeklődő minden olvasó számára ajánlható.

Lars Norén: Háború (Deres Péter fordítása)

Gunilla Boëthius: A föld fia (Szappanos Gábor fordítása)

Kristina Lugn: Lopott ékszerek (Bihari-Andersson Anna fordítása)

Niklas Rådström: Szörnyek (Deres Péter fordítása)

Jonas Gardell: Jegesmedvék (Szappanos Gábor fordítása)

Mattias Andersson: Szex, drog, erőszak (Kúnos László fordítása)

Lisa Langseth: A karmester szeretője (Teplán Ágnes fordítása)

Hamisítatlan szovjet abszurd: az 1920-as, 30-as évek legjelentősebb orosz színpadi szerzőjének, Mihail Bulgakovnak a legtöbb művét annak idején nem mutatták be, s kötetben is csak az ötvenes években jelenhettek meg (némelyik darabja pedig még később). Pedig első drámája, az 1926-ban bemutatott Turbinék napjai olyannyira elnyerte Sztálin tetszését, hogy többször megtekintette, és személyesen védte meg Bulgakovot a kritikusoktól, akik a polgárháborús történetből hiányolták a bolsevikok ábrázolását. Ám Bulgakov ízig-vérig színházi ember volt, nemcsak szerző, hanem rendezőasszisztens és színész is: a színpad alternatív világot jelentett számára a szürke és kegyetlen valósággal szemben. S ezért jóformán élete végéig írt darabokat, annak ellenére, hogy második drámáját, a Menekülést már nem mutatták be – s ekkor is Sztálin mondta ki a döntő szót, aki szerint Bulgakov heroizálta a fehér tábornokokat. S ettől kezdve, ha be is mutatták egy-egy darabját – a Képmutatók cselszövését például, mely variáció a Bulgakovot egész életében foglalkoztató problémára, a művész és a hatalom konfliktusára –, az mindig gyorsan lekerült a színről: a hatalom egyre kevésbé tűrte Bulgakov erkölcsi és művészi szuverenitását. Mert hiába írt olyan darabot (Bíbor sziget), amelyben az imperializmust parodizálta, ha azt egyben a világforradalom paródiájának is lehetett tekinteni. S hiába írt színművet Sztálin születésnapjára, ha az ifjú forradalmár ábrázolásában eltért az akkorra már kanonizált mítosztól, s főhősét megkorbácsolták volna a színpadon... Bulgakov a közönség rabul ejtésének minden fortélyát ismeri, igazi mestere a színháznak, s darabjai – jóllehet többnyire a korai szovjet-orosz társadalom mindennapjaiban gyökereznek – maradandó érvénnyel ábrázolnak örök emberi vágyakat, konfliktusokat és fájdalmakat.

A kötetben olvasható darabok:

A Turbin család napjai

Zojka lakása

Bíbor sziget

Menekülés

Képmutatók cselszövése

Ádám és Éva

Boldogság

Iván, a rettentő

Puskin utolsó napjai

Batum

Az utószót Szőke Katalin írta.

Szicília partjainál elsüllyed egy rozoga hajó, fedélzetén több száz ázsiai menekülttel – majdnem mind odavesznek.

Hat évvel később konferenciát szerveznek a legközelebbi faluban a történtek miatti, összeurópai rossz közérzet

feltérképezésére. De valóban rossz-e a közérzetünk? És ha igen, ez az oka? A helyszínre érkező újságírók, egy kurátor,

egy temetkezési vállalkozó és egy karrierválságban lévő társadalomtudós egyaránt hasznot akar húzni a még víz alatt

hánykolódó hullákból. De ez Margareth Obexer darabjában sem olyan egyszerű.

