A spanyol kulturális életben megközelítőleg az 1990-es évek elejétől kezdve beszélhetünk az úgynevezett új spanyol
színház megjelenéséről; ekkorra értek meg Spanyolország színházi életében azok a változások, melyeket a Franco-
diktatúra végével (1975) a cenzúra eltörlése, a drámaírók tudatosabb szakmai képzése és az addigi hagyománytól való
eltávolodás hozott magával. Ez az új, egyetemesebb hang a spanyol hétköznapi valóságtól eltávolodva, személyesebben,
de mégse önéletrajzi témák révén szól a közönséghez. A szerzők olyan általános emberi kérdésekről beszélnek, melyek
emberközeliségük révén könnyen visszhangra találnak a nézők belső világában; sokszor összetettebb drámai cselekmény-
től mentes szituációkon keresztül, apró élethelyzetekben ábrázolják az őket körülvevő valóságot. Az előadások viszont
nem várják el a társadalom megváltozását, az egyes drámaírók hivatkozásrendszerén átszűrt világot magyarázat és
mindenféle értelmezés nélkül írják le; nincs bennük semmiféle didaktikus szándék. A kötetbe válogatott kilenc dráma –
ahogy a spanyol emlékezet és intimitás színháza általában – olyan egyetemes emberi témákat közelít meg, melyek soha
nem helyhez és időhöz kötöttek, hanem, ahogy azelőtt a XVI–XVII. századi spanyol aranykori színház művei, évtizedek
múltán is képesek lesznek majd megszólítani az olvasót, a közönséget.
Juan Luis Mira: Tetemre festés (Kürthy Ádám András fordítása)
Paloma Pedrero: Egy csillag (Scholz László fordítása)
Ignacio del Moral: Amikor alszik az Isten (Zombory Gabriella fordítása)
Borja Ortiz de Gondra: Észszerű kétely (Kürthy Ádám András fordítása)
Luis Bermejo – José Ramón Fernández – Fernando Soto: A bohóc egy perce (Zombory Gabriella fordítása)
Juan Pablo Heras: Minden út (Kürthy Ádám András fordítása)
Fermín Cabal Riera: Vallomások Tejas Verdesből (Zombory Gabriella fordítása)
Juan Mayorga: Reykjavík (Scholz László fordítása)
Alberto Conejero: A sötét kő (Katona Eszter fordítása)
A kötetbe itt olvashat bele: Tetemre festés.
