A Criticai Lapok kínálta cikkírási lehetőség és pedagógusi emlékeim hatására fogalmazódott meg bennem, hogy csinálok
egy olyan könyvet, amiben a szokásosnál hosszabban (vagy épp rövidebben) végigelemzem közel ötven dráma épp
látható előadását. Azért épp ennyit, mert a négy középiskolai év alatt, ha a diákok havonta járnak színházba, ami még
kivitelezhető, nagyjából ennyi nézhető meg. (D. Magyari Imre)
Máté Gábor naplóiban hol a színész, hol a rendező perspektívájából pillanthatunk be egy-egy színdarab próbafolyamatába,
közelről látjuk, hogyan dolgozik a színész a szereppel, a rendező a társulattal. Hogyan telik egy színházi ember egy napja
a reggelitől és az el nem bliccelt edzéstől kezdve a próbán és a tanításon át egészen az esti előadásig és a hajnali napló-
írásig. A könyvben szereplő első naplótömb az 1994-es Julius Caesar színre vitelét dokumentálja, az utolsó pedig
Az imposztor 2015-ös varsói előadásának különleges próbafolyamatáról számol be. Otthonosságról és idegenségről,
szorongásról és örömről ír a szerző folyamatos önkritikával, fanyar iróniával, találó megfigyelésekkel és őszintén. Utóbbi
minden napló nagy kérdése. Ezt Máté Gábor is tudja: ,,De mi értelme a naplónak, ha nem őszinte szöveg, ugyanakkor mi
értelme a naplónak, ha nem akarom, hogy bárki olvashassa? A naplóm végül – úgy látszik – mindig igaz szöveg, néha
ugyan elhallgat, de amit állít, az akkor éppen úgy volt, ez biztos. Tehát nem hazudik." A könyv a közelmúlt magyar
színháztörténetének különleges forrása, amelyet gazdag fotóanyag tesz teljessé.
Jerzy Grotowskiról és az opolei – wrocławi Laboratórium kutatásairól eleddig magyar nyelven nem jelent meg olyan
önálló tanulmány, amely ezt a munkásságot átfogóan ismertette volna. Pedig ennek a nagyívű kutatássorozatnak
az eredményei a 20. század második felének legnagyobb színházi forradalmát jelentették és 2009-ben a szellemi
világörökség részévé váltak. A tanulmánykötet tehát sem a színháztudományi szakemberek, sem a színművészet
alkotói, sem pedig a korszerű színház iránt érdeklődők számára nem lehet érdektelen, és talán nem is „mellőzhető”
munka…
Hogyan kell színházat alapítani? Mi az, hogy színházalapítás? Mire – és főleg kire – van szükség hozzá? Ábrázolható-e a színházalapítás – színpadon? Egyáltalán: mire jó a színház? Hosszú évtizedekig tartó várakozás és vágyakozás, sok nekibuzdulás és megtorpanás előzte meg a vasi megyeszékhely, Szombathely első, állandó társulattal bíró kőszínházának megalapítását. 2007 szeptemberében aztán egyhangúlag döntöttek a szombathelyi önkormányzati képviselők: Jordán Tamás vezetésével megalapítják a Weöres Sándor Színházat. Az olvasó most képet kaphat arról, hogyan telt el az első tizenhárom év. Ölbei Lívia kötetét Mészáros Zsolt fotói teszik még különlegesebbé.
"Erwin Piscator és a német forradalmi színházi mozgalom a húszas években és a harmincas évek legelején – szinte egy és
elválaszthatatlan fogalom. Az első világháború utáni politikai harcok a munkásosztály hatalmának megerősítéséért, majd
az egyre élesedő fasiszta veszély ellen, mind jobban és mind erőteljesebben támaszkodnak a színházművészet eszközeire,
mint agitációs-propaganda eszközökre, és ennek a harcnak egyik élenjáró katonája a protestáns bibliaforditó-papi család-
ból származó Erwin Piscator.
1893-ban született Ulmban. Fiatalkori évei azonosak a haladó német művészértelmiség útjával) az első világháború embert
átformáló-érlelő poklát megjárva, meglegyinti őt a "dada" az "épater le bourgeois" jelszavával, hatása alá keriti az
expresszionizmus, hogy aztán – az októberi forradalom és a szovjet eszménykép nyomán – eljegyezze magát a politiká-
val, mindenekelőtt a politikával, a forradalmi harcokkal, amely harcokban a művészet az ő számára csak eszköz lehet.
