Mit szólt volna Madách a 20. századhoz? Nem tudta volna elképzelni szerintem. Hogy egyszer csak nem is az egyedi, személyes emberi élet lesz a tét, hanem a közösen belakott, közösen használt és kihasznált élet. A sors univerzális semmivé tágult, majd magát kereste újra. Erről is szól szerintem ez a négy darab. Erről beszél, erről gondolkodik szerintem négy rendező.(Darvasi László)
Madách Imre klasszikus művét folytatni? Mondjuk inkább azt, hogy Az ember tragédiájának hatása alatt, szereplőinket szintén Ádámnak, Évának, Lucifernek nevezve írni színműtöredékeket… Engem az érdekelt, hogy milyen történelmi színt, miféle csábító zsákutcákat kínál a rettenetes 20. század a maga diktatúráival. De kihívást jelentett az a dilemma is, hogy megkockáztassak-e magyar helyszínt egy ennyire nemzetközi kontextusban, ilyen tradíciók nyomán. Válaszom végül határhelyzetű lett, magyar is, meg nem is. (Závada Pál)
A mi Tragédia-jegyzeteink nem akarnak az eredeti művel semmilyen szempontból versenyezni. Egyfajta tiszteletteljes reflexió inkább a klasszikusra, kortársi olvasat, néhol ironikus felhangokkal. Ugyanakkor Madách pesszimizmusa a 20. században történtek fényében szelíd idealizmusnak tűnik, talán a legborzasztóbb rémálmában sem feltételezte volna, hogy egy európai kultúrnemzet szisztematikus népirtást fog végrehajtani egy eszelős ideológia nevében, így talán nem csoda, ha a mi jeleneteink még erőteljesebb kérdéseket fogalmaznak meg a „modern” emberiség jövőjével kapcsolatban. (Tasnádi István)
Létrejöhet-e négy különböző vérmérsékletű és világszemléletű szerző szövegeiből egységes irodalmi alkotás? Lehet-e a mai emberiségdrámának magyar vonatkozása is, amelyről Madách annak idején lemondott? Az utóbbi százhúsz év történelmének ismeretében mit tudunk kezdeni a Jó és a Gonosz fogalmával? Tud-e még lázadni Lucifer, és ha igen, akkor ki ellen? Törekedhetünk-e még arra – mi, írók, rendezők és színészek –, hogy Ádám és Éva az „örök emberi” megtestesítője legyen? Csupa kérdés. Választ a színház adhat rájuk. (Márton László)