Míg A kísértethajó utasai Európába mint az ígéret földjére menekülnének, addig Ulrike Syha főhőse egy magába

belefáradt kultúrából szeretne kitörni. Meg egy önemésztő nagycsaládból, amelyben a törékeny, magányos nőnek kellene

támogatnia a súlyos semmiségektől szenvedő többieket. A China Shipping végén az élete már egy rossz teherhajón

úszik Kína és egy új állás felé. Kérdés, hogy utánamegy-e?

Margereth Obexer 1970-ben született a dél-tiroli Brixenben, Olaszországban. Jelenleg Berlinben él. Drámákat, rádió-

játékokat, elbeszéléseket és kritikákat ír, olasz nyelvből fordít. A WDR dramaturgja, a Freitag irodalmi szerkesztője.

2005-ben Solitude-ösztöndíjasként három hónapot töltött Budapesten. Ulrike Syha 1976-ban született Wiesbadenben.

Lipcsében tanult dramaturgiát, majd rendezőasszisztensként dolgozott ugyanitt. Műveit bemutatták többek között

Lipcsében, Hamburgban, Bécsben és Stuttgartban. Drámákat fordít, mások mellett Lars von Triertől és Alan Ayckbourntól.

2008-ban Solitude-ösztöndíjasként három hónapot töltött Budapesten.

E kötet a 17-18. századi magyarországi, közép- és alsófokú iskolakultúrát, kiemelten a színpadi és zenei életet, annak világi mecénásait és korabeli funkcióját vizsgálja, elsősorban a korabeli iskoladráma-színlapok alapján; emellett szövegeket és dallamokat nyújt a mai alkalmazás céljából.

Összekapcsolja a kronosz (fizikális, emberi idő) és a kairosz (kegyelmi, isteni idő) világát, a földi országvédőket az égi

patrónusokkal. A kronosz világából teszi közzé Illei János Salamon király, Lászlónak foglya, továbbá Friz András Szigeti

Zrini Miklós című drámáját. A kairosz szférájából advent-karácsonyi játék; a csíksomlyói passiójáték, és ugyanonnan

egy úrnapi és egy Nagyboldogasszony-játék olvasható a könyv lapjain. Az iskolamesterek kéziratos énekeskönyveiből

összeállított dramatikus népénekek Jézus Krisztus és Szűz Mária, továbbá a magyar országalapító királyok életrajzát

teszik megismerhetővé és énekelhetővé.

Ez a tanító, nevelő, egyben tartalmas ünneplést adó szellemi, lelki értéktár napjaink alsós-, közép- és felsőoktatásában, valamint az ünnepek során is megállja helyét. Az iskoladrámákat a PPKE BTK keretében Piliscsabán, a szerző által 2002-ben alapított és vezetett Boldog Özséb Színtársulat vitte színre, az énekelt Krisztus-életrajzot és hangzó történelmet a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszék (Budapest) tanárai és növendékei keltik életre. A kötet mellékletének tekinthető színdarabokat és dalokat az érdeklődők megtekinthetik ITT.

A könyv a győri születésű Medgyesy S. Norbert művelődéstörténész, a PPKE BTK Történelemelméleti Tanszék vezetője

habilitációs dolgozata (2015) nyomán készült. A szerző, Kilián István színház- és drámatörténész tanítványaként, és

egyben az MTA BTK Régi Magyar Dráma Kutatócsoport tagjaként 1996 óta foglalkozik e sokszínű témakörrel. A nép-

énekek műfajával – a korabeli írott források mellett – élőben a vasi Perenye községben találkozott, és erre tanítja a

Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszék növendékeit is.

A kötet két drámát közöl, sajátságos tördeléssel: ha megfordítjuk a könyvet, a hátoldalán találjuk a másik darab címoldalát. A könyvnek így két címlapja és két impresszumoldala van, mindkét darabnak egy, a szövegek középen találkoznak – a történetek körbeérnek, a darabok kezet fognak egymással, a tereken és időn túl folyik az élet nagy körtánca.