"Műsorunkkal... 'politikát akartunk csinálni'" – írja a "Proletár Szinház" munkájával kapcsolatban és ezzel jellemezte a
húszas évek német forradalmi színházi mozgalmát általában és meghatározta saját alkotótevékenységének irányát is.
Amikor első ízben jelentetünk meg válogatást az 1930-ban napvilágot látott A politikai szinház /Das politische Theater/
című műből, a szemelvényeket úgy sorakoztatjuk egymás után, hogy azok Erwin Piscator – műve előszavában saját
maga által korszakokra bontott – tevékenységének minden szakaszát felöleljék.
„A Kegyetlen Színháznak az a rendeltetése, hogy egy szenvedélyes és lüktető élet szükségletét ébressze fel a színházban. A kegyetlenségben, amelyre támaszkodni kíván, ezt a fajta szilaj következetességet, a színpadi elemeknek ezt a végletes sűrítését kell látni. Ez a kegyetlenség véres lesz, ha kell, de nem feltétlenül és nem mindig; olyanfajta csontszáraz erkölcsi tisztaságot jelent, amely nem fél megfizetni az élet árát.” (Részlet A Kegyetlen Színház második kiáltványából)
"Amikor arra vállalkoztam, hogy értekezést írjak a rendezésről, előzőleg gondosan lerögzítettem témám határait, és pontosan meghatároztam célomat. Szeretném tehát, ha ez az írás nem támasztana félreértést köztem és olvasóm között.
Mindenekelőtt leszögezem: ennek az értekezésnek nincs olyan igénye, hogy pusztán a kifejtett módszer vagy eljárások hatékonysága révén rendezőt faragjon abból, aki rendező szeretne lenni. Arról sincs szó, hogy egyszerű elolvasása beavatná az olvasót mindazokba az ismeretekbe, amelyeket a színházművészet megkövetel. Célja csupán az, hogy Franciaországban először – vagy majdnem először – bemutasson néhány általános elvi és gyakorlati fogalmat, amelyek nélkülözhetetlenek és alkalmasak rá, hogy előmozdítsák az egyéni felfedezéseket ki-ki számára azon az ösvényen, amelyet elhivatottságának megfelelően kiválasztott magának. A színházművészet – kétségkívül sokkal inkább, mint bármely más művészet – attól, aki birodalmában igazi eredményeket akar elérni, igen nagy intelligenciát, műveltséget, akaraterőt, türelmet és rátermettséget követel. Így hát azt szeretném, ha ez az értekezés hasznos lenne." (L. Moussinac)
A színháztörténet modernitást lezáró műve, amely a színházat még Isten-kérdésnek fogja fel, minden bizonnyal Samuel
Beckett Godot-ra várva című drámája, amely A játszma vége tökéletessé csiszolt metafizikai sakkjátékszínházban telje-
sedik be. A drámairodalom Beckett után szakít ugyan a több évezredes metafizikai genealógiával, de nem a színház; több
olyan alkotót ismerünk ugyanis – Jeles András, Silviu Purcãrete, Romeo Castellucci –, akik a theatrum theologicum bűv-
körében alkotnak: számukra a színházi előadás a létezés kozmikus kérdéseinek a közösségi rítusa. Amennyiben a színház
az ember testi tapasztalatainak a tárháza (régebbi kifejezéssel: élettár), a theatrum theologicum nem egyéb, mint az
Isten-gondolatok és Isten-vesztések, a megváltás és a saját életünkkel való kiengesztelődés, valamint a történelem fog-
ságába zuhant kozmosz fölvetésének a közösségi tere. Könyvünk nem a theatrum theologicum monografikus kifejtése,
hanem a fogalom megnyitása. Nyilvános, de semmiképpen sem magányos útkeresés.
Eugenio Barba, a dániai székhelyű Odin Teatret, valamint a nemzetközi iskola, az International School of Theatre Anthropology (ISTA) alapítója és Nicola Savarese, a római Universita degli Studi Roma Tre egyetem professzorának szótárcikkek formájában megírt alapművét veheti kézbe a kedves olvasó. A Színházantropológiai szótár elegánsan helyezi egymás mellé a színészmesterség különböző vizuális manifesztációit, keleti és nyugati források bőséges tárházából merítve. Ez a gazdagon illusztrált, több mint 650 fényképet és ábrát tartalmazó forrásmunka az előadóművészek: színészek és táncosok titkos művészetének szóló tiszteletadás. Nemcsak szótár, hanem kézikönyv színházi szakembereknek, színészeknek, táncosoknak, rendezőknek és dramaturgoknak, útikalauz a transzkulturális előadások témájával foglalkozók számára. Sokéves kutatómunka gyümölcse, amely a nyugati kutatások túlnyomó részével ellentétben az előadóművészet empirikus megközelítését adja, "hogy felülemelkedhessen a különböző diszciplínák, technikák és esztétikák szakosodásain".
A kézikönyv célja, hogy bővítse tudásunkat a színpadi test lehetséges megjelenéseiről és az előadás dinamikájára adott nézői válaszreakciókról. Az egyensúlyról, az ellentétről, a montázsról és egyéb színpadi technikákról szóló gyakorlati fejezeteket olyan elméleti szócikkek követnek, mint a Szöveg és színpad vagy a Tágítás. A szerzők az előadóművészek összetett mesterségét, titkos művészetét helyezik kutatásaik középpontjába.
Harag György az erdélyi és a magyar színháztörténet kimagasló alakja. A haláltábor poklát is megjárt rendezőóriás szenvedélyes gondolkodó is volt. A szöveggyűjtemény interjúk, naplórészletek, személyes visszaemlékezések segítségével enged bepillantást ennek a hatalmas életműnek a kulisszatitkaiba.
Az írásokat válogatta és szerkesztette: Ablonczy László, Kovács Örs Levente.
"Én úgy képzelem, hogy a színházi rendező szerepe roppant fontos. Nem biztos, hogy a véleményem akár a szűkebb szakma, akár a társadalom véleményével megegyezik. Számomra a színházi rendezés jelent mindent, hiszen erre tettem fel az életemet, ez a hivatásom. Gyerekkorom óta ebben éltem, és most már a hátralévő éveket is csak ennek a hivatásnak szentelem. Számomra a színházi rendezés hivatás, életem meghatározója, ilyenképpen rettenetesen fontos. Hogy mi a mondanivalóm? Csak az egész életemmel tudok rá válaszolni, minden tevékenységemmel, munkámmal, a sorsom alakulásával." (Harag György)
Az MMA Kiadó nagyméretű, reprezentatív albuma Harag György életét és pályafutását mutatja be.
Az amatőr színjátszó mozgalom az 50-es évek második felében és a 60-as években alakította ki a pódiumi színjátékok
műfajait, típusait. Ezek csakhamar elterjedtek. Népszerűségük a 70-es években tetőzött, a diákszínpadok és gyermek-
csoportok kedvelt színjátékformája lett. A felnőtt együttesek egy része pódiumjátékokkal már csak akkor kerültek
kapcsolatba, ha alkalmi műsort készítettek ünnepekre, klubösszejövetelekre, vagy ha játszóterük eleve a pódium volt.
A Debreczeni Tibor által írt oktatási segédanyag dramaturgiai rendszerezése egy korábbi tanulmánykötet (Debreczeni Tibor–
Rencz Antal: A pódiumi színjátéktípusok dramaturgiája. NPI 1971) továbbfejlesztése, kiegészítése és finomítása.
"Rendszerező munkánk alapja a színi gyakorlat: nem az írott irodalmi anyag, hanem a színi előadás, a színjáték, azaz
a színi élmény. Elemzésünk a színjáték sajátosságait igyekszik mindenekelőtt feltárni, éppen ezért az irodalmi anyagot,
a műfajt is csak a színi gyakorlat alapján tesszük vizsgálat tárgyává. Dolgozatunk tehát a színjáték dramaturgiájára, azaz
a színi dramaturgiára épül." Az 1971-es kötetből vett idézet erre az összefoglalóra is érvényes. Mivel a pódiumjáték- és
a többi színjáték-fogalom jegyei 70-es években véglegesre csiszolódtak, e színjátékok játékmódjával kapcsolatos isme-
reteket már a definiálás szándékával rögzítette a szerző.
Tartalom:
Bevezető
A pódiumi színjátékok a színi dramaturgiában
A színjáték létrejöttének feltételei
A pódiumi színjátékok létrejöttének körülményei
A pódiumi körülmények hatása a színjátékra (a játékmódra és a cselekményre)
Az amatőr mozgalomban ismert színjátéktípusok táblázata
Kiegészítő megjegyzések a táblázathoz
Az oratórikus színjátéktípus játékmódja
Hangokra bontás
A képteremtés eszközei
Szertartáselemek az oratóriumban
Szerepszerűség az oratóriumban
A mimetikus színjátéktípus játékmódja
A zene, a tánc és a báb a pódiumjátékban
Rendezésdramaturgiai fogalmak
Verselemzés - versrendezés
Szavalókórus
Színjáték szerkesztése
Színjátékok meghatározása
Lírai oratórium
Epikus oratórium
Drámai oratórium
Szerkesztett játék
Applikált játék
Összekapcsolt játék
Pódiumjáték
Drámai játék
„Nem igaz, hogy csak demokráciákban virágozhat az irodalom, a művészet, hogy totalitárius rendszerek börtönvilágában nem lehet remekműveket alkotni."