"Ez ​a könyv arról a körről szól, amelyben az emberiség, mint az őrült, úgy pereg és pedig a világ teremtésének első pillanatától kezdve és valószínűleg a világ létének utolsó pillanatáig. (Vannak ugyan tekintélyek, akik azt tanítják, hogy a kör előbb kihűl, mint a föld, de én azt hiszem, a dolog tart véges-végig.) Az élet legfontosabb tárgya, ténye és ügye tehát a téma, amelyet Schnitzler Arthúr – német, de a világ legelső új íróinak egyike – könnyű párbeszédekben földolgozott. Frivol olvasónak, első tekintetre, ezek a dialógusok frivolaknak tetszhetnek. De ha belemélyed a könyvbe, hamarosan meggyőződik, hogy ez nem érzékiséget csiklandó, mulattató dialógusok gyűjteménye, hanem egy vakmerő és végeredményben inkább szomorú tanköltemény ama bizonyos körről, amelyről őszintébben, keményebben, közvetlenebbül nem beszélt még senki. Schnitzler, nemhiába orvos és természettudós: okmányokat gyűjtött itt össze, olyan dokumentumokat, amelyből a jövő helyreállíthatja a mi szellemi és érzéki életünk természetrajzát, a ma pedig: láthatja, megismerheti és értheti azt. Amire a gyanakvó és álszenteskedő azt mondhatja: nos, ez a tudomány feladata és nem a költőé, menjen az orvos úr, írja meg latinul, mint ahogy régi jó szokás és hagyja meg a társadalomnak az ő erkölcseit – lepel alatt tovább rothadni – és ne bántsa az asszonyok és a gyermekek illúzióit!" (Bródy Sándor)

Fordította: Kozma András

Szergej Medvegyev orosz drámaíró, újságíró 1960. szeptember 2-án született Rosztov-na-Donu városában. Diplomáját

a Rosztovi Egyetem fizikatudományi karán szerezte, ezt követően egy műszergyárban helyezkedett el, ahol eljutott

a főmérnöki beosztásig. Civil foglalkozása mellett már korán bekapcsolódott a helyi kulturális-művészeti életbe: számos

dalszöveget írt a 12 Volt és a N.E.T nevű zenekarok számára, valamint színpadi szövegeket írt több színházi produkció-

hoz. 1995 elején született első önálló darabja Korunk hősei címmel Italo Calvino Báró a fán című regényének motívumai

alapján, Jurij Melnyickij rosztovi rendező felkérésére.

Ezt követően (1995-től) a Komszomolszkaja Pravda-Rosztov és az Expressz-Riporter című lapoknál dolgozott, majd

1998-tól 2007-ig a Provincia kiadóháznál állt alkalmazásban – tudósítóként, különtudósítóként Rosztovban, Moszkvában,

végül – 2003-tól 2007-ig a Gazeta Dona c. újság szerkesztőjeként. 2009-től a rosztovi Ktoglavnij (Ki a legfőbb) folyó-

irat főszerkesztője. 2006-tól úgy dönt, hogy alkotói tevékenységének középpontjába a drámaírást helyezi. Megírja a

Brat-3 (Testvér-3) című darabot Ionesco Különórájának ihletésére, és ettől kezdve évente több drámát publikál. Többek

között a díjakkal is kitüntetett Fodrásznőt, az Elképzelések a szerelemről és a Varangy című darabokat.

Szergej Medvegyev Fodrásznő c. darabjának magyarországi ősbemutatója 2009. május 9-én zajlott a debreceni

Csokonai Színház Víg Kamaraszínházában, amit a színház felkérésére Viktor Rizsakov, a moszkvai MHAT (Művész

Színház) európai hírű rendező-színészpedagógusa rendezett Szűcs Nelli, Trill Zsolt, Tóth László és Kristán Attila szerep-

lésével. Az előadás nagy sikerrel szerepelt a budapesti Rivalda Fesztiválon, és meghívást kapott a Pécsi Országos

Színházi Találkozó 2010-es versenyprogramjába is.