„A modern művészet különleges paradoxona, hogy minden reményt megtagadó, szélsőséges pesszimizmusa ellenére mozgósító hatása volt, eltökélt tudatossággal vívta szabadságharcát az emberiesség és minden igazi érték, tehát önmaga, az igazi művészet védelmében is."
„A modern művészetek korát az ellenreneszánsz korának is nevezhetnénk."
„A modern szovjet színház forradalmárai újfajta módon értelmezték a realizmust, nem formai követelménynek tekintették, hanem parancsnak az igazság kimondására, a derűsre festett szovjet valóság valódi, meggyötört arculatának a felmutatására)."
„Nem lehet elzárkózni az új élettények, életérzések, érzékenységek elől, nem tudomásul venni az ezeket kifejező újszerű művészi, írói alkotásokat, amelyek összességükben, tendenciájukban egy új stílusirányzat megjelenéséről tanúskodnak."
„Akár tetszik, akár nem, a modernség kora véget ért, itt vagyunk a posztmodernben." (Mihályi Gábor)
Tartalom:
Számadástól a jóslásig. Bevezető
A MODERN SZÍNHÁZ FORRADALMA
Az apostolok
Az igazi Brecht
A megértett és félreértett Brecht
Az avantgárd színház – a jövő szépművészete?
Látogatás Grotowski pszicho-dinamikus kísérleti színházában
A „kegyetlen színház" védelmében
Peter Brook, a guru
A Mester és Margarita Ljubimov színházában
Strehler Corneille-t, Grüber Racine-t rendez
Merre tart Ariane Mnouchkine?
MAGYAR SZÍNHÁZ EURÓPAI MÉRCÉVEL
A magyar színház küldetéstudata
A trónkövetelők
A magyar „gazdag színház" szegénysége
Korszakváltó Hamlet-előadások
Don Juanok válságban
Don Juan a bocsánatos bűnök korában
Csehov-előadások nyolc változatban
Ivanov – avagy a tragikum visszavonása
Paál István legendája
DRÁMA ÉS DRAMATURGIA
Az abszurd dráma a tér és az idő koordinátáiban
A színház drámája
A nulla fokon túl
Dráma a posztmodern korában
EGY ÍRÁSTUDÓ DILEMMÁI
Merre tart az irodalomtudomány?
A régi Nagyvilág
A Magyar Lettre helye a palettán
Van-e liberális kultúra?
Kultúra – hiány vagy bőség?
Írástudók árulása és tanácstalansága
"A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen 2014-ben védtem meg Kényelmetlen színház. Politikusság napjaink román és
magyar színházában című doktori dolgozatomat. A könyv megőrzi a dolgozat fókuszát, a politikus színházat, és többnyire
a szerkezetét, hét évvel korábban választott példáit, asszociációit is. A fogalom színházelméleti tisztázása és színháztör-
téneti körüljárása doktoranduszként témavezetőm, Kovács Levente tanácsára történt, akárcsak az államhatalmi cenzúra
vizsgálata. Ez utóbbi 2014-ben számomra különösen izgalmas esettanulmánnyá nőtte ki magát, s a mostani publikálás
azzal az elégtétellel szolgál, hogy kibővíthettem azóta felkutatott további forrásokkal. A jelenkori előadásokat tárgyaló
részek közül azokat tartottam meg a dolgozatból, amelyek színházi emberként meghatároztak: a Stop the tempo egyi-
ke volt az első dramaturgi munkáimnak, a bukaresti ősbemutató élményének hatására négy évig „házaltam” a darabbal,
amíg előadás született belőle a Yorick Stúdióban; a 20/20 próbafolyamatából, a Gianina Cărbunariuval közös munkából
tanultam a legtöbbet a színházcsinálásról." (Boros Kinga)
Érdemi munka Boros Kinga könyve. A szerző a magyar szakirodalom hosszú ideig kevéssé tárgyalt és feltárt területét
igyekszik feltérképezni. A politikai színházat sokáig összekötötték Erwin Piscator és Bertold Brecht nevével és munkás-
ságával, a közelmúlttól pedig előszeretettel szűkítik a második nyilvánosság körére. Boros Kinga túllép ezeken a
megközelítéseken, és a Kényelmetleni színház kitágítja a politikus színház témakörét. Elméleti és történeti összegzései
önmagukban is fontosak, számos új meglátást tartalmaznak, egyben megalapozzák a mű legértékesebb, a romániai,
kiemelten sepsiszentgyörgyi cenzúráról, „A Vigu-ügyről”, saját munkáiról (Stop the Tempo, 20/20, Terminus), valamint
az alkalmazottként definiált színház erdélyi állapotáról szóló fejezeteket. (Nánay István)
Beszélgetések Zygmunt Molikkal
A beszélgetéseket készítette és a könyvet szerkesztette: Giuliano Campo.
Zygmunt Molik (1930–2010) lengyel színész, rendező, színészpedagógus, a legendás Jerzy Grotowski által irányított, ma már az UNESCO kulturális világöröksége részeként számon tartott opolei, majd wrocławi székhelyű Laboratórium Színház alapító tagja és meghatározó művésze, illetve trénere volt huszonöt éven át, egészen annak 1984-es feloszlásáig. A később intézetté vált munkacsoport szinte minden egyes meghatározó előadásában (vagy valamely felújításában) fontos szerepet játszott, emellett Grotowski a kezdetektől fogva rábízta a társulati tagok számára tartott hangképzéstréningeket.
Ahogy Grotowskinak, úgy Moliknak is természetes tézis volt, hogy a hang a test meghosszabbítása, hasonló fizikai valóság – ezért a testtel és hanggal végzett gyakorlatokat nem elkülönítve, hanem egységben kezelte, illetve alakította ki. Tréningjeit a hetvenes évek ún. „parateátrális korszakában”, a világ minden tájáról érkezett professzionális vagy amatőr színészek és érdeklődők számára többnapos műhellyé formálta; színészi workshopjait pedig egészen haláláig tartotta szerte az egész világon. Bár nem akart egységes módszertant képezni az általa kidolgozott gyakorlatokból, színészi nevelő munkássága és életműve – Grotowski korai színházelméletének precíz és praktikus szemléltetéseként – mára olyan klasszikusok mellett említhető, mint Sztanyiszlavszkij, Vahtangov, Mihail Csehov vagy Lee Strasberg és Stella Adler. Az életét és színészettel kapcsolatos elméletét feldolgozó beszélgetőkönyvben partnere az olasz származású kiváló angol irodalom és színháztörténész, Giuliano Campo.
Sztanyiszlavszkij, Brecht, Artaud, Brook – néhány ismerősen csengő név a múlt századi európai színháztörténet területére kalandozóknak. De valóban ismerjük e művészek máig ható munkásságát, amely oly meghatározónak bizonyult? Kékesi Kun Árpád monográfiája a rendezői színház legfontosabb jelenségeinek áttekintésére vállalkozik. Nem pályaképeket rajzol meg, hanem a rendezésnek azokat a formációit emeli ki, amelyek a hatástörténet szempontjából megkerülhetetlen színházi alkotókhoz kapcsolódnak. Részletes leírását adja az egy-egy művész nevéhez köthető törekvéseknek a történelmi, társadalmi és lélektani irányultságú realista színháztól az epikus és a szegény színházon át a képek színházáig, a meiningeniektől Grotowskin át Wilsonig, de kitér az egyes korszakokat meghatározó színházi tendenciákra, erővonalakra is. A könyv "hátrébb lép egyet" a színháztörténeti és -elméleti írások zöméhez képest: nem általánosságban, nem csak egyes teljesítményeket kiragadva szól a rendezők tevékenységéről, hanem a belső összefüggések feltárásának igényével. S közben sajátos módon újraírja másfél évszázad európai színháztörténetét. Ezért bízvást tarthat igényt minden, a színház mint önálló művészeti ág iránt érdeklődő figyelmére.
Miért a rendezés vált a 20. századi színház(tudomány) történetének fő kategóriájává, s hogyan alakítja alkotók és befogadók színházi tapasztalatát? Milyen mértékben feltételezi egymást alkotás és befogadás a színház mint autonóm művészeti ág esetében, az ember kultúrateremtő tevékenységének részeként? Mi adja a színházi emlékezet speciális karakterét? A kötet többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ, a címben jelzett három hívószó mentén, az egyre meghatározóbbá váló kultúratudományi összefüggések figyelembevételével közelítve meg a jelenkori színház és teatrológia néhány fontos problémáját. Nem monografikus áttekintést adva róluk, inkább őket boncolgató tanulmányok során keresztül, számos példa megvilágítása révén szemléltetve őket. Kellő mértéktartással vezetve be olvasóját a kortárs színháztudomány szövevényes világába, s nem kevésbé gyalogosan engedve ki onnan.
